Foglyoknak reménye, Vakok szeme fénye, Bénák, sánták istápja, Igyefogyattaknak, Nagy kárvallottaknak Élő gyámolítója, Megesett vétkesnek S vétkén kesergőnek Igaz közbenjárója.
Ifjaknak, véneknek, Úri nagy rendeknek Illendő böcsödelme, Az szegény községnek, Rabotás népeknek Könnyebbítő kegyelme, Minden embereknek S főképpen Férjének Bizonyos hiedelme,
Az ecclesiának, Egyházi szolgáknak Egyetlenegy Dajkája, Rongyos scholáinknak, Tanuló ifjaknak Kegyelmes patrónája, Az Úr törvényének S keresztyén hitünknek Nagy hű oltalmazója.
Az kegyes életnek, Fegyhetetlenségnek Igyenes ábrázatja: Mértékletességnek, Okos csendességnek Eleven példázatja, Keresztviselésnek, Tűrés szenvedésnek Mozdulhatatlan tagja.
Jaj, jaj, elviteték, Jaj, elragadtaték Hirtelenséggel tőlünk. Háládatlanságunk, Megvalljuk bár magunk, Ezt hozá, jaj, minekünk. Ily nagy drága kincsünk, Halva szívünk, lelkünk, Imhol fekszik előttünk.
Hogy ez kis zséllyében, Testével egyemben Ennyi sok szép virtusa El ne temettessék, Földben ne tétessék, Földnek minden lakosa Boldog hírét, nevét, Jó emlékezetét Kézrül kézre juttassa.
De mi kiváltképpen, Kik erre sokképpen Kötelesebbek vagyunk. Míg fennáll ez világ, S nemzetünkben egy ág Megmarad miutánunk, Elménkben viseljük, Nevét emlegessük S légyen áldásban nálunk.
Te jutalomadó, Tőlünk imádandó Szentháromság egy Isten, Ennyi jó voltáért S keresztyén hűtiért, Mellyel virágzott itten, Lelkében, testében, Az örök életben Vég nélkül nyugosd, Amen.
Fodor Ákos, *Bp., 1945. máj. 17.: költő, műfordító
FODOR ÁKOS: ARCKÉPCSARNOK
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk – lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás – lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék – efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Balázs Béla, 1913-ig Bauer Herbert, *Szeged, 1884. aug. 4., †Bp., 1949. máj. 17.: író, költő, filmszakember
BALÁZS BÉLA: FÉRFIÉNEK
Csókkal fognám be szemedet: aludj. Mint asszonytól ha tovább kell mennem, Úgy válok majd, halkan, lábujjhegyen Tőled én földem s violasötét Vastag énekszó tornyosul bennem.
Merítő, nyári sűrűben állok, Derékig édes asszonyvetésben. Ím ez a föld itt. Ez múlik el. Jó íze volt. Nem innen bántott, Messze túlról jött minden szenvedésem.
Örök szerelmek véletlen ágya, Örök csaták múló mezője te, Szolgáló, csendes, barna arcodat Fennutazó, halhatatlan felhők Havazó kínja lepte be.
De Harc alatt és szerelem alatt Föld volt itt mélyen, lágykéjű meleg. Kenyérszagú te, jó, alázatos, Asszonyizű édes mulandóságom, Tudtalak mindig és szerettelek.
Csókkal fognám be szemedet: aludj. Asszonyaidtól is igy kell válnom. Mert örök szerelmem kínja tündököl. De gyönyörűségedre bársony alkony, Borul rá férfiszomoruságom.
Így indulok majd s violasötét, Vastag énekszó tornyosul bennem. Héjjázó zengés a hegyek felett: Szerettem ezt az életet S ez az élet szeretett engem.
Kék nyári ég!... most dong a légy és zsong a csend... és zengi fent a hangafán a csalogány szabad dalát... Ott szalad át egy fürge gyík mint szürke csík. És vígan ring a rozmaring S a kékharang... giling-galang... Úgy elmereng!... Mint csipke reng a gyöngyvirág. Göröncsös ág hernyót himbál. És kalimpál egy megbódult, hátára hullt cserebogár. Mézespohár a lonckehely a kis korhely méhecskének. S a fecskének örök varázs egy nagy darázs. Kering a szél, ring a levél, susog a nád... És int a szád még nedvesen: „Csókoljon meg, én kedvesem, csókoljon meg!”...
Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét... De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering utjain, S csak egyet tud és egyet érez... ...Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva...
Te minden évben hasonlítasz, jössz, mint a szélben a szédülő tavasz, sarjadó tested lobog, mint a nyár, ha lázas álmaimban megtalál. Nézésed földrehull, de bennem úgy időz nyugalmasan és tisztán, mint az ősz s a hó alatt emléked újra él, ha háztetőket tép a tiszta tél. Nézd így viszlek magammal hűen és vakon, téged keres szemem a tárgyakon, már néha nem tudom, téged szerettelek, vagy a nyarat, az őszt, a tavaszt, a telet, a táj kopár, vagy te hiányzol, nem tudom, fáradt levél zörög, vagy tőled bucsuzom. Mert így viszel te is, akarva akaratlan. A változó időben te vagy a változatlan.
Tudom, hogy elfelejtelek, mint búcsuzó lombjaikat a fák, ha táncra lejtenek a piros őszi ég alatt. De nézd, a tavaszi liget friss útjait. Cipőd alatt az elmúlt-őszi lomb zizeg, mint egy eltiport pillanat.
Jó, hogy ezt a topikot élteted! Nagyon sok szép verset találtam itt, amiket a versgyűjteményembe is felvettem, mert máshol nem is találtam, meg itt olvasva tetszettek meg. Már 3 éve csinálom a versgyűjtést, most 1101 magyar szerzőtől 8600 vers van számítógépben, de még 1-2 év kell, hogy nagyjából kész legyek, a helyi könyv lehetőségeket kihasználva. Sokat kaptam tőletek, akik ide tettek fel verseket, és lassan megint én is visszatérek, hogy hozzájáruljak a kedvesch versek éltetéséhez. Lehet, hogy mostanában kevesen olvasnak verseket, de tudom, hogy milyen jó amikor keresek egy verset, és az interneten valahol, akár itt megtalálom. Köszönöm Dolna a kitartásodat, hogy működik ez az oldal! További szép napot: Zsonát
Síkos-levelű bokrok, sűrű gyöp, kacsos füvek lélegző visszából gyöngyöz a nedvesség füzére... Ujjunk recéin tapad így a test, mikor a szenvedély lángjából visszahullva forró pórusainkon kiüt a hideg veríték.
Egymásba dőlt fekete kenyerekként türemkednek a homályra a dombok, közöttük füstölögve nő a pára. Duzzadva zsongó rézörvényként állnak a lámpák rovarudvarában a gazdátlan hagyott teremtés űrben felejtett mozdulatai.
Vastag a csend, kondíthatatlan, mintha sohase törte volna át a tornyok ércszava, de itt a néma növények harmatburkából kelve, mégis ki tudtam nőni a földből. Pillám sásában melegíthetem didergő szögeidet, ég.
~~~
Tovbbi kellemes délutánt, szép estét és jó éjszakát!
Naponta együtt kelt a pirkadattal; felserkenését csodálta a Hajnal. A ház körül tüsténkedett serényen és fejni ment - sajtárral a kezében.
Az álmos Nap még alig volt kelőben, - már tésztát dagasztott a tekenőben.
S mikor kisült, friss, vekni kenyeret (kezéhez nevelődött régi késsel) ünnepi áhítattal felszegett; hogy e szertartásról szintén "ne késs el", erről üres hasam rendelkezett, - s egy illatos, meleg kenyér-karéjjal s csuporba öntött, édes kecsketejjel - ó, lesz-e még részem ily pompás ízben, mint ott?! - fenségesen bereggeliztem...
Itt én kevertem színt a virágoknak, s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim; mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak; ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét, teremni tanítottam a földet, suttogni az esőt, békére az embereket. Ez a táj ébredő öntudattal enyémnek vallja magát.
(Utódal a kedvesnek)
A hegyek, akik küldtek, megtanítottak, szeressem a friss levegőt, fejem fölött a magasságot; vigyáznom kell a világra, hogy bajod ne essék, s hogy ne feledjék szemünket a színek s a polifóniát a sárgarigók.
Hazafelé az úton, a sötétség körbefon. Felém nyújtja karját egy-egy lehajló faág hatalmas árnyékképe. Érzem az illatát otthonnak - hazának? Vagy csak egy bérbe adott tanyának? Mindegy. Más itt a lényeg; A csontig ható fájdalom, amibe belesajdulsz, mikor mindettől megfosztva érzed magad! Pedig a föld, min lépkedsz, suttogva válaszol: "Tiéd vagyok immár ezeregyszáz éve, bármit hozott is évszázadok réme...!" Otthon csak itt vagy, ebben a hazában: Valahol, Európában...
Köszönöm a kedves szavakat, Lutra, de Te is láthatod: ez a topik már nem hasonlít évekkel ezelőtti önmagára. Talán kicsit az én hibám is, hiszen magam is ritkán jövök. Igaz, mostanában mások sem látogatják.
Saját topikom példájából TUDOM, hogy akkor is, amikor néha úgy tűnik, érdektelenség övezi, amit "művelünk", azért sokan vannak, akik olvassák a verseket és örömüket lelik benne.
Csak ismétlem magam: Te a lelke és motorja vagy ennek a topiknak. Ezt tudnod kell.
Kiknek küzdelmét sorsommá vállaltam, látjátok, kemény próba e valóság, mutassunk utat egy rohanó korban, nyugtalan lelkek oly nagyon akarják, legyünk Ma Jövőt-vigyázó Fáklya, Hitünk parazsa hű lelkekben lobban, hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága Hitet, Reményt vár küzdelmes Sorsunkban.
Biztatjuk az embert, nézzen az égre, valljuk, egyszer boldogabb lesz sorsa, hittel hívjuk tekintetét a földre, küzdelmét Hűség és Hit beragyogja. Nemzet napszámosaként áldozódók, ki hitét feledi, hitet adunk annak, láttatunk Hűséget, emberit, Valót, megtisztult eszmék újból felragyognak.
Jók s Rosszak fölött sorsok élőhídja, Nemzedékek között szakadék tátong, fölfénylik hitünk embert-féltő arca, nyugtalan világ köröttünk békét bont. Értelmes célt a hétköznapoknak, vállaltuk hittel, hányszor nem tehettük, meggyőző példát az ingadozóknak, tettek sűrűjében, Arcokban kerestük.
Kiknek küzdelmét Sorsommá vállaltam, látjátok, kemény próba e valóság, járható út kell e zajos világban, bár elterelhetnénk Jövőnk viharát, Fényt vetne Hitünk utódok útjára, Tettünk rejtőzne megbékélt Arcokban, hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága Reménységet kapna küzdelmes Sorsunkban.
Nem tudok mit meg nem tenni Érted, csak valamilyen végső formához ragaszkodom, mint egy félig beroskadt odúhoz, amelyet magamra vettem, amelyben kevésbé fázom.
Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre.
A Mennyország neki már semmit nem jelent. Nem lát közeledni a fényes trónuson, fohászkodik könyörületes szívedhez mégis.
A mélységek felé: magasba emelve göcsörtös ujjait jelentkezik Neked. Itt vagyok, ahova helyeztél, Istenem.
Kiknek küzdelmét sorsommá vállaltam, látjátok, kemény próba e valóság, mutassunk utat egy rohanó korban, nyugtalan lelkek oly nagyon akarják, legyünk Ma Jövőt-vigyázó Fáklya, Hitünk parazsa hu lelkekben lobban, hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága Hitet, Reményt vár küzdelmes Sorsunkban.
Biztatjuk az embert, nézzen az égre, valljuk, egyszer boldogabb lesz sorsa, hittel hívjuk tekintetét a földre, küzdelmét Hűség és Hit beragyogja. Nemzet napszámosaként áldozódók, ki hitét feledi, hitet adunk annak, láttatunk Hűséget, emberit, Valót, megtisztult eszmék újból felragyognak.
J
ók s Rosszak fölött sorsok élőhídja, Nemzedékek között szakadék tátong, fölfénylik hitünk embert-féltő arca, nyugtalan világ köröttünk békét bont. Értelmes célt a hétköznapoknak, vállaltuk hittel, hányszor nem tehettük, meggyőző példát az ingadozóknak, tettek sűrűjében, Arcokban kerestük.
Kiknek küzdelmét Sorsommá vállaltam, látjátok, kemény próba e valóság, járható út kell e zajos világban, bár elterelhetnénk Jövőnk viharát, Fényt vetne Hitünk utódok útjára, Tettünk rejtőzne megbékélt Arcokban, hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága Reménységet kapna küzdelmes Sorsunkban.
Itt járkál közöttünk ölelő karját égre tárva, lobogó hittel lázadó garabonciás, kék szeme tükrének szivárványívében fölfénylő gyöngyszemek: ringó bölcső, Nyírség, lázas férfikor, Budapest, forró ölű Kuba, gyászleples Hanoi, egy megpróbált ember sorsából borongós egünkre kovácsolt csillagok.
Kiáltásának lázító harangzúgása nyugtalanul bolyong Földünk körül. Fogadd fiadnak hajlongó nyírfa, homokot őrző akác, integető bodzabokor. Nézzétek, köröttünk minden szorongó ember keblében „Százhuszat verő szív”-e zakatol. Ne bántsátok, szeressétek e megkínzott embert, vegyétek örökül szegényei hitét, jövőnket féltő, lázadó indulatát.
Itt van, itt lesz már örökre közöttünk, ölelő karját égre tárva, lobogó hittel lázadó garabonciás, kék szeme tükrének szivárványívében fölfénylő gyöngyszemek: ringó bölcső, Nyírség, lázas férfikor, Budapest, forró ölű Kuba, gyászleples Hanoi, egy megpróbált ember sorsából borongós egünkre kovácsolt csillagok.
Emlékét őrizzük hű szívünk alatt, Hitét örökli e nyugtalan világ, vérünkben dobognak ősmagyar szavak, védenek, vezetnek századokon át, haladtunk rontó viharokkal szemben, Sorsunkat Hittel emeltük Fény felé, lángot szítottunk szenvedő lelkekben, épült életünk közös küzdelemmé.
Szeretet fénye éltesse arcodat, tettel hirdesd a Megváltó-igéket, segítsd a sebzett, megdobott sorsokat, teremtő vágyak vezessék életed, a hazádnak „annyit érsz, amennyi vagy”, ne törtess mohón hamis Fényre, Kincsre, apák sorsához halálig hű maradj, Hívság „a lélek balga fényűzése”.
Békesség fészkeljen napjaid mélyén, sorsod terelje tisztesség varázsa, épül a Jövő Ősök örökségén, Hitünk vezet egy emberibb világba, tettel, se szóval ne sebezz másokat, „Az előítélet nélküli ember” közeledni lát őszinte arcokat, Sorsa fölfénylik Hittel, Szerelemmel.
A világnak „annyit érsz, amennyi vagy”, ne törtess mohón kétes Fényre, Kincsre, apák Sorsához halálig hű maradj, Hívság „a lélek balga fényűzése”, Emlékét őrizzük hű szívünk alatt, Hitét örökli e nyugtalan világ, föl-fölragyognak Sorsunkban a szavak, fénylő Örökségünk századokon át.
Nyírségi akácok, füzek, Alföldön átfutó szellők élesztgetnek hunyt tüzeket, ölelnek beszédes erdők; megfogtak, nincs menekvésem, hamis ragyogás nem csábít, nyírként suhogó szerelmem idekötöz mindhalálig.
Hazám minden kis rögéhez ősi emlékek tapadnak, ebből táplálkozik a lélek, föld mélyén arcok ragyognak; vonult Árpád fehér lóval, vágyak fogantak szívében, Keletről jött szittya-haddal hét törzsnek hazát szerezzen.
Repült mérgezett tatár-nyíl, öklelt a janicsár kopja, Kinizsi két kardot emelt, halált kétfelé osztotta; itt lázadt Dózsa György népe büszke Szapolyai ellen, fürödtek villogó kaszák felhígult nemesi vérben.
Ringatták kisded-bölcsőjét Kossuthék a szabadságnak, ragyogtattak Petőfiék örök-példát a világnak; innen csalt hamis hajókürt kétmillió éhes embert, itt ki szolgaságot nem tűrt, sorsa lánccal, bilinccsel vert.
Nyírségi akácok, füzek, Alföldön átfutó szellők élesztgetnek hunyt tüzeket, ölelnek beszédes erdők; megfogtak, nincs menekvésem, hamis ragyogás nem csábít, nyírként suhogó szerelmem idekötöz mindhalálig.
Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak;egyetlen halott sincs közöttük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel;megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják, a világ összegyűjtött kínját.
~~~
További szép napot, csendes estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!
