Kedves Zsonát! Köszönöm, hogy feltetted ezt a verset, nagyon tetszik. Én is gratulálok munkádhoz, további kellemes verses időtöltést kívánok!
Smaragdvölgy
Hűs pára leng a tó fölött, a táj fátyolba öltözött. Csendembe rigófütty nyilall a hajnal hars hangjaival. Pókhálón gyöngyfüzér ragyog, szürkén a tájba olvadok. Megáll az idő, s benne én, lebeg e lenge költemény, melyet csak halkan dúdolok, s megköszönöm e szép napot.
Ábrányi Emil, id., lászlófalvi és mikeföldi, *Pest, 1850. dec. 31., †Szentendre, 1920. máj. 20.: író, költő
ÁBRÁNYI EMIL: ÉL A MAGYAR…
Fessétek bár sötétre a jövőt, Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról, Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról: Engem nem ejt meg gyáva csüggedés! Szentűl hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett? Hiszen vértenger, temető a mult! Vetettek rá halálos szolgaságot, Irtották szörnyen… ámde a levágott Törzsek helyén még szebb erdő virult. Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta, Annak nem árthat többé idegen! Hányszor harsogták kárörömmel: Vége! S csak arra szolgált minden veresége, Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen. Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj! Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy, Van egy erényed, mely fényt vet te rád, S melyért az Isten mindent megbocsát –: Hogy a szabadság leghűbb véde vagy! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond, S a szent rajongás mindenütt kiég, S a büszke jognak minden vára megdől: A te szabadság-szerető szivedtől Új lángra gyúlad Európa még! Ezért hiszem, akármit mondjatok, Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk, Ki trónusán bírói széket űl! És hogyha minden búra, bajra válik, Romok között is hirdetem halálig, Erős, nagy hittel, rendületlenűl: Legyen bár sorsunk még oly mostoha, Él a magyar s nem veszhet el soha!
Pájer Antal, *Maklár, 1814. máj. 20., †Bp., 1881. jún. 4.: költő, kat. pap
PÁJER ANTAL: MAGYARORSZÁG PATRONÁJA
Sohasem látott még a világ oly szépet, Mint midőn az angyal Máriához lépett: Úgy megrettent és úgy elpirult előre, Hogy még a friss hónál is fehérebb angyal Szinte lángpiros lett tőle.
Azután meg újra – a köszöntést hallván – Lett, mint a fehér hab, arca színe – halvány; S kiegészítésül úgy illett hozzája: Hogy zöld köntösében állt ott Magyarország Drágalátos Patrónája!
Ráday Pál, rádai, *Losonc, 1677. júl. 2., †Pécel, 1733. máj. 20.: kuruc diplomata, kancelláriai ig.
A SZENTLÉLEK ISTENNEK DICSÉRETE
Oh örök Isten, áldott Szentlélek!
Kit Istenemnek szívből esmérlek,
Minden bús szívnek fő vigasztalója,
Dicsérlek, Uram, s téged tisztellek,
Oh gyenge hitnek kegyes táplálója!
Te vagy Istennek szent ajándéka,
Kinek bennünket béfed árnyéka,
Te vagy minden jónak teljes kútfeje,
Melyből lelkünknek foly jó szándéka,
Munkálódván belöl lelked ereje.
Bő kegyelmednek kifoly soksága,
Fénylik elménkben világossága;
A szeretetnek tüzét felgyúlasztod,
Az honnan gerjed szívünk vígsága,
Mert nálunk lelked vendégül marasztod.
Te szülöd újjá a kemény szívet,
Az hitetlenből építesz hívet;
Hét ajándékkal szépen harmatozol,
Adván lelkünknek felvont kézívet,
A sátán ellen velünk táborozol.
Istenségednek ím, meghódolok,
Tőled más úrhoz nem is fordulok,
Mert zászlód alá egyszer megesküdtem,
Vezérlésedre készen indulok,
Keresztségemben oly fogadást tettem.
Oh életemnek édes vezére,
Ellenségemnek ne adj kezére;
Bátoríts, oktass, igazgasd utamat,
Szabd tetszésedhez akaratomat.
Kegyelmeidnek legeltess vizére.
Terjeszd szívemben az igaz hitet,
Melyet Szent Lelked bennem készített,
Hogy az Úr Jézust magamhoz kapcsoljam,
Aki mindenkor frissen enyhített,
És imádással szent neved csókoljam.
,,Tiszták, hősök, szentek.” [107-108.]
Páskándi Géza, *Szatmárhegy, 1933. máj. 18., †Bp., 1995. máj. 19.: író, költő, drámaíró
PÁSKÁNDI GÉZA: PROGRAM-VERS VAGY: A LOMBOK GYÁRA
„…a gép. Kezes állat…” (József Attila) „…láttam, hogy az erdő egyszerre megindult.” (Shakespeare: Macbeth)
Álmomban a franciakulcs virág volt, virágkehely. A dugóhúzó hullámos gyökér – úgy mélyedt üveg nyakában el, mint a tölgy dugóhúzója, mely érzi: furakodni kell, míg lent a víz reá lehel.
Géptermészet és természetgép megalkotója voltam én. A benzin szaga, akár a vackor. S hallottam csicseregni a traktort. Mozdonyom távol fölkuruttyolt, s a szövőgép is pitypalattyolt. Fűzamatú volt minden füstöm s birsillatú festékes üstöm. Föltaláltam a nyüzsgő csendet, mely tarkán s szótlanul pihentet. Cserzőkötényem – kenguru-erszény, s a lógó kábel, mintha lajhár: valami jótét nyári szendert nem is bólintva hagyott jóvá. Kéményseprőm kotróján két sün, és gerlehangú a házmester, máskor süket, mint a fajdok, s a szemével épp úgy nem vert, mint föld alatt a csöpp vakondok. És kakukkolt a rendőrautó, a mentőkből pacsirta-hang szólt, a láncfű-buborékok szálltak minden gázos, gőzös gomolyból. S midőn reggel kakas-sziréna kémény dombjáról kukorékolt, kopácsolt végre minden harkály a kirügyező motorokból.
Indul az erdő, s Macbeth vára úgy áll amott, mint álmom gyára. Belopódznak a tölgyek, cserjék, hogy a korom hadát kiverjék, hogy bokor keljen egybe kazánnal, s tüskés akác a körfűrésznek ígérhessen örök hűséget – ringatni friss, jószagú népet. Fekete a zöld nász – keresztezések! Mint nyelvem vegyítette egyszer élőinket élettelennel, s lett íly módon hegynek „lába”, gépnek „karja”, féknek „pofája” – úgy zöldül ki a szürkék tája. Gyáram természet rokon-része, nem idegen, jöttment vigéce völgyeinknek, ki mérget árul olajos, füstös batyujából, ám úgy illik a zöld halomra, mint tyúkhoz csirke, fához gomba: kiskalapja nagylomb-utánzat. Virágra hajoljon a gyárad, üzemre lomb: szülő s szülöttje. Bölcsődal a füst is fölötte. Fogaskerék s a gépek szíja a szirmot testvérének hívja! Olajos kannád hegyi tóvá, cement derüljön bíztatóvá, s minden vasad – kibírhatóvá!
Álmodtam: fölkelt erdő és mező, hogy termek fémes hidegét suttogósra változtassa, s vegyüljön véle szén s az érc. Gyöngéd és kemény ölelés – gyönyörű volt e felkelés.
Egyszer le fogom zárni a gyűjteményt, ez függ attól is, hogy mikor fogynak el azok a verses könyvek, amelyekhez hozzá tudok jutni. Közben internetes oldalakról is gyűjtök. Mivel óriási terjedelmű az állomány – kb. eddig 7500 A4-es oldal, 8 kötetre bontva, 12-es betű mérettel – ezt kinyomtatva nehéz lenne kezelni. Így vagy CD-re vagy DVD-re lesz másolva. Ebből ismerősöknek akarok adni, a környezetemben sokan érdeklődnek, tehát vannak még, akik versszerető emberek. Természetesen csak magán használatra lehet felhasználni. Mivel ez egy szubjektív gyűjtemény – az én "ízlésemet" tükrözi – nem biztos, hogy minden vers tetszeni fog valakinek, de egy kis átszerkesztéssel el is tud venni belőle, meg hozzá is tud tenni, tehát alakítható, bővíthető, az állományban keresni is könnyen lehet. Még azt is tervezem, hogy a jelenlegi szerzői abc-ben lévő állomány mellé, ha befejezem, akkor készítek a szerzők születési rendjében szerkesztett blokkokat is, szintén 8 kötetre bontva. Így az egész terjedelem a duplájára fog nőni. Ezzel már valószínű csak DVD-re fognak elférni. Tehát lesz még bőven munkám, de nagyon élvezem.
Vannak versek olyannyira megismételhetetlenek mint az örökkévalóság töredéke mint annak bizonyítéka hogy benne voltunk az öröklétben egy ilyen verset elvesztettem Annának ha valaki megtalálja azt a verset kérem hozza vissza a pillanatot nem lehet újrateremteni és ha Már nem kerülne elő még megmarad a remény hogy átfényesült fénnyé
Vannak versek szépek és jól öltözöttek. Ismerünk költőket, akik elbűvöltek teljesen fel nem öltözött, de nemes nyelvezettel, mint olykor a meztelenség szokott lenni, ami egyáltalán nem kelti a meztelenség benyomását. Annyira természetes, hogy a felöltőt viselő emberek között is járhatna nem vonva magára a figyelmet. Mickiewicz meztelensége, Dante meztelensége.
Roman Sliwonik: (Valamiért kell születni költőknek...)
Valamiért kell születni költőknek De ki szüli őket Kérdem a föld türelmét Az örökkévalóság szüli őket Ürességnek nem a szót adja Hanem a valahol közéjük zárt eleven hallgatást
Köszönöm a szavaidat. Örülök, hogy visszatértél. Azt gondolom, hogy versszereteteddel, precizitásoddal (a szerzők neve mellé írt hasznos és fontos információkra gondolok), valamint kitartásoddal sikerül majd feltámasztanod haló poraiból ezt a topikot. Remélem, mások is csatlakoznak Hozzád, és ez a hely ismét a régi lesz. Én mostanában ritkábban jövök, de igyekszem mindennap benézni ide, és időnként majd verseket is hozok.
Ezt írod:
"Már 3 éve csinálom a versgyűjtést, most 1101 magyar szerzőtől 8600 vers van számítógépben, de még 1-2 év kell, hogy nagyjából kész legyek, a helyi könyv lehetőségeket kihasználva."
Gratulálok, igazán gazdag gyűjteménnyel büszkélkedhetsz! Mi a célod vele a későbbiekben? Be lehet egyáltalán fejezni valamikor a versek gyűjtését? Mi alapján döntöd el, hogy mikor van "kész"?
Lackfi János, *Bp., 1971. máj. 18.: költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós
LACKFI JÁNOS: EGY MONDAT
Hol irodalom van, ott irodalom van a pókháló közelében a légy a falonban mint ólompára a forgalomban, mint adalékanyag az italomban, mely belém épül észrevétlen, én szólok még, de már az ő nevében.
Hol irodalom van, ott irodalom van feketén bólingató eperfalombban, családmeleg alomban, hol a kedves teste ruhájából kivetkeztetve, hideg ellen ív papírba burkolva – s a rétegek közt mélyebbre hatolva mindig újabb írott kötegekre akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.
Hol irodalom van, ott irodalom van kávéház szegletén, születésnapomban. Ringat a kézikönyvek anyaméhe, s az anyakönyvek steril tintakéke, pörögsz vissza oda, ahol a kezdet minden anyát és minden fiat nemzett.
Hol irodalom van, ott irodalom van a szállj dalomban és a szólj dalomban, papíremberek papírszívébe bökve papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.
Hol irodalom van, ott irodalom van ütve általútnál csekély halomban, megírja szerepét a hősnek, ki minden betűtől erősebb, szeretteinknél is ismerősebb, ólom-vért izzad, ha merő seb.
Hol irodalom van, ott irodalom van harmadik, negyedik birodalomban, emlékezésben, mely vesztett csatákat újra gondoltat, győzelemmel áltat, s ha a szabadság lefejezve, fogjunk egy újabb fejezetbe, papírra nyomják semmi bérünket, hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.
Hol irodalom van, ott irodalom van kiderült s elmismásolt titokban, abban, ahogy a történelem aktáját folyóba, folyóiratba darálják, interneten a nép elébe tárják, adattengerbe süllyednek a gályák, fájukat holnap papírrá darálják, hozzákavarva holtak tunikája, ráróva tengeri csata krónikája.
Hol irodalom van, ott irodalom van a rohanásban, forradalomban, katonák fején papírcsákó, kezükben a fegyvernek látszó összegöngyölt újság vagy óság, mulandóság, maradandóság, ó, irodalmi mindenhatóság!
Hol irodalom van, ott irodalom van az öt emelet magas könyvtoronyban, hol könyv a fal, hol köbméter a mérték, hol vérszegény lapon sápad a vérkép, térképek alján bakarasz a lépték, feledve, hogy azt élő lábak lépték.
Hol irodalom van, ott irodalom van költözködési könyvdobozhalomban, aluljáróbeli antikváriomban, hol könyvlapokon vízjelként derengnek az évtizedes olvasói nedvek, börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban, hervadt könyvtárosnénik illatában, kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek, könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.
S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad, tudd, hogy magad is csak irodalom vagy, ott van a félrecsúszott nyakkendőben, s az ős-okban, az elfelejtett nőben, kinek már csak rímeire emlékszel, kit már leírtál több, mint elégszer: nyakán bárányganéj betűgyöngy vakít, akár az ékszer.
Mert hol irodalom van, ott irodalom van, előszivárog DNS-ből vagy honnan. A tükörből mögüled előbújnak a múltak s a régit adják el veled újnak, Szindbádok a te szájaddal beszélnek, vámpír-hősök veszik bérbe a véred, helyettük szólsz, és ha saját szavad van, más mosta már meg lábát a szavadban.
Hol irodalom van, ott irodalom van, ott kedvesed szemében téma lobban, szemed villan, mikor valaki szenved, a ceruzát máris hegyezni kezded, és beledöföd, épp a fájó pontba, itt bárki szól, minden mikrofonpróba.
Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet, a gyermekszájat papírlapra jegyzed, figyeled léptét botló öregeknek, hátha elesnek, mind érdekes kísérlet, hisz író soha nem kap sérvet, ha terheket hőseivel emeltet.
Ebédkor tányérod mellé letéve a nyitott könyv, és nincsen soha vége, betűt eszel, iszol, az esti fénykéve alatt a könyvek löknek álomba végre, és álmodban tovább olvasod-írod a sorokat, a polcon már vár a sírod, egy üres könyvhely, feketén világít, míg becsúsztatják léted keménytábláit, koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet, az ábécé magába nyel mindünket, s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre, hátha egy olvasókéz közeledne.
Hol irodalom van, ott irodalom van a túlvilági jutalomban, hogy majd halálod után felfedeznek, és Bibliaként bújják könyved ezrek, sebaj, ha már nem éred ezt meg: feltámadásoddal revolvereznek.
Páskándi Géza, *Szatmárhegy, 1933. máj. 18., †Bp., 1995. máj. 19.: író, költő, drámaíró
PÁSKÁNDI GÉZA: ALJECHIN MONOLÓGJA
Nézd a bábu-társadalmat a hierarchiát Gyalog Huszár Futó Bástya Vezér Király Előszöris a bábuk sebessége A testükbe zárt idő (Király sebessége az állhatatos fenség a védelem köre) A sebesség ugyanis rang és a rang sebesség Vezér x-idő alatt jut oda ahova Huszár Csak y-idő alatt érhet Az érvényesülés gyorsasága a célokhoz-jutás Változó tartama Számítsd ki egy tábornokban Hány őrmesteri rang sebessége van Vagy hátha így könnyebb lesz a kérdés Egy őrmester hányszor van meg egy tábornokban (Hisz örök átszámítás a létünk) Gyalognak például minden előtte (Olykor mellette) lévő kockát Érinteni kell (a kezdőlépést nem számítván) Hogy odajusson ahol az ellenség vezérkara áll Gyalogot űzi saját vezérkara úgy Rohan a fegyvertűzbe a másik vezérkar felé Ám hogy Gyalog sorsa Mégsem legyen olyan reménytelen A másik alapvonalon A csoda várja lehetőség esély (Mint népmesei jutalom) Ha túléled e pergőtüzet Bármi lehetsz a győzelemkor Bástya Vezér Huszár A csoda a teljes átváltozás hitbéli valósága A hirtelen átváltozás (deus ex machina) esélye Lelkesíti Gyalogot Akár a földosztás Gyalog meghal de másként magasabb rangon Támad föl mert FELTÁMADÁS A SAKKTÁBLÁN – ez is van Lélekvándorlás újra s másban testetöltés A csoda gordiuszi módon vágja el A Kibogozhatatlant Minden de minden van a sakktáblán Phőnix Húsvét és Próteusz alakja
Ó ember A játék ajtaján kilökted létedet És látod – bemászik a játék ablakán
Foglyoknak reménye, Vakok szeme fénye, Bénák, sánták istápja, Igyefogyattaknak, Nagy kárvallottaknak Élő gyámolítója, Megesett vétkesnek S vétkén kesergőnek Igaz közbenjárója.
Ifjaknak, véneknek, Úri nagy rendeknek Illendő böcsödelme, Az szegény községnek, Rabotás népeknek Könnyebbítő kegyelme, Minden embereknek S főképpen Férjének Bizonyos hiedelme,
Az ecclesiának, Egyházi szolgáknak Egyetlenegy Dajkája, Rongyos scholáinknak, Tanuló ifjaknak Kegyelmes patrónája, Az Úr törvényének S keresztyén hitünknek Nagy hű oltalmazója.
Az kegyes életnek, Fegyhetetlenségnek Igyenes ábrázatja: Mértékletességnek, Okos csendességnek Eleven példázatja, Keresztviselésnek, Tűrés szenvedésnek Mozdulhatatlan tagja.
Jaj, jaj, elviteték, Jaj, elragadtaték Hirtelenséggel tőlünk. Háládatlanságunk, Megvalljuk bár magunk, Ezt hozá, jaj, minekünk. Ily nagy drága kincsünk, Halva szívünk, lelkünk, Imhol fekszik előttünk.
Hogy ez kis zséllyében, Testével egyemben Ennyi sok szép virtusa El ne temettessék, Földben ne tétessék, Földnek minden lakosa Boldog hírét, nevét, Jó emlékezetét Kézrül kézre juttassa.
De mi kiváltképpen, Kik erre sokképpen Kötelesebbek vagyunk. Míg fennáll ez világ, S nemzetünkben egy ág Megmarad miutánunk, Elménkben viseljük, Nevét emlegessük S légyen áldásban nálunk.
Te jutalomadó, Tőlünk imádandó Szentháromság egy Isten, Ennyi jó voltáért S keresztyén hűtiért, Mellyel virágzott itten, Lelkében, testében, Az örök életben Vég nélkül nyugosd, Amen.
Fodor Ákos, *Bp., 1945. máj. 17.: költő, műfordító
FODOR ÁKOS: ARCKÉPCSARNOK
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk – lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás – lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék – efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb.
Balázs Béla, 1913-ig Bauer Herbert, *Szeged, 1884. aug. 4., †Bp., 1949. máj. 17.: író, költő, filmszakember
BALÁZS BÉLA: FÉRFIÉNEK
Csókkal fognám be szemedet: aludj. Mint asszonytól ha tovább kell mennem, Úgy válok majd, halkan, lábujjhegyen Tőled én földem s violasötét Vastag énekszó tornyosul bennem.
Merítő, nyári sűrűben állok, Derékig édes asszonyvetésben. Ím ez a föld itt. Ez múlik el. Jó íze volt. Nem innen bántott, Messze túlról jött minden szenvedésem.
Örök szerelmek véletlen ágya, Örök csaták múló mezője te, Szolgáló, csendes, barna arcodat Fennutazó, halhatatlan felhők Havazó kínja lepte be.
De Harc alatt és szerelem alatt Föld volt itt mélyen, lágykéjű meleg. Kenyérszagú te, jó, alázatos, Asszonyizű édes mulandóságom, Tudtalak mindig és szerettelek.
Csókkal fognám be szemedet: aludj. Asszonyaidtól is igy kell válnom. Mert örök szerelmem kínja tündököl. De gyönyörűségedre bársony alkony, Borul rá férfiszomoruságom.
Így indulok majd s violasötét, Vastag énekszó tornyosul bennem. Héjjázó zengés a hegyek felett: Szerettem ezt az életet S ez az élet szeretett engem.
Kék nyári ég!... most dong a légy és zsong a csend... és zengi fent a hangafán a csalogány szabad dalát... Ott szalad át egy fürge gyík mint szürke csík. És vígan ring a rozmaring S a kékharang... giling-galang... Úgy elmereng!... Mint csipke reng a gyöngyvirág. Göröncsös ág hernyót himbál. És kalimpál egy megbódult, hátára hullt cserebogár. Mézespohár a lonckehely a kis korhely méhecskének. S a fecskének örök varázs egy nagy darázs. Kering a szél, ring a levél, susog a nád... És int a szád még nedvesen: „Csókoljon meg, én kedvesem, csókoljon meg!”...
Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét... De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering utjain, S csak egyet tud és egyet érez... ...Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva...
Te minden évben hasonlítasz, jössz, mint a szélben a szédülő tavasz, sarjadó tested lobog, mint a nyár, ha lázas álmaimban megtalál. Nézésed földrehull, de bennem úgy időz nyugalmasan és tisztán, mint az ősz s a hó alatt emléked újra él, ha háztetőket tép a tiszta tél. Nézd így viszlek magammal hűen és vakon, téged keres szemem a tárgyakon, már néha nem tudom, téged szerettelek, vagy a nyarat, az őszt, a tavaszt, a telet, a táj kopár, vagy te hiányzol, nem tudom, fáradt levél zörög, vagy tőled bucsuzom. Mert így viszel te is, akarva akaratlan. A változó időben te vagy a változatlan.
Tudom, hogy elfelejtelek, mint búcsuzó lombjaikat a fák, ha táncra lejtenek a piros őszi ég alatt. De nézd, a tavaszi liget friss útjait. Cipőd alatt az elmúlt-őszi lomb zizeg, mint egy eltiport pillanat.
