antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Elfogy az út a lábam alatt. Átléptem újra a nagy határ-falat, mit agg múltam tán` ferdén húzott fel magasra... s a rendbe rakott, ám nyúzott téglák most haragtól hörögve zuhannak utánam a mélybe... mindörökre...
Mezítláb rohanok a porban, mint kisgyermekkoromban: érzem a forró, aranyló szemek illatát, midőn a nyári nap szerelmesen járja át, s facsarja ki mezítelen testem... Megtaláltam végre! Ezt kerestem!
Mohón, nagyokat nyelek a régből. Istenem! Délibáb! Nyomban szétdől, mint szelíd felhő, kit vihar, ha sújtott. És kitekerve, bambán csak áll ott, s bárányként sír klisét a sáros út felett: "Vándor, az utadat soha ne feledd!"
És láss csodát: a fal ismét feláll! Villámként hasít ketté a kegyetlen reál`: Mindegy, melyik oldalon hagy a másiknak így is-úgyis ellene vagy! S midőn szemem a távolban kutat, nem lelem az elveszett arany középutat.
Én istenem, ha egyszer felkelek, S nyugodt szívű és békés bölcs leszek, Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem, S imára hullik lázadó hitem... Ha célnak látok csendes négy falat, S egésznek érzem, ami fél maradt, Ha csak ülök a fehér ház előtt, S lehull lelkemről, mi reája nőtt; Ha messzeségek karja el nem ér, És szívem múltak díványán henyél; Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom, Csak békességgel megrakott hajóm... Én istenem, tekints le majd reám, S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
mi mindent őriz az emlékezet fontosat fölöslegeset ami valahogy mégis megőrzésre érdemes lehet megcsimpaszkodik az elme peremén mit számít hogy mire megyek vele én képek a tudat jegébe zárva az idő mintha önmaga elé vágna kétségbeesetten ne tovább befejezni ami abbamaradt ha nem is a mélyben a felszín alatt ahol a vak kíváncsiság matat – poros tárgyak limlomok a padlás sötét zugaiban amiket valaha valaki eldobott gipsz-Jézus szentkép üres képkeret benne pókháló a kép helyett hintaló félretaposott sarkú cipő amelybe egy pillanatra a láb most visszanő fölragyog fájdalmad örömöd és részeg darázsként dönög a szív őszi délutánján benépesül évtizedek régóta üres háza megérint a régi vágyak lámpaláza napsütésben izzó cserepek alatt fénypászmában táncoló porszemek mindent ami volt most visszaszeretek óvatos félelem szorongat a múlt orvul jelenemre tör az emlékezés talmi gyönyöre gyötör
Ne gyors hajót, könyvet vegyél, Hogy messzi földre juss, Nincs annyi hátas ló, ahány Oldalnyi Pegazus. Ily utazást a koldus is Költség nélkül tehet, Mily egyszerű ,,szekér" viszi, Ember, a lelkedet!
Magyar könnyv mondd miért dacol A világ vad viharával? Szél és eső nem mossa el Sárga mocskát a gyásznak. De mégis él, nevet... Kacagja búját a mába. Magyar vagyok, magyar!!! Ebben a nincstelen hazában.
Júdás a sors mely elítél Tamáskodó nagyvilágban. Mondd, mit érnek a szentek Lelketek nagy viszalyában? Jönnek törni a gyászt Kézzel, fegyverrel ha kell. Jönnek ülni a gyászt Pénzzel telt zsebekkel.
Fájó, búsuló jelenkor Hajt fejet a hitszegő mának. Vértől ázott zászlaink Fagynak rá rőt kopjafákra. De a magyar akkor is magyar, Még ha ezer sebből vérzik is. Állát felszegi - Magasra tartsd! Pedig a mát is szenvedi.
Magyar könny mondd, miért dacol Napjaink viharával? Szél és eső nem mossa el Nyomát és szagát a gáznak. De mégis él, nevet... Kacagja búját a mába. Magyar a magyart nem vetheti Kényszerű rabigába.
S a harczok óriás vezére, A hadverő csatár: Fészkén nem a felhők sasa: Gyöngéd szelid madár. Fészkén, hol a harczok zaját Hű nője keblén elfelejté - Ha dicsőségtől égő arczát A kedves fürtök árnya rejté... Fészkén: a büszke bérczi várban Mely áll maig, bár romban, vázban A Réka bokros erdejében - Bozótos bércznek tetejében, Hol méhraj dongja az odút, S vadgerliczék siralma búg: A hol ha jő szélvész, vihar: Megérzi a zúgó ihar - Félelmesen susogva lombja, Hogy messze jajgat a vadonba... S ha jőnek csendes éjjelek: Magános kürthang tévelyeg, - A visszhang rá búsan felel, És feldöbörg a bérczek keble Egyhangu mély döngésivel... - E rengetegben áll a rom, S alatta lenn a völgy ölén, A merre a szilaj patak S a sziklaut kanyarogva mén: Egy szirtdarab mered közepén, A moh befesté zöldre szépen: Megbarnult repedésein Rejlik bús titka ezredévnek: Melyről vén mondák, agg regék Homályosan, rejtelmesen beszélnek.
A sorstól kérni, ha lehet, én most eléje térdelek, ha álnokul, önzőn, szertelen' uralkodott is létemen, mint a pénzen vett szerető, ha túl kevés a drágakő. Eléje tárom lelkemet, egész fájdalmas létemet - szerelmet, halált, könnyeket - kiterítem, mint szőnyeget.
Mi voltam, mindent leteszek, megköszönöm az éveket, a könnytől-fényesülteket, s ha fogvacogva kérhetek: sötétség helyett fényeket, napfényt, szivárványt, kék eget, igaz szerelmet, édeset, gyermekmosolytól fényeset pőre lelkemért bőven adj! - így követem meg sorsomat.
Ölelés kéne, hit, remény, tisztán világló égi fény, hol ezernyi csillag integet, és egyik majdan én legyek, ki átszelem a végtelent, s felhőkre írva üzenek: ennyit tehettem, Emberek, csillaggá égtem értetek, s hogy könnyű legyen léptetek, kiterítettem lelkemet.
Ne fájjon a lelkem, Ne fájjon a testem, Legyen, ki felemel, Amikor elestem. Amit méznek érzek, Epévé ne váljék, Kövessen a béke Mint jóságos árnyék. S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.
"Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót,
jó könyvet és kevés embert. De az aztán EMBER legyen!"
Szeretnék valamit tenni Érted, valamit, ami olyan nagyon szép, hogy benne a lelkemet megérzed, mintha meztelen szívem érintenéd.
Szeretnék eljutni Hozzád, mint eltévedt vándort, fogadj magadhoz, s ne kérdezd, honnan hozom az út porát, ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz.
Szeretnék megpihenni Nálad, csöndedbe takarózni békés rejtekeden, s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat, gondos kezekkel hitesd el: ember nevem.
És én majd akarok valamit tenni Érted, de hősként sorsod meg nem válthatom, csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek, mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!
Az Úristen egyszer eljött a portámra Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, szénában aludt bizonyára, mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.
Sok mindenem volt akkor, sok fojtogató kacatom. Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon és mert tele volt a gyomrom, jobb-e meghalni mint élni, ez volt a gondom.
Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –, ó, mennyire égetett a szégyen mikor a szemembe nézett az a két szem oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. Az Isten elment. Az ajtó nyitva maradt.
S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba s ezüstös emlékezést édesanyámra. Most a várost járom s az Istent keresem. Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, de most már nem fog fájni semmi, mert elhagytam minden fojtogató kacatom. Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra kezünkben kalap, fejünk felett a nap.
„Szeretetért esedezünk emberek – nyissátok ki a szíveteket!”
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Kedves Bajkáli, a te versedről jutott eszembe. Volt idő, mikor ez volt az imádságom.
.. nevetés ült a felhőt rejtegető égre és kékre festette a levegőt de hiába kerestem a nevetőt csak a hang... az visszhangzott a fülemben
az a nevetés... hogy megváltozott...
valaha tisztán csengő kacagás volt édes öröm még a hang is csókolt becézett és jó volt minden rezdülés mert lelkemig ért hiszen értem csendült nekem szólt
később huncut kuncogássá változott incselkedő szívet borzoló izgató titkokat súgó dallammá ígért mennyt és adott poklot de aztán felemelt és a forróság ahogy átölelt már nem a pokol tüze volt
majd udvariassá vált megszokottá ott volt ha kellett de többre már nem tellett néha még kicsit simogatott kicsit még melegített de már valahogy mégsem volt jelen
azután kicsit más színt kapott az a valaha tisztán csengő őszinte árnyalat hogy megkopott és egyszerre szinte vágott olyan éles lett a belerejtett gúny még az emlékétől is... dühöm újra kigyúl
de rosszabb is jött a közöny amikor már csak másokkal nevetett s ha elment talán már nem is köszönt csak intett vagy mormogott szavakat és a vidámság mindig ott maradt ahova elvitte és mosolya a közönybe ragadt
de mégis most az a felhőkre ült nevetés milyen sokat jelent még nem fedte el a feledés mert amit az évek a szívbe bele véstek az bármilyen kevés mikor már semmi nincs akkor ismét kellene még ...az a nevetés !
Lelke arany, ragyog benne a jóság, szívének kontúrján ott lófrál a nap: a várva várt, mézízű, apró csodák. Csak, (míg burkot ölt a csend) nem látszanak... Kiabálni kellene, üvöltenie; de ő szótlan alkot-létezik, hangjában hanga van. Ki az, ki neszét már észre sem veszi, kinek arcán a névtelenség nevet, talán - mint egy nagy bohóc - saját magán? Valami hibát még rejthet az Isten, egy foltot szépen terített asztalon, valami homályos végrendeletet ebben a világban, hogy itt egy ember, egy lángnyaláb ... szeressétek legalább!
Január 3-án múlt 92 éve, hogy elhunyt Jiří Wolker, cseh költő, író, újságíró.
Jirí Wolker
A haldokló
Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, néhány szív megrebben, mint hajnal harmattól érintett virága, ezrek meghaltak ezrek meghalnak, halálra fáradnak ezrek, mert halálban és születésben senki sem marad magára.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab, a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még, midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak
s a test rozsdás csöveiben rohad az idő, mint moslék és felbontja a kezeket, a szemeket, az idegeket, izmokat, amelyekkel szeretted és ölelted a dolgokat, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, nem lesz magányos a holtom, a haldoklástól rémülök, abban mindenki elhagyatott - és én haldoklom.
Isten veled, kislány, Isten hozzád, kedves, Isten áldjon, te bájos kép, kebledről lenyesték kezem, szívem összetörték, emléked arany-nyila már féléve fúrja lelkem, ha rosszul voltam, jobban fájt, segített, ha jobban lettem. De ma immár Isten veled, ma minden hiába már, ma megírtam a levelet, hogy felejts el s keresd másutt, ki itallal felüdíti szívedet, legnagyobb gyötrelmem, kínom e levél volt, le van zárva, mert a nehéz haldoklásban mindenki magára marad, magára.
Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek, csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva, tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek, a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja.
És szoknyád szagát is akarom tőled s te csókolsz, ütsz és sohase vársz – hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem, ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz – nézd, fáj a homlokom az ütközéstől és fáj, hogy elmulik ez a fájás, mert bomlott melled varként rátapad s elfordult szemmel hiába tépem róla, ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad – – –
s hiába bánkódsz, az igazak lehelte felhő nem segít a te könnyeiden – az én szememmel kell kisírnod mindent, hogy érted el ne pusztuljon szivem!
3
És isten lábánál ülünk le együtt, te kettős melled bontod összecsengve, ő elhalványul, én közönnyel nézem, hogy két lélek mellettem újra gyenge, hogy szivemben csak kerestétek egymást, akik ágyamban találkoztatok – – –
de úgy mondom csak a közönyt s az istent, mert bús fennszóval sírva rothadok.
Siklik a lép, a máj kering, kígyózva fut a hátgerinc: kezem között, bőröm alatt hullámlanak, mint a halak. Megfodrozzák a vért, velőt, és nem hiszik a levegőt.
S ha augusztusi éjjelek bőrömre tompán fénylenek, a lomha raj a mélybe lent, mint foszforfényben, átdereng. És imbolyogva horgonyán, felettük ring a koponyám.
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad! Hadd zúduljon az áradat – mégis hajóm, magam felett, az ifjúság szökken veled, viking-jeled kibontva, csattogj hajam: vitorla!
