Jó íze volt a szélnek, illata a levegőnek, fénynek. A víznek jó íze volt. Kút mélye hűsítette, felhúzta vödrével a kútgém, inni a veréb odaszállt mellém. Tiszta volt a föld, enni lehetett belőle. (Még nem sejtettem, egyszer majd ő esz meg engem). Kijártam porfürdőzni a kocsiútra, kis kacsa fekete tóban, estig ott lubickoltam.
Azóta füst süvít a láthatáron. A szennyvíz elől kimenekül az árokból a nád. Szél szemetel, felaggatja ágra, kerítésre, viszi-hordja a szemétdombi fóliát. Vizek tátognak, kapkodnak levegő után. A vegyszerrel beetetett földeken, mint a drogosokon, ütköznek ki az elvonási tünetek.
Ki segít rajtuk, hogy a mérgezésből kigyógyultan még föl tudnák magukat lihegni a dombra? Ki segít befoltozni a kilukadt eget, mint valamikor a szivárgó edényeknek, mestere akad-e?
Rajtam is ki segít, hogy kanyargós folyómedreket: kitakarítaná ereim mélyét? Szerveimet kimosná, kiöblítené? Megtisztítana, hogy a Nap, mint rég, besütne bensőmbe? Ragyoghatna a szív!?
Anyám a vonathoz eljött elém. Segített a csomagot vinni, s már az úton arról beszélt, mennyi minden történt, mióta engem magukba ragadtak a messzi városok, s hogy itthon teljesen megváltozik az élet, s én ezt alig-alig tudom.
Kivezetett a kertbe, apám épp permetezett. Magas felhők lobogtak a táj fölött, pillangózni kezdett a szél, s míg beszélgettünk, hullt a fák alatt a harmat, az ég kékjébe szédült az alkony, s hazafelé indultak a szekerek a távoli, poros dűlőutakon.
Lámpát gyújtottunk aztán a konyhában. Elfáradva, hallgatag ültünk a vacsora-csendben. Néha szóltunk csak egyet-egyet. Apám kiment időnként, a teheneknek adott enni. Bennem meg rímek, verssorok kavargó tánca kezdte hullatni a fényt. Anyám pedig elbóbiskolt kicsit - szegény.
Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha tényleg azt mondanánk, amit gondolunk, nem azt, amit okos dolognak tartunk. Butaság lenne többnyire mindkettô, de akkor mi van. Okosak akarunk lenni, tudatosan féligazságokat mondunk, és nagyon tudatosan csak fél életet élünk. Ennek a végeredménye nem is lehet más, mint ez a világ, aminek amúgy nincs is olyan sok hibája. Esôs nyáron is lehetnek tiszta éjszakák. Ám a fáradtság, az bizony fáradtság.
Add meg nekem az eszmélet által megáldott hajnalok napraforgóillatát, a kiszámíthatatlan holnap esélyét, a védtelenek törhetetlenségét add meg nekem.
Add meg nekem az időt, amelyben szabad akaratommal megtörténhetek, a helyet, ahová tékozlóként is visszatérhetek, a létem fölötti önrendelkezés kétélű pallosjogát add meg nekem.
Csak az én két vállam hordja sulyát Csak az én mellem viselje búját – Virúló szép titkomnak, hogy szeretlek. Csak nekem dús, nagy ez a kis utca És áldott százszor az aszfalt. Ki tudja, Nem te jártál-e itt esetleg?
Egy órája tán itt voltál magad. Ruhád surolt sok barna házfalat S e nő, ki szembe jő velem, Úgy mosolyog, mint aki téged látott, (Nedves és nagyranyílt szemekkel.) Látod, Pedig őt nem fűti szerelem.
Csak én hordozom arcod itt benn, Csak nekem vagy te minden, minden S tied vagyok mindennél jobban. Az izzó, drága bélyeget, Amit szemed rámégetett, Hordom fájósan, boldogan, titokban...
Lassú lomhán nyújtózkodott át a házak tetején, Csodás volt, ahogy felbukott a jajgó város közepén. Kitartóan lépdelt fel az égi létrán, csendesen, S átölelte a világot biztatón, szerelmesen.
Lenn a téren egy kisfiú kérdőn nézett egy nénire: Játék ez? Vagy csak álom? S bámúlva nyúlt: eléri-e? A troli búsan érkezett, de kacagva futott tovább, Perc sem telt s dúdolta már az édes motor-melódiát.
A zsúfolt úton egy biciklis vidáman csilingetett, S a nagy ámulatra egy hóember lassan felengedett. Elégedetten csücsült a Nap fenn a felhők peremén, S kacsintott az Eső reá: ezt mi festettük, Te meg Én…
Felszisszent a város is, s nevetett a levegő: Hát lehet ez a pár színfolt, ilyen hatalmas erő? Bizony! – ordított a szél, s kergette tovább a Dunát, Nem minden nap köti össze egy szivárvány Pestet és Budát!
Kovács Vilmos, *Gát, 1927. jún. 5., †Bp., 1977. nov. 13.: költő, író, műfordító
KOVÁCS VILMOS: SZÍNEK
Hegyek: erdők tarka bodra, egy patak kék üveg-fodra, fenyőcserjék ó-zöld sávja, pár tar dűlő, poros-sárga, ráncos, barna sziklák szegte szürke utak kígyóteste, felhőmérte ég ezüstje, apró házak lilás füstje, piros tetők mosolygása, égszín falak; bennük szűkre szabott ablakszemek tükre, s fáradt arcom szépült mása.
Szenes Erzsi, *Rajec, 1902. jún. 5., †Tel-Aviv, 1981. május.: költő, író, újságíró
SZENES ERZSI: A KÖLTŐNŐ HALÁLA
Milyen könnyű a szívem, minden bánatom a földön maradt – jajongás, sírás meg ne akasszon –, súlytalanabbul szállok, mint a madarak, súlytalanabbul, mint levált rózsaszirom, melyet a légben fújdogáló szellő sodor, s eltűnök, mint a felhő, mely az imént az égen szemem előtt haladt. Nem egyedül szállok, rajban nyomon követnek verseim, s mire felérünk a mennybe, körültem kuksolnak újból énekelve, mint Isten körül az angyalok.
Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából [48.]
Mindszenty Gedeon, *Jolsva, 1829. okt. 8., †Eger, 1877. jún. 5.: költő, kat. pap
MINDSZENTY GEDEON: A SZERETET DALA
Szeretlek, szép szűz Mária! Isten legszebb leánya, Kiben a menny és föld ura Örök kedvét találja; Mert, mint a hófehér galamb, Jövél a bűnös földre… Szeretlek, szívem gyöngye!
Szeretlek, szép szűz Mária! Jézusom szent szülője, Illatfa, melybe oltatott Üdvünk arany vesszője, Szívedből lett a drága vér, Mely eltörölte vétkem… Szeretlek, én reményem!
Szeretlek, szép szűz Mária! Te, Szentlélek arája, Kinek fején a hét malaszt Tündöklő koronája; Csodálatos erényidért Egész világ magasztal… Szeretlek, tiszta hajnal!
Szeretlek, szép szűz Mária! Lelkünk védelme, vára, – Imáidért esengenek A gazdag és az árva; Kérd mindnyájunkért szent Fiad, Nyerj éldást nemzetünknek… Ó, Mária, szeretlek!
Tóth Endre, *Petri, 1824. nov. 30., †Vatta, 1885. jún. 5.: költő, író
TÓTH ENDRE: SZÉP HALÁL
Születni egy meleg sugárra, Mint a virág, a réteken; És illatozva elvirítani, Hogy azt se tudják rólunk mondani – Itt voltunk-e vagy más helyen?...
Átfutni, mint a hulló csillag, Ezen a setét életen, Ki egy halandó pillantás alatt A föld elől az égtől elszakadt – S eltünni végképp, jeltelen...
Átszállni, mint a vándor-árnyék, Mit hűs felhő a földre vet; S lebegni az enyészet perceig, Hol lágy szellők az árnyat felszelik S nyilván örökre vége lett...
Elmulni mint egy távol-ének, Nem tudni honnan s nem hová, S mely tán a dalt lelkünkig lehelé – Álomkint tünni másvilág felé A fuvalommal, mely hozá...
S magunkkal vinni azt az álmot Mit az élet hajnala ád, Melyben magunk is, miként az álom, Félig vagyunk csak e bús világon S lelkünk tündérvilágba lát:
Oh így mulni, igy, szép halállal, Csak a te sorsod: ifjuság! Tevéled hunyni, benned halni el, Amig üresre nem hűl a kebel – Szebb volna ránk a másvilág!
Szabó T. Anna, *Kolozsvár, 1972. jún. 4.: költő, műfordító
SZABÓ T. ANNA: A VÁLTOZÁS
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. De csak veszíthetsz mindenféleképpen: a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal: könyvet, törölközőt, edényeket – itt marad majd a konyha és az udvar, a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát, a fal sárgáját napnyugta előtt, a kopott, poros udvarban a hat fát, az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád, keress neki egy napos ablakot. Ha itt hagyod a virágzó akácfát, keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted dönteni minden változás felől. Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, mielőtt régi házad összedől.
Pájer Antal, *Maklár, 1814. máj. 20., †Bp., 1881. jún. 4.: költő, kat. pap
PÁJER ANTAL: MAGYARORSZÁG PATRONÁJA
Sohasem látott még a világ oly szépet, Mint midőn az angyal Máriához lépett: Úgy megrettent és úgy elpirult előre, Hogy még a friss hónál is fehérebb angyal Szinte lángpiros lett tőle.
Azután meg újra – a köszöntést hallván – Lett, mint a fehér hab, arca színe – halvány; S kiegészítésül úgy illett hozzája: Hogy zöld köntösében állt ott Magyarország Drágalátos Patrónája!
Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erő szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kékszalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes műveken föltündökölt, S egész világra árasztott derűt. És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok, És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsőket és sírokat nekünk, Magyar bölcsőket, magyar sírokat, Dicsőség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tűnt a dicsőség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petőfi Sándor! Ő egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha őt fogod követni, gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is győzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, Hol Arany Jánost ringatá a dajka, Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Korvin Mátyást rengeté a bölcső, Bírnád feledni Kassa szent halottját S lehet feledni az aradi őskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan És őszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel, S a jövendő hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá!
Berényi Szilvia, *Zselíz, 1961. jún. 3.: költő, újságíró
BERÉNYI SZILVIA: A CSEND KÖZEPÉN
…most itt ülök a csend közepén, nézem, hogy játszik kezemen a fény, nézem, még nézem, már nem látom, elragad és itthagy a Nagy Álom.
Itt ülök, mégis messze szállok, lángoló, hűvös termekben járok, éjszakák és nappalok között a föld mélyén és az ég fölött rejtett, valós világokat látok, égig érő gondolatra várok, ülök még egy kicsit, s hallgatok –
Micsoda csönd a hajnali szőlőhegyen! hallom a napkeltét, fülemben puha tapsi-sóhaj, kisnyúl álma, csönd cirógat, szőlővirág, szőlőkacs, mint sugár, és csönd a pirkadó cseresznye, a meggy növényi vér sejtjei nyújtózkodása, tudja minden madár, ő a különleges közel és távol, legkisebb fuvola, klarinét, furulya, pánsíp, kihunytak a kísértetek az elfeledett csillagokkal, én vagyok most a várúr rommal és kápolnával, míg az emberek távol, engedik boldog magányom.
Te sem vagy itt, lehetnél ez a csönd! kisnyúl álma, puhácska tapsi-sóhaj, napkelte titkos szellő-susogása, magad cirógatása, szőlővirág, szőlőkacs, mint sugár, pirkadó cseresznye csöndje, meggy, növényi vér sejtjei nyújtózkodása, te lennél a Mindenmadár, különleges közel és távol, legkisebb fuvola, klarinét, furulya, pánsíp, te kísértetek hamuja, emlékeid a csillagok, vérúrnő vára, Szent Margit kápolnája, míg az emberek távol, engedik boldog magányod.
A fa árnyékában, mint akik virágkoszorút fonnak, egybefonjuk a dalainkat.
Elmentünk, s íme visszajöttünk hogy együtt legyünk ismét.
Aki északról jött, kaktusz féktelen virágát hozta. Aki keletről érkezett, az arca vörös, mint maga a nyár. És mi, te meg én, kik itt születtünk délen és itt hagytuk a kezünk nyomát, ugyanolyanok vagyunk, mint az erdőn átrobogó szél, hevesek és illatosak.
