Rába György, *Bp., 1924. jún. 13.: költő, műfordító, író, irodalomtörténész
RÁBA GYÖRGY: HA FÖLNEVETTEK
Szerettem ha fölnevettek szerettem hogy hangjuk csengett szerettem a hirtelen csöndet szerettem a morajló emberzsivajt nem szerettem az elnyelt választ a párhuzamos monológokat de kettesben a természet beszédét szerettem a mosollyal tűzdelt tálat csorgók kortyát a szikkadt ínyen egy kézszorítást a sötétben napvert árnyékot téli tűzfalon hogy én vagyok én éjszakáig szerettem s azt hogy különös a másik
Molnár János; Szabó, *Csécsény, 1728. jún. 13. [keresztelés], †Szepesváralja, 1804. febr. 15.: író, költő, természettud. író, jezsuita szerzetes
MOLNÁR JÁNOS: A MULANDÓSÁGRÓL
Mindenek eltünnek, fel, alá kerekednek, enyésznek. Ó! mi gyakran rosszból rosszabbra, nagyobbra kicsinyből Fordulnak, s viszont ismét alacsonyra magasról. Ami szűk, elterjed: s ellenben aminek a nagy Tágos hely is szűk volt, karcsúra szoríttatik; így a Füst addig nyujtózik az ég tetejének hegyére, Míg teljességgel sok ezer kis részre nem oszlik. Hol van már Ninive, Babylon s Egyiptusi Thebe? Memphis, Cartágó, Peru vára, Corintus, Aténe? Hol van régi dicsőséges Rómának hatalma? Forgandó minden: Croesust a tűzre tetette A perzsák fejedelme; de mint járt Persia véle? Azt görögök tapodák. Görögország római nyűgbe; Róma pedig Gottus, Lombárd és Vandalus, Hunnus Prédájára került. Magyarország Bécsig hatott el: Bécs hamar erre magyar koronát teve hercegi főre. A spanyolon sokezer hold fogytig mór iga zörgött. A török és az orosz, láttyuk, mily nagyra kicsinyből Messzünnen mi közel jött szomszédságba felénk is. Péter halász három gunyhóból im mire vitte Azt a várt, mellyet csúdál Európa szöpögve? Ellenben az orosz tapodójit, Volga királyit Már hol szemléljük? Kásán Prékoppal hatalmas Trónus alatt heverész; járommá vált koronájok. Ó forgandóság! mi tanácsot nyújtasz ezekkel! A szép rózsaszin, a nagy öröm, friss, izmos egészség Változik; a kincs gyűl, de fogy is: végekre peregnek A napok és órák, méltóság, pompa, dicsőség: Vagy nem volt nálunk? s nagyheába keresve kerestük; Vagy készül tőlünk; vagy szinte rugaszkodik immár. Forgandó minden; mint a köd, minden enyészik. Itten nincsen hazánk. Ó! tartsuk tellyes erővel Lelkünknek szemeit, gondunkat, készületünket A megigért jóhoz, s állandó, boldog igazhoz.
melyik nyelv a legszebb kérdik gyakran és nagyon sokféle a válasz az olasz – mondja az első a spanyol – válaszolja a második az angol – véli a harmadik az arab, a japán – állítják mások de van akinek a legjobban a szuahéli vagy a yoruba tetszik minden csak attól függ hogy melyiket tudod és hol élnek barátaid számomra mindegyik nyelv szép mert az egyik – lágy a másik – kemény a harmadik – ritmusos a negyedik – dallamos az ötödik – lassú a hatodik – gyors és így tovább a legutolsóig de tényleg melyik nyelv a legszebb az amelyiken éppen beszélek
Huszonkét esztelen, félmeztelen egyén, egymás hátán-hegyén nyüzsög lenn a pályán. Mások mája táján taposnak, és, ha elég laposnak lát a bíró minden egyest, megítél egy tizenegyest. S mert a szegény feje tizenegyest kirótt, a fele közönség átkozza a bírót! De senki sem csendes a nagy embertömbből, mert a másik fele harsány éljent bömböl. Ezalatt a meccsen néhány sípcsont reccsen, szerteszét vér freccsen. Fel sem veszi egy sem a fetrengő játékost. Fontosabb a játék most. A vad középcsatár átgázol a bekken. Úgy esik az össze, hogy csak meg se nyekken, azután a labdát megcélozza jól: goóóóóóól!!!! Egy alacsony néző, ki oda nem lát át, ordítva paskolja a szomszédja hátát: vegye le a kalapját, mert szétverem alapját, azt a kerek tököt! S feje felé bökött. Erre az: Ó! Te gaz! Engem sértegetni mersz-e? – Persze – Mind a ketten szólnak egy-két havernek: – Gyertek, fiúk segíteni, ha vernek! Jöttek is mind verekedni, úgyis kezdtek berekedni. Buzgón verekedtek, bíz’ nem voltak restek! S időnként a gyepre elnyűtt testek estek. De a két okozót rejti már a bozót. S merre egy rést leltek, gyorsan elszeleltek. A többit azután alig egy-két nappal, a derék rendőrség verte szét kardlappal. Le a kalappal!
Bajna György, *Gyergyószentmiklós, 1947. jún. 12.: költő, író, publicista, újságíró
BAJNA GYÖRGY: ÖSSZEGZŐ
Egyszer majd én is melléd ülök, S megfogom a puha kezed. Valószínű, hófehér tél lesz, Kedvenc világom, Istenem. Fagytól ropogó, porka hóban Mezítelen csupán én leszek, S amíg néznek vacogó foggal Bundába öltözött emberek, Mosolyogva mesélek Rólad. Nem tudják, bár köldökük nézik Naponta többször is, hasztalan: Lesütött fővel nem láthatják, Ami mellettük elrohan. Téged sem. Pedig ott vagy velük, Miképp éjjel és nappal velem. Majd jeleket írok a hóba. Intelmeidet, Istenem. Nem parancsolatot! Az ósdi. Szajkózzák unos-untalan, Szövegét mára senki nem érti, Úgy kiforgatták okosan. Csak kőtáblacsonkok maradtak, Róluk is az írás lekopott, Addig súrolták reszkető kézzel Ravasz farizeusok. Egy-két intelmet írnék hóba, Hátha arra még felfigyel Az arra játszó tiszta gyermek. Másról ezt nehezen hiszem.
Dabi István, *Bp., 1943. jún. 12.: műfordító, költő
DABI ISTVÁN: AKI NÉZ – NEM MINDIG LÁT
Átnéz az ablakon – látja az utcát énrajtam – mintha nem is lennék Benéz az ablakon a szobába – kíváncsi nagyon énhozzám – meglátogat egy percre Belenéz a lábasba – már éhes a szemembe – de semmit sem lát ha nem akarom Felnéz a hegytetőre – csodálja az ott ülő sast énrám – csodálja a tudásomat Kinéz az ablakon – az utcát figyeli énbelőlem valamit – terve van velem vagy fél tőlem Körbenéz nem tudja hol is van Lenéz a szakadékba – lezuhant roncsok hevernek ott engem – de akkor miért néz rám? Megnéz de fel nem ismer Ránéz egy pillanatra s elfordítja a tekintetét Szétnéz erre-arra tétován Utánanéz mert nem biztos a dolgában Visszanéz még egyszer utoljára és elgondolkodik: érdemes volt ennyit nézni?
Még el sem mentél még itt vagy látod s én máris máris érzem hiányod mint a gyümölcsöt fáról ha tépik fájva szakad le de válik mégis te is elmégy s tán nem jössz már vissza mint nyári záport a föld beissza szívem is úgy zár magába téged kecsesen ringó őzikelépted tiszta szemednek tükrét a mélyet a pillantásod a büszkeséged mert elmégy elmégy eltűnsz a nyárral mint a zengeni megszűnt madárdal mint hideg télben befagyott csermely s hogy mégse menj el úgy mint vásznára festi a mester a drága arcot szénnel ecsettel s hosszú időkig élhet a vázlat most én is én is e versbe zárlak megőrizlek mint keret a képet kecsesen ringó őzikelépted tiszta szemednek tükrét a mélyet a pillantásod a büszkeséged mert akarom hogy megmaradj végleg visszavárlak mint fecskét a fészek s mint egykor régen szoborba vésték ókori görögök istennők képét mert akarom hogy megmaradj végleg örökre téged e versbe véslek
Antal Barnabás, *Bp., 1942. jún. 10.: költő, könyvtáros
ANTAL BARNABÁS: ÉBREDÉS
künn a mezőkön játszik a szél felborzolt füvek éle vágja a fényt s a pusztaszegély rádől a mély meredélyre holt halom árnya harmat ragyog hajnali lángra s a füstre habok kúsznak s a tűz remegése
őrzi a tájat s a mély magasán kicsapnak a karcsú katángok konda bolyong kolompja magány kongatja a hajnali lángot a puszta mező homályba harap a virradat vörös árka alatt hajlik a rózsa
Fáy Ferenc, *Pécel, 1921. jún. 20., †Toronto, 1981. jún. 10.: költő, katonatiszt
FÁY FERENC: NAPRAFORGÓ
A feltárulkozás órája ez, a megmutatkozásé.
A szél-felvert napok poros dülőin bukdácsol a lélek a kakukkfű-illatu órák búzavirág-kék szomorúságát, pipacsmeleg, láng-nevetését gyűjti csokorba – hogy a tűzszemü porzók, karcsu bibék egymást kiáltó, boldog mámorában fürössze széppé szennyes életét.
A feltárulkozás órája ez, a megmutatkozásé.
Nyár-szemü lányok kapcsos térde között álmodik csókról a lélek. Mellük lankáin dudorászik a vágy; s méhük magotfakasztó humuszában ballag az ostoros-bánat az álmok fényes ekéje után.
A feltárulkozás órája ez, a megmutatkozásé.
Fekszem a fűben, mintha fenn, az ég Istent lélegző nagy mellén pihennék. Lepke dalol, fütyürészik a szél is… s a kurtaszoknyás bokrok énekére kamasz felhők, szédelgő fák felelnek. Minden kilép az álmok idejéből… Boldog virágok szép órája ez, a fényé és a feltárulkozásé.
S fejem felett a lányom méz-szemében, mint napraforgó ért korongja fénylik a szerelem.
Keszthelyi Zoltán, *Keszthely, 1909. dec. 1., †Bp., 1974. jún. 10.: költő, író, műfordító
KESZTHELYI ZOLTÁN: DAJKADAL – MAGAMNAK
Taposs a földre délután nyugalma, hajolj le hozzám, júniusi ég: hadd lássam ujjad, kékhajú leányom, amint serényen rakod elibéd a színeket, a színek gombolyagját, miből a fűre csendet hímezel, kerekre tágult szemmel nézegess rám és felejtsd el, hogy fáradtan hever
barátod itt a nyárban, bokrok alján. Ti fürge hangyák, játsszatok velem, ó, árnyak nyüzsgő népe, fújd szememre szelíd mosolyban nyugvó szenderem. Ki álmot érlel messzi fenyvesek közt és álmot árul szegények szívén, te őrködj majd a virágok bibéjén, vakító Isten: délutáni fény.
Tündér zenével ékesítve hajlongsz haragba dermedt, céltalan öröm, szerelmi-gond vagy bárminek neveztess, csókold a fákat tűzzel, perzselőn, legyél termékeny ágya fájdalomnak, temérdek élőt hizlaló talaj: elalszom rajtad enyhe jajszavakkal s elhalkulok, mint könnyű dajkadal.
Szűzeknek szent szűze, Istennek szent Anyja, a fogantatásnak szűz makulátlanja, igazság tüköre, bölcsességnek széke, örömünknek oka: áldás, malaszt, béke! Lelki tiszta edény, kinek szűz a lénye, tiszteletes edény, áhítat edénye. Titokzatos rózsa, Dávid király tornya, mely mintha elefánt- csontból való volna… Mária aranyház, szövetség szekrénye, mennyország ajtaja, hajnalcsillag fénye, betegek orvosa, bűnösök oltalma, és vígasza annak, aki bútól halna. Ahol Te vagy, minden búbánatnak vége, a keresztényeknek vagy Te segítsége. Királyné az égben, mely angyalok hona, minden szenteknek szent királyné asszonya; Magyarországunknak nagy oltalmazója, szeplőtlen királyné, füzérbe font rózsa… Hozzád fohászkodunk, kik annyit vétettünk, könyörögj érettünk, könyörögj érettünk!
*
Istennek báránya, vedd el bűneinket, irgalmazz minékünk, Krisztus, hallgass minket!
Kaffka Margit, *Nagykároly, 1880. jún. 10., †Bp., 1918. dec. 1.: író, költő
KAFFKA MARGIT: LACKÓ
Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág, Édes, pihegő, bimbószinű lény. Vér lüktet benne! Eleven valóság! S nézem kétkedve, tanakodva én. Vánkospihéit elzilálni félek, Már szétterült az álmaim felett, Már átölelem féltve, mikor ébred, Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet! – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig. – Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten, (Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit) Csak nem rég is, be messzi járt a lelkem! Hát vége volna a titáni hévnek? Nagy száguldásnak a viharparipán? Közelebb jöttek-é a messzeségek? Nem! – Csakhogy itt… engem keres az Élet, – Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város, A légemelte, rezgő, csalfa kép Mindegyre messzebb. És nyomában szálldos A vágy – szétfoszló, lenge párakép. Viharzó tapsok zaja szerteszéled, Homályba hullnak kísértő szemek, Kilobban a tűz, elhallgat az ének, Itthon maradtam – mindörökre véled. Egy álom int még… Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád! Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem! Se lát, se hall egyébrül az anyád, – Tejszagú, édes kis testeden át, Csak azon át szabad az út már nékem. Halkan hívó szók még kísértenek, De a kiáltásnak ereje nincsen. Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek! Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.
Maksay Albert, *Sopron, 1897. jún. 7., †Kolozsvár, 1971. jún. 22.: író, költő, műfordító, ref. teológiai tanár
MAKSAY ALBERT: ESTE
Már őszre járt. Szeptember vége táján Nagyon sárgára festett gondoláján Az éj vizére szállt a hold. Komor, sötét szőlőhegy volt a part. Az ajkam tarka rímeket dalolt S a csend a völgyben álmokat takart.
Nem volt ilyen szép még egy este sem… Hisz’ egymásmellé állított Veled; Csengő szerelmet öntött győztesen Alélt szivem csodátváró tavára S lelkem lakatlan, árva, néma vára Kaput nyitott Neked!
A kert, a messze, termő, áldott, lombba borult... Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta. Ott vár a mult. Mohos utain nem jár senki, hosszu fák árnyékai nyúlnak. Ölelkeznek ideges ágak, hajlásukban ős, rejtett vágyak. Ha jársz utain csendben, mélán, fák őriznek megértőn, némán, nem emberek... Árnyék borult lelked falára, sirig kisér bús útadon, a nap rásüt a ház falára s elédtáncol az utakon. Homokszemek csillogva élnek, dús fűben begóniák égnek és klematiszok, karcsun, kéken kúsznak játékosan, kevélyen a napsütötte házfalon.
Rózsák nyilnak tövises száron, sárgák, fehérek, pirosak és tubarózsák, bódult szüzek, liliomok, ravasz félszüzek, hüvös fenyők, szomorufüzek, ideges, rezgő ezüstnyárfák, izmos tölgyek várnak ott engem és nem térek vissza soha. Vágyva, sirva áldom a kertet. A kertet, aki őriz engem, a kertet, aki hazavár! Ott volna bölcs, csöndbe békülve nézni, hogy szeretnek a fák, milyen tiszták az ősi vágyak, ha egybefonódnak az ágak s hogy égnek a begóniák! A kert vágyaim titkos ágya. Haláltrejtő, mély álmok ágya. A tudásfának aranyága ott vár reám. Ott vár reám ma is, mint régen és klematiszok karcsun, kéken kúsznak játékosan, merészen a napsütötte ház falán.
Fáklyák világítanak az éjszakában, Mint megannyi riadt szentjánosbogár, Sziréna zúg, s kiáltás hallik: Zsákot, homokot, mert jön az ár !
* Az özönvíz elől Noé bárkába szállt, Mert neki előre szólt Isten: készüljön, Mentse a menthetőt, ne várja tétlenül A világát megsemmisítő halált. * Imbolygó léptek az ingoványon, Már szinte folyik a gát, Kézről kézre száll a zsák, Távoli emlék csak, hogy nyáron Hogyan lobogtak a meleg szélben A part mentén száradó mosott ruhák.
Durva eső áztatja a testeket, Belülről is ömlő esővíz járja át, Homokzsák homokzsákon, De itt csak az ima segít, Ember feszül az őserőnek, S reméli, ma nyerhet egy csatát.
Egykor termő őserőt adott, Elterülve megtermékenyítette a talajt, Ma gátak között tajtékzik, s ha kitör, Mint a megriasztott csorda vágtat, S nem hoz csak bajra bajt.
Elvett szabadságát keresi a tájon S csak reménykedhetünk, Hogy oktalanságunk büntetése ne fájjon, Nem okoz végzetes tragédiát.
~~~
További szép napot, csendes estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!
Hétköznapokon mondom a dalt, Száll, száll, szitál mint a pehely, Megrostált gondolatokat visz, Laposan, sután, mint tört gerely, Könnyű hamuból súlyos takarót terít, Nem épít máglyát, nem tör csontokat, Csak hallgatom maró gúnyodat, Próbálom érteni miért, Hallom, hallgatom gúnyos dalod, Nem tudom miért énekled, Kinek jó ez, miért akarod, Tudom, hogy ma azt hallgatják, Pedig sokakhoz szólna Egyszerű mondatom, Remélem Lassan az egész tájat betakarja Szálló szavam, mint Pompei-t a korom. A szálló szavak lebegnek, Mint a vulkánból kikelt förgeteg, Megőrzik amit üzenek, Megőrzik a kővé dermedő testet, Megőrzik neked dalom, Ki évek, életek múltán rálelsz a szóra, S érteni fogod miről szólt az énekes éneke, Miről szólt a dal, az ima, S mitől révedt ma,itt Végtelenbe a szem. Hétköznapi dalt dalolva, Könnyezve a végzeten.
Határon innen és túl, Államok jönnek, mennek Birodalmak tűnnek el A nemzet egy marad, Hiába tépik, Szaggatják ezer felé, Magyar nemzetem, Nekem csak te vagy. A szavamat csak itt értik, ...Vagy már itt se tán,... Határon innen vagy a határ másik oldalán.
A nemzet egysége megmarad, Ha megőrzöd, Vigyázod nyelvedet, Ne olvassza egybe E nemzetközi egyveleg. Ezer éve érték a nyelv, a szó, Legdrágább kincsünk, Mert e nyelven szól a dal, E nyelven énekel Nemzeti éneket millió torok, E nyelven tanulja gyermekünk, Az első mondatot, S csak e nyelvet őrizve Lehetünk boldogok!
