Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
:)) Igen, most már emlékszem, valóban Paréj zászlósnak hívták! Úgy tudom, köze volt sok fiatal tehetség felfedezéséhez, élt-halt a sakkért, s valóban rendes ember volt.
Napok óta takarítottunk a századnál a látogatók miatt, akik Pestről, az Országos Nőtanácstól készültek megcsodálni bennünket. Az szd.pk. nagy izgalomban volt, folyamatosan stresszelt minket, az újoncoknak már valóban úszóhártyájuk nőtt az állandó fókázástól. Csillogott-villogott minden, de Boros nem az a típusú parancsnok volt, aki megelégedett a tökéletessel: kerített valahonnan (figyelem, 1983-at írtunk, akkoriban csak pult alól lehetett ilyesmit kapni!) egy nagy flakon levegőillatosító dezodort. Végigjárta a körleteket, s elégedett vigyorral beillatosította a - rendszerint 20-30 pár befülledt bakancs szagához szokott - termeket. Nos, meg is jött a küldöttség, vagy egy tucat élemedett korú matrónával, s egy fehérvári tábornokkal (talán vezérőrnagy volt, de lehet, hogy altábornagy), aki büszkén tessékelte be az első körletbe a hölgyeket, majd maga is bement. Megállt a terem közepén, beleszimatolt a levegőbe, majd harsányan és undorodva felkiáltott: - Mi ez a buziszag?
A laktanyába tilos volt alkoholt bevinni. A kantinokban a legkeményebb ital a Pepsi volt, ehhez Balaton-szelet dukált, s kantinonként eltérő erősségűre főzött kávé, általában ha magad elé emelted a kávés poharat, a kávén keresztül is láthattad, hogy jön az ÜTI. Az alkohol hiánya néhány esetben problémával is járt: volt olyan katona, aki rendes alkoholistaként vonult be, s egy hét múlva keményen jelentkeztek nála az elvonási tünetek, fel is vagdosta az ereit a WC-ben, időben észrevették. Gyorsan elhelyezték tőlünk, vagy leszerelték, nem tudom, mindenesetre eltűnt. A Dobóból, még ha nem is állt fenyítés alatt valaki, ritkán jutott ki, ezért elméletileg ritkán is juthatott szeszhez, véradáskor kapott egy üveg sört, ettől jól meg is szédült. Ritka ünnepi alkalmakkor pedig járt egy pohár pezsgő – úgy tudom, nem volt még egy alakulat az országban, ahol ez szintén „divat” lett volna -. Az alkohol legtöbbször „titkosítva” jött be, a kimenőről, az eltávról, szabadságról visszatérő legénység gyomrában és vérében. Kockázatos volt pedig az utazás közbeni ivászat, kisebb dolgokért is megugrasztotta a betétlapot a VÁP, különösen a Déli Pályaudvar számított veszélyes helynek, szerintem direkt utaztak a tapolcaiakra, sejtve, vagy tudva azt, hogy mi a betétlap elvételt nem ússzuk meg ejnye-bejnyével, hanem azért fogda jár, s több hónap „hazagondolás”. A kreatív otthoniak postán, csomagban küldték a pálinkát a bakának, kevés sikerrel. Karácsony előtt megindult a csomagözön, pechemre épp akkor kellett helyettesítenem a csapatpostást. A postán a plafonig álltak a pakkok. A kiadás pedig úgy történt, hogy a címzett jelenlétében – tiszti felügyelettel – ki kellett bontani a csomagot, abból pedig ki kellett szedni a palackokat. Akadt ott kétdekás vegyes pálesz piskótába tekerve, de töltöttek az otthoniak ilyesmit dezodoros flakonba, arvízes üvegbe. A HT pl. gyanúsnak találta a literes kólát, megszagolta, s bizony, az inkább kólás rum volt, mint rumos kóla. Az elkobzott irdatlan mennyiségű szeszről azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a legénység igazságosan szétosztva megissza a karácsony reggeli teába öntve. Hát, azon a teán nem lehetett észrevenni a turbósítást, rossz nyelvek szerint az elkobzott szesz csak a tiszti étkezdéig jutott el, ott aztán olyan jól érezte magát, hogy ott is maradt.
A legtökéletesebb katona volt mind közül, akiket a Dobó laktanyában megismertem, mivel soha az emberség legkisebb jelét sem vettem észre rajta. Jellegzetes, merev fejtartása, testtartása, szögletes mozgása, alapból gúnyos hangja, mindig mosolytalan arca, szemüvege mögül a rezzenéstelen, hideg tekintete, mind-mind arra predesztinálták, hogy a sor- és HT-állomány egyként rettegjen tőle, de legalábbis ki ne állhassa. Ha elindult a PK épületből valamelyik alegységhez, az ottaniak szinte szó szerint besz…tak. A szakmai hozzáértését nem ismerem, feltételezem, hogy nem csak kinézetre és stílusra volt mintakatona, de értett is ahhoz, amit csinált. 1983. augusztusában láttam utoljára, a tapolcai vasútállomásra kisért ki bennünket leszerelőket. Egyébként akkor láttuk őt először civilben. Farmer és póló volt rajta, mint legtöbbünkön. Visszatetszést keltett bennem a civil öltözéke, erőltetett gesztusnak tűnt, jobb szerettem volna, ha úgy marad meg az emlékeimben, egyenruhásan. Álltunk a vonatablakokban és bámultuk. Amikor megmozdult a vonat, s kezdett kigördülni az állomásról, felemelte a karját, és merev, szögletes mozdulatokkal elkezdett nekünk integetni, még valami mosolyfélét is az arcára erőltetett. Senki sem intett vissza, egyetlen leszerelő sem. Amikor valamelyikünk megszánásból mégis visszaintegetni próbált volna, ketten is nyomták le a kezét az ablakkeretre: - Meg ne próbáld, mert eltörjük a karod! Ilyen kicsinyes elégtételeink voltak nekünk akkoriban. Aztán ment a vonat velünk egyre sebesebben, bele az augusztusba, a nyárba, a régóta vágyott szabadságba.
Mielőtt el kezdtem ebbe a fórumba írogatni, elolvastam a több, mint nyolcezer hozzászólást, ahogy illik. Több helyen is név szerint említitek Boros szds-t, aki nekünk, híradóknak, az apánk volt (Forró ftörm pedig az anyánk :). Boros szds-t nagyon nem kedvelték a katonái, mert kemény volt, nagy fegyelmet tartott, nagyon tudott ordítozni. Viszont ritkán volt igazságtalan, ezért ha úgy szólított bennünket, hogy "fiaim" egyáltalán nem furcsállottuk, mert valóban úgy is bánt velünk, mint a fiaival, letolt bennünket, de mindig megvédett a "kívülállókkal" szemben - erről majd később. * Az szd. pcs. felolvasása és a századparancsnoki „szentbeszéd” után (úgy emlékszem, ez valamikor délután volt), mindig elhangzott Boros emlékezetes mondata: - A sportolók, meg a sakkozók lépjenek ki! Mert hogy nem szívelte a sakkozókat, s értelemszerűen a sakkot nem is tekintette sportnak. És elindultak a sakkozók, élükön a meggörnyedt zászlóssal (a nevére nem emlékszem), akinek a derekában idegbecsípődése volt. Mentek a sakkozók a zászlós után, megpróbálva vele és egymással lépést tartani. Csupa görnyedt, nagyfejű, esetlen legény. Nehéz volt ezt az ottmaradó bakáknak röhögés nélkül végignézni, de Boros a szemüvege mögül ránk nézett s a szánkra fagyott a mosoly. * Vagy igaz, vagy nem, mi úgy tudtuk, hogy apánk kedvenc nótája a Bunkócska. Ezért ha Borossal az élen elindultunk gyakorlótérre, lőtérre, mikor hol volt dolgunk, a nóta!háromnégy! parancsra mindig a Bunkócskát kezdtük el. Szerintem sose tudta meg, hogy miért énekli a század olyan lelkesen, átszellemülten ezt a dalt, minden indulatot beleadva és jól megnyomva a refrénben, hogy heejteBUNkócskateDRÁga… * Nagy egyéniség volt, tisztelettel emlékszem vissza rá, s szerintem a legénység többsége ugyanígy van ezzel.
Mielőtt regisztrálnék közétek ismét nyilvánosan bocsánatot kérek tőletek amiért 28 év mérgét kiadva minősíthetetlenül szóltam hozzátok. Kiemelve Boros Elemért, akitől külön elnézést kérek!
Pont szerettem volna kérdezni, lehet lemaradt a képem?
Nagyon lehangoló így látni a laktanyát, de sajnos úgy látom ez pontos tükre a mai köz és morális állapotoknak.
Jó szívvel szoktam nézni a Budapest retro, illetve a Balaton retro című filmeket, na kb. annyi a különbség a mai állapotok és a 80-as évek vége, illetve a 80-as évek vége és a 60-as évek között. Félreértés ne essék ez nem a politikáról szól, a kutya bánja a múlt rendszer halálát, hanem az igényességre magunk és a környezetünk iránt.
Nem tartalak méltatlannak a válaszra! Van itt majdnem kilencezer hozzászólás, elég sok mindent ki lehet bogarászni belőle. Weblapon vagy blogomban, nagyon szivesen válaszolok bármire! Örömmel, és tisztelettel köszöntelek, tisztelem a határozottságod!
Bocsi de lemaradt ez: "A negyedik képet Cséfalvay Zolinak küldöm a műszaki telephely, tegnap. ( az örtorony mellett a műszakiak telephely ügyeletes épülete, ahonnét fotóztam, ott álltak a Bat-ok)
Ezért küldök a műszaki mosóról is, és a szivattyúházáról. árpapa
Én hiszem, hogy a mai fiatalok között is akadna szép számmal, aki vállana egy kvázi kiképzést, sőt még fizetne is érte. A presztízsét pedig ti adhatnátok meg. Gondoljatok bele mélyen, ahelyett, hogy - bocsánat - sopánkodtok. Próbáljátok megszerezni a területet. Próbáljatok együttműködni a HM-mel. És nem csak testnevelők vannak köztetek, de sok szakmához értő technikusok... én magyarázzak, akinek a military szitokszó?!
Hát erről beszélek. A megaláztatás, a cirkusz. Daru. A Berger 120t-s önjáró toronydaruinak alépítménye kísértetiesen hasonlít az állványéhoz. Még a fülke is ugyanúgy osztott. A magyar politikai vezetés már csak ilyen menthetetlenül állat. A Ganznak adott megbízással talán még jól is jártunk volna. Mármint az ország. Ha valóban beolvasztották az a pár tíz tonna acélt, az inkáb gond volt nekünk akár Miskolcon, akár Dunaújvárosban, mint haszon. A laktanyáról. Ha már végleg nem akarják hasznosítani, akkor a HM vagy az önkormányzat vagy együtt a kettő pályázhatott volna az EU rekultivációs támogatására. Van erre példa Mo.-on ipari területen. Nagyon szannyezett ipari területen. Tovább gondolva; a rekultivált területet pedig nektek adnám kezelésre. Hacsak valaki megbundázva nem csapna le rá "jó" áron. Mert azért ismerjük el, szép környék az!
Örömmel olvasom soraitok és arra biztatlak bennetek, írjátok csak továbbra is a történeteket! Büszke vagyok arra, hogy általatok él tovább a topic, melyet Tüzér pontosan három éve a mai napon nyitott, és remélem mindenki megtapasztaja, hogy a 1480 a virtuális világban is nagyot alkotott, ezt csak olyanok tudják megtenni, akik egykoron közös akarattal feszültek neki az embertpróbáló feladatoknak.
Baglyasról mutatok három képet, az utolsó tegnapi. A negyedik képet Cséfalvay Zolinak küldöm a műszaki telephely, tegnap. ( az örtorony mellett a műszakiak telephely ügyeletes épülete, ahonnét fotóztam, ott álltak a Bat-ok) Az ötödiket pedig a laktanya "hasznosításról!" a régi benzínkút! A hatodik pedig a világítás privatizálása valahová egy sport telepre.
Nálunk is, persze öreg koromban majdnem sikerült le is égetnem magam, szó szerint. Nem igazán volt gyakorlatom a begyújtásban, de egyszer a teljes körlet őrségbe távozott így magad uram, ha szolgád nincs. Na onnantól pontosan tudom, óvatosan kell adagolni a kályhába felülről az égésgyorsítót...
FŰTÉS A kiképző századnál fáztunk a hideg februári éjszakákon. Sokszor ébredtem arra hajnalban, ébresztő előtt, hogy didergek. Az előírásszerű vékony fakózöld pizsama alá nem vehettünk semmit, a lepedő és a két pokróc pedig kevés volt. (Öreg katonaként viszont jó szolgálatot tett a molinó alsó.) Abban az időszakban olajkályhák voltak, amik nem sokat értek. Takarodó előtt a kályhát el kellett oltani, és a szellőztetés után semmi sem utalt arra, hogy a körletben egyáltalán be volt fűtve. Később, a gumi- és öreg-időszakban a kialakult ismeretségek, barátok révén valahogyan mindig sikerült a normán felül is HTO-t szerezni. Ha kemény hideg volt, s már nem volt HTO (lám, milyen találékony a katona) elővettük a bakancstisztításon megspórolt cipőkrém készletünket: két-három nagy tubus cipőkrém az olajkályhába nyomva, s meggyújtva, olykor az izzásig hevítette a kályhát.
Volt egy nagyon jó sztorink, egy szellemileg nem annyira pallérozott katonatársunkat egész rendesen megszívatták(tuk), bár lehet a mai napig nem esett le neki miről is volt szó. Minden részletre már nem emlékszem, de a történet dióhéjban kb. ennyi:
Valahogy megbuherálták a parancsnoki szobában lévő rádiót, hogy ki lehessen hangosítani a beszélgetést, és kértek egy városi vonalat attól katonától, akinek ehhez jogosultsága volt. Az emberünknek meg be lett adva, hogy valamelyik helyi lány teljesen belezúgott és most fel lesz hívva neki. De ne essen kétségbe, ha az öccse veszi fel, kicsit akadékos a srác, de csak kérje a lányt. Ezek után felhívták neki Kovács Barnabást (Kobra) az akkor törzsfőnököt. Kerek lett a sztori, természetesen az "öcsi" vette fel a telefont, aki annyira meglepődött, hogy csak azt tudta ismételgetni, hogy de nekem nincs nővérem. Fura volt na a szemünkben élet-halál urát ilyen szituban hallani és valahogy ráéreztünk, hogy ebből kurva nagy szar lehet, így - az anyázás elszabadulása előtt - hamar bontottuk a vonalat, majd még szóltunk a központos srácnak, hogy - a szálakat elvarrandó - innen aztán nem ment kifelé beszélgetés, persze az ő érdeke is ez volt.
Pontosan így volt, egyetértek veled. Aztán eljött az az idő, amikor bemondták a hírekben, hogy a laktanyákban eltörölték a reggeli tornát, ami ugye nem is csak abszurd, hanem kész röhej. Akkor már lehetett tudni, hogy egy korszaknak vége.
S futottál általánosban, meg a középsuliban. Volt mezei futóverseny, honvédelmi nap, FIN, akadályverseny, és még sok más... - általában nagyobb jelentőséget kapott akkoriban a test(i)nevelés, mint ma. Futottál szabad idődben (fociztál, bringáztál, fogócskáztál, stb... órák hosszat!!!).
S lám, lám - nem is volt a sorkötelesek 60-80 %-a katonai szolgálatra alkalmatlan!
Emlékeim szerint a külső hőmérséklethez igazították a lábbeli viseletet a reggeli tornánál, az ÜTI döntése szerint. "Humánusabb" ÜTI, hideg esetén, bakancsot rendelt el, meg ne fázzon a szegény baka lába. Mondjuk ebben az élvezetben az első időszak végéig volt részem, utána kantinosként a század ablakából volt csak szerencsém követni az eseményeket. De emlékszem általában a focipálya végéig volt elég a szufla, onnan a berángatott főiskolás tartalékos tisztek ellenőriztek volna, de annyira őket sem érdekelte. Akkor volt csak kellemetlenség, ha valamelyik extra lelkes ÜTI biciklire kapott, na akkor szorult a tökünk.
FUTÁS! Bendegúz szavaival mondva, nem volt nekem soha semmi sürgős dolgom az életben, mégis a Dobóban töltött idő alatt annyit futottam, mint se előtte, se utána. A reggeli tornát levezető két kilométeres futást egy idő után annyira megszoktam, hogy egy idő után már kifejezetten jólesett. Mert az útvonal gyönyörű erdei környezetben volt, teleszívtuk a tüdőnket a friss levegővel. A keddi napokat viszont utáltam, mert akkor bakancsban kellett futni – azt a bokám nem szerette -, s hogy érdekesebb legyen a dolog, bakancsban nem 2 km-t kellett futni, hanem 3-at. Futkostunk az alapkiképzéskor a forgószínpadszerű kiképzőhelyek között is, ahol az egyik állomás elnevezése „futás” volt (tehát futva megérkeztünk a következő helyre, ahol futás volt a feladat). :) Futottunk aztán a címekért is bakancsban, időre, körbe-körbe a sportpályán, hogy ÉK, vagy KK címünk legyen, s lett is. Futottunk riadókor lefelé a vasalt szélű lépcsőkön, aztán előre az alakuló térre. Futottunk szolgálatosként (pl. kiértesítő) az ÜTI-hez, ha látni kívánt minket. Futottunk a gyakorlópályán, futottunk mindig és mindenhol.
Értem. Borsodiként elmondhatom, hogy a szemem előtt játszódott le a kohászat elmúlása.
Visszatérve a fő témára, érdekes módon más dolgok gyors "megsemmisítése" nem volt ennyire fontos. Ezért láthatunk még a mai napig is innen-onnan feltűnni roncstelepre tartó katonai járműveket, pusztuló laktanyákat...
A kohókat is bontani szokták, csak az alapjukat robbantják. A cirkuszt levezető tiszt valószínűleg nem mérnök lehetett, mert akkor nem mondott volna ekkora hülyeséget. Acélt nem lehet kohóba adagolni csak acélművi kemencébe. Gondolom ezt a kat.-i műszaki főiskolákon tanítják.
