Én is lyme -os vagyok és rengeteg idegrendszeri problémám volt már. Pánik ,depresszió ,agyi köd, agyi remegés, bizsergés, alvászavar, ill mozgatóideg és izomtünetek. A gyerekemnél meg a mosakodási kényszer és a fóbiái. Ezt a betegséget antibiotikummal kezelik. Nekem a kisebb izomtüneteket leszámítva eltüntette a tüneteket a gyógyszer.
Nálunk is van ilyen baj a gyereknél (14éves), kényszeres kézmosással párosítva és valószínű, hogy lyme kór ( borrelia baktérium) van a háttérben, ami a központi idegrendszert is nyírja. Annyi probléma van, hogy nálunk nem működik együtt a gyerek, elutasítja a betegséget és a gyógyszeres kezelést is. Így nehéz lesz. Egy gyógyszerkúrát már végig csinált,ami jó is volt ,de 1 év után ismét előjöttek a tünetek . Több antibiotikum kúra kellene ,de nem tudom, hogy fogjuk neki beadni . A pszichiáter által felírt gyógyszerek csak tünetcsökkentésre jók ,nem az okot kezelik, ezért ilyet egyáltalán nem akarunk neki adni.
tudom miről beszéltek és azt is, hogy ezek a gondolatok soha nem fognak megvalósulni és szerintem ezt ti is épp úgy tudjátok, mint én, csak még nem vagytok képesek 100%-ra elhinni. Idő kell hozzá, kitartás, remény, hit, akarat (valakinek gyógyszer, ezzel sincs semmi gond, az ő döntésük vagy a helyzet hozta így).
Örülök, hogy megtaláltam ezt a fórumot, jó tudni, hogy nem vagyok egyedül!
2,5 évvel ezelőtt kezdődtek a kényszeres tüneteim, állandóan koszosnak éreztem magam és egymás után 20-szor is lefürödtem. Mindig azt éreztem, vissza kell állnom a zuhanyba és elölről kezdeni, mert piszkos vagyok. Ez már sajnos ráment az életemre is, mindenhonnan elkéstem, elhanyagoltam a barátaimat, hisztis lettem. Ha valamiért nem sikerült letusolnom többször sírógörcsöt kaptam és remegtem. Elkerültem pszichiáterhez, aki a Sertralin nevű gyógyszert írta fel. 2 éve szedem, lényegesen jobban vagyok (bár most sem az igazi), de szeretném letenni. Tudtok adni ötleteket, hogyan lehetne megszabadulni a kényszertől? Ti úgyis tudjátok milyen az ha valamit muszáj és muszáj és muszáj.. :(
Rég írtam ide, idő közben zajlott az életem. Azért írok, mert remélem valakinek tudok ezzel segíteni. Valószínűleg megtaláltam az okát, ami a kényszergondolataimat okozza már gyerekkorom óta. Kiderült, hogy krónikus lyme kórom van, rengeteg tünetem egyezett és pozitív lett a tesztem is. Kértem időpontot a doktornőhöz, nagyon féltem elmondani a kényszerbetegségemet, de végül elmondtam neki hogy agresszív kényszergondolataim vannak, már nagyon régóta. Azt mondta, hogy sajnos a lyme okozhat ilyet, mert megtámadja az agyat és az idegrendszert. Sok pszichés tünet írható le rá. Ha nem állandó a betegségetek, hanem időnként jelentkezik és sokszor nyugalomban van akár hetekig, akkor valószínűleg ez okozhatja. Sok esetben nem is jár semmi más tünettel együtt, mert évekig megtud bújni az emberben ez a szemét baktérium. A magyar egészségügy által végzett ELISA teszt sajnos nem mutatja már ki a fertőzést, mert az csak a frisset mutatja ki, western blot tesztre van szükség.
Ő egy pécsi irgalmas rendi szerzetes, Morvay Imre Pio atya. Rendkívül bölcs és nyugodt, végtelenül kedves, széles látókörű ember, akihez bizalommal lehet fordulni. Isten áldja!
VPP, én a pszichológiában bízom, nem a pszichológusokban!
Tapasztalatom szerint a lélektan egy igen eredményes tudománnyá vált a 21. századra. Én azt vallom, hogy szinte minden mentális bajt lehet lelki úton gyógyítani. Ha a betegnek visszaadják az emberi méltóságát, a szabadságát, az önrendelkezést saját élete fölött, akkor hatalmas lelki energiát szabadítanak föl benne. Ha az ember betartja a jól kipróbált szakmai módszereket, az először egy kis változást indít el. Megfigyelték, hogy ez további pozitív változásokhoz vezet – "egyfajta „angyali” kör veszi kezdetét."
A pszichoanalízis Freud által leírt alapelveit igaznak tartom, és folyamatos modernizálás mellett ma is használhatónak.
Németh Attila új könyve témájában nagyon tetszik, a mondanivalója kevésbé: szerinte minden bajt az agyműködés hibája okoz. Mintha kissé elszaladt volna vele a ló, mert kötve hiszem, hogy sok kollegája osztaná a véleményét. (Még csak az ajánlót olvastam).
Nagyon nagy a szakemberek közt a szórás minőségileg, szerintem legjobb a jó p.lógus/p.áter+ ha a beteg is utánanéz dolgoknak.
"Sajnos nincs betegség tudata, nem akarja lefogadni, hogy nem tökéletes.Valaki tudna segíteni, hogy hogyan lehetne rádöbbenteni a betegségére illetve hogy tudja ezt a családja, azaz én és a férjem tolerálni?"
Hogy konkrétumokat is írjak: szerintem (hangsúlyozom, hogy csak szerintem!) nem lehet ezt elérni kívülről, hogy valakinek betegségtudata legyen. Az tényleg nagy baj, ha tökéletességre törekszik a fiatok, mert ez irreális és elérhetetlen. Tapasztalom szerintem ezen csak többéves pszichoterápiával lehet segíteni, de érdemesebb ezt a témát forszírozni, mint arra kényszeríteni, hogy legyen betegségtudata.
A pszichológus biztos rátok is kíváncsi lenne, hogy ti mennyire vártok el a fiatoktól tökéletességet?
A késés nagyon nagy probléma, ezen a vonalon is érdemes elindulni, kérdezgetni, hogy mi lehet az oka, mit tudna ellene tenni? Trükköket tanítani neki, de csak barátságosan, nem faggatózva, vádaskodva!
Zsuhoz csatlakozom, sajnos szerintem is nagy baj, hogy az orvos nem tudott neki segíteni. Mondjuk egy hónap az nagyon rövid idő, és az orvosok is agyon vannak terhelve, illetve tisztelet a kivételnek, lesz.rják a beteget. Én a pszichiáter mellett egy évig jártam egy nagyon jó pszichológushoz minden héten, így indult be a gyógyulásom.
(Kórházban nem voltam, nem tudom, milyen kezelést kapott a fiad.)
Én hasonló helyzetben otthagytam az egyetemet, ami életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Szinte teljesen új életet kezdtem, férjhez mentem, és ez kicsit fellengzősen hangzik, de onnantól érzem, hogy beléptem a nagybetűs Életbe. Sokkal eredményesebb a magánéletem, és nagy tapasztalatot szereztem különféle fizikai munkákban és egy pici ház nagy kerttel fenntartásában (ez utóbbi lehet hogy nekem nagy szám, másnak rutinfeladatnak tűnik?).
Sajnos nagy hátrány a mai világban, hogy nincs diplomám, mert így magasabb képzettséget igénylő munkát nem vállalhatok, máshoz meg nincs kedvem (nem azért mert lenézném, vagy ilyesmi). De azt hozzátenném, hogy azzal a diplomával sem lennék piacképes, ráadásul nem volt elég energiám a tanuláshoz a kényszerek miatt.
Most itthon képzem magam, sokat haladtam az angollal és a régi szakterületeimmel. Hátrány, hogy nem váltom papírra a tudásomat, motiválatlan vagyok az álláskeresésben.
Szóval én csak a saját példámat tudom mondani: hasonló helyzetben nem hiszem, hogy a szüleim a legkisebb hatást is tudták volna rám gyakorolni, mindenképp ezt az utat választottam volna. Szerencsére az anyagi lehetőségeik megengedték (pedig kétkezi munkások), hogy éljem az életem, és a férjemmel önálló egzisztenciát alapítsunk.
Annyit hozzátennék, hogy soha nem tudtunk a kényszerbetegségről, csak felnőtt fejjel derítettem ki (most 36 éves vagyok), hogy mi bajom, mikor orvoshoz mentem.
Sziasztok, BUÉK mindenkinek! Az új olvtársaknak ezúton ajánlom honlapomat, az Ocklubot. A régiek közül örömmel látom Zsut, VPP-t, gombócot, és bocs, ha valakit kihagytam.
Magamról annyit írnék, hogy tavaly nagyon nehéz évem volt (halálesetek a családban), és év végén sokat küszködtem az érintéssel és ismétléssel. Most kezdek újra jobban lenni, és visszafogom magam a tárgyak tapizásától meg a szobába visszamenés és hasonló hétköznapi dolgok ismétlésétől, meglehetős sikerrel.
A régi, szeméttel kapcsolatos problémám hálistennek alacsony szinten van, ill. a rettegős kényszergondolataim meglepő módon alacsonyabb intenzitásúak. Úgy is mondhatnám, nem tudok annyira rettegni, mint régen, mégha direkt erőltetem is!
A betegségtudatos témához azt írnám, hogy nálunk pont az ellenkezője van, a családom szinte végig tagadta, hogy valami baj lenne velem (bár érezték szerintem, hogy valami nem stimmel), míg végül orvosi segítséget kértem. Ez részben jó, mert önbizalmat ad, ha az embert nem nézik hülyének. Annyiban rossz, hogy a külvilág ezt nagyon nehezen tolerálja, és iszonyú nehéz a visszakapaszkodás.
Így történt, hogy évek óta itthon vagyok, ami szerintem kellett a gyógyulásomhoz. Nagy hátrány, hogy nem dolgoztam, és leépültek a társas kapcsolataim (kivéve a család). Nehezen tudom elképzelni, hogy segített volna, ha a szüleim beleszólnak az életembe, és az orvosi kezeléssel riogatnak. Tudom, hogy ez luxusnak tűnhet sokaknak, hogy a családom (szüleim és férjem) tart el, de én utólag is ezt érzem a legjobb megoldásnak (a legkisebb rossznak), és nagyon hálás vagyok nekik, hogy ezt így lehetővé tették.
Szia. Igen, hiszek Istenben, talán mondhatom, hogy aktív hitéletet is élek és bízom az Úr Jézusban. Nemrég egy nagyon kedves pap a szentgyónás során azt mondta nekem az aggodalmaimmal kapcsolatban, hogy "higgyem el, Isten szeret engem és nem engedi meg, hogy bármi bajom legyen, hogy bármi is megtörténjen abból, amitől rettegek. Bátorság, ne féljek, az Úr velem van". (Jób is állhatatos maradt a szenvedései során és bízott az Istenben). Az ilyen jellegű tapasztalat sok erőt tud adni. Igen, valóban meg lehet és meg is kell különböztetni, hogy mi az ami Istentől van és mi az ami nem ("a jó fa jó gyümölcsöt terem"). Na de itt be is fejezem, mert korábban már volt aki kifogásolta, hogy "bizonyos fokú hittérítés van a fórumon", és nem akarok senkit sem a világnézetével kapcsolatban megbántani, vagy bármit is ráerőltetni.
Nálam pont depresszióval kezdődött és általános szorongással (+ pszichoszomatikus tünetek, hipochondria) ez a nyavalya, ami hosszú évek múltán ezekkel a legrosszabb, ön-agresszív jellegű kényszertünetekkel "fűszerezte" magát. Sajnos sosem érzem igazán biztonságban magam, mert mindig ott a kisördög, hogy egyszer csak elveszítem a kontrollt magam felett és ártok magamnak. Ez a késztetés nagyon különbözik az úgymond hagyományos öngyilkossági késztetésektől, mivel nekem ilyenkor nincs halálvágyam, nem akarok véget vetni az életemnek, sőt élni akarok, de valahogy a kényszerkésztetés azt az impulzust küldi, hogy bántsam magam. Ettől aztán pánikrosszullét lesz úrrá rajtam, mert úgy érzem nem tudok mindig a magam ura lenni, olyankor valamilyen szinten nem önmagam vagyok. Aztán lassan oldódik a kényszerkésztetés, tisztulnak a gondolataim és marad a szörnyű emlék, ami a jövőbeni félelem alapja lesz, hogy újra rám törhet a kényszer és mikor lesz az a pont, hogy már nem tudom megállítani a folyamatot.
Piskóta01, igen, tudom miről beszélsz,dettó ugyanezek voltak nálam is..sokszor voltak nekem is önmagam ellen irányuló gondolataim, néhány napja például elkapott egy megfázás,és annyira fájt tőle a fejem,hogy úgy éreztem nem bírom már ezeket a napról-napra való szenvedéseket,egyrészt azt a szorongást,depit és pánikot,amit a kényszer okoz,és ez a testi betegség,ami néhány napja elkapott úgy érintett,mintha a leggyilkosabb kórt kaptam volna el,úgy éreztem jobb lenne meghalnom,és ezek a hülye gondolatok odáig fajultak a fejemben, hogy azt hittem aznap látom utoljára a vőlegényemet..rettentő érzés volt. Nem tudom mennyire hiszel Istenben,de én őt is nagyon tudom „ajánlani”, az előbb leírt esetből én pl. úgy tudtam kijönni, hogy elkezdtem egy bizonyos „Szabadulás a depresszióból”c. ingyenes kiadványt olvasni, és olyan részt olvastam pont,ami arról szólt, hogy ha öngyilkossággal kapcsolatos gondolatunk támadna,akkor biztosak lehetünk benne,hogy azok nem Istentől vannak, hanem az ördögtől, és az ördög hazug,a hazugságaival akarja teletömni a fejünket. Ezek a gondolatok+ azok ,amiket olvastam ebben a kiadványban,nagyon nagy megnyugvást adtak nekem abban a helyzetemben..Habár ’depresszió’ szerepel a címében,nagyon sok mindent rá lehet vetíteni a kényszerre is,én mindenképpen csak ajánlani tudom. Ha vki szeretné megrendelni az internetről (teljesen ingyenesen),akkor szívesen leírom, honnan tudja ezt megtenni J
Köszönöm, hogy reagáltál, hasznos dolgokat írtál le.
Többször sikerült nekem is azzal megnyugtatnom magam, hogy mivel eddig sem tettem meg azt, amit a késztetés sugall (több mint 2 éve), ezért nyilván nem is akarom megtenni (mivel ha valójában akarnám, akkor valószínűleg már régen megtettem, megtehettem volna) és ebből kifolyólag ezután sem fogom. Valahogy viszont mégis megmarad valahol mélyen az az állandó bizonytalanság érzés, hogy mi van ha elfogy az erőm, kitartásom, türelmem és engedem, hogy megtörténjen... ez nagyon ijesztő.
Maga a gondolati tartalom számomra annyira ijesztő és a késztetést az adott pillanatban annyira valóságosan élem meg, hogy amikor hirtelen és nagyon intenzíven tör rám, akkor szinte pánik rosszullét lesz úrrá rajtam, hogy: "te jó ég, most biztos nem fogom tudni megállítani a kényszert és megteszem...", aztán valahogy, nagy nehezen kizökkenek abból az állapotból és rájövök, hogy szerencsére ismét nem történt semmi baj.
Sajnos néha úgy érzem, hogy a legbiztosabb szabadulás az lenne, ha megtenném, akkor túl lennék az egészen. Ez az én esetemben sajnos egyenlő lenne az öngyilkossággal, mert a késztetésem saját magam ellen irányul :( , pedig én élni szeretnék, nem akarom elveszíteni a családomat és fájdalmat okozni nekik, így hát bízom és reménykedem, hogy minden baj nélkül kilábalok előbb-utóbb ebből a helyzetből.
A leírós módszert lehet, hogy kipróbálom, gondoltam már rá én is, hátha segít.
Már gyerekkorom óta jelen van időnként fel-felbukkanva ez a nyavalyás szorongásos betegség. Volt már elég sok baromságom, kézmosás, ellenőrizgetés stb... kb. 4 hónapja úgy tört rám mint a villámcsapás, erős és szörnyű kényszergondolatokkal. Orvoshoz nem mentem mivel ingyenes áternél voltam még tiniként..borzalmas volt, fizetősre se pénzem se időm nincs, gyógyszerekkel pedig nem akarom tömni magam. Úgy gondolom, hogy rengeteg akaraterő kell ide és az, hogy ne hagyjuk el magunkat soha! Foglalkozzunk a teendőinkkel minél többet és azzal amit szeretünk. Én olyan szinten voltam már, hogy pánikrohamaim is voltak már minden nap, és szinte az egész napom megmérgezte a hülyeség. Éjszakánként pedig felriadtam és alig tudtam aludni, persze ettől még rosszabbul lettem, mivel sosem tudott pihenni a szervezetem. Kb. 2 hete Remotiv extrát szedek és velem csodát tett, komolyan! nem mondom, hogy nem jön elő azóta de nem olyan sűrűn és enyhébb intenzitással. elég drága sajnos, kb. 4000 Ft 30 db, a teljes hatása 4-6 hét, de én már most érzem a javulást és már éjszaka sem riadok fel. Csak ajánlani tudom és mindenkinek fel a fejjel! Foglalkozzatok a teendőkkel és a jó dolgaitokkal! :)
Nekem is hasonló volt a gondom a kényszergondolatokkal, szinte ugyan azok, mint amiket te leírtál. Nagyon fontos megértened, és tudatosítanod magadban, hogy te ezeket NEM akarod megtenni,nem fogod elveszteni az önkonrtrollt,ezek mind-mind csak hülye gondolatok. Az én agyam is egy időben meg akart győzni arról, hogy én ezeket a „bántásokat” valójában meg akarom tenni, és egy időben el is kezdtem kételkedni magamban, hogy most valóban nem akarom megtenni,teljesen össze voltam zavarodva magamat illetően,h ki is vagyok...de mostmár jobb, sikerült elengednem ezeket a gondolatokat..hogy hogyan? megértettem,hogy a gondolataim NEM EGYENLŐEK a cselekedeteimmel,hiszen ahhoz,hogy a gondolatból cselekedet legyen sok minden kell, pl. az,h akard megcsinálni..agresszív kényszernél pedig tudjuk, hogy pont az AKARAT az,ami hiányzik. Én sokat próbálkoztam még azzal, hogy leírtam a hülye gondolataimat (ezek az irreális gondolatok), és átváltottam reálisakká, pl. irreális gondolat: lehet, hogy képes lennék megtenni azt a sok szörnyűséget,amit gondolok?-> reális gondolat: ugyan!, tudod jól magadról, hogy még a vér látványától is undorodsz,és azt is nagyon jól tudod, hogy a gondolat NEM jelenti automatikusan a cselekedetet.
Olyan 7 hónap után nagyjából sikerült megértenem, hogy mindaz,amitől féltem (tehát hogy egyszer ártok vkinek), csupa-csupa alaptalan félelmek voltak,mert azóta sem váltak valóra, és ebből azt a következtetést tudjuk levonni, hogy ezután sem fognak.
Remélem tudtam segíteni valamennyit,fel a fejjel,ki lehet belőle jönni, csak meg kell érteni, és tudatosítani kell ezeket a dolgokat. Szép napot!
Szia!
Nekem is hasonló volt a gondom a kényszergondolatokkal, szinte ugyan azok, mint amiket te leírtál. Nagyon fontos megértened, és tudatosítanod magadban, hogy te ezeket NEM akarod megtenni,nem fogod elveszteni az önkonrtrollt,ezek mind-mind csak hülye gondolatok. Az én agyam is egy időben meg akart győzni arról, hogy én ezeket a „bántásokat” valójában meg akarom tenni, és egy időben el is kezdtem kételkedni magamban, hogy most valóban nem akarom megtenni,teljesen össze voltam zavarodva magamat illetően,h ki is vagyok...de mostmár jobb, sikerült elengednem ezeket a gondolatokat..hogy hogyan? megértettem,hogy a gondolataim NEM EGYENLŐEK a cselekedeteimmel,hiszen ahhoz,hogy a gondolatból cselekedet legyen sok minden kell, pl. az,h akard megcsinálni..agresszív kényszernél pedig tudjuk, hogy pont az AKARAT az,ami hiányzik. Én sokat próbálkoztam még azzal, hogy leírtam a hülye gondolataimat (ezek az irreális gondolatok), és átváltottam reálisakká, pl. irreális gondolat: lehet, hogy képes lennék megtenni azt a sok szörnyűséget,amit gondolok?-> reális gondolat: ugyan!, tudod jól magadról, hogy még a vér látványától is undorodsz,és azt is nagyon jól tudod, hogy a gondolat NEM jelenti automatikusan a cselekedetet.
Olyan 7 hónap után nagyjából sikerült megértenem, hogy mindaz,amitől féltem (tehát hogy egyszer ártok vkinek), csupa-csupa alaptalan félelmek voltak,mert azóta sem váltak valóra, és ebből azt a következtetést tudjuk levonni, hogy ezután sem fognak.
Remélem tudtam segíteni valamennyit,fel a fejjel,ki lehet belőle jönni, csak meg kell érteni, és tudatosítani kell ezeket a dolgokat. Szép napot!
Először is B.U.É.K. Nektek. Bele bele olvasgattam az írásaitokba, követgetem, bár nem rendszerességgel a topikot. Tud-e nekem valaki olyan pszichiátert ajánlani Budapesten aki lelkiismeretesen kezeli a gyógyszerfelírást és bizalommal lehet hozzá fordulni, azaz igyekszik segíteni és nem csak felületesen felír valamit. Fontos nekem ilyen téren a tapasztalatotok. Félreértés ne essék, terápiára járok, de pszichológus ugye nem írhat fel gyógyszert. Eddig háziorvos írt fel nekem Rivotrilt, de inkább szakember kezébe adnám magam ilyen téren. Kérem írjatok ezzel kapcsolatban ide: remeny35@indamail.hu Köszi
Nálunk is van ilyen baj , valószínű hogy lyme kór van a háttérben, ami a központi idegrendszert nyírja. Annyi probléma van, hogy nálunk nem működik együtt a gyerek, elutasítja a betegséget és a gyógyszeres kezelést is. Így nehéz.
Nyilván azért nem írt senki, mert nem tudunk érdemben segíteni. Csak annyi jutott eszembe olvasva téged, hogy a pszichés, kedély, és függő betegeknek sokszor nincs betegségtudatuk, hárítanak. Személyes tapasztalat, anyukám alkoholbeteg volt, kézzel-lábbal tiltakozott miközben otthon literszámra öntöttem az italt a lefolyóba. Arról nem beszélve, hogy felismerni a problémát magunkban a legnehezebb.
Van egy 22 éves fiam, aki 2 éve kényszerbeteg, takarításban szenved. Volt már orvosnál is, Nyírő Gyula kórházban is volt kezelésen, de csak hónapig bírta. Sajnos nincs betegség tudata, nem akarja lefogadni, hogy nem tökéletes.Valaki tudna segíteni, hogy hogyan lehetne rádöbbenteni a betegségére illetve hogy tudja ezt a családja, azaz én és a férjem tolerálni?
Mindig elkésik mindenhonnan, jelenleg a főiskolán is halasztást kért és diákmunkában dolgozik.
Hasonló sorsú szülőkkel tudnánk beszélgetni vagy levelezni?
@bármitírokfoglalt: Szerintem abszolút létezhet az amit írtál és írtam. Úgy érzem, hogy ez a harc elég hosszú, nálam már eleve 3,5 éve tart, de úgy érzem, hogy szépen lassan felül tudok és felül is lehet kerekedni ezen a "betegségen" és hadjáratot indítottam a területek fokozatos visszahódítására. :)
Érdekes dolgot írtál! legalábbis számomra különös. Cirka másfél, vagy lassan kettő hete elég "kiegyensúlyozott" vagyok. Sajnos nem vagyok jól, de nagyon rosszul se; és, ha hiszed, ha nem szinte szóról-szóra ugyan az a gondolat fordult meg a fejemben, mint amit te is írtál. Idézem: "Sokszor azon is elgondolkodom, hogy vannak-e még egyáltalán, illetve hogy nem múlt-e már el az egész, csak én beszélem be magamnak, mivel magamra húztam ezt a szerepet?"
Egy kicsit tanácstalannak érzem most magam. Lehet, hogy úgy vagyok, mint a régóta börtönviseltek? Akiknek minden álma a szabadság és mikor letelik a büntetés, akkor meg félnek még a szabadság gondolatától is, és már nem is akarnak "szabadok" lenni?
Létezhet az, hogy félek élvezni az életem és nem merek "normális" és "boldog" lenni?
