Kezdesnek beteszek egy korabbi cikket, gondolom a Kominternnal, Lengyelorszag, Spanyolorszag vagy a Szovjetunio tortenelmevel foglalkozo emberek szamara erdekes lesz.
..................
A ,,TŐREMBER”
(Kirill Orlovszkij csekista életútjának ismeretlen állomásai)
Nem szabad ott robbantani hidakat,
Ahol élsz. Élni egy
helyen kell, és cselekedni pedig máshol.
E. Hemingway
,,Akiért a harang szól”.
Nélkülözhetetlen szerzői előszó
Orlovszkijról – a csekista Orlovszkijról –a híres ,,Rasszvet” téesz elnökéről fél-tucat könyv és több-száz újság, illetve lapcikk jelent meg, dokumentumfilmek készültek. A szovjet mozi-világban a ’60-as években eseménynek számító ,,Elnök” című film, Mihail Uljanov főszereplésével – alapjaiban ugyancsak Orlovszkij személyéről szól. Az ilyen alkotásokkal lehetetlen, de nem is szabad polemizálni, mivel mindenkinek jogában áll megőrizni egy emberről szóló emlékeit olyannak, amilyennek ő látta. De szintén jogában áll mindenkinek megismerni a dokumentálható valóságot, az adott történelmi személyekről.
Rendelkezünk ilyen információval.
Kezdve 1968-al, amikor meghalt K.P.Orlovszkij, a belorussziai csekisták a legalaposabb módon összegyűjtöttek minden adatot, melynek köze volt a nagyérdemű kollégához. Dokumentumból, és azok másolataiból, Orlovszkij aktájában több-száz van – rajtuk a SzSzKSz KGB Első főigazgatóságának, a Legfelsőbb parancsnokság Fő hírszerző hivatalának, a GULAG, a Belorusz köztársaság Különleges archívumának (melyben az ellenségtől zsákmányolt iratokat őrzik) bélyegzői láthatóak… De az akkori időkben az adathalmaz mindössze töredékét lehetett felhasználni, méghozzá csak azt, ami megfelelt a legfelsőbb szintekről generált kétszeres Szovjetunió Hőse cím hordozójának portréját illetően. Ez pedig nem sok.
Az alább ajánlott publikáció dokumentumokra és tényekre épül, melyek a közelmúltban még elérhetetlenek voltak a kutatók számára. Azt, amit nekem sikerült elolvasnom, egy magasan szituált történész sem látta.
Kihangsúlyozva az új adatokat, én tudatosan nem akartam újramesélni az Orlovszkijról mindenki által ismert információt, és éppen ezért az ajánlott írás tendenciózusnak tűnhet. A várható vitapartnereknek azt tanácsolom, hogy ezt az úgynevezett publicisztikát vegyük úgy, mint egy újságíró lábjegyzeteit az archívum iratainak szélén. Valaki másnál, valószínű, ezek az írások mások lennének. Bárhogyan is van, tájékoztatom önöket, hogy, végigolvasva az archívumi aktát, én elsősorban óriási érdeklődést tapasztaltam a magam részéről egy olyan erős egyéniség iránt, mint K.P.Orlovszkij volt.
* * *
Különböző években Kirill Orlovszkij különböző szervezetek – VCsK, OGPU, NKVD – személyügyi osztályán úgynevezett ,,különleges kérdőíveket” töltött ki, és néhányszor papírra vetette önéletrajzát. Viszont ezeket a papírokat még soha, sehol sem publikálták.
A kezemben tartom Orlovszkij kézzel írt önéletrajzát, ami kelt 1941 februárjában, mielőtt különleges kiküldetésbe küldték Kínába. Így néz ki ez a szöveg betűről betűre:
,,Önéletrajz
Én, Orlovszkij Kirill Prokofjevics 18/1-95-ben születtem Miskovicsi faluban, a Mogiljovi megye Kirovszkij járásában, szerednyák-paraszt családjában. 1915-ig a szüleimmel együtt éltem, Miskovicsi faluban.
1915-től 1918-ig a cári hadseregben szolgáltam: előbb a 215.gyalogsági tartalékezredben közlegény-ként, majd 1917-ben a 65.gyalogsági lövészezredben, a Nyugati fronton, mint az utászszakasz parancsnoka.
1918-ban, amikor ismét Miskovicsi faluban éltem, kapcsolatba léptem a Bobrujszk városában lévő illegális bolsevik pártbizottsággal, és az utóbbi megbízásából, 1918 júniusától decemberéig, egy vörös-partizán csapat parancsnokaként dolgoztam a német megszállók hátországában.
Az egész 1919-es esztendőben a Bobrujszki CsK-ban dolgoztam, mint munkatárs, a Vörös Hadsereg parancsnoki kurzusán tanultam, és ezzel egy időben, amíg még tanuló voltam, harcoltam a Nyugati fronton a fehér lengyelek ellen, és a Leningrádi fronton, Jugyenics tábornok seregei ellen.
1920 májusában befejeztem az 1. moszkvai gyalogsági parancsnokok kurzusát és átirányítottak a Nyugati frontra, Szmolenszkbe, ahonnan 21/V-20-ban átdobtak a fehér lengyelek hátországába, a Mozirszkij és Glusszkij erdőkbe, hogy szervezzek ott egy partizáncsapatot.
1920 májusa és júliusa között, a fehér lengyelek hátországában, megszerveztem egy vörös partizáncsapatot, amellyel felrobbantottam egy vasúti hidat, megsemmisítettem két fahidat, elfogtam egy ellenséges ellátó oszlopot (60 társzekér), és nem kevesebb, mint 200 fehér lengyelt likvidáltam.
1920 és 1925 között a Razvedupr (katonai felderítés – a sz.m.) megbízásából a fehér lengyelek hátában dolgoztam, Nyugat-Belorusszia területén, mint területfőnök, pontosabban, én voltam a vörös partizán egységek és diverzáns csoportok szervezője és parancsnoka, ahol, öt év alatt, általam néhány tucat akció került végrehajtásra, éspedig:
1. Megállítottunk három utasszállító vonatot,
2. Felrobbantottunk egy vasúti hidat,
3. Elfoglaltunk két vasútállomást,
4. Elfoglaltunk három települést,
5. Elfoglaltunk néhány földbirtokot,
6. Csak az 1924-es esztendő folyamán, személyes kezdeményezésemre likvidáltunk 100 rendőrt és földbirtokost.
A hétéves harci, vörös partizán munkámért saját harcosaim közül 3 embert veszítettem halottban, és 10 emberem megsebesült.
1925 májusától 1930 májusáig tanultam, és befejeztem a moszkvai Nyugat kisebbségeit képző katonai főiskolát.
1930-tól 1936-ig az SzSzKSz NKVD különleges részlegénél dolgoztam, és embereket válogattam ki a vörös partizáncsapatok számára, melyeknek a háború esetén az ellenség hátában kellett tevékenykedniük Ez a munka a ,,Szpecbjuro” nevet viselte.
Az egész 1936-os esztendőben, személyes indíttatásból, dolgoztam a Moszkva-Volga csatorna építésén, mint egy építési terület főnöke.
Az egész 1937-es esztendőt kiküldetésben töltöttem, Spanyolországban, ahol két hónapig a fasiszták mély hátországában dolgoztam különböző diverzáns feladatok ellátásánál.
1938-ban külön-kurzuson tanultam az SzSzKSz NKVD Különleges részlegénél.
1939-1940 között Cskalov városában dolgoztam, mezőgazdasági egyetemen, adminisztrációs és gazdasági munkakörben.
1940 júliusától a mai napig a GUGB 5. részlegében dolgozom (katonai és politikai felderítés – a sz.m.).
A VKP(b) tagja vagyok 1918 óta, és semmilyen párt-szintű vagy adminisztratív megrovásban nem részesültem.
Kuláktalanítottak, száműzöttek, külföldi alattvaló, illetve, külföldön tartózkodó rokonaim nincsenek, és nem is voltak; minden rokonom a ,,Krasznij partizan” téeszben dolgozik, a Mogiljovi megye Kirovszkij járásában.
Az ellenség hátországában végrehajtott harci munkáért az SzSzKSz kormánya kitüntetett a Lenin-érdemrenddel, és a BSzSzK (Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság – a sz.m.) a ,,BSzSzK Munkás Vörös Zászló”-érdemrendet adományozta nekem.
10/II-41. Orlovszkij.”
Még egy önéletrajz, ami már a Honvédő Háború után készült:
,,…1906-ban elkezdtem tanulmányaimat a Popovscsinszkij falusi iskolában, és ezt 1910-ben befejeztem. 1908 és 1915 között apám földjén folytattam mezőgazdasági munkát, Miskovicsi faluban. 1915-1918 között teljesítettem katonai szolgálatomat, előbb Moszkvában, később a Nyugati fronton. 1918 januárjától 1918 júliusáig szabadságolva voltam, és mezőgazdasági munkákon dolgoztam Miskovicsi faluban. 1918 augusztusától 1918 decemberéig – a Bobrujszkij megyében tevékenykedő Kacsericsszkij vörös partizáncsapat parancsnoka voltam, 1918 decemberétől 1919 májusáig – a Bobrujszki CsK munkatársa. 1919 májusától 1920 májusáig – a moszkvai első parancsnoki kurzusok tanulója, 1920 májusa-1925 májusa – vörös partizán csapatok parancsnoka Lengyelországban.
1925 májusától 1930 májusáig – a moszkvai parancsnoki főiskola diákja. 1930 májusától 1936 januárjáig – az 5.lövészhadtest NKVD különleges részlegének különmegbízottja – Bobrujszk városában.
1936 januárjától 1937 januárjáig – a Moszkva-Volga csatorna építési területének egyik főnöke – Dimitrov városa, Moszkvai megye.
1937 januárjától 1938 januárjáig – külföldi kiküldetés, az NKVD vonalán, Spanyolországba.
1938 januárjától 1939 februárjáig – a moszkvai NKVD különleges kurzusok diákja.
1939 februárjától 1940 márciusáig – a Cskalovszkij mezőgazdasági egyetem igazgatóhelyettese – Cskalov városa.
1941 márciusától 1942 májusáig – külföldi kiküldetés, az NKVD vonalán, Kínába.
1942 májusától 1943 augusztusáig – felderítő-diverzáns csoport parancsnoka az ellenség hátországában – Baranovicsi megye.
1943 augusztusától 1944 decemberéig – az SzSzKSz NKGB munkatársa, Moszkva.
1945 januárjától, jelen pillanatig a ,,Rasszvet” téesz elnöke vagyok – Bobrujszki megye, Kirovszkij járás.”
Az önéletrajzok szövegében található kisebb eltérések külsőleg jelentéktelennek tűnnek, de mégis megvannak, és ezekről később váltunk pár szót. Egyes dolgok nem szerepelnek bennük: például az, hogy 1918 májusában elkezdte szolgálatát az Orsanszkij CsK-ban. De manapság szinte érthetetlen, miért kellett hazudnia a Vojenizdat kiadó által 1984-ben kiadott ,,Katonai enciklopédiai szótárnak”, és a ,,Nagy Honvédő háború” 1985-ben kiadott enciklopédiának (és más iratgyűjteményeknek), melyekben az áll, hogy Orlovszkij 1938-tól dolgozott az NKVD-nél?..
Az egyik okot abban látom, hogy el kellett titkolni Orlovszkij státusát az 1922-1925-ös periódusban. Nem magát a diverzáns tevékenységet, melyet Nyugat-Belorussziában fejtett ki, amiről több népszerűsítő olvasmány szólt, hanem éppen a státusát.
Megpróbálok rendet teremteni ebben a furcsaságban.
Az ,,újszülött”, független Lengyelország és a Szovjet Oroszország sokáig, és váltakozó sikerrel harcolt egymás ellen. A háború hengere ide-oda cikázott, mint az általában szokott lenni, a fehérorosz nép hátán. Minszket a lengyelek, ha nem tévedek, kétszer vették be. Tuhacsevszkij és Gaj lovassága megmosta patáit a Visztulában, eljutottak egészen Varsó külvárosáig, de ekkor Lengyelország erőt vett magán, ráadásul a megijedt Antant is segített neki, és bekövetkezett a híres ,,csoda a Visztulán” – 1920 augusztusában a bolsevikokat komolyan megcsapták, és foghíjason vissza kellett vonulniuk… Elnézést, elvtársak, de nem kellett egy kockázatos vállalkozásba kezdeni, és exportálni a világforradalmat Európába!
A kremli álmodozók kénytelenek voltak kényszerbékét kötni – már ami a területeket érinti -, de a belorusz nép számára, amelyen véghezment ez a katonai kísérlet, ez a szerződés valóban katasztrofális volt: a nemzet szétszakadt két állam között.
Mégis, mindettől függetlenül, a két ország között civilizáltan megkötött békeszerződés, bármennyire is ,,sértőnek” tűnhetett Moszkvára nézve – mégis csak egy szerződés. 1921 márciusában, Rigában, ratifikálták, hogy:
,,…a felek lemondanak mindenféle egymás ellen irányuló intervencióról, vagy annak támogatásáról;
biztosítják egymást, hogy nem támogatnak, és nem hoznak létre olyan szervezeteket, melyek célja a másik fél elleni fegyveres harc…”
Mellesleg, bele volt írva, hogy: ,,…Lengyelország garantálja az orosz, ukrán és belorusz nemzetiségű egyének számára, melyek Lengyelország területén élnek, minden nemzetiségi egyenjogúságukat a lengyelekkel; saját kultúrájuk, nyelvük és vallási tradícióik szabad fejlődését és gyakorlását.” (Mondjuk, ezt nemigen tartották be.)
Szóval, van egy szerződés. Csak jó lenne tudni, mik ezek az ,,illegális katonai szervezetek”, melyek a közeli Nyugatot vették célba, méghozzá a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának jóváhagyásával? Hallott valaha valaki ilyen szervezetről?.. Az egyetemi előadásokon én sem hallottam erről semmit.
Pedig úgy jött ki, hogy Orlovszkij az SzSzKSz állampolgára volt, méghozzá nyilvántartásba vett vörös parancsnok, és a Legfelsőbb parancsnoksága rendelkezései alapján hadműveleteket hajtott végre olyan ország területén, amellyel érvényes szerződés volt a békét és együttműködést illetően. Mivel Lengyelország határ-menti régióit ,,területekre” osztották, melyeken a harci cselekményeket ugyan olyan vörös parancsnokok vezették, akkor mindent összevetve mindezt jogosan ,,állami terrorizmusnak” nevezhetünk.
Orlovszkij szolgálati könyvének ,,kitüntetések” részében van egy igen érdekfeszítő bejegyzés: ,,A Nyugati front parancsnokságának különmegbízottja, Dipanom elvtárs által, ,,Parabellum” (N”985) automata kézifegyverrel (pisztollyal) kitüntetve. A fegyver a ,,A Nyugati fronton elvégzett harci munkáért” feliratot viseli. – A SVZF különmegbízottjának N”51 parancsa szerint, 1923, november 6.”
Érdekes, hogy 1923-ban, Lengyelországgal szemben, nem ódzkodtak olyan fogalmakat használni, mint ,,front” vagy ,,harci munka”…
Igen, minden országnak vannak titkosszolgálatai, és abszolút elfogadott tény, hogy mindegyik alkalmaz ,,aktívát” idegen területen. De jelen esetben arról van szó, hogy Orlovszkij és elvtársai nem küzdöttek közvetlenül a ,,dvujka” ellen – a lengyel vezérkar híres második felderítő részlege ellen, és nem tartoztak közvetlen hatáskörükbe a Lengyelországban valóban székelő orosz emigráns központok sem. Ők, konkrétan és általában, ,,Nyugat-Belorusszia munkásainak népharagját” képviselték.
Igen, a valóságban is sok minden megtörtént: valóban kegyetlenül elnyomtak mindenkit az új lengyel ,,kozákok” – osadnik-ok; valóban ráragasztották a beloruszokra a megvető ,,csubari” nevet, sok negatívumot tapasztaltak az emberek a lengyel hatóságok részéről. De ami Orlovszkij és gerillái esetében érthetetlen: a harci cselekmények erőszakhoz mérten megfelelő mértékben történő alkalmazásának hiánya, és a célpontok. Csak egy módszer látszik ki az egészből: minél rosszabb – annál jobb. Kezdjünk egy verekedést, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle.
A Belorusz paraszt-munkás Gromáda (nacionalista szervezet – a sz.m.) egyik aktivistája, Szergej Hmara (,,Szinyák”) – az az ember, aki több mint tíz évet töltött lengyel, szovjet és német börtönökben – a következőket írta visszaemlékezéseiben: ,,A kommunisták provokatív híreket terjesztettek arról, hogy amennyiben Nyugat-Belorusszia fegyveres felkelésbe kezd, akkor a Szovjet Belorusszia függetlenné kiáltja ki magát, és fegyverrel is segíti harcunkat, hogy később egyesüljenek egy Belorusz államban, ami különválik a Szovjetuniótól.” No comment.
A gyerekek számára írt könyvekben érdekesebbnél érdekesebb történeteket lehetett olvasni Muha-Mihalszkij (Orlovszkij harci álneve) tetteiről, amik vidámak, sőt – igen szórakoztatóak. Egyszer kirabolt egy földbirtokost, papnak öltözve; egyszer pénzt adott a szegény parasztnak, hogy tehenet vehessen; egyszer meg, amikor lengyel katonák estek fogságába, megparancsolta nekik, hogy vesszőzzék meg egymást.
Nos, mivel is foglalkozott Orlovszkij-Muha valójában? Olvassuk végig a lengyel állami rendőri hivatal jelentését, amit a Polesky-vajdaságból küldtek Varsóba:
- 1924 február 6. Egy 40-50 főt számláló csoport, fegyverzetük puskákból, gránátokból és revolverekből állt, Karajevicsi faluban (Lunyinyeckij povet (járás – a sz.m.)) megsemmisítették a Gancevichi faluba vezető telefonvezetéket;
- Február 7. Egy 20 főből álló csoport teljesen szétverte a ,,Jednost” mezőgazdasági földbirtokos szövetkezetet;
- Február 25. Muha-Mihalszkij csapata Zarecsje faluban porig rombolta a helyi földbirtokos gazdaságát…
Különösen érdekes ez a bizonyos ,,Jednost” mezőgazdasági földbirtokos szövetkezet. A neve ,,egységet” jelent. A szó majdnem a ,,kommuna” szinonimája. Ilyenkor kezd elgondolkodni az ember: mi a frásznak kell a vérszívó földbirtokosoknak kommunákat szervezni? Hogy kártyázzanak? Vödörszámra igyák semmittevésükben a bimbert (italfajta – a sz.m.)?
Azt gondolom, valószínűleg azért, hogy gazdaságosabb és jobb hozammal működő mezőgazdasági termelést folytassanak, búzával, tejjel, hússal lássák el magukat, és a piacokat.
De mit termelt Orlovszkij? Osztályharcot?
Igen, az egyszerű Nyugat-Belorussziai parasztot kizsákmányolták és elnyomták a lengyel földbirtokosok és telepesek. De ez a paraszt sohasem ismerte azt a pusztító éhínséget, amit mesterségesen generáltak az SzSzKSz területén, a kollektivizáció (téeszesítés – a sz.m.) idején. Ráadásul bármikor szabadon kiutazhatott vendégmunkára az USA-ba, Kanadába vagy Argentínába. És hová utaztak az emberek a Kelet-Belorusz földekről? Az Urál északi régióiba…
A legszomorúbb az, hogy Muha-Mihalszkij, mint Moszkva bosszúfegyvere a ,,Visztulai csodáért” előbb volt. A beloruszok számára lengyelek által fenntartott kegyetlen koncentrációs tábor – Bereza-Kartuska – már csak válasz volt.
Miben rejlik itt a katonai és stratégiai mélység: kinyomozni és megölni egy falusi rendőrt, ezt a kis-stílű tolvajt, alkoholistát és nőcsábászt, akinek minden mozgásáról az egész falu tud?
Természetesen a ,,dvujka” is hajtott végre aktív műveleteket a szovjet területen, és korántsem volt minden, GPU-NKVD által vezetett ,,lengyel kémeset” kitaláció. De ki tudna felmutatni legalább egy lengyel ügynököt – Lengyelország polgárát, és a lengyel haderő tisztjét, - aki mint Orlovszkij (lásd a fentebb leírt önéletrajzokat) beleírhatta volna jelentésébe, hogy: ,,Csak az 1924-es esztendő folyamán, személyes kezdeményezésemre likvidáltunk 100 milicistát és téesz elnököt.” Többször is átolvastam A,G,Hohlov ,,A szovjetellenes banditizmus összeomlása Belorussziában, 1918-1925.” című, a szovjet időkben kiadott munkáját: nem volt ilyen lengyel ügynök!
Bulak-Balahovics nacionalistái? Az ő zászlóaljai tábort vertek a Belovezsszkaja rengetegben, és átalakultak munkásszövetkezetekké. Maga Sztanyiszláv Nyikogyimovics Bulak-Balahovics pedig fakitermelő szövetkezetett nyitott…
Beköszöntött az 1925-ös esztendő. A proletár világforradalom moszkvai főkönyvelésén így is, úgy is számoltak, de végül egy kellemetlen következtetésre jutottak: a kiadás túl nagy a bevételhez képest – a Nyugat államaiban a forradalmi helyzet, minden segítségnyújtás dacára, az istenért sem akar megérni… Intettek ekkor az egészre és újonnan rendelkeztek: a külföldön lévő ,,aktívát” csökkenteni, a kiadásokkal elszámolni. Orlovszkijt, és más profi diverzánst visszahívták a Szovjetunióba. Ennek köszönhetően, természetesen, kihunyt az osztályharc lángja Nyugat-Belorussziában. A ,,Pravda” újság többé nem írt számaiban ,,Nyugat-Belorusszia munkás tömegeinek elnyomó fehér lengyelek ellen vívott ádáz harcáról.”
…Moszkva kísérletképpen kopogtatni kezdett a Nemzetek Ligájának ajtaján, és a volt fejvadászokat beültették az egyetemek padsoraiba, hogy tanulják meg a nemzetközi kapcsolatok elméletét.
Az Orlovszkijról szóló népszerű irodalomba az 1936-os esztendő egy mondat erejéig szerepel: ,,Az egyik munkaterület főnökeként dolgozott a Moszkva-Volga csatorna építésénél.”
Természetesen egy szó sem esik a GULAG-ról, sem arról, hogy a vörös partizán parancsnok hogyan került bele ebbe a hivatali rendszerbe. Maga Orlovszkij a háború után hallgatott erről, és volt is milyért. A személyes aktájában van egy negyedlapnyi papírnyomtatvány, amelyen az ő aláírása áll, és amely arról szól, hogy soha senkinek sem fog nyilatkozni a GULAG titkairól.
A csekista káderek ,,átfolyása” az operatív munkáról a GULAG rendszerébe abban az időben igen gyakori jelenség volt. Olyan emberek is vállaltak ilyen munkát, mint Vaupsasz-Vaupsaszov, Beriny-Berzin, és mások, Felix Dzerzsinszkij híres profi diverzánsai közül. Orlovszkij sietett megjegyezni az 1941-es önéletrajzában, hogy a GULAG-ba önként jelentkezet, de feltételezhetjük/ pontosíthatunk, hogy nem utolsó sorban az anyagiak is fontos szerepet játszottak a döntésében. Egy olyan építkezésen folytatott munka, ahol a ,,zekekből” (elítéltekből – a sz.m.) kiverték a tervek teljesítését, egész komoly prémiumokat jelenthetett.
Arra, hogy a háború előtti Orlovszkij korántsem volt aszkéta, és élt is a szolgálati beosztása adta lehetőségekkel, rámutat, például, a személyi aktájában szereplő következő jelentés:
,,Rendelkezésünkre áll egy olyan jelentés, amit a Vörös Hadsereg Razvedupr volt minszki különmegbízottja, Cupko küldött 22.9.27-ben, a Razvedupr nevére, arról, hogy ,,Arsinov” (Orlovszkij fedőneve –a sz.m.), miután Moszkva engedélyével meglátogatta régi bajtársát – még az ,,aktívából” – Berezovszkijt, aki a határövezetben lakik, kérte az utóbbit, hogy az szerezzen neki egy öltöny-kosztűmre való ruhaanyagot, aminek cserében megígérte, hogy elintézi Moszkvába történő áthelyezését. Berezovszkij átlépte a lengyel határt, megszerezte az anyagot, de amikor visszafelé jött, határőreink járőrébe botlott, akik csempészés vádjával letartóztatták…”.
Úgy látszik, nem egészen igaz az a modern elképzelés, hogy az NKVD-n belüli nagy rendszerességgel végrehajtott tisztogatások és ,,önlikvidálások” kizárólag koncepciós perek alapján zajlottak. Az archívum anyagából kiderül, hogy Orlovszkij különösebb probléma nélkül azt is megúszta, hogy a felesége testvérét, Pjotr Budzjukot (aki a szovjet Kereskedelmi képviseletben dolgozott Berlinben), 1938 májusában ,,halálra ítélték, mivel kém-diverzáns-terrorista tevékenységet hajtott végre a lengyel hírszerzés megbízásából.” Továbbá, az NKVD különleges belső nyomozása megállapította, hogy Orlovszkij nagyon sokáig baráti kapcsolatban volt a valóban lengyel kém M.S.Ruszakkal, amely saját vallomásában megemlítette, hogy Orlovszkij szintén részt vett a kém-diverzáns-terrorista tevékenységben, de később módosította vallomását, miszerint jogtalanul, és nyomás hatására vádolta meg a becsületes Orlovszkijt…
…Miután a szolgálati fogdában töltött 5 napot (Nem, nem a kémeset kapcsán. Az 5 napot 1936 decemberében kapta, ,,a foglyokkal és elitéltekkel szembeni megengedhetetlenül kegyetlen bánásmód” miatt (!!!) – és mindez a GULAG rendszerén belül!) Orlovszkijnak megpróbáltak más helyet találni a GULAG ,,szigetcsoport” más intézményeinél, sőt, már meg is kapta a készpénzt, hogy elinduljon a KargopolLag (Kargopoli tábor) irányában, de, valószínűleg, az öreg diverzáns önbecsülése felülkerekedett a tábori smasszer jól fizető nyugalmi állásán.
Spanyolországot választotta. Őt erre a feladatra, más ,,öreg belorusz partizánokkal”- Alexander Rabcevicsel és Sztaniszláv Vaupsaszovval – együtt, a nagy tapasztalattal bíró, profi, ordas, idős felderítő-diverzáns, G.S.Szirojezskin választotta be, aki kulcsfigurája volt az 1924-ben óriási vízhangot kiváltó ügynek – a ,,Szindikátus” akciónak, melynek köszönhetően Lengyelországból sikerült ,,kicsalni” a Szovjetunióba Borisz Szavinkov híres nemzetközi terroristát.
A spanyolországi küldetés idejére Orlovszkijnak új, jó csengésű fedőnevet találtak ki – Sztrik (az angol ,,striker” szóból – a fegyverek elsütő szerkezetének rugóját nevezik így, oroszul ,,udárnyik”). Mellesleg, az akkori NKVD zsargon szerint ,,udárnyiknak” a túlbuzgó, minden lében kanál embereket nevezték az intellektuálisabban műveltebb kollégák. Az Orlovszkijról írt jellemzéseiket alább még közlöm.
Sztrik a Madridi SzSzKSz NKVD felderítő-diverzáns internacionalista csoportján belül tevékenykedett, melyben a szovjet szakértőkön kívül voltak még spanyolok, bulgárok, lettek, németek, franciák, amerikaiak és angolok. A főváros ,,Gaylord” hoteljében lakott. A profi felderítés eme fellegváráról igen érdekes leírást találunk Hemingway ,,Akiért a harang szól” könyvében. Főhőse szavait idézve:
,,…Ma este ez a legkellemesebb és legkényelmesebb hely az egész ostromlott Madridban… Amikor Robert Jordan először lépett be a ,,Gaylord” hotelbe, nem nyerte el tetszését, ugyanis a környezet túlságosan hivalkodónak, és a terített asztal túlságosan bőségesnek és kifinomultnak tűnt egy ostrom alatt álló városhoz képest; ráadásul, az asztalnál folytatott beszélgetések túlságosan szabadok voltak ebben a háborús időkben… Ott minden merő ellentétje volt a puritán, vallásos kommunizmushoz képest…”
Az, hogy Orlovszkij és Hemingway ismerték egymást – kétségtelen tény. A szállodai étteremben, ahol éjjel nappal a ,,háború kutyáinak” nemzetközi elitje tengette életét, ahol ügynök ügynök mellett ült, és ügynökkel beszélgetet, vagy iszogatott, az ilyen találkozó elkerülhetetlen volt. És nekem úgy tűnik, hogy a Hemingway regényében megemlített orosz Kaskin diverzáns, sőt, még az amerikai Robert Jordan személyében is, felfedezhetjük a valóban létező Orlovszkij egyes jellemvonásait.
Az archívumból kölcsönzött aktában megtalálhatóak a Madridi csoport volt parancsnokának, a KGB veteránjának, Lev Vaszilevszkijnek a ,,belső használatra” írt ,,visszaemlékezései”. Ő a következő érdekes találkozásokra emlékszik:
,,Általában Orlovszkij beszélgetéseit a spanyolokkal Jelena Rodriges-Danilevszkaja fordította, félig spanyol, félig orosz hölgy egy spanyol ezredes lánya – aki 1931-ben halt meg, az édesanyja pedig a XIX század híres írójának, G.P.Danyilevszkijnek volt a lánya (ő írta a később híressé vált két regényt, a ,,Szökevények Kisoroszországban” és a ,,Tarakanova hercegnő”). Amíg a Madridi csoportnál tartózkodott K.P., megismerkedett egy sor érdekes emberrel. Egyikőjük Borisz Szavinkov fia – Lev Szavinkov volt, egy fiatalember, aki Franciaországban végezte el tanulmányait, és jelentkezett az interbrigádokba, hogy harcoljon a köztársaságiak oldalán. Az interbrigádból került át hozzánk, a csoportba. Volt bevetéseken az ellenség hátában, bátran harcolt, és Szirojezskin személyes közbenjárására megkapta a hadnagyi rangot, majd valamivel később – a századosit. Lev Szavinkov nem tudta, hogy milyen szerepet játszott apja sorsában G.S.Szirojezskin, mi pedig, tudva erről, természetesen semmit sem mondtunk neki. Tudta ezt K.P. is, aki mindig nagy érdeklődéssel hallgatta Lev Szavinkov apjáról és a cári Oroszországban kifejtett terrorista tevékenységéről szóló elbeszéléseit. Így ültünk mi, általában, egy asztalnál: Szavinkov, Szirojezhkin, Orlovszkij, Rabcevics és én, közben hallgatva ifjabbik Szavinkov történeteit, aki kultuszt csinált apja emlékéből, és mindig csak róla tudott beszélgetni.”
Hát igen, a felderítés profijai számára, mint a nemzetközi hírnevű sportolóknál is, kicsi a világ…
Az Orlovszkij életéről szóló népszerű könyvekben a spanyol időszak általános, közhelyes mondatokkal van leírva, melyek az akkori ideológiai sablonokat követik: internacionalista kötelesség… a spanyol bajtársakkal kötött harci testvériség… Őszintén szólva, mindez kissé erőltetettnek és érdektelennek néz ki. Viszont a dokumentumok annál érdekesebbek.
Én végigkísértem Spanyolország térképén Orlovszkij és csoportja útvonalát. Ez, javarészt, az ország délnyugati megyéit érintik: Andalúzia hegyvidéke, Sevilla tartomány, a Guadalkvivir folyó völgye. Puskinnál, az orosz írónál vannak ilyen sorok:
Holdfény, és száll az éter-zefír,
Hömpölyögsz, futsz – Gvadalkvivir.
Nos, lehet hogy Puskin korában a folyó még hömpölygött és futott, de a XX század elejére az egészet gátak szabályozták, és vizével tápláltak egy óriási irrigációs hálózatot. A Gvadalkvivir folyó völgyében lévő rizsföldek több-száz ezer embernek adtak élelmet. Hogy milyen sorsot szánt a terménynek Orlovszkij – később megtudjuk.
Itt van a kezemben Orlovszkij-Sztrik eredeti, Központnak küldött jelentésének másolata – az SzSzKSz KGB Első főigazgatóságának spanyol rezidentúrájának archívumából. A szöveget én csak lefordítottam, korrigáltam helyenként, és megpróbáltam valami formába önteni (Orlovszkij rendkívül rosszul fogalmazott, és rendkívül rosszul írt):
,,Szigorúan titkos
Egyetlen példányban
Jelentem, hogy 1937 május 30-án, én és csoportom – 10 spanyol és egy orosz (Sztyepán Grusko)- , átléptük a frontot, és elindultunk a fasiszták mély hátországába, diverzáns feladatok végrehajtása végett.
1937 május 30, és július 20 között, a fentebb említett csoporttal, az ellenség hátországában megtettünk 750 kilométert, és csak egyszer, július 15-én fedezte fel az ellenség a csoportot, amiről alább még írok.
Az általam említett idő alatt a csoportommal a következő munkát végeztük el:
1937 június 2-3-ra virradóra, felrobbantottunk egy ellenséges tehervonatot, a Capitan-hegynél, a Sevilla-Badajos vasútvonalon.
Éjszaka, pontosabban este 10-kor, 1937 június, 11-én általam felrobbantva egy utasszállító vonat, a Sevilla – Casaglia-de-la-Sierra vonalon, nem messze az El-Pedroso állomástól. Az említett robbanás nem járt jelentős rombolással és áldozatokkal, ugyanis a töltetet septibe helyeztük el, és nem a lefelé vezető szakaszon, ráadásul a szerelvény is lassan haladt. Eközben én a csoportommal 300 méterre tartózkodtam a vonattól, az erdőben, és amikor megtudtam, hogy a vonat utasszállító volt, követeltem, hogy gyorsan közelítsük meg a szerelvényt, és legalább lőjük le a vonaton található tiszteket, de a csoportomban lévő spanyolok többsége ezt megtagadta. Ők amúgy is nyugodtan viszonyulnak a fasisztákhoz, és emiatt nekem, és csoportomnak sok kellemetlensége volt az út során.
A következő 33 napban a csoportommal átvágtunk három tartományon, és ezalatt 500 km távolságot tettünk meg. Közben több-tucat elég érzékeny pontot találtunk az ellenség hátában, amik leküzdése mint magam, mint csoportom számára végrehajtható volt. Például, 30 kilométerrel Sevillától délebbre (a Gvadalkvivir deltája, nem messze a Cadisi-öböltől – a sz.m.) van három vízmű, melyek édesvízzel látnak el több-ezer hektárnyi rizsföldet. Ezek értéke 11 millió peso, és mindössze három önkéntes fasiszta őrzi…”
Itt szükséges egy kis kommentár. Háborúban egy dolog megsemmisíteni a hadsereg ellátását szolgáló operatív mag-tartalékokat, és egészen más – megsemmisíteni egy egész mezőgazdasági iparágat, ezzel is mesterséges éhínséget generálva az ellenség hátországában. Egy ilyen diverzió egyenértékű a tömegpusztító fegyverek bevetésével, és olyan sajátosságokkal bír, melyek a nemzetközi hadijog szerint a totális háború népirtásával határosak. Teljes mértékben nyilvánvaló, hogy a spanyoloknak az ilyen önmegsemmisítés nem hiányzott. A háború egyrészt polgárháború volt, másrészt saját földjükön folyt. De az idegenből jött Orlovszkij-Sztrik nem volt hajlandó ezt felfogni, mivel a háta mögött ott voltak Orlovszkij-Muha tapasztalatai, aki még Nyugat-Belorussziában hozzászokott a jól jövedelmező mezőgazdasági szövetkezetek szétrombolásához.
,,…Én követeltem ezeknek a gépeknek a megsemmisítését, de a csoportom személyi állományának nagyobbik része mint ezt, mint más hasonló műveletet megtagadták. Ezért július 2 és 7 között tisztogatást végeztem a személyi állományon belül, azaz a csoportomból kizártam 7 fő haszonlesőt, szimulánst és gyávát: Himepét, Patriciót, Valesoilát, Mdayot, Rassavalt, Varmudest és Parrát – és ezeket jóval szervezettebb, nagyobb önfegyelemmel és elszántsággal bíró partizánokkal váltottam fel, melyek abból a csapatból jöttek át hozzám, ami 50 kilométerre Sevillától, északnyugatra található, és melyek segítségével aktivizálni akartam csoportom harci tevékenységét. Amikor befejeztem az átszervezést, július 7-én – 8 spanyollal, és 1 orosszal – útnak indultunk.
Július 10-én, a Sevillából Badajosba vezető úton – 30 kilométerre Sevillától északabbra – csapdát akartam állítani egy ellenséges gépkocsi-konvojnak, de amikor 3-4 órával az akció végrehajtása előtt meg akartam beszélni az akció részleteit az embereimmel, három spanyol azonnal megijedt, és nem volt hajlandó részt venni ebben a műveletben. Este 8 órakor, mi, heten, kiértünk a már említett útra – megsemmisítettünk 17 fasisztát, 2 megsebesítettünk, illetve megsemmisítettünk 2 teherautót és 1 parancsnoki gépkocsit. Ezután magunk is visszavonultunk a hatalmas hegyekbe. Ez egy valóban hősies akció volt. Nem messze Sevillától, nappal, csoportom embereivel ismét, lesállásból lecsaptunk a fasisztákra. Meg kell jegyeznem, hogy a ,,Thomson” golyószóró (hibás a megnevezés, valójában géppisztoly – a sz.m.) sokkoló hatással volt a fasisztákra, olyannyira - , hogy amikor két nappal később, éjszaka visszatértünk az úthoz, két órát kellett várakoznunk a gépkocsikra. Ismét éreztettük az ellenséggel azt, hogy nem minden van rendben saját hátországában…”
Érdekes egy gép, ez a ,,Thomson” géppisztoly, amely olyannyira kiváltotta Orlovszkij elismerését. A világon sohasem volt olyan géppisztoly, amelynek nagyobb lett volna az űrmérete – 11,43 mm. Az amerikai ,,Colt” cég több modifikációját is elkészítették 1928-ig, és hivatalosan is ajánlották az USA tengerészgyalogsága számára. Viszont a második világháború kitöréséig a hivatalos, állami megrendelés késett, mert valaki a minisztériumban úgy döntött, hogy a reguláris hadsereg számára ez a géppisztoly túlságosan… ,,erős és sok lőszert pazarol.” Ettől függetlenül a ,,Colt” cég alig győzte teljesíteni a magánmegrendeléseket. A ’20-’30-as évek amerikai gengsztere a köztudatban egy olyan figura, aki a kabátja alatt cipelgeti a ,,Thomsonját”. A kriminalisztikai szakkönyvekben is fontos szerepet kapott ,,Szent Valentin napi mészárlást”, amikor Al Cappone emberei lemészároltak egy rivális bandát, szintén ezzel a fegyverrel követték el.
,,…Úgyhogy éjszaka, ezen az úton, a gépjárműforgalom hosszú ideig szünetelt. Ezenkívül, az általam végrehajtott akciók jelzésértékűek voltak annak a közel 3.000 partizánnak, akik a helyszíntől nem messze már 10 hónapja ücsörögnek, és semmit sem csinálnak.
Általam, és segítőm, Grusko Sztyepán által, végrehajtásra került volna még három akció, és pedig: 1) felrobbantani még egy vonatot; 2) felrobbantani azt a villanyvezetéket, amely árammal látja el a Sevilla-tartomány minden városát, így 2-3 napra energia nélkül hagyhattunk volna legalább egy fél-tucat várost; 3) megsemmisíteni, családjával együtt, azt a földbirtokost, aki június 4-én jelentette a fasisztáknak, hogy az ő pásztora egy bizonyos helyen velünk, partizánokkal találkozott.
Az említett akciókat csupán azért nem sikerült végrehajtani, mert július 13-án, este 5 órakor, 15 kilométerre északkeletre El-Real-de-la-Jara (Sevilla-tartomány), a hegyekben haladva, beleütköztünk 30 fasisztába, akik lesállásban vártak ránk. Két-három sortüzet adtak le ránk, melyek következtében azonnal lelőtték segédemet, Grusko Sztyepánt, és egy spanyol – Dominges – súlyosan megsebesült, majd később fejbe lőtte magát. Én, befutva egy nagyobb szikla mögé, tüzet nyitottam a fasisztákra, majd miután kiürült a 45 töltényes tár, elhajítottam egy kézigránátot – ami rémületet keltett a fasisztákban, és sötétedésig nem mertek kimászni állásaikból, iletve, utána elmenekültek a hegyekbe - , három spanyolommal elszedtük a halottaktól a fegyvereket, felszedtük az elhajigált eszközeinket, felvettem Grushko hátizsákját, majd elindultunk a front irányában. Útközben Fereida elvtárs (spanyol) leszakadt a csoportunktól, és – valószínűleg – visszatért a Sevillától északnyugatra található hegyekbe.
Hogy történhetett meg, hogy a fasiszták csapdát állítottak nekünk? Nagyon egyszerűen – a spanyolok bizalma a spanyolok iránt tönkreteszi ügyüket. Július 13-án, reggel, mi három, disznókat terelő kondással találkoztunk. Én ajánlottam, hogy az egyiket tartsuk magunknál estig, de a spanyolok egyhangúan azt állították, hogy ezek proletárok, hogy ők rokonszenveznek az ügyünkkel, de a valóságban kiderült, hogy a pásztorok egyike elment Real városába, és jelentést tett a fasisztáknak csoportunkról és várható haladási útvonalunkról.
A leírtakhoz mellékelem az úti térképet, melyen bejelöltem az egész haladási irányt, és a nappali pihenőink, táboraink helyét.
Következtetések. Az ezt a rövid jelentést olvasó személy azt gondolhatja, hogy az általam vezetett csoport hősies menetelést hajtott végre, rengeteg energiánkba és idegmunkába került, hogy ezt én (Sztrik) hogyan tudtam kibírni megtört gerinccel, reuma miatti erős lábfájdalmaktól szenvedve, 43 évesen, hogyan tudtam végigvinni ezt a hosszú, sok nehézséggel járó utat? Igen, a tapasztalt nehézségek, a belefektetett energia és az idegmunka nagyon nagyok voltak. A hegyeken, sziklákon, szakadékokon, omló kőzettel, szúrós bokrokkal és fűvel szegélyezett ösvényeken, kizárólag éjszaka, 750 km távolságot tettünk meg, gyakran élelem és víz nélkül. Különösen azok a napok és órák voltak számomra nehezek, mint a csoport parancsnoka számára, amikor a spanyolok többsége nem volt hajlandó végrehajtani az általam megjelölt és kidolgozott akciókat (gyávaság miatt), amikor ők túlságosan is bíztak minden, útjukba eső spanyolban, kifecsegték nekik céljainkat és útvonalunkat, ami bármely pillanatban a csoport pusztulásához vezethetett, vagy amikor egy részük, igen gyakran, elaludt az őrhelyén.
Mindezt annak köszönhetően tudtam leküzdeni, hogy határtalanul gyűlölöm a nép ellenségeit - a fasisztákat, és végtelenül szeretem munkámat és szakmámat. De ha ezt a menetelést sokkalta ütőképesebb partizánokkal hajtottam volna végre, akkor a munkánk eredményei is sokkal jobbak lettek volna. Bár én megmutattam a 15 spanyolnak, milyen nehézségek árán, kitartással, szilárd elhatározással, és mással, kell elérnünk az ellenség feletti győzelmet, de én nem tudtam nekik megmutatni, és minden igyekezetem dacára nem adhattam át nekik saját tapasztalatomat, taktikámat, módszereimet, stb. mivel ők természetükből fakadóan nem akarnak, és nem tudnak arra gondolni, hogy egy jó ember (ügynök) az ellenség hátországában több hasznot tud hozni, mint egy egész dandár a fronton, mivel a hátországban nagyon sok a támadható, és kevésbé őrzött hely. Ők, amikor az ellenség hátországában voltak, mindenről beszéltek, csak nem a munkáról.
1937 július 23. Sztrik.”
Még egy Orlovszkij jelentés-részlet:
,,Amikor a partizánoknál tartózkodtam, csapataik éppen a szervezés stádiumában voltak, és harci tevékenységet még nem folytattak. Viszont július elején, Romeral város partizánjainak tömegéből felállítottunk két diverzáns csoportot (15 és 30 fő), melyek robbanóanyaggal megpakolva elindultak a portugál határ irányában, hogy aktív diverzáns munkát fejtsenek ki az Uelva tartomány vas- és közútjain (a tartomány északnyugati részén), illetve támadásokat intézzenek a cipőgyártó üzemek ellen… A mi partizáncsapataink a hegyekben 400 négyzetkilométernyi területet ellenőriznek, ahol felgyújtották az összes kulák-tanyát, a kulákok és földbirtokosok egy része megsemmisítve, részük szétszaladt (nagyon jellegzetes ez a terminológia! – a sz.m.). A partizánok élelmezésének terén a hús és tejellátás kifogástalan, ugyanis csak júniusban és júliusban 2.500 kecskét és 300 disznót zsákmányoltunk a kulákoktól és földbirtokosoktól.”
Spanyolországban Orlovszkij szerzett magának egy sor igen kemény kritikust, a szovjet szakértők köréből. Ez, elsősorban, az ukrán NKVD operatív tisztje, Nyikoláj Prokopjuk volt, aki saját köztársaságában ugyan azzal foglalkozott a ’30-as években, mint Orlovszkij Belorussziában: partizánokat képzett, és bázisokat épített ki arra az esetre, ha a SzSzKSz-t megszállná valamely nagyhatalom. A titkosszolgálatok mindenhol és mindig alkalmazzák a zárt, kereszt-jellemzések írásának módszerét. Az ukrán csekista a következőket írta a belorusz csekistáról abban a jellemzésben, ami 1940-nel datálható (a SzSzKSz KGB Első főigazgatóságának archívuma):
,,Orlovszkij – volt partizán, és úgynevezett ,,udárnyik”, akit háború után a Felderítő főigazgatóság foglalkoztatott 1923 és 1925 között (? – a sz.m.) egy, kétségtelenül, akaraterővel megáldott ember volt, és a múltban kiváltképp hatásos akciókat hajtott végre, például, itt a csendőrposztok és a földbirtokos uradalmak elleni támadásokat is érdemes megemlítenünk. Ismerve a külföldi területeket és ismerve a külföldi beloruszok minden vágyát, saját alakulataival mindig a megfelelő helyszínen tevékenykedett, de soha sem abban a mértékben, mint amire számítottunk.”
Persze érdekes lenne megtudni Prokopjuktól, hogy mit is ért az ,,abban a mértékben, amire számítottunk” fogalom, de a továbbiakban ő csak annyit tesz hozzá a jellemzéséhez, hogy olvasta Orlovszkij, abból az időből származó jelentéseit, és véleménye szerint ,,ezek nem több, mint ostoba vadászmesék a tábortűznél, melyek rámutatnak a szerzőjük óriási önimádatára.”
Mellesleg, itt van az aktában a spanyol munkáról küldött összefoglalója is.
,,Sztrik – dermedt, korlátolt ember… Mindezt még bonyolultabbá teszi egészségtelen önteltsége és önimádata… Közelebbről is megfigyelve őt Spanyolországban, én a következő következtetésekre jutottam: Sztrik – egy tipikus udárnyik, amilyenekből a határon anno rengeteg volt. …Kétségtelenül, a Lengyelországi periódusban tanúsított kemény akarata jelenleg a rosszabbik irányba fejlődött, és megkövetel egy komoly felülvizsgálatot; az akciókat csak idegesen, botladozással képes végrehajtani, inkább önimádatból, sem mint józanul végiggondolva minden apróbb részletet. Az önkontrol funkciói teljes mértékben hiányoznak belőle; szigorúan mondva, a különleges munka számára igen bizonytalan, ingatag anyagot képez személye, sőt, azt mondanám, hogy ezzel roppant veszélyes mint magára, mint másokra nézve. Vezetőnek teljesen alkalmatlan… Spanyolországban kiderült, hogy véletlenül került oda, és teljesen fölöslegesen. Mivel nem volt felette kemény parancsnok, saját korlátoltsága, összeférhetetlensége és tapintatlansága miatt nem találta meg a közös nyelvet a spanyolokkal… Számomra egyvalami világos: Sztrik ere a misszióra, természetesen, teljesen alkalmatlan volt. A vezetőség részéről sem tettek meg semmit annak érdekében, hogy az adott kérdésekben legalább némileg felkészítsék. A Sztrik által felállított csoport szerencsétlenül volt összeállítva, véletlen emberekből, akiknek még a politikai meggyőződésük is különbözött egymástól, ami előbb vagy utóbb konfliktushoz vezethetett, mint ez meg is történt… Viszont nincs semmi okom kételkedni Sztrik elvtárs politikai meggyőződésében. Függetlenül az általam adott jellemzés nyilvánvalóan negatív mivoltától, én még mindig, mint politikailag, mint morálisan, jóval többre tartom Sztriket, mint csoportja két másik belorusz tagját (a beloruszok Viktorov és Szása – utóbbi vezetéknevét nem tudom).”
A ,,belorusz Viktorov” – ez, kétségtelenül, Orlovszkij földije, a jövő Szovjetunió Hőse, Alexandr Rabcevics, aki Spanyolországban a ,,Viktor” fedőnév alatt működött, és a Lev Vaszilevszkij által vezetett Madridi felderítő-diverzáns internacionalista csoport parancsnok-helyettese volt. De ki az a ,,Szása”? Csak nem ,,Alfred” – a Szovjetunió Hőse, Sztanyiszláv Vaupsaszov?..
Még egy ,,spanyol” – az NKVD munkatársa, N.M.Belkin (fedőneve ,,Kádi”) az Orlovszkijról írt szolgálati jellemzésében, 1940 június 17-én ezt írta:
,,A Franco hátországában végrehajtott rajdolást illetően, el kell ismerni személyes bátorságát… Miután visszatért a hátországból, Sztrik felvetette a kérdést, hogy küldjék ők haza, ezt a betegségével, fáradságával indokolva. Semmilyenfajta rábeszélés, az idősebb elvtársak részéről, nem tudta megváltoztatni döntését… Sztrik – egy rendkívül kulturálatlan munkatárs, ravasz és fegyelmezetlen.”
Más szolgálati jellemzés Orlovszkij spanyolországi periódusát illetve nem volt az SzSzKSz KGB Első főigazgatóság archívumában. Mellesleg, már így, ennyi év elteltével, érdekes lenne végigolvasni azokat a jellemzéseket, amiket Orlovszkij írhatott anno saját kollégáiról, Prokopjukról és Belkinről…
A spanyol polgárháborúban résztvevő országok mindegyike saját, nagy háború előtti főpróbáit tartotta. Hogy mit akartak a demokrata spanyolok – ezt, és ez teljesen nyilvánvaló, még önmaguk sem tudták biztosan. A köztársasági kormányon belül bőséggel voltak éles nézeteltérések és nyílt árulás. Moszkva viszont felajánlotta saját, egészen biztos útján annak, hogyan tegyük boldoggá a tömegeket: az ellenséget, aki nem adja meg magát, meg kell semmisíteni minden rendelkezésre álló eszközzel – beleértve a diverziókat, az ellenség hátában lévő mezőgazdasági létesítményeken, utasszállító vonatok robbantását, és az osztály-idegen elemek teljes kiirtását.
Ezért teljes mértékben érthető az az ingerült ellenszenv, amivel Orlovszkij spanyol bajtársairól beszél: itt lőni, fojtani, vágni kell, ezek meg mindenféle sületlenségről beszélgetnek. Orlovszkij Spanyolországban éppen az a zongorista volt, amely úgy játszik, ahogyan tud.
,,- Rendes srác vagy, de fölöslegesen gondolod azt, hogy megmondod nekünk, hogyan folytassuk azután, hogy te már végrehajtottad saját munkádat… És mire leszel te még képes, pontosabban, mire leszel te még jó, amikor véget ér a Köztársaságnak tett szolgálatod, elég nehéz előre megmondani…” – E. Hemingway, ,,Akiért a harang szól”.
A Lenin-érdemrenddel kitüntetett spanyol polgárháborús hős egyvalamire volt jó – furcsa beosztást kapott egy furcsa mezőgazdasági intézetben: gazdasági igazgató lett egy mezőgazdasági főiskolán, Cskalov (Orenburg) városában. És eljött az ideje annak, hogy megemlítsük azt a furcsa időszakot, 1930 és 1936 között, amit Orlovszkij életrajzírói még érintőlegesen sem említenek.
Mit takar az a fogalom, hogy ,,a GPU NKVD különleges részlegének, rendkívüli al részlegének vezetője, a ,,D” vonalán elvégzett munkáknál, amik a vörös partizán káderek kiválasztását szolgálták”? A háború utáni Orlovszkij által írt önéletrajzból ez a munka teljesen hiányzik, minden konkrétumot mellőzve csak megemlítve, hogy 1930-1936 között az 5.lövészhadtest különleges részlegének volt különmegbízottja, Bobrujszkban.
Mik ezek az ,,NKVD különleges csapattestek hadgyakorlatai (a partizáncsapatok parancsnoki állományának, és az ejtőernyős deszant bevonásával) Moszkva alatt, 1932-ben”, ahová Orlovszkij a ,,Belorussziát képviselő csoport” állományában érkezett?
Ezek szerint, a Győzelem után tilos volt valami háború előtti dolgok említése…
A manőverek eredményeképpen Orlovszkij megkapta a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság Munkás Vörös Zászló érdemrendet. Volt a köztársaságban a ’20-’30-as években ilyen kitüntetés (összesen 300 ilyet készítettek), amin egy igen szembetűnő balta volt látható egy vörös zászlóval a háttérben, és felirattal belorusz, lengyel és jídis nyelven. Figyeljék meg: a valódi harci cselekményekért a lengyel területeken a ’20-as évek derekán, amelyekről állandóan cikkezett a ,,Zvjazda” (belorusz nyelven) és ,,Pravda” – semmi állami kitüntetés. (A jutalomként a Felderítő igazgatóságtól kapott ,,Parabellumot” nem vesszük számításba – ez nem kitüntetés, hanem szakmai elismerés.) Közben a békeidőben végrehajtott munkáért, méghozzá a honvédelmet szolgáló békés munkáért, - a legfelsőbb kitüntetések egyike, ráadásul nem is katonai, hanem állítólag ,,munkás érdemekért”. Ezek szerint, Belorusszia pártvezetése kiemelt figyelemmel kísérte az ilyen jellegű munkákat…
A ’30-as évek elején a szovjet katonai doktrínát egy sajátos ,,visszavonulás” jellemezte, amikor is az egész ország a saját területén megvívandó partizánháborúra kezdett készülni. Sztanyiszláv Vaupsaszov saját visszaemlékezéseiben megjegyezte, hogy Belorussziában néhány ilyen csapatot szerveztek: Minszkben, Bobrujszkban, Szluckban, Mozirban, Polockban. A békés földben lévő titkos bázisokba több-ezer kézifegyvert és lőszert rejtettek. Vaupsaszovot már békeidőben kinevezték a minszki csoport parancsnokának, Vaszilij Korzs volt Szluckban, Orlovszkij – Bobrujszkban.
,,A földben biztosan elrejtett fegyverek és robbanóanyag vártak saját órájukra. De korábban, minthogy ütött volna ez a bizonyos óra, a rejtett partizán támaszpontokat kiürítették, természetesen, Sztálin tudtával és, valószínűleg, parancsa nyomán”, - írta az akkori események egy résztvevője.
Nem kívánom újraírni a nyugatra szökött Rezun-Szuvorov felderítő tiszt és hazaáruló ,,Jégtörő” című könyvének fejezeteit, melyekben megpróbálja bizonyítani, hogy a Szovjetunió volt az agresszor, és Hitler mindössze megelőzte Sztálint, de egyes információ és elmélkedése komoly szakmai figyelmet érdemel:
,,1941 június 22-én kezdetét vette rengeteg improvizáció, többek között, a partizáncsapatok felállítása, a mozgalom beindítása. Igen, végül is megteremtették. Egyre szélesebb területeken bontakozott ki, de teljes erejét és nagyságát csak 1943-1944-re érte el. Ha nem semmisítették volna meg 1939-ben, akkor ez az erő már a háború első napjaitól éreztette volna jelenlétét. Ráadásul sokkal hatékonyabb is lehetett volna. A háború folyamán a partizánok rengeteg vérrel fizettek, minden egyes felrobbantott hídért.
Pedig minden készen állt ahhoz, hogy egyszerre robbantsák fel az összes hidat. Méghozzá úgy, hogy már ne legyen mit újjáépíteni. Úgy, hogy ne keljen fölösleges vért ontani. Fel lehetett robbantani egy egyszerű gombnyomással, egy rejtett partizán-bunkerből, utána pedig az átjárhatatlan aknamezők mögül csak le kellett lőni, egy mesterlövész puska segítségével, a tiszteket, utászokat, gépkocsivezetőket…”
Íme, ez Orlovszkij személyes tragédiája, ha a ,,személy--ország” kapcsolatformát tekintjük alapul. Őt készítették, ő készített és másokat is felkészítettek a Legnagyobb Kihívásra, de amikor ez a Kihívás 1941 június 22-én beköszöntött, gyakorlatilag mindent a nulláról kellett kezdeni.
A nem éppen fiatalember, betegen, súlyosan károsodott gerinccel, ugyan úgy indult a Nagy Honvédő háborúra, mint ahogy még az első világháborúban élete első szuronyos rohamára. Ő más volt, mint azok a nagypofájú pártfunkcionáriusok, akik felcserélve tölgyfával díszített irodáikat az ejtőernyőselyemmel dekorált földkunyhókra, úgy irányították a partizánmozgalmat, mintha egy mezőgazdasági vetéskampányról lenne szó. És a később legendássá vált tette, amikor egyedül nekirohant egy SS hadoszlopnak, és közéjük hajított egy csomag trotilt (ez is a profi diverzáns mérvadója – gránátok híján ipari robbanóanyagból összeállított rombolótöltettel dolgozni) – olyan volt, mint amikor Matroszov rávetette magát az ellenséges géppuskafészekre, hogy testével fedezze társait.
Egy szükséges utószó
Ványa, Artyom, Arsinov, Muha, Sztrik, Roman és mások – mindez Orlovszkij, különböző időben, és különböző országokban. Az az ember, aki 72-szer ment át frontvonalon, összesen nyolc és fél évet töltött úgy, mint harcoló illegális ügynök.
A farkasember, fejvadász, félkarú rabló. Mindez ő – és mégsem róla szól. A partizánösvényt, mint egy géppuskasorozat ütötte nyomot, két barát vezette végig, Orlovszkij és Vaupsaszov. Ők valóban nemzetközi szintű diverzánsok voltak. Góg és Magóg… Érdekes lenne, hogy valaki 30 évvel az ,,Elnök” film után megrendezne egy új filmet, a ,,Diverzánsok”-at…
A modernkor fiataljai, férfiideálok utáni kutatásukban, érdeklődve olvassák az Otto Skorzenyről szóló könyvet, és a diákszállók falain különböző tengerentúli ,,rambók” díszelegnek. És nincsenek pattogó slágerek Orlovszkijról, amiket a ,,Ljube” együttes, vagy Oleg Gazmanov adnának elő, amiket ünnepükön üvöltözhetnék a belorusz specnáz-katonák.
Nem jó az ideológiai csomagolás, túl sok a bolsevista külső megjelenés, és ezért nem népszerű? Marhaság!
Egy diverzánsnak nincs ideológiája. A diverzánsnak csak parancsnoksága van. A mi hősünk parancsnokai pedig Moszkvában ültek, a Sztaraja téren.
Orlovszkij, elsősorban, a tettek, célok, kötelességtudat embere volt, és természete elsősorban oda hívta, ahol ,,a puska hatalmat szült” (Mao idézet – a sz.m.). Az ő példájában ezt a környezetet a bolsevikok teremtették meg számára. Az is lehet, hogy a félig mitikus Anyiszimov putyilovi munkás, akiről az Orlovszkijról szóló populáris irodalom regél, és aki az első világháború lövészárkaiban próbált ,,észt osztani” a félig analfabéta parasztfiúnak, és ezzel befolyásolta egész sorsa további alakulását, - mindössze a későbbiek során teremtett dekoratív keret. Ugyan ilyen hatással lehetett volna az eszer költő, Alesz Garun (Prusinszkij), aki megteremtette a Belorusz Népköztársaságot anno, és aki a Belorusz katonai bizottság tagja volt, - természetesen ha megmutatta volna, hogyan is kell átvenni a hatalmat…
Orlovszkij – nem a KGB tulajdona, és nem a kommunista párt tulajdona (végül legalább arra illene emlékezni, hogy őt is a nép tartotta el). És hogy mennyire erőltetetten próbálta magához édesgetni a párt, kiválóan látszik az 1969-ben megjelent, ,,Az élet lángjában” című dokumentumfilmben. Nagyon is érthető az akkori szerzők töprengése: hiszen megjelent egy egyórás dokumentumfilm, egy kétszeres Szovjetunió Hőséről, amelyben még véletlenül sem esett szó a ,,harcának és győzelmeinek fő ihletőjéről – a pártról”! Ezért később bevágtak egy jelenetet, amelyben egy jóllakott alak – a belorusz kommunista párt központi bizottságából, önmaga hangján élvezkedve, arról mesél, hogy amikor Kirill Prokofjevics személyes, megtakarított kis vagyonát fel akarta ajánlani a szülőfalujában, Miskovicsiben lévő iskolának, a pártbizottsághoz jött tanácsért, és ők ,,igennel” válaszoltak. Persze, nélkülük megoldatlan lett volna ez a kérdés…
Orlovszkij elsősorban vagány ember volt, természetesen becsületes is, saját, becstelen értékrendjén belül. Különböző módon értékelhetjük pengeéles életútját, de nincs kétség afelől, hogy emlékiratokat megjelentetni Németországban vagy az USA-ban, pózolni a TV-képernyőkön nagy-kaliberű vádakkal, mint ahogyan ezt manapság a KGB volt funkcionáriusai teszik – mindez idegen lenne Orlovszkij, a kétszeres Szovjetunió Hőse számára.
Nemzeti hős, vagy csupán egy nemzeti ,,rekordtartó”? Értelmetlen így feltenni a kérdést. Orlovszkij – egy kegyetlen, embertelen rendszer mellékterméke, és az pedig – mindannyiunkban hagyottnyomot. Ahogyan a mondás tartja: bronzemlékműveket nem lehet vád alá helyezni, mert belül is bronzból vannak…
1999. |
