Esterházy Pál, gr., 1687-től herceg, galánthai, *Kismarton, 1635. szept. 7., †Kismarton, 1713. márc. 26.: költő, nádor, zeneszerző
ESTERHÁZY PÁL: AZ FÖLDI ÁLLATOKRÓL VALÓ VERSEK
Vadaknak királya, mit gondolsz, ki légyen, Ki az többi között igazságot tégyen, Többinél okosabb, erősebb is légyen, Higgyed, az oroszlány méltán elöl mégyen.
Halljad ordítását kegyetlen hegyekben, Reszketnek az fák is mélységes völgyekben, Elfutnak előtte több vadak féltekben, Mert megfélemlenek mindnyájan szívekben.
Midőn fene tigris vadásztőrben esik, Sok ellenségének bátran nékik esik, Holott szeléndekek vigassággal lesik, Dühességgel harcol, míglen el nem esik.
Magas elefántok laknak Afrikában, Nagy rinocéroszok széles Indiában, Unikornisok is szép Jáponiában, Más sokféle vadak vannak nagy Kínában.
Tarka párducokat az vadászok fognak, Kiket mesterséggel likakbúl kicsalnak, Nagy kegyetlenséggel mindent megharapnak, Ő barlangjok körül midőn hálót látnak.
Nézd, az borzas medve mint bömböl az erdőn, Gyakran nyalja talpát téli hideg időn, Untalan remíli, hogy az nyár majd eljön, Mulatván bánatját, zugorog az szellőn.
Köszörüli szarvát vad bika az fához, Hogy más vadat szemlél jönni lakásához, Vad ökör mint öklel ő mészárosához, Fejszéjét hogy tészi közel homlokához.
Az vörös festéket bial mint gyűlöli, Harag miatt csaknem minden veszély löli, Nyállal tajtékozik szájának az föli, Az oly színő embert gyakran meg is öli.
Laknak belinek is szoros havasokban, Jauzok is vannak hideg országokban, Kiknek orvosságok ugyan ő lábokban, Valóban is bíznak nagy gyorsaságokban.
Nézd, erdei vadkan mint csiszolja fogát, Véres tekéntettel bátorítja magát, Agyarával csapja sűrű fáknak ágát, Azután fordítja ellenségre magát.
Dúl-fúl ő magában, s dühösséggel mégyen, Hogy sűrű berkektől segétséget végyen, Kárt nagy agyarával azon van hogy tégyen, Gondolván, hogy azzal békessége légyen.
Nézd, mint ólálkodik farkas juhok után, Hízelkedik távol járván pásztor után, Nem jó szemmel teként komondorok után, Tudja, megcibálják gyakran szőrit hátán.
Mit nem csinál az ló, hogy nyúl abrakjához, Nagy örömmel készül ő jólakásához, Nyerít, rúg és kapál, szája tajtékot hoz, Ha más lovat szemlél közel szénájához.
Az könnyű szarvasok forráshoz járulnak, Hévséget mulatván abból gyakran isznak, Déli melegekben fák alatt mulatnak, Gyönge leveleket fogokkal szaggatnak.
Tarka dámvadak is járkálnak kertekben, Szépen mulatoznak ligetes erdőkben, Árnyékot keresnek hévséges időkben, Hevernek is gyakran bozótos helyekben.
Kedvesen kis őzek völgyekben sétálnak, Fák árnyéki alatt sereggel járkálnak, Jóízű húsokkal bennünköt táplálnak, Savanyú sóskával gyakorta kínálnak.
Magas havasokban az vadkecskék járnak, Csúcsos kősziklákon gyakorta ugrálnak, Midőn valahonnét vadászokat látnak, Meredek helyekre azontól szaladnak.
Szemes hejuzok is nagy hegyekben laknak, Bojtos mókusok is az fákon ugrálnak, Különbféle majmok mély likakban vannak, Jövevény emberrel szépen nyájaskodnak.
Flandriai kopó mint űzi rókáját, Sebes agárka is kergeti ő nyulát, De nagy szelindek is követi ő borzát, Vadász is puskával meglesi vidráját.
Kurta farkú tacskók fürjészni mint mennek, Csaptató vasakot nesteknek mint vetnek, Macskák egereket kévánsággal lesnek, Lombos kuvaszok is farkasnak mint esnek.
Kedves kutyácskákot asszonyok ölében Szemléld, tartják őköt mely nagy kényességben, Tengeri nyulacskák földnek mélységében Laknak, gyönyörködvén világ szépségében.
Hódokat találnak folyóvizek mellett, Nusztokat is fognak macskák nagy fák mellett, Tengeri kis malac sokszor házban ellett, Tüskésdisznókat is kapnak kertek melett.
Földi vadat Isten régenten teremptett, És emberi nemzet azzal bízvást élhet, Kiket lábunk alá, azmint látjuk, vetett, Ez verseimben is mostan véget vetett.
Hajnal Anna, *Gyepüfüzes, 1907. febr. 1., †Bp., 1977. szept. 6.: költő, író, műfordító
HAJNAL ANNA: CSILLAGOK
Nyugodt vagyok ma már, távoli társaim, sorsunk parancsa ez: ragyogni egyedül. Hiába lázadozunk, mindenikünk rendre kering.
Légy áldott isteni rend, törvény és nyugodt erő, általad él aki él, távoli csillagok közt te vagy a mágnes, magad taszitó és megtartó erő!
Végtelen távolu kört, pályákat futtatsz velünk, fájdalmas idegenség süvit az ürben felénk veszve hisszük magunk ámde testvércsillagok távol vonzása s erőd tart! Távolból visszahozol és a nem remélt jövő küldi a régi varázst: hont, testvért és barátot s a már nem várt szerelem felvillan ha teljes a kör.
Ámde újra meg újra, messze sötétbe viszel, magányunk fényüzenete belobogja az éjszakát, igy leszünk ragyogássá örök köreiden, óh törvény, isteni rend.
Keresztury Dezső, *Zalaegerszeg, 1904. szept. 6., †Bp., 1996. ápr. 30.: irodalomtörténész, író, költő
KERESZTURY DEZSŐ: A KEDVES UTÁN
A szó, a szó elszáll. Megcsendül: ,,Szeretsz-e, Kedvesem?” ,,Szeretlek, csacsogó Aranymáringóm” – s elhal, mint a sóhaj.
A csók, a csók elfoszlik. Érzem még szikkadó ajkamon ajkaid melegét, de szomjas szél jön s felissza nyomukat. Nem erre, nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó szerelmedre, szóba nem, csókba nem fogható, szivembe, szemembe, számba és vérembe égetett valódra emlékezik testem. Véremben bújdosik hűs csókod, szemeid mosolygó derűje s zsong a szív…
Futok a tavaszba s estébe boruló erdőn. Harmatos lomb hajlik homlokomba, árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton s elpihent lélekkel érezzem a kelő éj komoly békéjét; édes csobbanással hív a víz s elfed a fátyolos esti köd. Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott falvakban a népek a bujdosó király visszajöttét várják és a kaszárnyákban megperdül egy-egy dob.
Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra, mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban, mint a virág, hogyha tenyeremen tartom s rélehelek: ,,Nyílj ki, amíg a fiatal rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz s tüzesen süt a nap…”
Több napig nem leszek gépközelben, ezért előre felteszem a következő 5 nap verseit:
Szendrey Júlia, *Keszthely, 1828. dec. 29., †Bp., 1868. szept. 6.: költő, író
SZENDREY JÚLIA: WILLMERSHEZ
Oh, jövel körünkbe, ne csald meg reményünk, Mint a tavasz, úgy vár, úgy sóvárog lelkünk; Hisz amerre te jársz, ott virul a tavasz, Játékod meghozza, játékod maga az.
Ha a fagyos télnek kellő közepében, Zendül meg zongorád bűbájos zenében, És mi áhítattal hajtjuk le fejünket, S mint buzgó imára, kulcsoljuk kezünket, Elmerengünk hosszan, minden mást feledvén, Csak varázsjátékod hatalmát érezvén S fölmelegült szivünk ihletett dobogását, Közbe-közbe örömkönnyeink hullását... Midőn így eltelve égi boldogságtól – Ki fölemelt bennünk a földnek porából – Keressük a mestert, keressük a kezet, Melynek érintése föltárta az eget: Nem fázunk már ekkor a tél hidegétől, Lángra gyulladt arcunk a kéj melegétől; Nem találjuk sehol, nem látjuk a telet, Zúzmarás ruháját levetnie kellett, A napnak éltető tavaszi sugára Rásütött hófedte jégkoronájára, S nyomban összeomlott, elolvadt alakja, A léget eltölti virágok illatja...
És mikor a nyárnak égető hevében Az ember eltikkadt, elepedt egészen: Hogyha ilyenkor hoz jó sorsunk körünkbe, Mintha égi harmat hullana szívünkbe, Felüdült kedéllyel szívjuk be a léget, Mely körülfoly, hordván mennyei zenédet, Mely nem egyéb patak csörgedezésénél, Hófehér tajtékkal habzó vízesésnél, Melyben megfürödnek a hév napsugarak, S fölötte enyelgnek a dalos madarak, Alatta a puha, örökzöld mezőben Méhek és pillangók virágok kelyhében... Oh, ez a pihenés, ez enyhülés helye, Ha kifárasztott a szenvedélyek heve! Alkonyat és hajnal neve a világnak, Mit áldott kezeid előttünk feltárnak; Kísértetes éjfélt és perzselő delet E szelíd hangokban találni nem lehet. Lanyha, csendes esőt, a föld szomját oltván, Nyári fergeteget a léget tisztítván, És mindent áthatva, mindent fölülmúlva, Az égi madárka odafönn dalolva, Áthasít a légen a tiszta hangrezgés, Felhők közül hangzó pacsirtacsicsergés, Dala az életkedv harsány ujjongása, Repeső szíveink örömrivalgása!
Kálnoky László, *Eger, 1912. szept. 5., †Budakeszi, 1985. júl. 30.: költő, műfordító
KÁLNOKY LÁSZLÓ: IDŐSZERŰTLEN VALLOMÁS
(Őszi városban, háború után)
Bágyadt a nap. Az év már őszbe hajló. Megejtenek a délután aranyló reflexei. A pasztellkék eget szárnyak hasítják, s mint megannyi őrszem, védi cukrát a barnán töppedő szem, melyet tolvaj madárhad csipeget.
Gunnyasztva rejti titkait a város, mint sűrű, túl édes óbort homályos pincemélyben a pókhálós palack. Egyazon háttérből válnak ki boldog összhangban a szőlőhegyek s a tornyok: boros pogányság s főpapi malaszt.
Szelíd dombhajlatok kis nyárilakkal, bevonva mintegy tompa fényü lakkal, csillognak. Elmosódott kék orom töri át távolabb a párafátyolt, s fény ömlik el a zömök és rovátkolt falú óbarokk palotasoron.
Szelíd vidék, de nemrég még a harctér. Emlékét őrzi néhány csorba arcél a szobrokon. A vakolat lehullt a házakról. Tört ablakok. Szenes folt a háztetőkön. Mars elég kegyes volt: határáról gyorsan továbbvonult.
Szegényesek vagy zárva még a boltok. Az élet itten csendes, visszafojtott, s a szó inkább suttogás, mint beszéd. Figyel a föld, hallgatja, hogy a fű nő, s mélyében érzi még a messze tűnő ágyútalpak, tankok görgő neszét.
A fecskeraj most készül messzi délre. Jó volna, ha százötven, kétszáz évre fordulna vélem vissza a világ. Arcom balzsamfuvalmú nyári szellet simítja, odvas bükkfa törzse mellett ébredek, mint szegény vándordiák,
ki útnak indul, míg felszáll a harmat. Régimódi zöngéje van a dalnak ajakán, meghat és elandalít. Vadrózsabokrok rózsaszín virággal. Nyájas múzsákkal, félénk gráciákkal népes búvóhely zöld berek s csalit.
S városba ér, ahol kvártélyt keresgél éjjelre; megszáll egy vén esperesnél; ott enni kap, néhány korty bort iszik. S mert a testnél nagyobb étű a lélek, lámpánál, elköltvén az estebédet, Horatiust olvassák egy kicsit.
Lehetne tél, a szél is mint borotva. Talpam alatt hó porlik csikorogva. Vonít az eb, ha odakint szorul. Cudar hideg, de lépteim az ocsmány sötétben sem tévednek túl a kocsmán, ahol a tálon sült malac pirul.
A vendégek, kivált a termetesse, kiknek arcát jó bor festé rezesre, nyakalják és dicsérik e nedűt: nyáron hűsít, télen belül melenget! Pipáznak, ritkán szólnak egyet-egyet, mert a fecsegés nem természetük.
A házasember búcsúzik a torból. Éjfél elmúlt. Morogva hazafordul, bár a mulatság még javában áll. Cigány helyett a pulykamérgű némber várja új nótával; melyet fején ver a hurkatöltő vagy főzőkanál.
Fordul a kép: lakodalomban állok, ahol a frisset aprózzák a párok, hogy kedvük majd szétrúgja a falat. Reng a szála, rezeg a hártyaablak, s döngölt cserhéjport füstölög a padlat a sárga kordoványcsizmák alatt.
Képzeletem a múltat mért idézi? Mért tűnik oly magyarnak, ami régi? Tűz és zamat! Rubinköves kehely kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz; máskor sziklák közül kibuggyanó víz, vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej.
Tisztás gyepén pihen meg így a vándor, ki talpán még sarat hoz a mocsárból. De szebb a múlt valóban, vagy pedig varázsszava az együgyű „azóta”? Szebbnek látja a földet a pilóta azáltal, hogy fölé emelkedik?
A vár fegyvertermében nagy halomba rakva a koponyák: dúlt hekatomba, de hajdan emberek, akár magam. Halálos kardcsapás ma már fakó sáv. Jelképpé egyszerűsödő valóság példájából okul gyarló agyam.
Mongol szemek, zömök test, barna homlok, legtöbben életükben is hasonlók; s amit egyéni jegynek tarthatott a kortárs, a lényegtelen lefoszlott, s mezítlenül fedik föl most a csontok titkukat, az időtlen alkatot.
Nemzedékek során céljára törvén, hány ellenállást gyűrt le már a törvény, hogy ím, a káoszból kihallani szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, bár akadozva szól, a fajta nyelvén mindig ugyanazt készül mondani!
Világosul, amit régóta sejtek: ahogy bonyolult testemben a sejtek születnek, halnak, névtelen tömeg, s tűhegyhez képest ezredrésznyi szörnyek egyek velem, bár életemre törnek, mások meg a haláltól védenek,
úgy old magába engem is a népem, a vére lüktet versem ütemében, és nyelvével szólhat csupán a szám. Sodrába vett a véghetetlen áram. Egy hang vagyok a nagy harmóniában, mely megtagadhat, akkor is hazám!
Már nem bánhatna vélem mostohábban, s vonzóköréből nem léphet ki lábam; testem földjéből vétetett: övé. Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, hordóderekú őseim közé.
Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok képes tovább jutni eszközeim lehetőségén. Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a szük határt akarnám megszélesíteni. Ismerem a Van-t és nem vagyok képes megismerni a Nincsen-t: holott jól tudom, a van nincsen és a nincsen: a van. Itt lappang tudatom alatt a végtelen érték és rá vagyok kényszerítve a kolduskodásra: Semmivel sem bírok-e hát, csak ami érzékeim alá esik? hisz ott kezdődik az érték, ahol elhal a sensus. Undorodom már a formáktól, hogy a fizikum jelenségein át kell tapogatnom a lényeg után. Verjétek ki a szememet, hogy lássak, tépjétek ki a fülemet, hogy halljak, fosszatok meg érzékeimtől, hogy a Létfölöttire koncentrálhassam magam. Ha meghalok: igen: kiszabadulok.
Mért félek hát a haláltól?
Nem én félek: az Én: csak a nyomorult test. Itt a sziv körül: reszket a gép. Mert én: a Gondolat: a Végtelen minden szépségét érzem és vágyom és óhajtanék felszabadulni. De ez a döglendő test félti kis kenyerét.
Ányos Pál (István), fajszi és vámosi, *Nagyesztergár, 1756. dec. 8., †Veszprém, 1784. szept. 5.: költő, pálos szerzetes
ÁNYOS PÁL: A’ LENYÚGOVÓ NAPHOZ
Már Fébus’, eljárván földünk’ kerekségét, Éjszaki tengerbe márttya fényességét! Bádgyadtt súgárokkal festi a’ Világot, Mert már kerek sarkán félig által-hágott. A’ távúl-kékellő hegyek füstölögnek, A’ patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek, Minthogy tsillapodik a’ Világ’ lármája, Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája. Az izzadó munkás viszsza-tér mivéről, Tsekély eledelét eszi tűzhelyéről; A’ szomjús tsetsemő tsügg mellyénn annyának, ’S kapálódzva örűl kis vatsorájának. Ott egy juhász ballag bús furuglyájával, ’S közli búját haza-ereglő nyájával; Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára, ’S bőgő seregével siet tanyájára. – Az egész természet készűl tsendességre; Tsak szívünk intetik elmés ébredttségre! Melly hasznos gondolat jő itt elméinkbe, Millyen szent irtózás zsibog ereinkbe’, Ha jól megfontollyuk a’ nap’ elenyésztét, Melly olly gyorsan éri fényessége’ vesztét! Ebből végy, oh Ember! példát életedről, Ez int hathatósan múlandó végedről. Mert melly nap eltünik, többet nem villágítt; Fonnyadtt virágotska réteket nem sárgítt; Az elfolytt patakok már viszsza nem térnek, Vén ’s kiszáradtt tölgyfák nyárt soha nem érnek: Úgy, ha elaluszik életünk’ világja, Többet fel nem derűl, – – mert a’ sír elzárja!
Dobai István, *?, 1899. jan. 22., †Vargyas, 1938. szept. 4.: költő, unitárius lelkész
DOBAI ISTVÁN: CSAK EGYSZER
Csak egyszer tudnálak lelkem virágos kertjébe vinni! Harmatlelkű virágaimat mosolyra deríteném és lányos bókolásra szólítanám őket, ha lépteid mellettük suhannak el. Minden virágom harmatcsepp lelkét csókolnám reád, ha egyszer lelkem virágos kertjébe tudnálak vinni.
Csak egyszer tudnálak lelkem madárdalos erdejébe vinni! A szeretet galambturbékolásával köszöntenélek, a fülemüle öröménekét hinteném útadon eléd; a fecske anyás csipegését meleg gonddal csókolnám szivedre, ha egyszer lelkem madárdalos erdejébe tudnálak vinni.
Csak egyszer tudnálak lelkem gyöngyösvizű csermelyébe vinni! A tisztaság gyémántcseppjeivel hinteném meg fáradt lábaidat, kezeidet a nyugalom vizével illetném. Az élet varázsvizét csókolnám ajkadra, ha egyszer lelkem gyöngyösvizű csermelyébe tudnálak vinni.
Csak egyszer tudnálak lelkem színes felhőibe vinni! Fehér ködök szőnyegét terítném eléd, a szerelem rózsaszín páráit hinteném palástul reád. A bizalom reményszín fellegét csókolnám homlokodra, ha egyszer lelkem színes felhőibe tudnálak vinni.
Csak egyszer tudnálak lelkem virágos kertjébe vinni! Fehér virágok ölébe fektetnélek, lágy szellőkezekkel rózsaszín szirmokat takarnék reád s a viráglelkű álmokat csókolnám szemedre, ha egyszer lelkem virágos kertjébe tudnálak vinni.
Békét kötni mindennel és mindenkivel, aki más, mint amit jónak, szépnek tartok, s csak önmaga tud lenni. Elfogadni külön kozmoszának törvényeit, ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani idegen, rossz ízeket, helyükre tenni téves jelképeket. Megérteni titkos nyelvüket, a hebegőt, a dadogót, a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is. Felismerni e tintahal-felhő mögött a zokogó, magányos kárhozottat, aki adni, kérni nem képes. Számláján csak bevétel-rovatot vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret, nem ismer egyebet, csak a nihilt, koporsót ácsol, sírgödröt ás. Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját, visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik, sültgalambra lesve tétlenkedik. Nyavalyáinak utána jár, a figyelmeztetésért halálmadárt kiált. Nem tudja másképp. Semmiféle vád, ítélet csontalkatát nem szabja át. Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ! Ennyi az ember, s ennyi vagyok magam is. Nem több és nem kevesebb. Néha megostromlom a lehetetlent, Sziszifuszként hegyre hordom terheimet, azután visszahullok talajt vesztve megint. De magamnak is megbocsájtok, ami nehezebb, mint átugrani saját, földre vetült árnyékunkat. E biblikus varázslat mégis megtörténik időnként, pedig nem idézi hit. A csoda villáma váratlan mindig, eltünteti, ami valónak tűnik, s megmutatja, ami a mulandóban is igaz, mert soha el nem múlik.
Imádandó Megváltó, ki szentséges Szívedet az egész emberiség számára mindenkor feltárva tartod, ki irgalmasságod számtalan csodáját éreztetted már nemzetünkkel, engedd, hogy gyermeki bizalommal közeledjünk végtelen szereteted kimeríthetetlen forrásához, és esdve kérjünk, terjeszd ki hatalmas oltalmadat küzdő és szenvedő Hazánk fölé! Hárítsd el róla haragodat és büntetésed súlyos csapásait!
Védelmezd egész országunkat, amely magát teljesen Szent Szívednek ajánlja föl.
Fogadd kegyesen alázatos hódoltunkat és bocsásd meg bűneinket, amelyek Szeretetedre és irgalmadra érdemtelenekké tesznek bennünket.
Áldd meg bűnbánó népedet, tartsd távol a kor szelleme által fenyegető veszélyektől és szenteld meg.
Erősítsd szívünkben a szent hitet, amelyhez atyáink oly hűen ragaszkodtak. Építsd és szilárdítsd a lelkek egységét, hogy mint egy hazának gyermekei megértéssel és kölcsönös szeretettel haladjunk az üdvösség útján.
Erősítsd szívünkben a jámborságot, erényességet, és állhatatosságot. Add mindnyájunknak a békét, amelyet a világ nem adhat, a Te szent békédet, Ámen.
CSUKA ZOLTÁN: AZ ÉG SÖTÉTKÉK PÁNTJAI EGYBEFESZÜLTEK
Felhők bárkái úsznak a fejünk fölött kék kék szemünket gyengéden az alkonyi boltra tesszük aeroplánok ívelnek fölöttünk nyugaton kórust énekel a színek orgonája minden feltör hajók kürtje felível favágók baltája felüzen fölsikoltanak a gőzfürészek és felzeng a város moraja a nagy medence egybegyűjti az egymáshoz kiáltókat csengő üvegbura sötétkék ég valahonnét ködök csüngedeznek a folyók fölé ó akik szerettek igyátok véretekbe a mennybolt csendjét öntsétek izmotokba feszülő erejét és fogjon össze benneteket a lehajló horizont vaspántja megsűrűsödött a csend fölöttünk átzokognak rajtunk a határok ilyenkor jó szelíden megcsókolni a kedvesünket
Szentimrei Jenő; Kovács, *Arad, 1891. dec. 14., †Kolozsvár, 1959. szept. 2.: költő, író, újságíró
SZENTIMREI JENŐ: CSILLAGOK
Minden hang most hangtalan, csak a csönd neszez most nyugtalan, nagy némasággal. Éj van, senki sem figyel, rám nem hull embertekintet, csak a csönd neszez most nyugalomba élő, nyugtalan neszével.
Zárt homály házam homálya s én a csillagokra nézek, millió és milliárd testvérem ég a távol égen, millió és milliárd kis tüzes pont, vibráló fény, életszikra, testtelen, de emberarcból kisugárzó léti láng.
Át meg átremeg testemen e véghetetlen messzeségből küldött néma üzenet, mely áthatol házam födémén. Millió és milliárd testvérszem szelíd szent fénye, láthatatlan, semmiarcból kivivő út és mind, mind találkozást keres Velem.
Én, a néma csend öléből felküldöm magam hozzájuk. Látom őket így, látatlan s így küldöm magam hozzájuk. Légi létráján a létnek felsugárzik életemnek égi lángja, lényege. Soha el – ki nem szakítható vagyok e milliárd szem fényköréből. Térbeli, vak távolok csak összébb kötnek ösztönökkel.
Ó, mert én is vagyok. Én is vagyok élet, távoli égen kis csillag, végtelen magány, megbonthatatlan örökegy. Általam szűrődik által a minden beléjük, mi vagyunk a végtelen élet s életünk végtelen nyugalom.
Fellegek közénk tolása képtelenség. Képtelen a házfödél, hogy gátat álljon, képtelen a vaksötétű éjszaka s a szemfödél.
Ó a vak! Mi látjuk egymást éjen át és fellegen és vaskos háztetőkön át. Égi lényünk átsuhan a mérhetetlen sűrű léten, légi lábunk átszökell a hághatatlan gátakon, lényünk fény, mely bészegi az ég setét halotti leplét gyémántszögekkel,
Faludy György, *Bp., 1910. szept. 22., †Bp., 2006. szept. 1.: író, költő, műfordító
FALUDY GYÖRGY: MONOLÓG ÉLETRE-HALÁLRA
Úgy mint az őrült szerető szeret vizes fejjel, beomló ég alatt taposni őszi fasor avarán: e földön úgy szerettem járni én. Vagy mint utas idegen városokban, ki első este sétaútra megy, ide-oda fut, néz, nem tud betelni, megizzad s boldog révületben érzi, hogy álmainak városába ért, hol minden új: a kirakatok fénye, a kávéházi italok színe, a sok sétáló – mintha ünnep volna – s a szabadság vad kakukkfű-szaga s vágyik maradni már itt mindörökre – mint ő, úgy voltam e világgal én.
Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, páratlan, ritka s múló fenomén. Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, először és utólszor látod ezt.” Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel és szóval láttam, mintha reggelig meg kéne halnom – és mindezt azért, mert folyton féltem a hajnaltól, melyen nem lesz barát, se bor, se ébredés. Érez így más is, de agyába gyűri. Ám én a homlokomban hordtam ezt. Súgólyukából tudatom csak egyre fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” S e szikra itt a nemlét vasfogói között, a lét csodája, hogy vagyok, a pusztulás fogatlan állat-ínyén még felvillanó szentjánosbogár, az ellentétek izzó sistergése s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, ezek tettek bolonddá, mámorossá, s ezek bűvöltek kacsalábon forgó kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától, reáfonódva, úgy öleltem át minden fogalmat, tárgyat és személyt, mint részegek a lámpaoszlopot. Így lett világom szép. A csillagég gobelinekkel tapétás múzeum, a tér három dimenziója körben élmény-bálákkal telt raktár, ahol órám számlapja tizenkét személyes terített asztal s másodperceim nehéz mézcseppek csöppenései. Így lettem én a föld szerelmese, a nagy rajongó, felhők Rómeója, holt városok alatt a trubadúr, gót csipkedíszek faragója rímben s éjféli fürdés pogány ünnepének mezítlen papja, míg időm lejárt s eltűntem én, a múló fenomén a fenomének örök tengerén.
Bethlen Miklós, 1696-tól gr., bethleni, *Kisbun, 1642. szept. 1., †Bécs, 1717. okt. 17.: kancellár, államtud. író
BETHLEN MIKLÓS: ÁLDJAD LELKEM!
Áldjad lelkem a te Uradat, Istenedet, minden énbennem dicsérje az ő szent nevét! No, én testem, lelkem, minden erőm, tehetségem, indulatom, érzékenységem magasztaljátok az Urat, aki a ti bűneiteket megbocsájtja, és minden álnokságodat, ó, én lelkem, olyan messze viszi tetőled, amilyen messze napkelet napnyugattól, mert olyan irgalmatos, kegyelmes tehozzád, mint az édesatya az ő fiaihoz, sőt az édesanyák szerelménél is nagyobb az ő szerelme tehozzád, mert az Isten szeretet. Gondold meg, ó én lelkem, hiszen az Isten tégedet szintén úgy a semmiből formált, mint a sátánnak akármelyik angyalát, mert hogy te ördög nem vagy, hanem ez vagy, ami és ki vagy, tetőled, attól a semmitől vagyon-é? Micsoda ereje, érdeme, hathatóssága lehetett a semminek, holott valósága sincsen. Az Isten teremtett minket, nem mi csináltuk magunkat. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!
Bányai Kornél, *Újbánya, 1897. aug. 26., †Tiszaug-Homoktelep, 1934. aug. 31.: költő
BÁNYAI KORNÉL: CSÖND
Ott nyugszom el én, hol kék nefelejcs alszik a fűben s halovány fényt csurgatnak a földre tág boltozatok. Hulló csillagok ércei zúgnak, és hallani jó: forog a földgolyó!
Selymes szárnyakon röppennek az éj s az éjjeli lepkék. Roppannak az ágak. A fákon kéken izzik a fény. Összébb húzza magát dohogva a hegy, s finom hegedű, ahogy kinő a fű!
Szomorú tücsök muzsikál valahol üde zsoltárt, dacos kebeléből a mennynek mintha zokogna az éj. Zúdul a világ s a föld sugaras mélységeiben égig dobog szivem!
Muraközy Gyula, *Bp., 1892. máj. 13., †Bp., 1961. aug. 31.: ref. lelkész, szerkesztő, író, műfordító
MURAKÖZY GYULA: AZ ERŐ
– Ugye, édesapám, amikor a sziklát véres zivatarban villámok hasítják, viharok rárontnak, habok ráomolnak, s magas szikla volt ma, s kőszirt marad holnap; ha a századok nem tudták porrá tenni, sziklánál erősebb nincsen is tán semmi?
– Nem, fiam. Ott nem lelsz sem érzést, sem eszmét, csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.
– Akkor, édesapám, az a hősi ember, aki egymaga vív gyilkoló sereggel, s küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb, ugye, a világon az a legerősebb?
– Nem fiam. Nézd a föld valamennyi hősét, mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.
– Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le, s előtte mindenki csak térdelő törpe, és amerre halad, hervadás a lábnyom, ő a legerősebb ezen a világon?
– Fiam. Bár ha a föld mind neki teremne, a zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.
– Édesapám! Akkor nincs is erős ember?
– Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel – kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró, gyenge – az édesanyádat temettük el csendben. Szép, sápadt arcával, fekete szemével betegágyad mellett lelte minden éjjel.
Kétes hajnalórán lázas álmod leste, fáradt volt szegénynek a gyönge, kicsi teste. Téged sötét árnyak hallgatózva vártak, ám ő elébe állt a rideg halálnak.
Virrasztva, ápolva, ringatva becézett, s halovány arcodra visszatért az élet. Őszi napsugárnál már te ránevettél, betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél. S őszes sötét felhő könnyét, hogy kisírta, szegény édesanyád leroskadt a sírba. Nem volt erős szikla, nem is termett harcra. Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca. Magahunyó napfény, kettétörött nádszál, s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál. Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?
Ungvárnémeti Tóth László, *Kistokaj, 1788. febr. 14., †Bécs, 1820. aug. 31.: költő
UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ: A BÉKA ÉS A BIKA
Méltán lakol, s méltán gúnyoltatik a szegény, Midőn hatalmasbat követget, mint maga! Megláta a mezőn a béka egy bikát, S megírígyelvén neki, hogy olly nagy test barom, „Brekeke, Kloáx, Tuu! megállj, kiált, megállj, Még én ha csak nálad nagyobb barom leszek.” Ekkor pofára szedvén a lélekzetet, Mereszkedék egész erővel, s kérdezé Fiait, ha testesebb e már, mint a bika? Majd pedig az aprók: Még-nemet mondván neki, Megint mereszkedik, s megint megkérdezi, Mellyik legyen mármost nagyobb, a marha-e, Vagy ő? – felelvén pedig az aprók, hogy nagyobb A marha: mindjárt csak! s mereszkedik szegény Harmadszor is, mígnem kidülled a szeme, S megpukkad a nyomorult Brekeke, kloáx, tuu!
Parancs János, *Pusztavacs, 1937. aug. 30., †Bp., 1999. okt. 24.: költő, műfordító
PARANCS JÁNOS: TÁVOLODÓBAN
elindul egy vékonyka sírás befelé csörgedezik egy virágcsokor imbolyog a kézben egy fehér porcelán szárny remeg az agyvelőmbe hasít hallok szárnycsattogást szárnysuhogást hogy ne feledjem hogy soha el ne feledjem a forró suttogást a nyílvessző-ívelést százszor megtörténve is az egyszervoltat hogy minden éjjel ízlelhessem tőled elszakítva is a páros játék bódulatát a földrengés kegyelmét az édes halál közelségét a bőröd selymét és nyirkát az öled bársonyát a mézet a keserű bürköt a vért mert nem volt elég csontjaim parázslanak csontjaim sajogva sóvárogva emlékeznek az esetlen mozdulatokra a vonzódásra a riadalomra lassú kortyokban nyelném újra és újra drága lényed mámorító közelséged soha meg nem unnám veled a létezés szégyenét elviselni megtanulnám de fogytán már időnk otthonunk és vesztőhelyünk ez a sivár kietlen terep ne sírj te gyönyörűséges ne fordítsd el a fejed öleljük inkább át egymást vacogva hideglelősen ameddig csak lehet
Reményik Sándor, *Kolozsvár, 1890. aug. 30., †Kolozsvár, 1941. okt. 24.: költő
REMÉNYIK SÁNDOR: IDŐVEL
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, Te tudod: az örök seb mese csak, Egy seb ha nyílik, a másik heged, Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, A perced ír, az órád irgalom, Az éveid csupa szent sebkötések, Vezess, vezess, mi követünk vakon. Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég, Egyre halkulóbb, estelibb a táj És révedezőbbek a jegenyék, Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Suhanó pici békeangyalok Nyujtják ki felénk apró árny-kezök:
Úgy múlik lassan minden fájdalom, Ahogy az élet elmúlik velök.
Reményik Sándor összes versei 1. köt., (1918) [24.]
Szenczi Molnár Albert; Szenci; szenci Molnár A., *Szenc, 1574. aug. 30., †Kolozsvár, 1639. jan. 17.: költő, fordító, ref. teológus, egyházi író, nyelvész, szótáríró
SZENCZI MOLNÁR ALBERT: XXIII. ZSOLTÁR
C. M. Hálaadása Dávidnak […]
1. Az Úr énnékem őriző pásztorom, Azért semmiben meg nem fogyatkozom, Gyönyörű szép mezőn engemet éltet, És szép kies folyóvízre legeltet. Lelkemet megnyugotja szent nevében, És vezérl engem igaz ösvényében.
2. Ha az halál árnyékában járnék is, De nem félnék még ő setét völgyén is: Mert mindenütt te jelen vagy énvelem, Vessződ és botod megvigasztal engem, És nékem az én ellenségim ellen Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.
3. Az én fejemet megkenöd olajjal, És engemet itatsz teljes pohárral, Jóvoltod, kegyességed környülveszen, És követ engem egész életemben, Az Úr énnékem megengedi nyilván, Hogy mindéltiglen lakjam ő házában.
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. 1. [226.]
