Hozzá feketülök az éjszakához, rám telepszik a városrésznyi csend. Neszekre riadok, hallgatózom, találgatom mi hagy itt éppen: bögrémből az esti kávé melege, konyhámból a vacsora illata oson el gumitalpon - alig ütve zajt.
Kenyerem kevés, - javát már feléltem - létem bizonytalan. Egybe folyó napok nyúzzák rólam erőm maradékát. Elfáradok, kifulladok; úgy ülepednek le bennem az akarások, mint por az ágyam alatt.
Szememből kioldódnak a színek. Ujjaim alól eltűnnek a mindent jelentő szavak, a két sín a talpfáktól elszakadva eggyé válik lassan. Megáll az óra ingája. Szóljatok a szobrásznak, súlyos bazaltból ne faragjon törékeny szárnyú madarat...
Jókor volt jó helyen - mondják a gazdagokra. Ebből következően: négymillió szegények mindig rossz helyen s mindenkor rossz időben voltunk éppen e kedves kis hazában...
mert van egy hely, ahová néha beengednek úgy szombat délután vasárnap délben ott van ahová ritkán jutsz el fent vagy lent a nyugalom völgyében ahol törpe és óriás lehetsz ahová nem jut el az árnyék ahová sem az örökkévalóság sem a halál el nem talált még ahol nincs helye már a végtelennek a tengerbôl szőtt kék mezőknek ahol Anna szőkesége is csak rőt visszfénye a létezőnek
ott hová néha beengednek közös titkaik őrzik a percek ott lehetsz törpe lehetsz óriás érzelmes szemű ijedt gyermek (lehetsz ósdi és ésszerű) lehetsz te is és lehetsz más is lehetsz balga és nagyeszű füst vagy dús tollú madár is
azon a helyen egyesülnek tágas terei a légnek találkoznak Esthajnalcsillagok s Hyperionok leszédülnek elcsábulnak földi zenére kevés szerelemre s borra megkóstolják hogy milyen az: véges s végtelen egybefolyva mit kínál – mit nem – s mit akar (azon a helyen a határon) lehetsz a vég és a kezdet egy sor vers és egy néma álom kígyóbőrbe bújt áhítat aki voltál s amivé vedlesz a bőr szigorú határán belül néhány őrzött és elvétett kezdet
A bőr határain belül élek azt mondják ott fészkel a lélek és őrzi valami egyszer az élet, aztán a halál, utána pedig valami más. A bőr határain belül vidám az élet érzelmek félelmek vágyak tenyésznek búján, szakadtan, kétségbeejtőn, de mindig, mindenkor, mindenkit megejtőn a bőr határain túl nem léphetsz vad kutyák őriznek téged
élni kellene vagy meghalni egyremegy mondják sokan de a félelem ott fészkel már az ereszen jő és megy mint a fecske senki sincs aki kilesse titkait házát hazáját az igazit élni kellene de az élet és a halál édestestvérek akár a jó közhelyek a buták s az édes-bús melódiák
fészke vagyok félelemnek búnak, bajnak s az életnek sirámnak, romantikának ágya vagyok a halálnak csillagszórója a vágynak szemfedője a reménynek társa a tegnapi fénynek
hull az eső, sose fogy el süllyed a föld Noé alatt s a názáreti evezője szeli halkan a habokat hogy megtudja mért s mi végett kell a kereszten meghalni mért nem lehet kínok nélkül a világot megváltani
tudja most, hisz sejtette már hallotta az anyaméhben a betlehemi kórusban jászol menti bégetésben hogy az Isten és a Sátán (a víziszörny Leviatán) rég osztoztak már mindenen az első s végső vacsorán valahol a ködben vannak látni vélik a halászok mikor bevonják a hálót s némák a hullámcsapások s csupán (messze ott a ködben) Jézus evezője hallik s a világ még megváltatlan álomittasan aluszik
fogyatkoznak napok, telek fogyatkozunk. álmaink gyűjteménye rég a köcsög alján aprópénz rézpénz fonnyad a bőrünk feszül, ereszkedik feszül mint a fájdalom lelkünk bevonata bocsánatot kérünk a szavaktól szégyelljük őket a bölcsesség csak hallgatás így tanították megtanultuk félünk ennyi
Keresztury Dezső: A "Harmadnapon" című verseskönyvre
Pilinszky Jánosnak
Hogy harmadnap mi lesz, tán ő se tudta, ki emberként vérzett el idelenn; a megváltó láng-halál főnix-utja: vágyunk szülötte. Az ég idegen fénye a forgó végtelenbe futva megvillan kristállyá forrt sziveden, melyben, ha érintésére kigyúl, sikoltva zeng egy éles fényü húr.
Tovatűnt végső mosolya A fényes nyárnak! Zizegő, hervadt akáclevelek Halkan peregve szállnak, A jázmin barnult, ritka lombja közt Az őszi szél zörrenve jár, Sürű harmatban csillan a gyepen A napsugár.
Míg hűsen az ősz rám hajol, S én némán járok, Mélázva nézem, mint vesz el a fény S nőnek a csendes árnyak; Im hirtelen, hizelgőn, édesen Tavaszi kedves illat kél, Keresem… ah itt nyilló ibolyát Rejt a levél!
Mit bánom én, hogy az idő Már őszre fordul, Nyiló virágok nevetnek felém Az ibolyabokorbul! Mért bánjam, hogy a tavasz elrepült S a nyár is más tájon időz: Ragyogó, harmatos kék ibolyát Hozott az ősz!
Csak csalfa tévedés, ócska kétkedés lenne az érzés, a féltés, mely bennem lángol, ha a távol halvány, derengő, merengő messzesége rám kacsintja Ámor csókjának csendes sóhaját? Nem.
A szerelem remény, erény, néha lágy, olykor kemény erő, vakmerő és lázadó, forró folyam – áradó. Halvány hangja, kisharangja zengi szívem dallamát, a szerelem édes himnuszát, míg ajkamon ott remeg egy édes, olykor szeszélyes, érthetetlen, élvezetben gazdag gyönyör, mely néha gyötör, de imádnivaló hálás áldás, ösztönszerű öröm.
Ez csak egy szó. Egyetlen, mely néha-gyakran kegyetlen, de áradó örömei mégiscsak vezetnek, mert e gyönyörtemplom az, hogy szeretlek, szeretlek!
Vadgalamb szállt ablakomra, megkoppan az üvegen, galambszárnyú ősz simul rám, halkan jár a sziveken. A nyitott táj becsukódik, zölden hull le a levél, kedvesem ha nem lép rája, szél fölkapja, táncrakél.
A nyitott táj becsukódik, – Te szemed nem rebben el vadgalambbal, falevéllel: tárt szemed szememre lel. Bár az őszi nap kilobban, ködszaggatta éjbe hull, szemem fogja szemed fényét, galambszárnnyal rádsimul.
Úgy szeretlek, mint a rózsa májusesti harmatot, mint a rét a kasza élét, mint a vágy a bánatot. Életembe beleforrtál, életem vagy, éltetőm, nyár hevében friss hideg víz, pezsgő ujbor őszidőn.
Szőkeségem barnasága, zöld szememnek árnyai, álmaimnak ébrenléte, ébrenlétem álmai, józanságban bolond kedvem, bolondságban jobb eszem, vigasságom bánatomban – boldogságom, kedvesem!
Ambrózy Ágoston, ifj., sédeni, *Sátoraljaújhely, 1914. nov. 20., †Bp., 1998. szept. 9.: költő, író, műfordító
AMBRÓZY ÁGOSTON: ESŐ UTÁN
Eső után hasad a kék, meztelenül ragyog az ég, a csatornán friss víz csorog, a torkos föld ma jóllakott, és nedvesen és részegen táncol a fény a réteken. Ma éjszaka zizeg a nász arasznyit nő minden kalász!
Széles talárban megy a pap, a hívek félreállanak, a pap ma szépen prédikált, szava szívekbe csordogált, s termékenyen és könnyesen csillan jóság a szemeken. Eső után az emberek meleg éneket zengenek.
Egy asszony áll a kert alatt, hajába fények hullanak, a fény a fákon pereg át, simítja áldott derekát. Az asszony holnap szülni fog, szíve alatt élet lobog, Isten akarta, úgy lehet, hogy szerelemeső esett.
Eső után hasad a kék, meztelenül ragyog az ég, magam is rímet ragadok, vidám vagyok, költő vagyok, a termékeny világ felett szívet s ceruzát hegyezek, és dalolok dalt, nevetőt, adjon Isten sok jó esőt!
Árvay Árpád, *Szatmárnémeti, 1902. ápr. 21., †Bukarest, 1985. szept. 9.: szerkesztő, író, költő
ÁRVAY ÁRPÁD: VÉN, VÁRADI HÁZAK
Tietek a szívem, vén, váradi házak Drága, bohó folyó, édes, szelíd dombok, Körös-köves utcák, békés, öreg hársak: Ide száll a lelkem, bárhol is bolyongok.
Tietek a szívem, tietek az álmom, Enyém csak egy sírdomb kint a temetőben. Ott vár rám az anyám, a legszentebb asszony, Hogy majd megpihenjek újra az ölében.
Tietek a szívem, legsóvárabb vágyam… Hogy is lehetne más csücske a világnak, Ahol az emberek szeretni úgy tudnak S baráti ölelés, testvéri csók várnak.
A Körös vidáman, ujjongva ficánkol, Ha elmegyek néha egy-két futó szóra, Az Emlék-téren gesztenyék köszöntenek S lombjukat ingatják kedves, néma bókra.
A régi Müllerből Ady úr int felém A parti sétányt meg Juhász lépte méri, Dutka és Emőd a korzón udvarolgat S a sarkon egy pohárra hív meg Tabéry…
Tudom, ez a város, hol engem szeretnek, Ahol még várnak rám, ahol hisznek bennem. Örülni tudok itt életnek, világnak És úgy érzem mindig, hogy újra születtem.
Czuczor Gergely; Czuczor István, *Andód, 1800. dec. 17., †Pest, 1866. szept. 9.: költő, nyelvtudós, bencés szerzetes
CZUCZOR GERGELY: AZ ALVÓ SZÉP
Beállt az éj, s szememre nem Száll enyhe fátyola, Nyilt ablakomra dőlve ki Eszmélek tétova. Körösleg immár semmi nesz, Ellenben át felűl Szép kedvesem lágy nyoszolyán Pihenve szenderűl.
Hahogy talán reám mosolyg, Ha nekem nyújt kezet, Engem karol, szivére fog, S mézajkihoz vezet: Akkor, süvöltő vad szelek S dörgő villámlatok, Ti álomoszlató szerek, Messzére szálljatok.
Ó bárha még a hajnal is Utóbbad feslenék, S felhők sötéti a napot Homályba rejtenék. Mélyebbre hatna bé talán Szivén a képzelet, S ha fölserkenne, akkor is Engedne benn helyet.
Ámde ha mást hevít ölén, S itat mézajkiról, Hattyunyakán ha más mereng, S keblére más simúl; A csintalant akkor zaj és Robaj riassza fel, S kivel enyelgtek álmai, Ébren feledje el.
Elkészült a menyasszonyi ruhád, ég-szabta, foszló pillefátylad, tavaszi hóvirág-menetben bogárdajkáló szélbe lebben, s a feledésbe szürke sárnak szikkad a szerelem utánad.
Nem én veszlek el, hanem az idő, – felkap, s záporként szór le újra, fillérré prédált sorsodat vihar vágja az érckapukba. – Így kopogtatsz a szívemen, amen döndül rá idebenn, s a bordák közti keresztútra, sikoltó, íves alagútba behullsz a hűségbe, a múltba.
Kalász Márton, *Somberek, 1934. szept. 8.: költő, író, műfordító
KALÁSZ MÁRTON: ARANY ŐSZ
Tej, mosott szőlő, szilvalekvár; reggeli fény az asztalon. A szemem héja becsukódik, még félig-meddig álmodom. Anyám ágyat vet, zizegéssel hullámzik kezei alatt a szalmazsák, míg két kezemben csappan a jó fürt, jó falat, s zsibongó, ernyedt tagjaimban is érzem hullámozni át a bennem összezsúfolt étkek közt édesült harmóniát. Tej, mosott szőlő, szilvalekvár eggyékeverve már olyan, mint elbűvölő, óriási zene, vagy hömpölygő folyam, amely belőlem árad és a csésze, tányér mélyeiből, aztán kerengve visszatér, és ezernyi szín elémbe dől, s ahány van, mindegyik szagában az ősz sereglik így elém, s fokonként, lassan megszületni kezd el az újabb költemény: Arany ősz, milyen muzsikáló! Különb, mint minden hajdani. – Csak olykor mégis mintha újra vadlibát vélnék hallani.
Ha valaki nagyon szeret egy másik valakit, és fél, hogy ezt nem tudná elég szépen megmondani neki, rendszerint virágot tesz az asztalára, s aztán magára hagyja a hervadó virággal. Hogy akkor mi történik, pontosan nem tudom, de a virág s a kedves biztosan beszélgetnek. – Nem jó meghalni – mondja a virág búsan. – Jó élni – mondja a kedves örvendezve. – Engem valaki halálra ítélt – sír a virág. – Engem valaki nagyon szeret – örül a kedves. És meghal a virág, és szerelemre gyullad a kedves, mert erős bájital az áldozati virágillat. Tehát a virágnak is meg kell halnia, hogy elmondhassa az illatos szerelmet, bízhatok-e vajh a szavakban, amelyeket már ezerszer kimondtam és elfelejtettem? A szó élete rövidebb, mint a virágé, csak addig él, amíg legelőször kimondjuk, utána már halott szavakat ejtünk. Én pedig mindig szertelen voltam a szavakkal: először másokét szajkóztam értelmetlen, aztán megeredtek a saját szavaim, bánom már, hogy mind elvesztegettem, de akkor azt hittem, a szó számára nincs méltatlan oltár. Most meg, amikor volna érdemes, akire hízelgő szavaimat aggassam, csupa holt ige, fakó, fagyott szó tolul a számra. Megszólítalak mégis, kedvesem, virág helyett, hátha megélednek a szavak, ha hozzád érnek. Halott virág helyett eleven szavak illatoznak. – Jó élni – mondják örvendezve, s bólint a kedves. – Szerelem – mondják, és rám gondol a kedves. Köszönöm ezt a boldog ékesszólást.
Összes versei, Varasd, 1954. február 2. [205-206.]
