Földben a fák térdig, derékig. Bokroknak feje látszik. Csak zöld szelek zúgnak erről a tájról. Naponta pár vonat keresztülszédül. Madarak kiáltanak utána emberhangon. Patanyomok sarat hajigálnak utána. Egy-két óvatlan virág ráhajlik a sínekre. A házak megtorpanva az árok partján. De füst nem hőköl a kéményből. Ablak alatt fekete gyűrődés. Falakon pókok: szétmászott szemek. Sebes csizma a kerítésen. Az árok kiér a világból. Vállán riadt rög. Csecsemőarc.
Ratkó József, *Pestszenterzsébet, 1936. aug. 9., †Debrecen, 1989. szept. 13.: költő
RATKÓ JÓZSEF: ŐSZ
Szakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz van. Telnek a tavak, az árkok edényei; piros levelek ringatóznak, ragyognak a vizen, mint levesben a zsír csöppjei. A nyár könnyű lábnyomát elmosta már a vihar. Telet szül lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg a fal tövében. S elcsöndesült a Nap, mint ingbe dugott madár.
Szép ez a világ! Örülni, énekelni akarok most, gondjait hát elejtem. Csillognak a fény krajcárkái: zöld, piros, seszínű üvegcserepek. Örömöm megvehetem. Szabad vagyok – s ez is öröm. Az idő nem parancsolhat nekem. Törvényeit betartom, ismerem: öregszem engedelmesen – de nincs szívemben félelem, szememben nincs alázat. Nem tántorít fortély, se rontás: magamból a rosszat kivetettem. Az idő meg nem alázhat engem. Kegyeiért nem tülekedtem, s nem is fogok. Fütyörészve végzem egyetlen dolgomat: énekelek, amíg tudok.
Kiss Jenő; Ipp Dániel, Krizbai Géza, *Mocs, 1912. szept. 13., †Kolozsvár, 1995. dec. 16.: költő, író, műfordító
KISS JENŐ: ŐSZI BÉKE
Lassan megérik minden, a dolgok furcsa félelme eloszlik, közelebb jönnek az időben, mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly. Íme, sündisznó-bőréből kifordul a fényes gesztenye, a mogyoró kitárja csipke-burkát, s különös pagodáiból előtolong a mák. Az eszes dió, mely csupa agytekervény, Diogenészként dugja ki öreg s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját fakó-zöld hordajából. S ha! zörget a paszuly, kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből, amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett a messze távozott nyár…
A bizalomgerjesztő, kedves ég kikattint minden elzárkózást, a külsőről bebizonyosodik: nem ő a lényeg, s kiderül, hogy mennyi derű zsúfolódhat össze a csendbe, min elárad a verőfény. Az ágak karzatáról lemosolyog az alma, a körtefák megrázzák nyeles csengőiket, és a kigyűlt világ megnyugodott és önmagává érett arca előtt elmondja lelkes, szép beszédét a béke.
Eötvös József, báró, vásárosnaményi, *Buda, 1813. szept. 13., †Pest, 1871. febr. 2.: író, költő, miniszter
EÖTVÖS JÓZSEF: BÚCSÚ
Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim s bánatim tanyája. Isten veled, én messze elmegyek; Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvécia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bérc nekem? Hazát kiván, hazáért ver szivem.
Az ég egy kincset ád minden hazának, S a nemzet híven őrzi birtokát: Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar: Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, S egy köny beszél hazánk nagyságirul.
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett; Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, De áll a tér, s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh, én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, Él még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltűnt ismert bércid kék határa, S továbbsiet vándorló gyermeked; Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Mindent nem is mondtam el itt bennem gyülekeznek csak legyen meghallgatnod kedved és hajthassam fejem forró öled mesés völgyeibe az arcodra fújom a szavakat amit annyira érzek mondani de hangom sokszor elakad segíts egy csókkal feloldani elmondanám mindig mi feltör bennem másodpercenként éreznéd dobogásom folytonos folyamban végtelen hallgatva nézném szemed könnyezve érted kezedbe csöppenve ölelném meztelen testemmel tested örökké ölelkezne.
Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba. Tedd cellámmá a földet, s légy az őre. Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással A múltat hátra, a jövőt előre.
Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl Egyetlen vad, lidércnyomásos álom. Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld Kívánatossá hulltom és halálom.
Akármit tégy: kitartok, nem török meg. Az emberség nagy törvényei kötnek Veled maradni, holtomig veled.
Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem, S a büntetés, melyet magamra mértem, Azért, amért vétettem ellened.
II
„Vidéki költő!” – vágod a szemembe, Szegény szívem, ha bántani akarsz. Tűnődve tűröm, némán ismerem be, Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.
„Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan. Többször megírtam, vallom, vállalom, „Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam (S te kenyeret vettél az áramon.)
„Férfiatlan, lágy, semmirevaló, Gyönge jellemű törpe és csaló.” Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.
Csaló vagyok és törpe, semmi más, Ám voltaképpen mégis óriás, Ha semmi másban – hát a türelemben.
III
Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem, S hogy miattam megy tönkre életünk. Valahogyan, titokban, észrevétlen Mi mindahányan tönkretétettünk.
Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem. Rád sújt velem – és rám viszont veled. Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten: Te ellenem, én, kedves, ellened.
Találkoznak a szeretők, szeretnek, Aztán csalódnak, végül tönkremennek, S egymást okolják, nem tudom, miért.
Egymást okolják sírva, káromolva, Pedig hát úgyis tönkrementek volna, Ha nem egymásért – másvalakiért.
IV
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok, Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor. Olykor magam is rettegek magamtól. Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.
Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok, Akár az éhes húsevő virágok, Hazug, gonosz, alattomos és álnok. Pompás, veszélyes, kényes és balog.
Olyan vagyok én, mint a többiek, Kiket lenéztünk, édesem, kiket Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.
Csak kint és romlást adhatok neked, S mégis megkérlek: hagyd el mindened, És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.
V
Képedről, kedves, a falon, Örökké bámul két kerek szem. Követ, ha vetkezem, ha fekszem, Ha gond övez, ha nyugalom.
Mihelyt olyasmit forralok, Mi fájna néked, ami bánthat, Elfutja tükrüket a bánat, S azonnal visszatorpanok.
Mindenki véthet már – csak én nem. Most már örökké úgy kell élnem, Hogy ne boruljon el szemed.
Szemed (a képen és szívemben), Mely itt maradt, s úgy őriz engem, Akár a lelkiismeret.
VI
Tudom én, kedves, hogy sosem leszel Törvényben sem és bűnben sem a társam. Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet Jogom, hogy magam életedbe ártsam.
Tudom én, kedves, hogy virágaid Énnekem már csak bánatot teremnek. És mégis boldog és hálás vagyok Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.
Fellombozol, mint csonka fát a komló. A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó Vagy énnekem a földön és egén.
Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett, De távolabbról éltet és melenget: Elvesztett társam, megnyert kedvesem.
VII
Ha társad elhagy, otthonod kiver, És nem lesz kihez szólnod a világon; Ha tönkremegy a megaláztatáson, Hogy áldozatod sem fogadja el,
Ha majd a sívó, ős magány emészt, S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak Irtózatos állkapcsai kinyílnak, S rád lehelik a kétségbeesést:
Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg Gyarló, de mégis mély és büszke lélek, Kinek bizalmát épp így megvetetted;
Ki nem tudott örülni csak neked, S csak érted fájt, és téged szeretett, Még akkor is, mikor már nem szeretted.
VIII
„Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”. Veled vitázom és téged kívánlak Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat, S hunyt testemen örvénylő testedet
Idézgetem – csak érted és veled Vagyok hatalmas és örömre képes. Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes, Pótolhatatlan édességedet.
Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők, A mély ölű, kis, kecskemellű nők, S én mégis-mégis téged ünnepellek.
De szükségből erényt faragni kár. A tiszta tény, a sivatag-sivár Igazság az, hogy senkinek se kellek.
IX
Ki vagyok én, miféle nyomorult, Milyen koldusnál koldusabb silány, Hogy azzal élek, aki elhagyott, S azzal fekszem le, aki nem kíván?
Miféle sors, miféle hatalom Haragja sújt, miféle rettenet, Hogy ottan is megalkuszom, ahol Nem is muszáj, s talán nem is lehet?
Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon. Fehéren fekszik asszonyom az ágyon, És undorodva tolja el a szám.
Megérem-e, s kibírom majd a percet, Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek, Kit szeretek, s ki maga is kíván?
X
Mint aki meztelen marad Egy népes és napfényes téren, S röhejt és füttyöket arat, Úgy éget és emészt a szégyen. Meztelen voltam, meztelen.
Amim csak volt e vak világon, Egész szépségem-csúnyaságom Kitártam néked, édesem. S te közben magad nem mutattad,
Titkomért titkodat nem adtad, Lezártad ajkad és szemed.
Pucéran reszkettem előtted. Szánom-bánom és soha többet, Élj boldogul, Isten veled.
XI
Hogy miért kell a szeretőknek, Akik között már nincs titok, Kik már-már összeforrtak, végül Dühöngve különválniok,
Hogy miért kell a vándoroknak, Kik együtt jártak, egy úton, Egyszerre új utakra térni S gyalázni egymást – nem tudom.
Hiába átkozódtam, sírtam, Hogy így van (mert valóban így van), Ezen már semmi sem segít.
Tagadjam? Azzal is mit érek? Elkönyvelem hát, mint az élet Más értelmetlenségeit.
XII
Ahányszor éjszaka kinézek, A rácsokon, a bokrokon túl Mindig ott setteng ez a félszeg, Iszonyú ronda veres kandúr.
Mint lápon lebbenő kísértet, Oly nesztelen és olyan sárga. Körülszaglássza küszöbünket, S felszívódik az éjszakába.
Otthon van mindenütt a földön, Az ólakon, a háztetőkön, De mindenütt otthontalan.
Mert hogyha mégiscsak akadna Valaki, aki befogadja, Bajt hozna rá – akár magam.
XIII
Cirógassátok, állatok, Dédelgessétek, hű növények, Ne bántsátok, hatalmasok, Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.
Segítsd, Sebő, pártold, Kalik, Dugó, ne duzzogj rá sokáig. Szolgáld ki, víz, ha szomjazik, Öreg nap, süss reá, ha fázik.
Én nem tudtam megóvni, hát Rád bízom, végtelen világ: Vigyázz rá nálamnál is jobban.
Mert színigaz, hogy nem szeret, Mégis: ha szenved, szenvedek, És mégis: jól vagyok, ha jól van.
XIV
Letisztítom és helyére teszem A vázát, amely asztalunkon állott. Szereztem belé újra pár virágot: Fogadd el őket szívesen, szívem.
Hálám ragyog a szirmukon, hiszen Azt a levegő-tiszta, észrevétlen, Nagy boldogságot adtad egykor nékem, Amit nem adhat többé senki sem.
S ha más virágát jobban kedveled, S ha küldenek valóban szebbeket, Vagy hogyha vázád végleg összetörne,
Én hordom őket akkor is, ne félj, Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj, S oly hasztalan, akár a temetőbe.
Teljes valómmal nyújtózom utánad, Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt. És mint a párás földkorong, örökké Fényes felemet fordítom feléd.
Szeretném mindig azt mutatni néked, Ami bennem a legtöbb, legnagyobb. Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál, Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.
Szeretném olykor túlragyogni álmod, S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod: Ezért sütöd feléd eső felem.
S csak hogyha önnön fényed is kilobban, Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban, Milyen sötét és milyen fénytelen.
Az jó volt igazán, az a fürdés az éji Tengeröbölben, kint, a kormos és komor Hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű Fény cserepekre hullt a parti lámpasor!
Az jó volt igazán, a vétkezés a parton, Míg bóják gyúltak és aludtak el megint, S a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta Napfényes utakon átizzadt tagjaink.
Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk A vízhez, és bután élveztük a rokon Érzésű,talp alá idomuló világot, Előbb a langyos, majd a nedves homokon.
Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem, Testem domborzatát hibátlan töltve ki, Míg bőrömön saját fényükben tündököltek A tajték szinte már eleven gyöngyei.
Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján, A szembezúduló habok alatt-felett! És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán Együtt halad velem, és néha integet.
Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása, Mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan, A csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa, Hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.
Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve Mégis kiúszni, és zihálva, reszkető Lábbal gázolni át a langymeleg fövényre, Ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.
Én már nem szívesen emlékszem életemre, Mert minden jó után kesernyés lett a szám. De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem. De akkor, az a csók – az jó volt igazán.
– Mondd, lélek, mondd, miféle tájra Sóvárogsz mindenekfelett? Hol tudnád még így-úgy leélni Nehéz gyötrelmű életed? Hol gondolod, hogy szenvedésed Búsongó bánattá foszol? Hol élnél? Merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
Élnél-e ott, ahol liánok Hálózzák át a nyüzsge fát, És rőtek, lázasak az estek, És kéjesek az éjszakák? Ahol bugyborgás kél a lápon, Mert lent az ős gonosz szuszog, S a víz gyűrűzve ring a partra, S hullámzanak a lótuszok?
Vagy ott, ahol örök a csend és A vége-nincs mezők hava, S hat hónapig dereng a nappal, Hat hónapig az éjszaka? Ahol az ős, titokzatos fény A dermedt égen áthasít, És csöndesen alábocsátja Jégorgonája sípjait?
Vagy inkább ott, ahol a fjordok Sötét vizére hull a fény? Ahol szilaj gulyák rohannak A végtelen pampák füvén? Ahol ködöt pipál a tajga? Ahol kolompok hangja szól? Hol élnél, merre vándorolnál? Hová, hová kívánkozol?
„Tudom, ahány vidék, megannyi Sokféleség és tarkaság. Milyen sokarcú is a föld – de Milyen egyforma a világ! Egyforma itt az ember, s benne Egyforma lét gyötrelme forr, Hogy merre mennék én? Semerre. Hol élnék szívesen? Sehol.
Ha még kívánnék önmagamnak Akármit is, ez volna csak: Pár ifjú bükk egy honni dombon, Alatta rét, ezüst patak, Viskó, hol megbújhatnánk végre Egy korban, amely rég letűnt. S átalhatnók én és enyéim Szelíd, együgyű életünk.
Hatalmas volna ott a reggel, A nappal csendes és csodás. Puhán verődne ablakomhoz Az esteli szárnycsattogás... ... S ha még megesnék, hogy magányom Az emberek közé viszem: Volnék egy ősi álom árnya, Egy idegen ország királya, Akit nem ismer senki sem.”
A szürkület megért, és csöndesen leszállott. Felhők vonulnak át a hűvös éteren. Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon, És surrog és ragyog, akár az értelem.
Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje Lobog a kései gyümölcsök bíborán. A dolguk-végezett lombok alámerülnek, Időben hullva szét, sem későn, sem korán.
A csűrökben tunyán alszik az éltető mag. Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét Ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak, A fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.
Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek? Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet Pogány-mód nyújtsad át a Termés Istenének, Ki dúsan látta el két alkotó kezed.
Mit alkottál? „Nyomán futottam a utóknak, Mit senki el nem ért, bár annyi áhított, S ha szemem végül is arcára tágítottam, Új titkot szült, s tovább, új útra csábított.
Kincseket szórtam el sötét kísérletekre, Most már közel a cél. Tán holnap érem el. Szerelmesen, sután és ostobán követve Egyre titoktudóbb szférákban énekel.
Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni, És holnap talán enyém a Teljes Élet! Megtanulom egész kincsemet visszavenni, Mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.
Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam A tág köröknek, és van már elég vasam. Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam, S arannyá bűvölöm elrontott aranyam.
Holnap talán! Addig várj még a számadással! Az én ajándokom a legtöbb lesz: Tudás. Addig békülj meg már sötét alkímiámmal, S önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!
Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem Gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem! Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel, S gazdag áldásom ül törekvő népemen.
És ha művészetem harcában mégse győzne: A Teljeset akartam, túl a határokon. Sújtson bár haragod csontomra és velőmre: Én már nem változom.”
Mivel Garai István neve mellett nem láttam csak egy évszámot, kutattam egy kicsit, és az alábbi oldalon találtam róla információkat. Tavaly hunyt el, 94 évesen. Igazán szép kort ért meg.
