Válasz Dzsaj Bhím-nek a Tao és Zen topicos hozzászólására:
"Mivel minden csupáncsak látszat, Mi lehet a létezőben tökéletes? Nincs köze jóhoz, rosszhoz, Elfogadáshoz vagy elutasításhoz. Joggal fakadhatsz akár kacajra!" (Longcsenpa)"
"De hol vagy Te mint értelmező? A közepén."
Látom Te érted a Béke művészetét.
"A jó technika kulcsa az, hogy egyenesen, és a középpontban tartsuk a kezünket, a lábunkat és a csípőnket. Hogyha van egy középpontunk, akkor szabadon mozoghatunk. A fizikai középpont a has (hara). Ha az elmédet is oda helyezed, akkor biztosított a győzelem."
"Úgy mozogj, mint a fénysugár: Repülj, mint a villám, Csapj le, mint a mennydörgés, Egy stabil középpont Körül forogj."
Válasz Hökkentkukta Krav Maga topikos hozzászólására :
"A kravot nem küzdő- hanem inkább "védekező" sportnak gondolnám a gyerekem számára. De lehet, hogy nem jól gondolom:)"
Tapasztalataim szerint passzív, visszahúzódó, félénkebb gyerekek számára jön be jobban az Aikido kiskorban. Nincs konfrontáció, nincs verekedés. És nincsenek misztikus tanítások sem :) Dodzsoban egyébként sem, legfeljebb kurzusokon. Gyerekek meg amúgysem értenének belőle egy mukkot sem. (Néha még a felnőttek sem.)
Gyerekeknél játék van, ügyeskedés, ugra-bugra és technikázunk. Ha tud bukfencezni akkor menni fog neki. Ha nem tud, az sem baj, majd megtanul. Azután, ha megjön az önbizalma, lehet nézelődni küzdősebb stílusok felé. Gyerekekben többnyire még él a versenyszellem, nem baj, ha kiélik magukat.
Nem akarlak rábeszélni, de egy próbát megér. Szerintem. Ha kérdésed van szívesen válaszolok.
hivatkozva erre:" Vagyis a "tudatosság" az, ami a "tudat" által valósul meg. Szerintem." Erre értem, amikor azt mondom h olyanról beszélünk amit nem értünk tudunk igazán. De ez rám bizonyára jobban igaz mint rád, így számos példa található tőlem is!
viszont az nagyon jó út, amit a változás tapasztalásáról írsz, előrehaladott állapotnak tűnik. Jó nyom, mert amit nem ismerünk, azt így ismerhetjük meg, kezdetben a hatásait, vagy hiányát viszgáljuk.
Jó ez a beszégetés mert, vissza rángat a földre. jobban kell gyakorolnom, ahogy ezekről írunk, egyre jobban látom hol nem gyakorlok eléggé.
"Nem tudok a tudatról, h mit takar, hol van stb. Nem is használom ezt a lerírást semmimre."
Tapasztalom a változásokat amit a tudat, tudat állapot változásának vélek, nevezek. Na most ez vagy az, vagy nem az. Annál azonban komplexebb, mint hogy egyféle változóval (pl. érzet) jellemezzek.
Esetleg fogalmazhatunk úgy is, hogy a "tudat" az az eszköz, ami által a "tudatosság" megvalósul. Vagyis a "tudatosság" az, ami a "tudat" által valósul meg. Szerintem.
"Vagy korlátozottan vagyok tudatos, vagy tudatos vagyok, vagy egyáltalán nem vagyok tudatos. vagy beszűkült a tudatállapotom, vagy kiterjesztett a tudatállapotom. Én így értelmezem."
Revidiálom az álláspontomat, nem volt kellően tudatos a válaszom. Vagyis értem a tudatossági (megértés?) szinteket, csak ebben az összefüggésben nem látom helyénvalónak. Mert az összefüggés úgy igaz (véleményem szerint), hogy egy adott tudatossági szinten lehet a tudatod beszűkült, vagy kiterjesztett. Lehet mégsem egyről beszélünk, Vagy csak a szóhasználatban van az eltérés?
"A tudat az élőlények viselkedésének leírásakor használt fogalom, amellyel az ú.n. tudatos gondolkodást foglaljuk össze egy szóban, mintegy entitásként gondolva rá. A tudat helyett tehát inkább a tudatos gondolkodást lehet könnyebben meghatározni. Vagy még inkább a tudatos viselkedést vagy élőlényt. A tudatosnak egy élőlényt akkor nevezünk, ha a környezetéről egy megfelelően komplex modellt alkot, és a szerint cselekszik. A tudatosság jellemzője még a fókuszált, soros feldolgozás.
A tudatos gondolkodás alatt sokszor azt is értik, hogy fel tudjuk idézni azt, hogy mit hogyan, miért gondoltunk, azaz azt is tudjuk, hogy mit gondoltunk. Bizonyos elképzelések szerint tudatos az az információ, amely átmegy a nyelvi központon. A tudatos gondolkodással az embernél együtt jár az éntudat is, amely azonban logikailag a tudatosság egy további foka, amikor az élőlény modelljében önmaga is szerepel, magáról is tudatos tudása van."
"A tudat 7 szintje: a kozmikus psziché teljes potenciáljának feltárása az egyén életében Maharishi Védikus Pszichológiájának alkalmazásával
Pszichológia Tanszék, Maharishi Nemzetközi Egyetem, Fairfield, Iowa, USA Részlet a Modern Tudomány és Védikus Tudomány címû könyvbõl (2. kötet, 4. szám, 1989, 325-371. oldal) a Maharishi Nemzetközi Egyetem jóváhagyásával
Maharishi Védikus Pszichológiája leírja az ember teljes potenciáljának fejlõdését a tudat 7 szintjének egymás után következõ kibontakozásával. Az ébrenlét, álmodás és alvás hétköznapi szintjeit Maharishi kiegészíti 4 magasabb szinttel, amelyek a következők: transzcendentális tudat, kozmikus tudat, Isten tudat és egység tudat. A Transzcendentális Meditációt gyakorlók a tudat magasabb szintjeinek közvetlen tapasztalatáról számolnak be. "
Szóval nem egységes a tudat, tudatosság értelmezése, szóhasználata. Az Aikido terminologiájában a tudat kiterjesztése alatt az általam megfogalmazottakat értjük.
"A hétköznapi életünkben kevesebb lehetôségünk adódhat a fizikai kontaktusra másokkal, de az edzések tapasztalata alkalmazható lehet, és kell, hogy legyen a másokkal, és az egész emberiséggel való kapcsolatunkban. Sohasem szabad annak a folyamatnak megszakadnia, melynek során megszabadulunk szemellenzôinktôl, és tudatunk egyre tágul és nyitottabb lesz."
"A figyelem és az érzékelni, nem egyenlő a tudatosággal."
Valóban nem. Azonban és sem "tudatosságot" írtam, hanem "tudatos cselekvést", "tudatos válaszadást" A tudatos cselekvés pedig = tudatos figyelem + tudatos érzékelés + tudatos értékelés + tudatos válaszreakció. A tudatosság ennél komplexebb fogalom és magában foglalja az "én-tudat"-ot valamint a világ tudatos megismerésére való törekvést.
"Minthogy az érzékelés teljessége változik a tudatosság szintjével. (minél tudatosabb vagy annál többet látsz a fából ---> a fa az csak fa, mégis színesebb mint tegnap ,) )"
Így van, Többet látsz, többet érzékelsz, többet fogsz fel. Nem a fa lesz színesebb, hanem a fához való viszonyod változik és színesebbnek látod. Nem látod másnak, csak másképp. De miért "látod másképp a dolgokat"? Mert megszabadulsz az illúzióktól, képzetektől ami hozzáadódott benned a fa képéhez. Hogy a fa a bútorok alapanyaga, a fából házat építenek, a fát eltüzelik a kandallóban stb. A fa az csak fa a maga teljességében.
"A leírtak nem kiterjesztett tudat állapotban lehetségesek, hanem a tudatosság megfelelő állapotában."
Vagy korlátozottan vagyok tudatos, vagy tudatos vagyok, vagy egyáltalán nem vagyok tudatos. vagy beszűkült a tudatállapotom, vagy kiterjesztett a tudatállapotom. Én így értelmezem.
A tudatossági szintekkel nem tudok mit kezdeni. Vagy alacsonyfokú vagy magasfokú a tudatosságom? Lehet, hogy egyről beszélünk csak Te skálákban gondolkodsz, én pedig kiterjedésben? Szint, vagy állapot? Talán állapotszint?
"Mivel korábban levetettük a tökéletességet ezért meg se próbáld bevezetni itt :) "
Te vetetted el, hogy nem értelmezhető, én megadtam a megfelelő választ. "Minden tökéletes."
"De még sosem jártam el a leírtak szerint a gyakorlás során. "
De, de csak gyakorold amikor csak eszedbe jut! Mosogatás közben, buszon, vezetés közben, amikor rutin feladatokat végzel, vagy éppen tanulás közben. Hidd el menni fog! Csak terjeszd ki a tudatodat, vagy skálázd be magad ahogy neked jobban tetszik, és próbálj meg egyszerre mindenre "figyelni". Önmagadra, környezetedre, érzékelésedre, cselekedeteidre. Egyszerre befelé és kifelé. Amiket leírtam.
A "figyelés" nem koncentrált "megfigyelést" jelent, hanem azt, hogy "tudatában" vagyok.
Nálam ez úgy működik, hogy nem koncentrálok, hanem éppen, hogy elvonom a konkrét figyelmemet és perifériálisan érzékelek. Próbáld ki: ha nem tekintgetsz az utcán jobbra, balra, hanem magad elé nézel, vagy a távolba (nálam jobban működik, ha magam elé nézek), akkor a perifériális látásod mellett felerősödik az "egyéb" érzékelésed.
Tehát nem "megfigyelni", hanem "tudatában lenni", "érzékelni".
És ugyan így tudatában lenni, érzékelni a cselekedeteidet. Mintha a háttérből megfigyelnéd saját magadat. Erről már írtam. A "második Én"-ről vagy "igazi Én"-ről. Vagy nevezheted "Tudatos Én"-nek is.
A figyelem és az érzékelni, nem egyenlő a tudatosággal.
Minthogy az érzékelés teljessége változik a tudatosság szintjével. (minél tudatosabb vagy annál többet látsz a fából ---> a fa az csak fa, mégis színesebb mint tegnap ,) )
A leírtak nem kiterjesztett tudat állapotban lehetségesek, hanem a tudatosság megfelelő állapotában. Mivel korábban levetettük a tökéletességet ezért meg se próbáld bevezetni itt :)
De még sosem jártam el a leírtak szerint a gyakorlás során. Mivel tarom, h nem csak aikido közben kell eképp eljárnunk, felteszem, h nem menne, mert mosogatás közben is megfeletkezek magamról, mint ahogy erről márírtam korábban, így nem rablom itt a drága helyet ezzel.
""Az én megközelítésem pedig - nem jó szó, hogy ösztönös, mert a cselekvés, válaszadás tudatosan történik" - tudom h már már vesszőparipának tűnik, de a tudatos válaszadás nagyon nehéz."
Válasz a Tao és a Zen topicbeli felvetésre:
Na, most képzeld el (vagy probáld ki a gyakorlatban), hogy a gyakorlás közben egyszerre figyelsz a légzésedre (végig egyenletesen kell lélegezned), izmaid, az inak állapotára (nem lehetsz feszült), a partnered mozdulatára, a partnereddel való kontaktusodra (érzékelned kell a változásokat), a technikára amit végeztek (formai megfelelőség), az elméd nyugalmára (nem szabad, hogy az adrenalin felpörgessen), arra, hogy a gyakorlat milyen érzeteket kelt benned (tapasztalás), érzékeled a körülötted lévő teret (a figyelem kiterjesztése), azt, hogy mi történik ebben a térben körülötted (a hátad mögött is) és még érzékelned kellene kapcsolatodat az univerzummal is. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem helyezed egyiket a másikkal szemben előtérbe, hanem mindvégig mindennek tudatában vagy kontrolálod és szabályozod. Ezt nevezem én "tudatos" cselekvésnek. Ez csak egy "kiterjesztett" tudatállapotban lehetséges.
És mindemellett persze értelmezed is az ok-okozati összefüggéseket, hogy mi miért történik.
Hű, de megállt itt az élet. Gondolom, nem azért mert már senki nem gondol semmit az aikidoról, hanem mert talált más platformot ezen gondolatok közzétételére. :)
Azért bedobok ide egy programajánlót. Günther Stéger sensei, az osztrák szövetség technikai tanácsadója, a magyar aikido egyik régi jóbarátja november 13-15-én Budapesten tart kurzust a Kinizsi utcában.
Szokás szerint a kurzus nyílt és szívesen látunk minden érdeklődőt.
Én nagy tisztelője vagyok a Mesternek és nem volt szándékom őt és gondolatait degaradálni, avagy kiforgatni, de meg kell látni a jó szándék és a szellemi nagysága mögött az embert is, aki egész életében edzette magát, törekedett a jóra és a szeretetre......, hisz ő minden egyes szavaiért megküzdött, hogy az úgy legyen, nem mindig sikerült neki sem, de egyre jobbá és jobbá nevelte magát, ugyanakkor mit is látunk akármelyik dojoban, akármelyik mester személyisége kulisszáiban? Hát nem mindig a filozófiai fogalmiságok költőiségének gyakorlati megvalósulásait....
A Japán buddhizmus is szereti, mint minden vallási mozgalom, önkifejezését a szentimentális megnyilvánulások képi bemutatásán át levezetni.... Univerzum, békesség, harmónia, szeretet, öröm, jóság kellékekként való, avagy célra vezérlő eszközeiként feltölteni a belső lelkivilágot, hogy emberi tartást adjon, becsületet....., ami sajnos már mellékes tényezőknek tűnik........
"""" Ueshiba Morihei élete Ueshiba Morihei, az aikido alapítója 1883. december 14-én született egy tehetôsebb földmûves családban, a mai Tanabe tartományban. A család öt gyermeke közül ô volt a negyedik, az egyetlen fiú. Szikár apjától, Jorokutól, a szamurájok határozottságát és a közügyek iránti érdeklôdést, anyjától, Jukitól pedig a vallás, a költészet és a mûvészet iránti mély vonzódást örökölte.
Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani. Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a titokzatos buddhista szertartások, különösen a "homa" (tûzszolgálat). Szerette a csodatévô szentekrôl, Kobo Daisi-rôl és En No Gioja-ról szóló varázslatos legendákat, hiszen ôk az otthonától nem messze lévô Kumano szent negyedben töltötték életük egy részét. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz.
Fia álmodozásának és túlérzékeny viselkedésének ellensúlyozására, Joroku dédapjának, Kicsiemonnak hôstetteirôl mesélt (ôt kora egyik legjobb szamurájának tartották), és szumózásra, úszásra ösztönözte a fiút. Morihei fokozatosan erôsödött, és miután apját egy éjjel egyik politikai riválisa által bérelt banditák összeverték, sós könnyeit keserûen nyelve ismerte fel a megfelelô erô birtoklásának szükségességét.
A középiskolát egy év után otthagyta. Untatták az órák, és ideges természete praktikusabb célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelôiskolába iratkozott, és egy év múlva már könyvelôsegédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal szakértôje lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt. Felmondott, és egy tiltakozó mozgalom vezetôje lett, sok bosszúságot okozva ezzel a falu tanácsában szereplô apjának. Joroku egy jelentôs summát adott neki mondván: "Próbáld meg azt, amit igazán szeretnél!"
Azt remélve, hogy gazdag kereskedô lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés. Néhány hónapon belül becsukta a boltot. Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a harci mûvészetekhez. Nagyszerûen érezte magát a Kito-riu dozsó dzsudzsicu, és a sinkadzs-riu központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beriberi kényszerítette haza. Röviddel ezután, 19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.
Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhôk tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a hadseregbe. Egy kis kalandot remélt. Balszerencséjére, éppen csak 150 cm magas volt, így nem érte el a sorozáshoz szükséges magasságot. Rettenetesen csalódva, a következô néhány hónapot a hegyekben töltötte. Egy fáról fejjel lefelé lógott, és más nyújtó gyakorlatokkal próbálta gerincét a hiányzó centivel megnyújtani. A következô kísérletre megfelelt a sorozáson, és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.
A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma, határtalan energiája felkeltették felettesei figyelmét, és gyorsan haladt elôre. A bajonettharcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Állítólag itt fejlôdött ki benne a csodálatos képesség: elôre megérezte a feléje irányuló támadó szándékot. Parancsnoka felvételre javasolta a Nemzeti Katonai Akadémiára. Különbözô okok miatt Morihei visszalépett az aktív szolgálattól.
Négyévi katonáskodása alatt tett szert rendkívüli fizikai kondíciójára (154 cm-es magasságához kb. 80 kg tömegû volt). Ekkor kapta elsô budo oktatói engedélyét is, a Jagiu iskolában Naka Maszakacu mestertôl. (Ez egy dozsó Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol Ueshiba hosszabb ideig állomásozott.)
Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Heves vérmérsékletû volt, ingerlékeny, sokszor szenvedett mániákus depresszióban. Különösen viselkedett: órák hosszat imádkozott szobájába zárkózva; felugrott az éjszaka közepén és hideg vizet zúdított magára; vagy napokra eltûnt a hegyekben. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dozsót a birtokon, és meghívta oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert dzsudzsicu mestert. Morihei belevetette magát a gyakorlásba, és viselkedése szemlátomást megváltozott.
Ugyanezen idô alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (ô egyébként több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu erélyesen ellenezte a kormányzatnak azt a tervét, hogy a kisebb sinto templomokat a nagyok irányítása alá vonják, mivel érezte, hogy ezzel a helyi lakosság érzelmeit sértenék. Morihei támogatta Kumaguszut, tiltakozó leveleket, beadványokat írt a hatóságoknak és az újságoknak is, tüntetéseket szervezett ... stb. Az ügyben történô részvétel növelte Morihei érdeklôdését a belpolitika iránt. Ezért, amikor a kormány önkéntes jelentkezôket keresett, akik majd letelepszenek a kevésbé fejlett Hokkaidón, Kumaguszu bátorította ôt, éljen a lehetôséggel, különös tekintettel Japán jövôbeli növekvô élelmiszerigényére. A semmibôl alkotni valamit úttörô szelleme magával ragadta Ueshibát, ráadásul falujában ez idô tájt sok munkanélküli földmûves és halász élt. Tanácskoztak, és több mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.
A sziget hûvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a hûvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli zöldségeken és halon tengôdô úttörôk közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmények úgy alakultak, hogy hirtelen megnôtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult. Újabb komoly csapás volt ugyan a központot elpusztító tûz, de elsôsorban Morihei erôfeszítéseinek köszönhetôen egy éven belül mindent újjáépítettek. Ô lett a falutanács vezetôje, és tiszteletbôl Sirataki királyának hívták.
Ueshiba karjainak roppant erejérôl a nehéz sirataki évek is "tehettek". Nap mint nap 45-90 kg-os fatörzsekkel birkózott. Számos meseszerû történet maradt fenn róla ebbôl az idôszakból: Egyszer egyedül rántott ki egy lovas kocsit a mély kátyuból, máskor három banditát fékezett meg, akik ki akarták rabolni. Egy rabló, portyázó medvét megszelídített, és megosztotta vele ebédjét ... stb.
A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Daito iskola aiki-dzsucu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt.
A hagyomány szerint a Daito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi) Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generációkon át titokban adták tovább a Daito iskola mûvészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belsô használatra szánt), vagy o-dome (titkos) technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven át.
Valójában a Daito iskola eredete kevésbé ôsi, és sokkal prózaibb. Takeda Szoemon (1758-1853) tanított egy aiki-injo-ho-nak nevezett harcmodort (a jin és jang aiki rendszerét), amelyet Ô átadott Szaigo Tanomónak, az aizui uraság egyik fô hûbéresének. Szaigo a Miszogucsi iskola vívó, és a Kosu iskola katonai tudományát gyakorolta. Az aizui szamurájok rendíthetetlenül támogatták az ôsi katonai rendszert, és vadul ellenálltak az új, Meidzsi császár vezette uralomnak, egészen az 1868-as végsô kapitulációig. Bizonyos, hogy Tanomo elesett a császári erôkkel vívott utolsó harcban; és azért, hogy a Szaigo név becsülete megmaradjon, anyja, felesége, öt lánya és tizennégy további családtagja követett el szeppokut (rituális öngyilkosságot).
A tragédia ellenére Szaigo életmûve fennmaradt. Még amikor sinto papként szolgált, örökbe fogadta Sida Sirót. Ô rendkívül tehetséges volt, mestere lett az osiki-ucsi technikáknak. Ezt igen hatásosan alkalmazta, már mint Kano Dzsigoro mester újonnan alapított dzsúdóegyetemének, a Kodokánnak egyik vezéregyénisége. 1889-ben Siro minden ellenfelét legyôzte "hegyi vihar"-szerû harcmodorával, így öregbítve maga és a Kodokán hírnevét. Késôbb Nagaszakiba költözött, és utolsó éveit a klasszikus japán íjászatnak (kijudo) szentelte. Siro történetét számos regény és film is megörökítette.
Az aiki mûvészete Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája révén öröklôdött tovább. Apja inkább a szumót kedvelte, ô viszont rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a "vívószent", Szakakibara Kenkicsi iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden dozsójában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.
Ueshiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. A Kubota fogadóbeli találkozáskor Takeda így nyilatkozott róla: "Reményt, és különleges képességeket vélek felismerni benned, ezért elhatároztam, hogy megismertetlek iskolám titkos technikáival."
Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhasson.
Siratakiba visszatérve dozsót nyitott, ahova meghívta Takeda mestert. Házat épített neki, és gondoskodott az ellátásáról. Összesen mintegy 100 teljes napnyit tanult Szokakunál, a fennmaradó idôt magántanulmányokkal töltötte.
1918-ban a helyi választásokon Ueshibát ismét tanácstagnak választották. Az ô kezdeményezésére indult meg a vasútvonal kiépítése Hokkaidón.
1919 novemberében nagyon rossz híreket kapott apja állapotáról. Mélyen érintette a dolog, ezért elhatározta, hogy visszatér Tanabébe. Felszámolta minden vagyonát, és családjával hazaindult.
Útközben hallotta a hírt, hogy Ajabében egy igazi egyéniség él, ritka szellemi képességekkel: Oniszaburo Degucsi.
Morihei mindenképpen találkozni akart vele. Imát szeretett volna kérni apja felgyógyulásáért, ugyanakkor ismét eluralkodott rajta a "szellemi táplálék" iránti igény. Hiába volt fizikailag rendkívül erôs, és számos technika mestere, saját szellemi lényege ingatag és ismeretlen volt számára, így a találkozás Degucsival sajátos pszichológiai próbálkozást ígért. Nem is csalódott, és bár az apja miatt kereste fel a tiszteletest, annak szavai a szívéig hatoltak.
Morihei apja 1920. január 2-án elhunyt, sajnálatos módon mindössze 2 nappal azelôtt, mint hogy ô Tanabébe ért volna.
Tragikus fájdalmában több hónapot töltött meditációval, néha jámbor eszelôsséggel imádkozott a hegyekben. Végül elhatározta, Ajabébe utazik, hogy Oniszaburo Degucsi irányítása alatt tanulmányozza az Omoto Kiót.
Az Omoto Kio, avagy a "Nagy Eredet Tana" egy sinto vallási szekta, amelyet - miután számos "isteni kinyilatkoztatást" kapott - egy Nao Degucsi nevû nô alapított. Tanait veje, Kitaszaburo Ueda terjesztette tovább. (Ô változtatta nevét késôbb Oniszaburo Degucsira.) Az Omoto Kio vallás három szabályt ad hívôinek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez:
1. Tanulmányozzátok a természet valódi teremtményeit (fajait), és megismeritek Isten testét! 2. Vizsgáljátok meg a tökéletes világmindenség funkcióit, és megismeritek az isteni energia forrását! 3. Figyeljétek meg az élôlények viselkedését, mentalitását, és megértitek Isten lelkét!
Jean Herbert így vélekedik errôl: Az Omoto Kio-ban Isten az a lélek, aki áthatja az egész világmindenséget, és minden embert; az a lelkész, aki az eget és a földet irányítja. Amint az ember egyesülni tud Istennel, korlátlan hatalom tulajdonosává válik. Az ember Isten temploma és védôbástyája, kölcsönösen függenek egymástól.
A hatóságok nem nézték jó szemmel Degucsi tevékenységét. Felségsértésért, majd késôbb a sajtótörvény megsértéséért is bebörtönözték. Ennek ellenére igen aktív maradt; sokszor felszólalt - írásban is - a szociális igazságtalanságok ellen, elsôsorban az öregek, az árvák és a nyomorékok érdekében.
1924-ben, nagy titokban (mivel éppen ajabei számûzetésre ítélték a császár elleni tiszteletlensége miatt), néhány hívével, köztük Ueshibával elhagyta Japánt, hogy az akkor még Kínához tartozó Mongóliába utazzon.
Miután megérkeztek Degucsi bejelentette, hogy Ô Maitreja Buddhának, mint dalai lámának az inkarnációja (megtestesülése). Ô az, akire mindenki már régóta várt. Paradox módon éppen ott, Mongóliában szerette volna felépíteni új vallására támaszkodva a "Béke Királyságát".
Mûködésük területén azonban abban az idôben kínai és japán seregek néztek egymással farkasszemet, így nem csoda, hogy a kínai házigazdák nem voltak túl barátságosak, a naiv hittérítôknek állandóan menekülniük kellett. Végül is elfogták, láncra verve bebörtönözték ôket. Több hónapos fogság után éppen golyó általi kivégzésükhöz készültek, amikor az utolsó pillanatban, a japán konzul közbenjárására, megérkezett a kegyelem. A csaknem végzetes kimenetelû, ábrándozó expedíció tagjait ennek ellenére hazatérésükkor hôsként üdvözölték Modzsi kikötôjében.
Degucsit 1935-ben feleségével és 50 közeli követôjével együtt letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték. 1942-ben óvadék ellenében elengedték; életének hátralévô hat évét visszavonulva, versírással és fazekassággal töltötte. Vallása (miután templomait lerombolták) a II. világháború után éledt újra, de sohasem "gyógyult meg" igazán. Ma kb. 200,000 híve van.
Az Omoto-Kio tanok és Degucsival való szoros kapcsolata alaposan befolyásolták Ueshiba gondolkodását. Bár Morihei mindig elismerte, hogy a budo lényegét Takeda Szokaku mutatta meg neki, de állította, hogy megvilágosodása az Omoto-Kio lelki gyakorlatok során történt. Éppen Degucsi volt aki bátorította, hogy alakítsa ki saját stílusát, mert a Daito iskola módszerei túlságosan harcorientáltak, és nem szolgálják azt a célt, hogy az ember "azonosuljon" Istennel, azaz összhangban éljen mindenki mással. Tehát már rögtön az elején elvált a két módszer (a Daito-riu aiki-dzsucu és az aikido), mind megközelítésben, mind pedig a végrehajtásban. Bár Takeda ezután is rendszeresen látogatta Ueshibát, és noha ô tisztelettel viselkedett iránta, a a számláját mindig ô állta, rajongása megszûnt.
Ajabébe visszatérve még intenzívebben folytatta a gyakorlást, mint eddig. Tanítványainak valódi kardokat adott, és megparancsolta nekik, hogy próbálják kettévágni. Nem adta fel aszketikus sem: mindennap 11 órakor a házi szentély felôl jövô, szinte földöntúli hang rázta meg a környéket, este kilenckor pedig félelmetes "huss" hallatszott, mintha valaki egy hatalmas tárgyat emelt volna fel.
1925 tavaszán egy kendo-instruktor jelentkezett az ajabei dozsóba, hogy kipróbálja Morihei képességeit. A kendomester több órán át szakadatlan hévvel támadott. Ueshiba a hosszú gyakorlás alatt kifejlesztett "hatodik érzékével" (saját elmondása szerint, mintha egy fényvillanás jelezte volna elôre a támadások irányát) könnyedén elkerülte a támadó fakardjának vágásait, csapásait.
Miután a kendomester elment, Morihei visszavonult kertjébe pihenni. Mint késôbb beszámolt róla, hirtelen mennyei fény árasztotta el. Úgy érezte, mintha a remegô földbôl elôgomolygó aranyfelhôk szerteoszlatták volna az anyagi és szellemi világot, mintha eggyé vált volna a világmindenséggel. Ekkor jött rá, hogy az igazi Budo célja a minden élôlény áhította szeretet. Negyvenkét éves volt ekkor.
Az Ueshiba szentély Ajabében eredetileg az Omoto Kio híveknek épült, de ahogy Morihei híre egyre jobban terjedt, sok nem hívô - elsôsorban katona - járult elé belépési engedélyért. Jellemzô Tomiki Kendzsi esete, aki dzsúdómester volt, majd késôbb kialakította saját aikido rendszerét.
Amikor barátai - valamennyien Ueshiba-tanítványok - nógatták, hogy ismerkedjen meg mesterükkel, Tomiki kötekedve ezt mondta:
"Hallottam Ueshibáról, és hamis (cseles) bemutatóiról. Ha elfogadom egy negyvenéves hegyen túli kihívását az összes kollégám ki fog nevetni." Társai megígérték, hogy titokban tartják a találkozót, így Kendzsi beadta a derekát ...
A bemutatkozás után Tomiki határozottan megindult Morihei felé, de azonnal a padlón találta magát. Újabb lehetôséget kért, megfogadva, hogy majd minden tudását beleadja... - ezúttal a dozsó másik sarkában landolt. Indulatosan felpattant és ismét támadott, de mivel egy másodpercen belül újra csak beverte a hátát, meghajolt és azt mondta:
"Remélem, hogy az ön tanítványa lehetek!"
1925-1926-ban Ueshiba sokat volt Tokióban Takesita admirális és más, befolyásos emberek kívánságára. A szinte szakadatlan utazás, és a rengeteg edzés erôsen kimerítette. Egy edzés után Morihei összeesett és elájult. Az orvos teljes pihenést írt elô számára.
(Bár fizikailag éppen beteg volt, mégis képes volt szabadon elôadni aiki technikáit. Talán ez is bizonyítja, hogy az aiki egyfajta az anyagtól független, inkább szellemi dolog. A KI sosem tûnik el, független az egyén fizikai állapotától. Takeda Szokaku például élete végéig ragaszkodott ahhoz, hogy maga vezesse edzéseit, annak ellenére, hogy jobb oldala egy sérülés következtében csaknem teljesen lebénult. Emlékét ôrzi Az utolsó szamuráj címû nagy sikerû film.)
Hat hónapos ajabei tartózkodás után Ueshiba visszanyerte egészségét. Degucsi bátorította, hogy váljon külön az Omoto Kio szervezettôl, költözzön a fôvárosba és alakítsa ki a saját rendszerét. 1927-ben az Ueshiba család házat bérelt Tokió Siba Sirogane negyedében, és Morihei egy a Simazu herceg által átalakított biliárdteremben kezdett órákat adni. A következô években többször költöztek, majd az egyre több jelentkezô miatt Usigoméban létesítettek dozsót és rezidenciát (jelenleg ez az aikido vezetôinek dozsója).
Kano Dzsigoro, a dzsúdó "pápája" - miután saját szemével gyôzôdött meg Morihei aiki technikáiról - kijelentette: "Ez az én ideális budóm, az igazi dzsúdó!"
Számos kiváló Kodokan-tanítványt küldött Ueshibához tanulni. Egyikük, Mocsizuki Minoru, késôbb saját aikido stílust fejlesztett ki.
1931-ben kész lett a Kobukannnak nevezett dozsó, és egy évre rá megalapították a Budo Fejlesztô Társaságot, ahol Morihei volt a fôinstruktor. Sioda Gozo, a Josikan Aikido jelenlegi vezetôje is ekkortájt kezdett el itt tanulni. Mindig szoros kapcsolat volt a Szokaku-féle kardvívás és Ueshiba aikidoja között (ôk ketten talán a kor legjobb vívói voltak), sôt egy ideig kendo szakosztály is mûködött a Kobukanon.
Morihei, mivel úgy érezte, hogy fia, a könyvmoly Kisshomaru (pedig ô maga is ilyen volt kiskorában) nem lesz képes folytatni életmûvét, örökbe fogadott egy Tanaka Kijosi nevû fiatal vívót, aki azonban néhány évvel késôbb - ismeretlen okból - elhagyta a családot.
A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas oktatás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül speciális órákat adott a katonai fôiskolákon és rendôrakadémiákon, valamint oktatott színészeket, táncosokat és szumó birkózókat.
Íme néhány történet azok közül, amelyek ebben a korban igencsak ismertek voltak:
...A híres Miura tábornok, a japán-orosz háború hôse, a Daito iskola tanítványa volt, és Szokakutól halott Ueshibáról. Egy nap felfigyelt a dozsó cégtáblájára, és bement körülnézni. Elôször cinikus volt, de a látottak kezdték meggyôzni és elhatározta, ô is Ueshiba tanítvány lesz. Mindazonáltal - még mindig egy kicsit hitetlenkedve - egy edzést szervezett a Tojama Katonai Akadémián. Ennek bajonettharcos (jukendo) tanítványai vadságukról, méreteikrôl és erejükrôl voltak híresek. Biztatták Moriheit, használjon védôöltözetet, mert esetleg durvák lehetnek a dolgok. Ueshiba mosolyogva utasította vissza ôket:
- Mivel fa bajonetteket használnak, semmi ok az aggódásra. Egyenként fognak támadni?
- Természetesen - hangzott a válasz.
- Én mindig, minden oldalról várom a támadást! Kérem jöjjenek csoportosan!
Hitetlenkedve csak egy hallgató indult elôre. Amikor a többiek látták, hogy a hátsó felére pottyan, elvesztették a fejüket és egyszerre megindultak. Minden igyekezetük ellenére egyikük sem ért olyan közel, hogy megérinthette volna Moriheit.
...A katonai rendôrség akadémiáján a hallgatók különösen kegyetlen meglepetést eszeltek ki. Általában 20-30 résztvevôje volt egy órának, de egy alkalommal mindössze egy tanítvány jelent meg. Ueshiba csak egy rövid foglalkozást tartott, majd kisétált a rövid udvarra, hogy hazatérjen. Ekkor hirtelen elôrajzottak a "hiányzók", botokkal, fakardokkal és bajonettekkel felfegyverkezve, hogy "üdvözöljék" mesterüket. Morihei szokásos higgadt módján fürgén elkerülte a támadásokat, majd átment a kapun, mintha semmi sem történt volna.
...Oszaka központi rendôrfônökségén Ueshiba megkérte az öt legerôsebb tisztet, hogy szorítsák le ôt a padlóra, egyikük tartsa fojtásfogással felülrôl, a többi négy pedig egy-egy végtagjánál rögzítse. Bár Morihei teste teljesen a rendôrök alatt volt, azok egy pillanat alatt lerepültek róla. A kívülállók alig láttak bármiféle mozdulatot, ezért megkérdezték a rendôröket. Azok így válaszoltak: "A teste eleinte szinte kellemetlenül lágy volt, mint a selyem, azután ahogy a rövid kiai elhangzott, mintha egy darab vas lett volna, és elrepültünk."
Aki a fojtásfogással tartotta, megjegyezte: úgy érezte, hogy a kezei lefejtôdnek a mester nyakáról. Ueshiba nevetve pirongatta ôket: "Tanuljatok hatékonyabb letartóztatási technikákat, hátha egyszer igazán veszélyes bûnözôkkel lesz dolguk!"
...Morihei többször mondta tanítványainak, hogy ha csak egyszer is meg tudják lepni, hatalmas lakomát rendez nekik. A tanulók éjjel-nappal próbálkoztak a közelébe férkôzni, de hiába. Még amikor aludt is, ahogy a közelébe értek, Ueshiba összerezzent és felébredt. Azt gondolták, egyáltalán nem is alszik, vagy valamiféle idegrendszeri rendellenességben szenved, így az orvost hívták, hogy megvizsgálja.
"Jól érzem magam, miért hívtatok orvost?" - kérdezte Ueshiba.
Elmondták neki az éjszaka történteket.
"Legyetek nyugodtan, aludtam. De tudnotok kell, bármikor közeledik valaki felém, amint kb. 5 méteren belül ér, a testembôl és az ô testébôl kilépô láthatatlan sugarak találkoznak, így azonnal megérzem a jelenlétét, még álmomban is."
Sirata Szenszej emlékezett vissza, hogy egyszer ô és egy másik fiatal ucsi-desi (a mesterével együtt élô tanítvány) kilógtak élvezni az éjszakát. Habár Ueshiba szobája elég messze volt a dozsó kapujától, és a távozók minden óvintézkedést megtettek, hogy ne csapjanak zajt, mesterük másnap váratlanul rájuk kérdezett: "Hol jártatok a múlt éjjel?"
...Egyszer Ueshiba vonaton utazott a tanítványaival. Egy idô múlva a mellette ülô ember hirtelen megdermedt, és furcsa fintort vágott. A tanítványok azt hitték, Morihei nyilván ismeri, mert mosolygott rá. A következô állomáson azonban a mester így szólt az emberhez: "Tûnj el!", mire az hanyatt-homlok lerohant a vonatról. "Ki volt ez?" - kérdezték a többiek. "Egy zsebtolvaj" - felelte a mester.
A vonatokról szólva, Ueshiba Japán egyik legigényesebb utasa volt. A vonat indulása elôtt legalább egy órával kint akart lenni az állomáson, ugyanakkor gyakran és szeszélyesen váltogatta útiterveit. Túlérzékenysége miatt tanítványai sosem tudták, mit várjanak tôle egy utazás elôtt.
...Niki Kenzo, azaz "Dr.Barna Rizs", az egészséges táplálkozás támogatója, egyik legkorábbi tanítványa volt. Ueshiba nem tartotta oly fontosnak a barna (hántolatlan) rizst, de mivel mindig voltak emésztési problémái, a sima, egyszerû ételeket kedvelte: a zöldségeket és a halat. Titkos fegyvere volt a csirkehúsleves! Valahányszor nem érezte jól magát, egy jó nagy tállal evett belôle. Ugyanakkor - a legtöbb budokával ellentétben - szinte sohasem ivott szakét.
...Tanítványai egyszer megkérdezték Ueshibát, hogy a nindzsák különbözô trükkjei valóban megtörténtek-e. "Túl sok filmet néztek!" - felelte. "Fogjátok a fegyvereiteket, majd én adok nektek egy valóságos nindzsucu bemutatót!"
Körülbelül tízen vették körül a dozsó közepén. Ám ahogy rátámadtak, csak egy légáramlatot éreztek, és Morihei eltûnt.
"Erre, erre!" - hallották hívását 8 méterrel arrébb, a második szintre vezetô lépcsô közepén. Késôbb azonban határozottan mérges lett, amikor újabb trükköket kértek tôle. "Meg akartok ölni, csak a szórakozásotokért? Minden egyes alkalommal évekkel rövidíti meg az életét az, aki ilyen technikát hajt végre!" - mondta.
Felmerül a kérdés, hogy ha Ueshiba budója a szeretetért, és a békéért jött létre, vajon hogyan gondolkodott a II. világháború alatt? Oniszaburo Degucsival ellentétben, aki sohasem adta fel pacifista elveit és börtönbe is csukták emiatt, Morihei a császári uralom lelkes támogatójának tûnt. Tanított a katonai fôiskolán, számos tanítványa volt a háborút irányító tábornokok közül, elment Mandzsúriába az ottani bábkormány meghívására stb. Ugyanakkor fia írta róla, hogy a háború elôtt és alatt is sokszor hallotta apját keserûen panaszkodni: "A katonaságot az állam szörnyen vakmerô, meggondolatlan ôrültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet. Az igazi budo az életet kell, hogy táplálja, erôsítse a békét, a tiszteletet és a szeretetet, ne akarja fegyverekkel szétrombolni a világot." Ueshiba utalt rá, hogy 1942-es Ivamába költözése többek között azért történt, mert sejtette, hogy a háború nem fog Japán számára jól végzôdni, és remélte, hogy az aikido már egy új korszak hitvallása lesz.
Valóban, a háború kiürítette a Kobukan dozsót és Morihei az említett okok miatt, valamint a városi élettôl és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja az aikidot és a földmûvelést is. Gyakran mondogatta: "Számomra a budo és a földmûvelés egy és ugyanaz!" Fiára ruházta át a tokiói dozsót, lemondott hivatali pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy letelepedjenek a néhány évvel azelôtt vásárolt birtokukon, az Ibaragi tartománybeli Ivama nevû faluban. Itt élte át Ueshiba a háború hátralévô éveit, nyugalomban a földet mûvelve és gyakorolva, valamint felügyelve a Suren dozsó és az Aiki szentély építkezését. Tulajdonképpen Ivamát tekinthetjük az aikido szülôhelyének. Elôször aiki-dzsucunak, majd aiki-budónak nevezték a módszert, és inkább mûvészetnek tekintették. 1942-tôl (amikor az aikido kifejezést elôször használták hivatalosan) 1952-ig Morihei tovább finomította a technikákat, és tökéletesítette az aikido filozófiáját.
Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidonak, de Ueshiba biztos volt az ellenkezôjében: az aikido virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi értékeit. Így is történet. 1948-ban létrejött a japán Aikikai (Aiki Szövetség), hogy támogassa az aikido elterjedését bel- és külföldön. Ueshiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, ô maga jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt, imádkozott és meditált órákon át, majd az idôjárástól függôen tanult vagy a földjét mûvelte. Esténként pedig vezette az edzéseket. Szaito Morihiro, az ivamai dozsó jelenlegi vezetôje így emlékezik:
"Amikor meditált, a levegôt súlyos, szinte zord, ünnepélyes szellemiség járta át, de amint abbahagyta, éreztük meleg szeretetét és irántunk való jóságát! Az aikido és a földmûvelés volt az élete, és az egész világmindenség volt a dozsója."
Az aikido a II. világháború után gyorsan terjedt. Ebben nagy szerepe volt a központi vezetôség (Hombu dozsó, Tokió) áldozatos munkájának. Instruktorok indultak útnak szerte a világban, és ma már minden földrészen ismert harcmûvészet az aikido. (A nemrég lezajlott tokiói világkongresszuson 1988 augusztusában a Magyar Aikido Szövetséget is a világszövetség tagjai közé választották.) Ueshiba Morihei, az aikido alapítója "O Szenszej"-ként vált világhírûvé, és számos kitüntetést kapott a japán kormánytól.
1969 tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. (Mint már korábban említettük, egész életét végigkísérték különbözô gyomorpanaszok. Ô maga egy sósvíz-ivási versenyt okolt, amit egy jógamesterrel folytatott, de a rengeteg, rendkívül kemény edzés sokkal valószínûbb kiváltó ok.) Saját kérésére hazaszállították. Noha fizikailag nem volt képes többé vezetni a gyakorlásokat, a dozsóból kiszûrôdô hangok alapján pontosan el tudta mondani, mi történik odabenn. A körülötte élôk szerint soha nem volt erôsebb, mint akkor, teljesen ellazítva magát. Bár teste szinte semmivé lett, olyan nehéz volt, hogy tíz legerôsebb tanítványa sem bírta felemelni.
Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta utolsó instrukcióit:
"Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik emberért."
1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kisshomaru kezét és elmosolyodott.
"Vigyázz a dolgokra!" - mondta és meghalt. Két hónappal késôbb követte ôt hû felesége, Hacu.
Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben.
Részlet Kósa Tibor - Gáspár László: Aikido - Út a test és lélek harmóniájához címû könyvébôl Kósa Tibor (2 dan) hozzájárulásával """
"Az univerzumról még annyit se tudhatott a Mester, mint ma egy tini....., és már úgy nyilatkozni róla, mint egy költői ihletésű igazságról...., egy kissé merész...., főleg, hogy törvényei sem tisztázottak egészében!"
ezt én most nem akarom érteni ... arra gondolsz, hogy az öreg azt sem tudta, hogy van Pluto, nemhogy el tudta volna dönteni, hogy bolygó-vagy sem? vagy mi?
a vén bolond, aki elment északra telepesnek, embereket vezetni, szarból várat építeni, annyit sem tudott az univerzumról, mint ma egy tini? aham, értem. neled mi a véleményed arról, hogyha mindezt nem ilyen kijelentőben mondtad volna, jobban jöttél volna ki belőle? :)
az univerzumról baszki ... mé? mert a mai tinik nézik a diszkoverit? hallod? tele van a világ felnőtt(???) huszonéves emberekkel, akik nem tudnak fizetéstől fizetésig apuka, anyuka nélkül kitartani, nem tudnak udvarolni, egy kólát rendelni a pincértől, vagy a nyakkendőjüket megkötni, de az univerzumot azt kenik-vágják ... csak az a félbolond kaporszakálú ... na, az felé se szagolt ...
Őszintén bevallom, ezt az űrhajós dolgot nem értem. Eddig annyit árultál el magadról, hogy 6 évig foglalkoztál vegyesen karatéval és cselgánccsal. Valamint azt, hogy olvastál O Sensei-ről, illetve tőle. Reméltem, hogy ennél azért több alapja van a kijelentéseidnek. Arra utalva, hogy O Sensei életrajzát és írásait olvasva csak a hülye nem vonja le a korábban említett következtetéseidet nekem sajnos nem elégséges indoklás és ezért azt reméltem, hogy valaki más, aki esetleg már foglalkozott is aikidoval az olvasáson kívül segített neked erre a véleményre jutni. Tehát nem eredeti anyagot kértem (amúgy sem tudok japánul), hanem az elemzést, amiből a szentimentalizmusról és hiperaktivitásról írnak. Persze hajlandó vagyok elfogadni, hogy te is mindent értesz és helyesen értelmezel a témában és ezt egy olyan ember mint te saját maga is ki tudja következtetni, de jobb lenne, ha részletesebben kifejtenéd, hogy is jutottál a következtetéseidre, mert amit eddig írtál, az számomra elég titokzatos és inkább légből kapott, mint kellőképpen megalapozott.
Oké, tehát a plakáttól szépen eljutottunk odáig, hogy Ueshiba Morihei szentimentális és hiperaktív volt, valamint helytelenül állította, hogy az aikido a szeretet harcművészete. Ez csak a te véleményed, vagy tudsz valami forrást is?
Nos, elhiszem, hisz magam elég sokat olvasok, olvastam a Mestertől is.....,....., de.... az idézetei sajnos a szentimentalizmus talaján állnak meg csak!
" Az aikido szeretete " ?
Az Aikidó a tudatos döntések sorozatának életformáló eszköze...., nem szeretetből dönt az ember amikor erre az ösvényre lép, hanem okokból!
Az univerzumról még annyit se tudhatott a Mester, mint ma egy tini....., és már úgy nyilatkozni róla, mint egy költői ihletésű igazságról...., egy kissé merész...., főleg, hogy törvényei sem tisztázottak egészében!
A hétköznapi szóhasználattá válás okán már mindenre kiterjesztették a szeretet szót, a család, az összetartozás és egyéb szociálisan érzékeny fogalmakat...., ami mögött csupán reklámfogás és érdekek húzódnak!
A gondolatok, amiket leírtál teljes mértékben érthetőek és logikusak.
A gond csak az, hogy nem én írtam az idézetet és nem is tőlem idéztek, hanem attól, akinek a legtöbb fogalma volt arról, hogy mi is az aikido, lévén ő alapította és ezen az alapon joga van meghatározni, hogy mennyire harc és mennyire más és hogy van-e köze a szeretethez, vagy sem.
Magam is szívesen feltennék neki jópár kérdést és talán megpróbálnám szembesíteni is egy-két általam talált ellentmondással. De sajnos vele már nem lehet beszélgetni, vagy vitázni a témáról, így kénytelenek vagyunk a rendelkezésre álló tanításokat, írásokat és beszédeket értelmezni próbálva rájönni, hogy mit is gyakorlunk aikido néven és annak van-e még köze hozzá, miféle szeretetről beszélt és hogy komolyan gondolta-e.
A tény viszont tény, az idézet tőle származik és nem ez az egyetlen alkalom, hogy az aikido-t szoros összefüggésbe hozta a szeretet fogalmával. Kérdés, hogy ha nem a jézusi szeretetet próbáljuk beleerőltetni a szóba, akkor is ilyen furcsán hangzana-e a harcművészetek és különösen az aikido kapcsán? A szeretetnek rengeteg jól megkülönböztethető formája és megnyilvánulása van, köztük olyanok, amik nem éppen "tartsd oda a másikat is" típusúak.
Egy szülő vajon nem szereti a kisgyerekét, amikor arra "kényszeríti", hogy iskolába járjon és egyen rendesen, vagy amikor nem veszi meg neki a motoros fűrészt, vagy nem hagyja egyedül autót vezetni? Dehogynem. A javát akarja, óvni a veszélyektől, azaz szereti és ennek ezek a megnyilvánulási formái.
Az aikido szeretete az univerzum törvényeinek követése, az igazság szeretete, az egyensúlyra törekvő következetesség. Nem pátyolgatás, babusgatás, hanem nevelés, a helyes útra terelés. De ugyanakkor felelősségvállalás is.
A buddhizmus is már rég alkalmazta azokat a valláserkölcsi fogalmakat, amikkel a harcművészetek is éltek!
Már maga az a szó, hogy harc, harművészet....., kizárja a békét, a szeretetet.....
A szeretet az ember veleszületett egyféle érzelmi állapota, nem csak értelmi felfogás!
Az AIKIDÓt magam is a tényleges testi harcművészetek egyik legnagyobb és legemberibb módjának tartom, persze ott a Kendó, Karate is! Igaz én csupán csak cselgáncsoztam és karatéztam majd 6 évig......, ám a szellemi áttétele már gyermekségemtől jelen van.... és nem múlt el....!
A szeretet valódi harcművészetét, a lélekből kiindítva, egy bibliai főhős oktatja, Jézus, aki egészen mást mond ellenségeiről...., felebarátairól!
" Ennek az az oka, hogy ez egy egyetemes igazságon alapuló harcmûvészet "
Nos....., lehet é egyetemes igazságon alapuló egy harcművészet, ami már eleve egy harcról szól? Nem é éppen az egyetemes igazságtalanság miatt kellett kidolgozni egyféle olyan harmművészeti eljárást, technikát, amiben nem az ellenfél megölése, nyomorékkátétele a cél, hanem a benne lévő gyilkos indulatok által indított támadás elhárítását és harcképtelenné tételét úgy, hogy annak maradandó károsodása ne legyen? Lehet erre ráhúzni, hogy a szeretet miatt...., de ez így nem igaz teljes mértékben!
A Mester eléggé hiperaktív személyiség volt....., majd a harművészetből erőt, tartást és emberséget nyert, így tudta tökéletesre fejleszteni azt a technikát, ami lenyűgözi az embereket!
