Ajándékul, amit szántál nekem, e néhány évet, Uram, köszönöm. Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz, mert tánc s a dal s az ifjúi öröm mögöttem immár messze elmaradt.
Bizony, tavaszom tarka mámora tovaillant, míg gyöngyöző borához tétova kézzel poharat kerestem. De aranyszemű kalászok aratása vár még reám és egy-egy nyári esten a béke megcirógat engem is.
Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje, szelid verőfény szeptember délelőtt, és hosszú séták még a tél előtt.
S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng, fűtött szobában duruzsol a kályha, tán jó is lesz már ablakomban állva nézni, hogy tarka tömegben odalent ki mást sodor magával most az élet.
Székely Dezső, *Bükkaranyos, 1936. szept. 29.: költő
SZÉKELY DEZSŐ: SOROK EGY CHOPIN-MELÓDIÁHOZ
Mint éji vándort a szúnyogok raja, Csillagok zümmögő kórusa kisér Éber tücsök prim-hegedűjével. Szelekből ácsol emelvényt az éj A nappal üszkén emelkedő holdnak; Arccal simulnak egymáshoz a fák, Mint félálomban súgó szeretők; Csillámló fények szökőkútjainál Egymás szívén alszik két falevél, Míg fáradt testek rakják le ágyukba A hajnalban majd összedűlő álmok Mozdíthatatlan alapköveit… Kiterjesztette szárnyait a csönd Repülni-kész, fölborzolt madara, Majd hirtelen, mint őszi harcmezőn Egy haldoklót a vadviz éneke, Születésemre emlékeztet halkan Egy dallam, és átszövi e lakható magány Éjbe-ásító ablakkeretét: Chopin-melódiák; Folynak belém, mint folyók a tengerbe, Hogy emlékeim hordalékaival Mindörökre elkeveredjenek –; Chopin-melódiák; Könnyű-lebegők, mint varsói szelek, S mint Zelazowa-Wola pillangói, Tiszták, mint a Visztula habjai, S mint záporkönnyek esték hűs szemén; Chopin-melódiák, El-nem-múló visszhangjaitokkal Hallgassatok meg engemet: – Búval telített magányom poharát Emeld ajkadhoz, élő muzsika, Olvassz magadba, termékeny összhangod Áhítatának örököseként, Mert itt állok én: vak, magányos hangjegy, A homály fekete kottapapírján A szív értetlen szünetjeleivel… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szabolcska Mihály, *Tiszakürt, 1861. szept. 29., †Temesvár, 1930. okt. 31.: költő, ref. lelkész
SZABOLCSKA MIHÁLY: AZ ÉG
Az ég az én legjobb barátom, Én együtt érezek vele; Vígan köszöntöm, hogyha látom, Ma tiszta, vidám reggele. Friss szárnyait lelkem kibontja S mint a pacsirta, fönt bolyong; Viszont a részvét gyászba vonja, Ha homlokán felhő borong.
Mikor haragszik, – hű barátja, – Zsolozsmákkal csitítgatom, Vagy áhítattal nézve rája, Remegve, némán hallgatom. Majd csillapulva hogy felém int Szivárvány-szín kendőjivel: Szent, édes érzés szárnya érint S imádsággal felel szivem,
Nagy, mély szerelmemről iránta Beszélhetnének a mezők S a rét ezernyi vadvirága, Hol annyiszor elnézem őt... Nem csügg az ifjú oly rajongva A szűzi, tiszta homlokon, Mikor először csókra vonja: Mint én az én barátomon.
Mikor más alszik, csöndes éjen, Én ő vele beszélgetek S szemébe elmerülve mélyen, Vágytól, gyönyörtől reszketek, Hosszan, soká elnézzük egymást, S ha lehull egy-egy csillaga: Ah, mintha – idenézve folyvást – Ez intés nekem szólana.
Ilyenkor, mit más észre sem vesz, Nekem kitárja titkait; Halk, szellemnyelven szól szivemhez, Lekötve sokszor hajnalig. S csodás, mélységes tudománynyal, Mi mindent mond ekkor nekem?!… – Ha én azt gyarló, földi szájjal Valaha kibeszélhetem!
Sík Sándor, *Bp., 1889. jan. 20., †Bp., 1963. szept. 28.: irodalomtörténész, költő, esztéta, piarista szerzetes
SÍK SÁNDOR: AZ ŐSZ DALOL
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is. Mert minden él, És minden elmegy.
Elnézést kérek, hogy beleszólok és azért is, hogy az alábbi hosszú verset bemásolom, de sikerült meglelnem az egyik művet...hátha még aktuális. /Nem nagyon bíztam benne, mert amit Dolna nem talál meg, azt másnak már eléggé reménytelen.:-)/
***
Lackfi János
Kölcsön kenyér Ad notam „Szeget szeggel"
Jaj, a mecsboksz, jaj, a mecsboksz, Odavan! Diri néni elkobozta Csúfosan! Átkozott igazgatói Iroda! Mért evett a fene engem Be oda?
Nem magamtól! Diri néne Rám rivallt, Akkor én már sejdítettem Ám a bajt! Köz tulajdonát rongálom, Így visít! Mert a falon gurigázom A kocsit.
Még hogy a köz tulajdonát, Közröhej ! A falat tán a köz festi Pemzlivel ? És a puha mecsboksz-kerék Kinek árt? A hölgy ingyen ajándékoz Unokát?
Jó, én is ingyen szereztem, De talált Tárgyak között ez az autó Engem várt! Átfestettem gondosan fém- Részeit, Zöldebb versenyautó nem is Létezik.
Sebesebb volt, mint egy ferde Gondolat, Verhetetlen pad felett és Pad alatt. Betelni sehogy sem tudtam Én vele, Hát most aztán fújhatom már, Ég vele!
A napvilág ablakon át Bélesett, Dirinére kést hajított, Éleset. Nem segített rajtam persze Mégsem ez, A napfény nem dobócsillag, Nem sebez.
Na de várj csak, Diri néne, Csendesen, Suli után merre ballagsz, Meglesem. Házad körül ott sündörgök Napra nap, Ne is álmodd, hogy kutyád majd Megharap !
Ások neki én hatalmas Gödröket, Beléesik s hetek hosszat Döglöget. Engem ilyen vén szipirtyó Nem ver át, Láttam én már hamuban sült Unokát!
Tudok jobbat, autójának Féke van, Szétkapom én szerelőként Gondosan. Elgurul majd le a völgybe Féktelen, Mérges lesz a diri néne Éktelen.
Ott leszek én, végignézem Fa mögött, Látom robbanni az autót, S röhögök. Nézem, ahogy diri néne Sírdogál, Kölcsön autó, kölcsön kenyér Visszajár!
****
/Azért a versben található ötleteket nem kéne megfogadni!:-)/
Felébredek. A takaró lidérce kilobban, újra csigaház-fehér, s nem moccan többé. Becsapott az álom: nem volt s nem is leselkedik veszély; csak összecsúszkált s szarva gombszemével nagyon soká meredt reám az éj; de nyála – utcalámpa fénye – szárad, foltot se hagyva, szőnyegén szobámnak.
Felébredek. Most kellene kimennem vizelni, inni, s a paplan alá! S nem mozdulok... A vekkeróra jár, közeleg-távolodik, mint a sínen elkattogó, vörös tehervonat – és murva-másodpercek hullanak a töltésszélre... Ajtómat bezártam; a fridzsiderben ébred csak az áram, s vonít fel – tolvajt álmodó kutya –, de tejhez, sajthoz, parizerhez ér nyelvével, és ha mindent végigízlel, elalszik újra – elméje fagyott rekeszeiben a gondolatok oly rendezettek, hogy szinte irigylem.
Felébredek. Az éj végére jár; tudom, a farkasok órája ez. Az ablakon csontujjal ág neszez, de senki más! Nem gyilkosok loholnak, markolva pisztolyt, kést – a mát a holnap felváltja csak, nem felkoncolja, bár ki tudja? Mégis, oly jó lenne tudni – mit is? Hogy meddig tart e rettenet, s mért félek úgy, mért nem tudok aludni, ha farkasok óráján ébredek?
Felébredek. S úgy kerülget az álom, mint robbanóanyag-raktárt az őr; gyújtózsinóron – minden idegszálon – a félelem lidérclángjai kúsznak – magam a detonáció elől hová is menekítsem, hova fussak? Egy keskeny, űri résbe e világból kisurrannék – de Pallasz szürke baglya lelkem iramló egerét bekapja, s még mielőtt az égbe visszahussan, mint szőrcsomót, kiöklendi magából.
Felébredek. Ma is, mint minden éjjel. Tudom, a farkasok órája ez. Áram vonít fel, csontos ág neszez, s kilobban paplanom gyűrött lidérce; a szőnyegen a lámpa csiganyála, síkos derengés dermed rá szobámra; és jár a vekkeróra: vak vonat, vakog az alvadtvér-zakatatak; s markolva pisztolyt, kést, gyilkos lohol álmom sikátorában valahol; s Pallasz baglyának hányadéka, én görgök, rút szőrgolyó, a föld szinén; s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom csillámlik jéggé dermedt arcomon.
Felébredek. Már hamujába roskad az éj. Uram, irgalmazz farkasodnak!
Este van, este van, zsibong az egész ház, (- Bejöjjön? Ne jöjjön?) A homály kinn bénáz. Meglocsolva a kert, dolgozhat a vakond, Egyik túrás mozog, látni az ablakon. Vagy tán csak a sötét játszik a szemünkkel, Az előbb a sufni, most a bokor tűnt el. Az egészet mindjárt egy óriás befalja, Gyomorkorgás-formán kél a tücsök hangja.
Teraszon egy ketrec, benne nyúl motoszkál, Tudja, hogy Johanna répahéjat hoz már. Féltékeny a Bogáncs, nem is marad nyugton, Ám kap egy kis répát, csámcsog rajt, mint húson. Fészekből kiesett tollgombóc-fióka, Benn a nagyszobában trónol reggel óta, Ágnes etetgeti léggyel meg tojással, Büszke, mert anyuka lett belőle mára.
Mint dobócsillagok, denevérhad röpköd, Égre láthatatlan ultrahangot köpköd. Az előszobában sok iskolatáska, Még aki akarna, sem léphetne másra. Hiába civódik sok gyerekkel anyja, Cuccait mindegyik folyton szertehagyja. Anyai kérésre hümmögve rábólint, S elfelejti gyorsan, még nem ér ajtóig.
Simon a meséit asztal mellett ontja, Ámulva hallgatja Margit és Dorottya. Fura jármű-szemlén járt a fiú tegnap, Beszédében most is kerekek forognak. Guruló koporsó, torta, budi, medve, Kormánnyal, motorral mind fel volt szerelve. Nekiiramodtak dombnak és lejtőnek, Apró darabokra sokan összetörtek.
Számítógép a Föld, van rajta egy nagy lyuk, Képernyőnek hívják, azt bámulja apjuk. Hottentotta nyelven nézi a szótárat, Kap sok üzenetet, szeme könnybe lábad. Tölti a honlapot, fordítja a verset, Nyüstöli a nyelvet, a főttet s a nyerset. Fülig elmerülve virtuális vízben Szövegben lubickol, hét határon innen.
Papírt kunyerálni most beszalad Ágnes, Munkából kihúzza apját, mint a mágnes. - Nem ingyen a papír, ára van ám annak! Papír-vám fejében nagy puszik csattannak. Sarlóját felveszi végtére a gazda, Még el-el turkálgat hegyével a gazba, Keservesen látja, hogy sok van még hátra, Se vége, se hossza ez a betűtábla!
Aztán nagy sóhajjal kapcsolván a gépet Munkából hazatér, agyából kilépked. Eddigre a lányok már süteményt sütnek, Az arcuk kipirult, a tészta most sül meg. A sütő mint tárló, úszik aranyszínben, S mint egy múzeumban, világít a kincs benn. Némi noszogatás kell a terítéshez, Ha kés van, nincs villa, s nincs tányér, ha kés lesz.
Ha megvan már minden, a sót hova tették, Kinél lehet a vaj, paradicsom lesz még? Múlatják az időt efféle kérdések, Cincognak a villák, csattognak a kések. Mondják, magyar nem szól, míg nincs hasa telve. Hogy ez ma nem így van, bizony nagy szerencse. Mert míg megtömődnek lassanként a gyomrok, Töltik a levegőt beszédek és gondok.
Ki-ki elszidja itt a tanárt, diákot, Szívéről legurít sok követ, nagy átkot, Mire mindannyian jól bevacsoráznak, Leeresztik minden bajuk, mint egy kádat. Próbál más fejében ki-ki tenni rendet, S mert ezt más nem hagyja, összeveszekednek. S ha a huzakodás a plafonig ér fel, Szülők boronálják széles gereblyével.
Felugat a kutya. - Ki jön ilyen este? Ládával, vödörrel ez Bokodi Eszter! A vödörben eper, a ládában meg meggy, Ajándékként hozza, a kertjükben termett. Sajnálja fán-bokron látni ott rohadni, Gyermekeik nagyok, nem fogy el már annyi. Úgyhogy a gyümölccsel, máskor meg zöldséggel Beállít nemegyszer, hinti nagy bőséggel.
A vén szomszédasszony, ki van másfél mázsa, Ekkor nyitja száját esti káromlására. Közben a család a szobát csendesíti, Villanylepel helyett sötéttel teríti. Magukat gyertyákkal árny közé beássák, A szoba nagy bárka, jöhet az imádság. Szavakból híd épül, járni lehet rajta, Énekkel lépdelnek át a túli partra.
Jó későre jár már, mars mindenki ágyba! Még most következik néhány mini-dráma. - Ki mosott már fogat, hajat, kezet, mindent? Holnap korán keltek, ne olvasd a könyved! A számítógéped kapcsold ki, fiacskám! Kicsiknek lesz mese, de alvás jön aztán! Tücsök darálja most a mákos sötétet: Álmot termelgetnek az agy nevű gépek.
Kisfaludy Sándor, kisfaludi, *Sümeg, 1772. szept. 27., †Sümeg, 1844. okt. 28.: költő
KISFALUDY SÁNDOR: A BEREKNEK GYORS KASZÁSI…
A bereknek gyors kaszási Már utolsót vágának; Az árnyékok óriási Hosszúságra nyúlának; Mink ott járánk, meg-megállánk A rét magas füvében: S hogy a bürün általszállánk A folyamnak mentében, A vízbe letekintettünk, És alattunk és felettünk És bennünk is a menny volt, S szívünkben szent tűz lángolt.
Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hüse a pincének. Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!« Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint unt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az ujra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Hárs Ernő, *Magyaróvár, 1920. szept. 26.: költő, műfordító, közgazdász
HÁRS ERNŐ: ŐSZI KIKERICS
Most is a régi az egykori völgy, s nem kopik el ragyogása soha, bármily erős viharok verik is. Még a dió- meg a körtefalomb holtan a mélybe sem ért, uj erőt gyűjt a jövőhöz a rügyteli ág. Lábnyomainkat az őszi eső elsimitotta, s a földretiport réti fűszál felemelte hegyét. Évbe fut év, mialatt ugyanegy díszbe borul tavaszonta a táj, s fagykarikás kikericsszemeit tágramereszti a dombok ölén mindegyik ősz. Egyedül mi vagyunk mások azóta, kik úgy sietünk, mint a folyóhabok, egyre tovább. Semmi sem őrzi a hajdani perc vad gyönyörét, csak a kő s a növény. Vedlik a szív, amikor bucsuzik, válik előbbi szokásaitól. Meztelenül didereg, s lohadó vágyaihoz könyörög melegért. Majd a világot is így veti le elboruló tudatunk, s vigaszul nem visz a végtelen éjbe egyéb útravalót, csak a földi öröm elviruló kikericsmezeit.
Szivedre hajtva fáradt fejemet szeretném magam elfeledni s mint örök vándor, ki megérkezett, mult éveim súlyát levetni; sorsomból életedbe térni, onnan tovább sohase menni, külön, magamnak nem is élni, csak a szemedben, mosolyodban, a melletted múló napokban; a jóságodban megpihenni, megfürödni tisztaságodban s melegségedbe betemetni szegény magános fázó életem.
Kiss Irén, *Bp., 1947. szept. 25.: író, költő, hímző
KISS IRÉN: A BŐR SÁTRÁBAN
Ahogy a bőröd vesz körül – kitágít s elhatárol, hogy benne mindent megtanulj magadról s a világról: mint egy lengőajtó, lebeg s lobog mint sátorponyva, amit épp átfúj valaki, vágyván egy ős titokra. Véges vagy, mégis végtelen születtél, s elköszönhetsz, magadnak olykor ura vagy, máskor rabságba görnyedsz. A látvány, mit szemed befog, párás fektetett nyolcas: szemedbe ötlő végtelen, míg peremébe botlasz. S ami azon túl dagadoz: a nemtudás homálya. Isten játszadozik veled a tarkód mögé állva.
Jár-kel, mint a habzó tenger, Úton-útfélen az ember; Fényfogatok törnek-futnak, Rőt kufárnék síkoltoznak; Éktelen sípját kínozza A zsemlének árulója.
Tarka nősereg Jön és ellebeg; Hosszúfejü arszlán népek, Megrakott kalmár legények, Csörgő kardú hős vitézek, Nyirott bajuszu szinészek, Tarka livreü apródok; Futkorászó schusterpúbok, Fagylaltozó delnők, tisztek, Jőnek, mennek, hoznak, visznek! Úgy zajlik itt minden, mintha Tán valahol égés volna; Fejem kábul, szemem szédül… Elszoktam az efféléktül!
Beh untatnak e mismások, E betanult kacsintások, A farizeus mosolygás, Mely egyet mond és érez mást; Ez a nagy álarcos élet, Hol más testet hord a lélek, Mint ahogy azt eleinte Az Uristen teremtette. Oh mint szédül fejem ettől A mesterkélt báb élettől; E sok bajtól, e sok zajtól, E sok mindenféle hangtól!
Hozzászoktam a magányhoz, A falusi némasághoz, Hol élünk, de nem cselekszünk, Egy virágos sírban fekszünk, Hol előttünk minden óra Hosszu, mintha láncon volna, És utánunk puszta emlék, Elfeledt gond, bús sötétség; S még nem tudom elitélni Falun jobb-e vagy itt – élni?
Ott az unalom, Itt a lárma nyom. Ott van érzés, de nincs ember, Itt van ember, de nincs nyíltság, Egymás mellett nyargalunk el, Nincs időnk rád, szent barátság; Jár az ember ábrándjával, Mint a hangya tojásával; S álmai után mig ásit, Szíve apránként elvásik. Így megy aztán a tömeggel Küzdve, mint küzd, minden ember, Nem gondolva más dolgával, Lássa mit tesz az magával!
Városi, falusi élet! Az ember százszor cserélhet, Lelke mégis békületlen, Nincs jól ottan, nincs jól itten, Földről esd a mennyországért: S onnan ismét visszavágynék! Forró gőzféle a lélek, A vágyak tűzétől éled; A test tartja őt sokáig, De ő szabadulni vágyik, S hányja-veti érzetünket, Pihenést csak néha enged, S addig küzd a poranyagba, Míg azt végre szétpattintja.
1. Áll a kazal, áll a négy fa, áll a ház is, minden néma, s mégis milyen szépet mesél. Vihar-felhőt kerget a szél.
2. Hát itt csak egy üveg áll? Hogy-hogy nincs hozzá pohár? Üvegből csak egy ihat, szomjan hal a többi hat.
3. Furcsa tájék, furcsa föld… Egyik partja csupa zöld, a másik meg oly sivár… Fölötte egy zöld sirály vergődik a bősz viharban.
Bús homályban régi ház, vajon ki lakhatik abban? Biztos tündérkék tanyája, reszketve a hajnalt várja.
4. Piros nap ül a hegyen, hozzá arany híd megyen, átíveli a tavat. Fénytündérek játszanak,
habvitorlák lengenek, rózsás felhők kék hegyek, köztük ott a Badacsony. Ugye ez a Balaton?
5. Zöld nap arany vére csordul. Ház nő ki a barna porbul. Nem is egy ház, két kis villa, fülemüle, csíz, pacsirta, vagy tán cinkék laknak bennük? S körül szépen ápolt kertjük citromsárga szénát terem. Így mesélte az ecsetem.
„Boglár partjain.“, Balatonbog- lár, 1961. június 8. [65-66.]
Vas István, *Bp., 1910. szept. 24., †Bp., 1991. dec. 16.: költő, író
VAS ISTVÁN: SZEPTEMBERI VALLOMÁS
Még az előbb füstöltek a dombok fellegeket, Bővizü, vad rohanás hasította a bús egeket, Szálltak a színek a mély feketétől a sűrű fehérig, Melyben a jég csontos, kopogó keze benne fehérlik. Láttam az őskori sárkány megremegő taraját Elkanyarogni a méla, dunántuli dombokon át, Gyászszinü torka időnkint gyors villámokat okádott, Zúgtak a régi diófák, féltek a kerti virágok. Gyorsan elért a hegyekről egész a Dunáig a köd, Eltűnt lassan a város a zápor fátyla mögött. Dörgött a nagyfejű szörny és szétfoszlott azután, Könnyű szivárvány játszik már odalenn a Dunán. Vízben a tengeri, sírnak a kettétört venyigék, S már odafönt megzendül a menny színe, távoli kék. Szebbre szinezte a városkát ez a búcsuvihar. Hogy remeg ott sok temploma ódon tornyaival! Földerül asszonyi, lágyívelésü mosollyal a messze, Már a vidéket a szép magyar ősz arany övvel övezte. Mintha aranyszínű méz leperegne a nyílt, üde szájba, Úgy hull e kései nap finom édessége a tájra, S úgy csordul ki a hála arany remegése belőlem: Szép is e tájat nézni az őszi napon heverőben!
Erre meg arra utaztam, gondtalan ifju valék, Láttam a gótivü Prágát s régi zsidónegyedét, Jártam a Burgban, jártam a császárlombok alatt, S láttam az új diadalt is, a munkásvárosokat. Láttam a valcer bölcsőjét, a bécsi nagy erdőt, Jártam Svájcot, az Alpeseket s a sok alpesi fürdőt, Láttam, az ég meg a tó szine arra milyen lebegő kék, Szíttam a büszke, ripacs havasok meredek levegőjét. Jártam a Rajnavidéken s enyhe Vogézeken át, Láttam a drága Velencét, régi, regés Veronát. Hát amiket bekalandozott egykor a képzeletem! Járt az a Vadnyugaton s utazott a vadabb Keleten.
S most, ahogy itt heverek, most árva szivembe hasit – Rég kigunyoltam e szót – hogy nem lehet élni, csak itt. Úgy, ahogy itt, lélegzeni, látni sehol se lehet, Nincs ilyen ég se, csupán Pannonia földje felett. Párás, őszi időben kékszinü, zöldszinü dombok, Halk, aranyos szél és ti pirosló, sárga falombok! Lent a Dunán megvillan a lassu, ezüstszinü hab – Vergilius Múzsája se volt ennél finomabb. Lejjebb csónakok úsznak a római part közelében, Újszerű villák állnak a farkasok ős szigetében. Csillog az alkonyi fényben a sárga, a kék, a piros, Tarka szinük s ez a táj s ez az élet olyan latinos!
Közben a falvakon ott tündöklik a mélytüzű bánat, Az veri vissza a fényt tetejéről a rőtszínü fának. Ballag a dűlőúton a lomha paraszti szekér, Nyúlik a két ló, míg a halom tetejére felér. Már tovatűnik az út egyenetlen hajlatain, Véle a bú döcög és körülötte a táj se latin. Míg a dió meg a szőllő várnak a fürge szüretre, Hajlong mind a vidék s vágyódik messze, keletre. Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll, A Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.
Megszelidült lobogás, keserűség, mélyen elomló, Nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló, Érett mérték, széptüzü forma, lazulni nem enged, Hetyke szeszély, de amely kanyarogva teremti a rendet. Tőled kaptam a dalt, még gyermeki lantomon én is, Itthoni Múzsa te, barbár klasszika, szittya poézis! Őseim egykori végzete erre a földre vetett, Oly gyönyörű, hogy ez alkonyi fénynél itt lehetek. Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd, Már elhagytam a régi, nagy útat, az őseimét. Visszataszít-e karod, vagy simogat és befogad? Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad.
Mindent, mindent, ami még itt a tiéd, szeretek, Szép, nemes arcokat, ősi, de elfinomult fejeket, Földeidet szeretem meg a népét s népe dalát, Búzavetések nyári szinét, gyönyörű mosolyát. Éjt-napot átölelő vigadás, amely ünnep a szemnek, Lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek! Bánom is én, hogy e vágy oly félszeg, olyan felemás! Megbűvölt ez a fáradt, alkonyi, mély ragyogás. Mind feketébb-feketébb lesz a kert, megnőnek a fái, Jó itt a domb tetején a vidék fölött este is állni. Hegytől a vízig a sors száll csöndesen, éjfeketén. Ég a szívemben örökre a méla, dunántuli fény.
Sinka István, *Nagyszalonta, 1897. szept. 24., †Bp., 1969. jún. 17.: költő, író
SINKA ISTVÁN: ARANYOS-CSEPPŰ…
Aranyos-cseppű őszi délben, piros, hűs mustok idején szeretném, ha a lányszemekre fényt küldene az esti álom, s mint valami kipattant titkok: új plánéták, nagy csillagok hullanának ajándékul ölükbe.
Wathay Ferenc, felsővattai; Vathay, *Nagyvág, 1568. szept. 24., †?, 1610. jan. 22. után: költő, naplóíró, festő, végvári vitéz
ÁLDOTT FILEMILE… (részlet)
1. Áldott filemile, ily nagy énekelve hogyhogy jutál mast ide? Holott, lám, hazámban harmad Szent György hóban valál, s mi hoza ide? S ott szólván kertemben, rúzsaágak közben, ki az, ki külde ide?
2. Ily nagy messze földre s tengernek szélire hogy tudtál ide jűni? És csudálom, látván, víg vagy az fák ágán, s kedved van énekelni, S nem penig fogságban, mint engöm, sok láncban hoztak, s győztél röpülni.
3. S talánd csak ez órán, emez ciprus ágán kezdéd el énekedet, Mert mind azóta is nem hallottam szód is, sem láttam szömélyedet, Miúta hazámtúl, elváltam vígságtúl, s most indétád szívemet.
4. Azért, hogyha te vagy, s értem fáradva vagy, nagy munkádat köszönöm, Jóakaratodat, vigasztalásodat elég jó néven veszöm, De az te jüttödön, hangas éneködön nincsen semmi örömöm.
5. Mert feledtem vala, s most vetettem vala szívembűl bánatimat, Én édes hazámat, jó szabadságomat és szerelmes árvámat, De meg fölfordétád, s újobbon indétád szóddal régi nagy búmat.
6. Mert eszembe juta szódrúl házam tája, ott való éneklésed, Szép piros hajnalban, nyugodván ágyamban, hallik vala zöngésed, Én ablakom alatt, mint ez torony alatt, így vala föcsögésed.
7. És miként te mostan röpdécsölsz az fákon, valék én is ily kedvvel, S én kedves társommal kedvemre egymással járok vala; örömmel, Hegedűzöngésvel, mint szód, ily énekvel, élek vala víg szívvel.
