Kék nyári ég!... most dong a légy és zsong a csend... és zengi fent a hangafán a csalogány szabad dalát... Ott szalad át egy fürge gyík mint szürke csík. És vígan ring a rozmaring S a kékharang... giling-galang... Úgy elmereng!... Mint csipke reng a gyöngyvirág. Göröncsös ág hernyót himbál. És kalimpál egy megbódult, hátára hullt cserebogár. Mézespohár a lonckehely a kis korhely méhecskének. S a fecskének örök varázs egy nagy darázs. Kering a szél, ring a levél, susog a nád... És int a szád még nedvesen: „Csókoljon meg, én kedvesem, csókoljon meg!”...
Rónay György, *Bp., 1913. okt. 8., †Bp., 1978. ápr. 8.: költő, író, műfordító, esszéíró
RÓNAY GYÖRGY: CSAK HALVÁNY ŐSZI KIKERICS
A szikrázó napfény kihúnyt. A ködön át csak bágyatag sugarak szitálnak fölénk. A hajdan árnyas fák alatt avar csörög, ha szél szalad, s ha este jő, a meztelen tölgy ágait bús holdsugár csókolja csöndesen.
A fecskék, gólyák elröpültek. Csak verebek maradtak itt. Nárcisz, jázmin rég elvirult. Csak halvány őszi kikerics szégyenkezik magányosan, s ha fuvalom kel s átoson a park fölött, holt levelet ringat a Rákoson.
A dombok zöldje megfakult. Mindenfelől csak fekete barázdaoldal int felém. A falvak esti éneke elcsöndesült, nem vár a lány szerelmesen legényre már a kútnál este. A falu komoly lett, télre vár.
Járok a csöndes őszi erdőn, szántások mentén ballagok. Nézem a lomha varjakat. Csak ballagok. Csak hallgatok. Hiába várnám: nincs madárszó. Az édes illat elveszett. Fölkel a hold. Köd száll a völgyre. Egy-két levél pereg.
Elhervadtak a tulipánok, elszálltak hűtlenül az álmok. Kezemben halvány kikerics hervadozik. A télre várok. Minden eltünt: vágy, május, illat, virágok és szerelmes órák. Szivemben sem maradt egyéb, csak egy halvány kikerics, a jóság.
Mindszenty Gedeon, *Jolsva, 1829. okt. 8., †Eger, 1877. jún. 5.: költő, kat. pap
MINDSZENTY GEDEON: A SZERETET DALA
Szeretlek, szép szűz Mária! Isten legszebb leánya, Kiben a menny és föld ura Örök kedvét találja; Mert, mint a hófehér galamb, Jövél a bűnös földre… Szeretlek, szívem gyöngye!
Szeretlek, szép szűz Mária! Jézusom szent szülője, Illatfa, melybe oltatott Üdvünk arany vesszője, Szívedből lett a drága vér, Mely eltörölte vétkem… Szeretlek, én reményem!
Szeretlek, szép szűz Mária! Te, Szentlélek arája, Kinek fején a hét malaszt Tündöklő koronája; Csodálatos erényidért Egész világ magasztal… Szeretlek, tiszta hajnal!
Szeretlek, szép szűz Mária! Lelkünk védelme, vára, – Imáidért esengenek A gazdag és az árva; Kérd mindnyájunkért szent Fiad, Nyerj éldást nemzetünknek… Ó, Mária, szeretlek!
Fodor József, girolti és nagyilondai, *Nagyilonda, 1898. ápr. 22., †Bp., 1973. okt. 7.: költő, író, újságíró, műfordító
FODOR JÓZSEF: ŐSZI TÜNDÖKLÉS
Nézd, aranyban égnek a bokrok, Nézd, derűt száz tarka sugár ad, Kiröppen a sárga erdőkből Csillanó szárnnyal a madárhad. Nézd, fanyar, jó illatot szórnak Az agg szőlők a venyigéken S az öreg dombok felragyognak, – Így kell, szívem, meghalni szépen!
Olyan az élet, mint egy álom, Hát álmodjuk piros szeszéllyel, Zárjuk le, mint a kedves tájak, Ha derűjét ősz küldi széjjel: Aranyos intését az évnek. Hogy véget ér már nemsokára – Mint egy tüneményes, halk ének, Mely meghal csöndben – s nincs halála.
Az alkonyatban áll a régi ház. Fáradt falán fázékony pirkadás van, Mint vénzarándok álmos, csöndpalástban, Ki térre tévedt s egy ávét imáz.
Vállára vészes évek súlya hullt S már alig bírja terhét roskadozva. Mint régi kór, őröl testén a mult S fejét dérrel hamvasra harmatozza.
Csak áll némán mint roskadt kriptasír S a zárt kapun belül minden pihen rég. És rég elvérzett vágyak titka sír S árnyként jár vissza egy-egy régi emlék.
Egymásba ásít sok tágas szóba: Ó’ butorok, borongó, barna képek. Remegve rejti régi babona Bús lábnyomát sok porló nemzedéknek.
Holt tán e ház is? Dermedten hever És többé föl nem ébred semmi szóra. De olykor nesz dobog fel: még az óra, A régi háznak fáradt szíve ver.
A Petőfi Társaság költői- nek antológiája [223-224.]
Adonyi Nagy Mária, *Éradony, 1951. okt. 6.: költő, újságíró, műfordító
ADONYI NAGY MÁRIA: ALKONYAT
Íme amikor fölfakad a csönd s elmondhatatlan marad erdő elfeketült kéz kékbe fagyott alkonyat
A hallgatásból nőtt ez az arc tűnődés tengeréből buggyant torkomra gyöngyöt álmodott
Valahonnan eddig villog a fájdalom villámok fáit rejti az erdő ultrahangok lüktető záporába valamennyi virág egyszerre belezendül
A szavak mögül most elmozdul a tér csillagtól csillagig futó este kikezdi földemet – tőletek hozzámig sötétül – csak az alkonyat utcája egy szál remegésbe burkolva csak a fasor két könyörgő keze Visszatérésem hídjai ezek a képzetekbe
Fodor Géza, *Dercen (Ukrajna), 1950. okt. 6.: költő, pedagógus
FODOR GÉZA: LORELEY
SZONETT – TÜKÖRRE, HOLOGRAMMAL
Mint ívek sarlói, akkor reggelen Egyszerre kélt fel az égre a hét nap Hogy zárt meredélyén e sziklafalnak A levegőtér is izzott, reszketett
Míg eggyé nem olvadt szikla- s égperem A fék felett, hol folyton újra támadt Lángvöröse a lézeres zsarátnak Mint átvérzett tűz egy szikraékszeren
Majd, miként fényre fény vagy árnyra árny csap Egymást oltva ki túl a velin-égen Eltűnt minden hologramos sugárzat
…S bár perdült hajóm fenn a vízesésen Ezüstrácslott bűvköre a varázsnak S ELMERÜLTEM TÜNDÖKLŐ KÉT SZEMÉBEN
S A VÍZTÜKÖR LEGMÉLYEBBKÉK TERÉBEN Ezüstrácsként villant még a varázslat – És szárnyalt hajóm, fel egy vízesésen
Hogy előtünt törve lenn a sugárzat Meglebegve az elmerülő égen Mint mikor a szél gyúl és szárny alá kap
Hol egy tű fokán átszűrt lángtörésben Reszketett csak zárt tüze a zsarátnak S a víz alól is újfent széjjeláradt Amíg minden külön nem vált egészen
Majd olyan fénnyel, mit csak dal teremthet Rendre felcsendült szemében a hét nap És benne úszott árnya tört hajómnak Mint sarló, hasítva velin-felleget
Kormos István, *Mosonszentmiklós, 1923. okt. 28., †Bp., 1977. okt. 6.: költő, műfordító
KORMOS ISTVÁN: CSILLAGOM…
Szárnyas cseléd az anyám Elment a Tejútra, Kócos angyalok ingét Kék teknőben mossa. Szőke kontya kibomlik, Haja száll a szélben, Teregeti a ruhát Napsugár-kötélen…
Mosásért az angyalok Csillagokat adnak, Ezüstöst és ragyogót Kötényibe raknak. Boldogan viszi szegény, Bandukol a porban, S megáll gyönyörködni a Kapott csillagokban…
Kiveszi a legszebbet Csöndben a kötényből, Mutatja a fiának: Énnekem az égből. Azt a fényes csillagot Lesem minden este, Így láthatok a sárból Szegényen is mennybe…
A nehéz vers Az vaskos És mondanivalója van Sosem lebegtet Álmot vágyat És nem is súlytalan A lírai én a nehéz versen Bakancsosan is átsuhan
A könnyű vers Az súlytalan És csak úgy lebeg Álmok ringanak Benne s vágyak Sóhajok lengenek A lírai én a könnyű versen Átoson vagy átszalad Míg csönd paskolja – jó szülőként – A mezítlábas szavakat
Mily kegyes Istened, te sólyom, hogy mindent magasról figyelhetsz, hogy mindig felszálló áramok melegét ülve meg, lebeghetsz embertől idegen mélységek fölött is; szárnyadat kitárva libbensz el északos gerincek, hófödte fennsíkok, koronás szarvasok uralta irtások, fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg mentén, és egyszerre befogod ezer völgy sejtelmes zugait, míg mi, itt lent ragadt puhányok, szemünket meresztve hunyorgunk, félvakon vergődve tekintünk fölfelé, irigyen követjük röptödet, mintha még nem tudnánk, hogy soha nem leszünk képesek Istenünk szívéig fölszállni!
Be jó lenne még azt mondani mindig: Szívem fürösztik tavaszi kegyek, a napsugár is éget, virágosak a rétek, és holnap kirándulásra megyek.
Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel elintézni az egész őszi dolgot: - Eh, nem fél, aki bátor, csak rövid nyári zápor, és boldog marad mindig, aki boldog.
De hiába, már nincs levél a fákon, halk tűz robogja be a tűzhelyet, felhők - mint soha régen - bóbiskolnak az égen, s már nem lehet, már nem lehet...
Csiki László, *Sepsiszentgyörgy, 1944. okt. 5., †Bp., 2008. okt. 3.: költő, próza-, dráma-, esszéíró, műfordító
CSIKI LÁSZLÓ: Ó
(á la Mozart)
Voltam én már máig annyiféle, jogom van végre más reményre, fordultam árnyékra, fényre, mint a mohó tűz bibéje, árnyam néztem, hogy elér-e s ki vagyok? Netán megérte? Öröm-e vagy bú a béke, érte vagyok – és mi végre? Jaj, miért, és jaj, miért ne?
Magam ellen, magam perében tanúként már annyit beszéltem, nem lesz ezután semmiképpen védelmemre annyi érdem, hogy gyanú árnyéka ne érjen. Sugalltam feketén fehéren, ne féltsetek, de hagyjatok félnem, nem gátol vád, sem szemérem, nagyobb leszek a porban térden.
Rovom ezeket a rövid sorokat, mindenik géppuska-sorozat, végüknél végem, annyit érek. Legyél tőlük nálam boldogabb, kacagd a búmat szabadon s a véget, tudod te, mit ér egy gondolat, kinek kezén, lelkén az ítélet. Maradj magadnak, kérlek, mint őszi, hosszú hangulat.
Voltam én már máig annyiféle magam ellen, magam perében, jogom van végre más reményre, hogy gyanú árnyéka ne érjen, kacagd a búmat szabadon s a véget, legyél tőlük nálam boldogabb, sugalltam feketén fehéren, tudod te, mit ér egy gondolat, kinek kezén, lelkén az ítélet, nagyobb leszek a porban térden.
Szabó Magda, *Debrecen, 1917. okt. 5., †?, 2007. nov. 19.: író
SZABÓ MAGDA: POCSOLYA
Az eső táncolt, énekelt, a fűvön körbe járt, átvonta, húzogatta a gally között haját, aztán kavics sértette fel szelíd lábát, megállt, elhalt ártatlan éneke, nem táncolt már tovább.
Elsántikált a hegy felé, s az izgatott homály sem maradt itt magában, utána baktatott, s az ég, az ég, az is rohant nyomába, futott a nyáj, a vasszínű üsző fellegek nyája, dobogott, kopogott, topogott az a sok pata ott, s a kunkorodó, villámfényt lobogó kis szarvakon röpült előre az ég kifeszült lepedője.
És kivillant mögüle a derű, a csupaszvállú, gyönyörű, a nevető, a kékszemű, s az arany szarvast üldöző rőt agarak, a kürtölő, pirostorkú napsugarak.
Derékig ködben állt a palástos hegytető, hogy száradjon ruhája, alábújt az eső, s hogy itt járt, nem maradt egyéb nyoma, csak ott, ahol az út lejt, egy kerek pocsolya.
Egy gyöngebőrű, csillogó, nyujtózkodó, örökös lázban borzadó, kerékforgásnyi tó, egy cseppnyi, villanó, sarló formájú és sekély, vízből kovácsolt, élő pengeél, amelynek metszése nyomán elválik látszat és való.
Talppal egymáson, egybeforrva egy lenti kép, egy fenti kép, egy fenti ég, egy lenti ég, egy dupla búra homorúja meg domborúja, egy fenti nyírfa, lenti nyírfa, s magasban-mélyben levelek, kocsányuk két szélben rezeg; két szél motoz, egy fent és egy alant, és két galamb, két kékszárnyú galamb hussan, az egyik idefenn, a másik odalenn, két rebbenés, két villanás, egyetlen, mégis iker suhanás a levegőben s a vízfeneken.
Egy semmi víz, olyan sekély, akár egy sovány pengeél, s két világ határsorompója, mely talppal egymásnak feszül: csak guggolok felette, s nézem, amint arcom is elmerül, amint vállam is elmerül, térdem is elmerül, és elmerül minden köröskörül.
És elindulok odalenn valami nedves homokon, és víz alatti falevél árnyékozza be homlokom, neszez a víz alatti szél, s ha felnézek, fejem felett a gyöngebőrű pocsolya, mint a kútkáva, oly kerek, s akárha egy kút fenekéről tekintenék fel, csillagok rezegnek a káva körében, csepp holdak, vándorló napok, s fú fenn a víz feletti szél, kis hullám túrja a vizet, a zöld körön átfénylenek az ezüsthasú levelek.
Aztán, akár a hal, megperdülök, és feldobom fejem, s már ismét ott vagyok a fényes felszínen, vállam kiemelem, hátam kiemelem, és túlhágok a fénylő peremen. S talppal egymásnak, egybeforrva, rám villog a két ugyanaz: s rezeg a pocsolya vizén a káprázat meg az igaz.
Madách Imre, alsósztregovai és kiskelecsényi, *Alsósztregova, 1823. jan. 21., †Alsósztregova, 1864. okt. 5.: költő, író, drámaíró
MADÁCH IMRE: DALFORRÁS
Ha a zöld gyep hullámira terűlök S eltölt körűlem mindent napsugár, S mig elkábúlok fényétől, melegje Mint új élet forrása végigjár: Nem is tudom már, lelkem hol végződik, Vagy a nap fényének hol kezdete, Csak azt tudom, hogy olyan édes élni Keblünknek ott, hol minden él vele. Nem is tudom az életnek zsongását Hallottam-é, vagy szűmben dal terem, Arany felhőnek árnya szállt-e végig, Vagy életöröm, ittas érzelem?
Ha dombtetőről nézek ifju hajnalt, S virágkelyhekből száll az illatár, Mint áldozat, ragyog a játszi harmat, S üdvözletet danol a kis madár: Nem is tudom már, lelkem hol végződik, Avagy hol van a hajnal kezdete, Csak azt tudom, hogy oly édes szeretni Szivünknek, hol minden szeret vele. Nem is tudom, a kis madárnak dalját Hallottam-é vagy szűmben dal terem, Virág illatja-é ez édes mámor Avagy te vagy ifjúi szerelem?
Ha elhangzott a munkás nap zajgása S halkan felkél a halvány holdsugár, Mig a halál s titoknak őrtündére Csillag leplével mint kisértet jár: Nem is tudom már, lelkem hol végződik, Hol kezdődik a csendes éjszaka; Csak azt tudom, hogy kétség s nyúgalom közt Kell mindkettőnek hullámoznia. Nem is tudom, a csillag ragyogását Csodálom-é vagy szűmben dal terem, Kisértetes denevér surran-é ott Az éjen által vagy bús szellemem?
Ha jő az ősz, virágink elbucsúznak, Fagyos szél sír madárdalok helyett, Pereg a zúz, repülnek a vadlúdak Bucsúzva ködlepett rónák felett: Nem is tudom már, lelkem hol végződik, Hol kezdődik a halvány ősz köde, Csak azt tudom, hogy olyan édes halni Keblünknek, hol minden meghal vele. Nem is tudom, hervadt virágszál-e ott, Avagy lelkemben őszi dal terem, Darvak repülnek-é a szürke égen, Vagy messze sejtésű képzeletem?
Ha megriad a vészek trombitája És összefutnak barna fellegek, Mint harcosok, a villámok cikáznak, Ordít a szikla, az erdő recseg: Nem is tudom már, lelkem hol végződik, Hol kezdődik a vészek fellege, Csak azt tudom, hogy dúlni és enyészni Szeretne e haragvó szív vele. Nem is tudom, a felhő villámlott-e, Avagy lelkemben honfi dal terem, De azt tudom, hogy itt cserek dűlnek csak, És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.
Kedves Zsonát! Nagy örömmel és őszinte elismeréssel olvasom a gyűjteményedet. Nagyra tartom a munkádat, és kérlek, nehogy zokon vedd a pontosítást. Soha nem jutott eszembe az adatokat nézni, csak most, a személyes ismeretség okán. Nádor Tamás sajnos már nincs közöttünk, 2008. dec. 6-án meghalt.
Köszöntöm szeretettel a Kedvesch versek topik lakóit és látogatóit. :)
Nádor Tamás : Szeptember
Aranylabda szisszen: leereszt a nap, hegy mögé szuszogja a hulló nyarat.
Kiürült a pálya, nincs nézősereg: szélbe szállingóztak a falevelek.
Csak a sárga gyep van, rajta tűz nyoma, nyár üszkét szaglássza egy ázott kutya.
