Egy messzi vándor jött, ki ős romok Felől regélt: A pusztán szörnyü két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok, S vad szenvedélye még kivésve ég A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszura A holt homoksík némán szétterül.
Legyen e kis vers kézitükröd, fogadd el tőlem, hordd magaddal ő téged hord magával, angyal. Most semmi, csak tükör. De hidd el, ha tündérarcod benne fürdik, megszínesül a színeiddel és szebb lesz, mint festmény, virágszál, hízelgőbb, mint költői bókok és csillogóbb a brilliánsnál. Engedd, hogy izgató keretként négy szegletén körülvezessem a véremet, pirosló repkényt. Lásd, poklok trombitái bőgtek és millió vulkán kicsattant, mindegy volt! nem hallottam őket. Én elfordultam és merengtem, legapróbb kapcsod pattanása leghangosabb zaj életemben. Az uccát szórótűz sebezte s én tehozzád tapogatóztam, hogy megkérdezzelek: szeretsz-e? Fiú vagyok, huszonhat éves, sötét szemű, de férfiakkal és költőkkel össze ne tévessz. A Holdból hullt le gyenge testem, itt más a légkör és az élet, szerencse, hogy öledbe estem. Mint többi trubadúr elődöm a Holdban: hölgyemért rajongva tükörvéséssel bíbelődöm. Földön, Holdban te vagy a legszebb! legyen e kis vers kézitükröd, amit kezem remegve metszett. Azért van, hogy téged mutasson, lehet-e szebb a költemény, ha szép mint te, tündérkisasszony?
Hervay Gizella, *Makó, 1934. okt. 10., †Bp., 1982. júl. 2.: költő, író, műfordító
HERVAY GIZELLA: ZÖLD
A végtelent érinti a boldogság ujja, ujjam csak ujjadat érinti, s boldog vagyok végtelenül.
Egy gyengéd zöld fát láttam, s egész délután ott nevetett szememben. Ha úgy örülnél te is ennek a fának, ahogy én, nevetne a szemedben egész délután. S szemedben hajladozna gyengéd-zöld nevetésem. Énekelek neked – énekelj nekem. A frissen festett padra újságpapír ragadt, szófoszlányok hirdetik szemtelenül és szabályellenesen a frissen festett áprilist. Ujjam ebbe a zöld délutánba mártom, és rikító szerelmes szavakat mázolok az égre: pimasz és harsány és gyengéd-zöld szavakat, hadd hancúrozzanak, bukfencezzenek le az orrod hegyére, hadd legyen még kuszább ez a vers, mint ez a bolond délután.
Kulcsár Ferenc, *Bodrogszentes, 1949. okt. 9.: költő, esszéíró, szerkesztő
KULCSÁR FERENC: FORRÁS
Aki nem kezdődött és nem múlik el, aki nem hallgat, és jaj, nem felel, ki változatlan s érzékelhetetlen, és azzá lesz, aki lesz és lehetetlen, aki előtt név és névtelenség semmi, ki nem távozik s nem bír megjelenni, ölelkezések súlytalan, izzó láza, ezer évek áradó, parázna hiánya, befogadó s kiáradó, akadozó titok, aki nincs, de léte végtelenné nyitott, ki magasabb az égnél s tengernél szélesebb, aki felé utam égő porban vezet, tűhegy, melyen minden élő forog, s övéi a gyilkosok s mind a boldogok, ki elevenben s holtban önmagát figyeli, s létével minden zug csordultig van teli, az Első fény, akinek van Neve, s elgondolhatatlan a szelleme, ki szótlanul szól és némán árad, sodorva hitvány göncét a szolgaságnak, aki által hozzám az egész világ beszél, a villám, a fű, a szivárvány s a szél, körökön túl izzó, mérhetetlen nulla, fenségesen s folyton megvalósuló s újra, szándékaim, szavaim, perceim ünnepe, musica mundana, széttengerző zene, ő, tulajdonságok nélküli semmi –
mindenem, kit nem tudok megnevezni.
Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából [197.]
Juhász József, *Szentistván, 1914. márc. 8., †Szentistván, 2003. okt. 9.: költő, lapszerkesztő
JUHÁSZ JÓZSEF: ŐSEIM NYOMÁBAN
Jártam az egerek futóárkaival felszabdalt határt, nézve száraz szamártövisek merengéseit, mint a szugerált. Riadt fácánok csattogtak fölöttem, pöfetegek fehér tojásai és sziksó világítottak amerről jöttem s merre gázoljak a torkigérő sásban. Vadrozsok, perjék fűzérfejeit lengette a békés őszi szél, távolban kékült füzesek felől harangszóra fülelt a kolomp, szikfüvek, zsurlók bokrai felett héja vadászott s környező tanyák lusta lúdai sziszegtek utánam. Káprázatosan szikrázott a Nap és egyszerre csak utamat állták a lápos szélén támolygó falak.
Ez hát a hely, hol apám született száz évvel előbb! A cselédház romok, zsombékok és turzások megett sehol egy lélek. Csak a traktorok zúgnak messze, ahogy szántanak. Most először s talán utolszor megsimogattam a málló falakat minden gatyás ős homloka helyett. Akácok, zsályák, szittyók, csanalak, ostornélküli poshadt csordakút, ti hallhattátok meg leghamarább, mikor véresen, félmaszatosan a szülődikón elsírta magát… Bolygók, csillagok, felhők és szelek, ti halhatatlanok, egy pillanatra áhítatosan most álljatok meg, míg szemem, fülem, ernyedő szívem belemártom a végtelenségbe s ráborulok e megáldott földre.
Horváth István, *Magyarózd, 1909. okt. 9., †Kolozsvár, 1977. jan. 5.: író, költő
HORVÁTH ISTVÁN: AZ ÉN VÁNDORLÁSOM…
Jöttem valahonnan. Megyek valahova. Az én vándorlásom nem szűnik meg soha. Jöttem ibolyák közt, ezüstpatak szélén, rétek illatárján, zúgó erdők mélyén.
Jártam piros arccal fehér ludak után, mezítelen lábbal, egy szál ingben csupán. Zivatarok útján sokszor álltam félve, s hallgattam az Isten beszédjét a szélben.
Vihar megtépázott. Zápor mosta testem. Villámcsattanáskor égő szemmel lestem a Menny fényességét az ég megnyílásán. Remegve néztem, hogy nincs a felhőn sárkány? Ha a nap kisütött, megráztam az inget, s úgy néztem, hogy nőttem legalább egy singet?
A tarka szivárvány, ha lenyúlt a földre, úgy néztem, hogy ő az Úristennek övje, s a vége alatt, ha kecskebukát vetek kétszer egymás után, egyben leány leszek. Lelkem úgy pihent az Isten tenyerében, mint pelyhes pacsirta az anyja fészkében.
Vándorló utamon meg-megálltam itt-ott, s kinyíltak előttem bimbóba zárt titkok. Soknak mihelyt láttam, le is hullt a szirma, s néztem a kóróját könnyhullatva, sírva.
Jártam kalangyák közt ihlettől szentelten. Madarak dalával versenyt énekeltem… Sarlórecsegésben, kaszasuhogásban, kapa pengésében, villavillanásban dal volt. Élet dala, zengő-bongó ütem. Hangjukban a kenyér s a szabadság üzent.
Hallgattam a csendnek beszédjét a télben. Csillagok üzentek titkokat az éjben. Lelkemet pengette az Istennek ujja, hogy rezgő húrjain örökkétig fújja…
Most barázdában járok: fekete ugaron. Bús szelek sóhajtnak zúzmarás avaron. Megyek, meg sem állok vándorló utamon, fekete barázdán, zúzmarás avaron.
Jöttem valahonnan s megyek valahova. Az én vándorlásom nem szűnik meg soha. – Vár a diadalom!… Zúzmarahullásban, örök elmúlásban tovább zeng a dalom!
Kék nyári ég!... most dong a légy és zsong a csend... és zengi fent a hangafán a csalogány szabad dalát... Ott szalad át egy fürge gyík mint szürke csík. És vígan ring a rozmaring S a kékharang... giling-galang... Úgy elmereng!... Mint csipke reng a gyöngyvirág. Göröncsös ág hernyót himbál. És kalimpál egy megbódult, hátára hullt cserebogár. Mézespohár a lonckehely a kis korhely méhecskének. S a fecskének örök varázs egy nagy darázs. Kering a szél, ring a levél, susog a nád... És int a szád még nedvesen: „Csókoljon meg, én kedvesem, csókoljon meg!”...
Rónay György, *Bp., 1913. okt. 8., †Bp., 1978. ápr. 8.: költő, író, műfordító, esszéíró
RÓNAY GYÖRGY: CSAK HALVÁNY ŐSZI KIKERICS
A szikrázó napfény kihúnyt. A ködön át csak bágyatag sugarak szitálnak fölénk. A hajdan árnyas fák alatt avar csörög, ha szél szalad, s ha este jő, a meztelen tölgy ágait bús holdsugár csókolja csöndesen.
A fecskék, gólyák elröpültek. Csak verebek maradtak itt. Nárcisz, jázmin rég elvirult. Csak halvány őszi kikerics szégyenkezik magányosan, s ha fuvalom kel s átoson a park fölött, holt levelet ringat a Rákoson.
A dombok zöldje megfakult. Mindenfelől csak fekete barázdaoldal int felém. A falvak esti éneke elcsöndesült, nem vár a lány szerelmesen legényre már a kútnál este. A falu komoly lett, télre vár.
Járok a csöndes őszi erdőn, szántások mentén ballagok. Nézem a lomha varjakat. Csak ballagok. Csak hallgatok. Hiába várnám: nincs madárszó. Az édes illat elveszett. Fölkel a hold. Köd száll a völgyre. Egy-két levél pereg.
Elhervadtak a tulipánok, elszálltak hűtlenül az álmok. Kezemben halvány kikerics hervadozik. A télre várok. Minden eltünt: vágy, május, illat, virágok és szerelmes órák. Szivemben sem maradt egyéb, csak egy halvány kikerics, a jóság.
Mindszenty Gedeon, *Jolsva, 1829. okt. 8., †Eger, 1877. jún. 5.: költő, kat. pap
MINDSZENTY GEDEON: A SZERETET DALA
Szeretlek, szép szűz Mária! Isten legszebb leánya, Kiben a menny és föld ura Örök kedvét találja; Mert, mint a hófehér galamb, Jövél a bűnös földre… Szeretlek, szívem gyöngye!
Szeretlek, szép szűz Mária! Jézusom szent szülője, Illatfa, melybe oltatott Üdvünk arany vesszője, Szívedből lett a drága vér, Mely eltörölte vétkem… Szeretlek, én reményem!
Szeretlek, szép szűz Mária! Te, Szentlélek arája, Kinek fején a hét malaszt Tündöklő koronája; Csodálatos erényidért Egész világ magasztal… Szeretlek, tiszta hajnal!
Szeretlek, szép szűz Mária! Lelkünk védelme, vára, – Imáidért esengenek A gazdag és az árva; Kérd mindnyájunkért szent Fiad, Nyerj éldást nemzetünknek… Ó, Mária, szeretlek!
Fodor József, girolti és nagyilondai, *Nagyilonda, 1898. ápr. 22., †Bp., 1973. okt. 7.: költő, író, újságíró, műfordító
FODOR JÓZSEF: ŐSZI TÜNDÖKLÉS
Nézd, aranyban égnek a bokrok, Nézd, derűt száz tarka sugár ad, Kiröppen a sárga erdőkből Csillanó szárnnyal a madárhad. Nézd, fanyar, jó illatot szórnak Az agg szőlők a venyigéken S az öreg dombok felragyognak, – Így kell, szívem, meghalni szépen!
Olyan az élet, mint egy álom, Hát álmodjuk piros szeszéllyel, Zárjuk le, mint a kedves tájak, Ha derűjét ősz küldi széjjel: Aranyos intését az évnek. Hogy véget ér már nemsokára – Mint egy tüneményes, halk ének, Mely meghal csöndben – s nincs halála.
Az alkonyatban áll a régi ház. Fáradt falán fázékony pirkadás van, Mint vénzarándok álmos, csöndpalástban, Ki térre tévedt s egy ávét imáz.
Vállára vészes évek súlya hullt S már alig bírja terhét roskadozva. Mint régi kór, őröl testén a mult S fejét dérrel hamvasra harmatozza.
Csak áll némán mint roskadt kriptasír S a zárt kapun belül minden pihen rég. És rég elvérzett vágyak titka sír S árnyként jár vissza egy-egy régi emlék.
Egymásba ásít sok tágas szóba: Ó’ butorok, borongó, barna képek. Remegve rejti régi babona Bús lábnyomát sok porló nemzedéknek.
Holt tán e ház is? Dermedten hever És többé föl nem ébred semmi szóra. De olykor nesz dobog fel: még az óra, A régi háznak fáradt szíve ver.
A Petőfi Társaság költői- nek antológiája [223-224.]
Adonyi Nagy Mária, *Éradony, 1951. okt. 6.: költő, újságíró, műfordító
ADONYI NAGY MÁRIA: ALKONYAT
Íme amikor fölfakad a csönd s elmondhatatlan marad erdő elfeketült kéz kékbe fagyott alkonyat
A hallgatásból nőtt ez az arc tűnődés tengeréből buggyant torkomra gyöngyöt álmodott
Valahonnan eddig villog a fájdalom villámok fáit rejti az erdő ultrahangok lüktető záporába valamennyi virág egyszerre belezendül
A szavak mögül most elmozdul a tér csillagtól csillagig futó este kikezdi földemet – tőletek hozzámig sötétül – csak az alkonyat utcája egy szál remegésbe burkolva csak a fasor két könyörgő keze Visszatérésem hídjai ezek a képzetekbe
Fodor Géza, *Dercen (Ukrajna), 1950. okt. 6.: költő, pedagógus
FODOR GÉZA: LORELEY
SZONETT – TÜKÖRRE, HOLOGRAMMAL
Mint ívek sarlói, akkor reggelen Egyszerre kélt fel az égre a hét nap Hogy zárt meredélyén e sziklafalnak A levegőtér is izzott, reszketett
Míg eggyé nem olvadt szikla- s égperem A fék felett, hol folyton újra támadt Lángvöröse a lézeres zsarátnak Mint átvérzett tűz egy szikraékszeren
Majd, miként fényre fény vagy árnyra árny csap Egymást oltva ki túl a velin-égen Eltűnt minden hologramos sugárzat
…S bár perdült hajóm fenn a vízesésen Ezüstrácslott bűvköre a varázsnak S ELMERÜLTEM TÜNDÖKLŐ KÉT SZEMÉBEN
S A VÍZTÜKÖR LEGMÉLYEBBKÉK TERÉBEN Ezüstrácsként villant még a varázslat – És szárnyalt hajóm, fel egy vízesésen
Hogy előtünt törve lenn a sugárzat Meglebegve az elmerülő égen Mint mikor a szél gyúl és szárny alá kap
Hol egy tű fokán átszűrt lángtörésben Reszketett csak zárt tüze a zsarátnak S a víz alól is újfent széjjeláradt Amíg minden külön nem vált egészen
Majd olyan fénnyel, mit csak dal teremthet Rendre felcsendült szemében a hét nap És benne úszott árnya tört hajómnak Mint sarló, hasítva velin-felleget
Kormos István, *Mosonszentmiklós, 1923. okt. 28., †Bp., 1977. okt. 6.: költő, műfordító
KORMOS ISTVÁN: CSILLAGOM…
Szárnyas cseléd az anyám Elment a Tejútra, Kócos angyalok ingét Kék teknőben mossa. Szőke kontya kibomlik, Haja száll a szélben, Teregeti a ruhát Napsugár-kötélen…
Mosásért az angyalok Csillagokat adnak, Ezüstöst és ragyogót Kötényibe raknak. Boldogan viszi szegény, Bandukol a porban, S megáll gyönyörködni a Kapott csillagokban…
Kiveszi a legszebbet Csöndben a kötényből, Mutatja a fiának: Énnekem az égből. Azt a fényes csillagot Lesem minden este, Így láthatok a sárból Szegényen is mennybe…
A nehéz vers Az vaskos És mondanivalója van Sosem lebegtet Álmot vágyat És nem is súlytalan A lírai én a nehéz versen Bakancsosan is átsuhan
A könnyű vers Az súlytalan És csak úgy lebeg Álmok ringanak Benne s vágyak Sóhajok lengenek A lírai én a könnyű versen Átoson vagy átszalad Míg csönd paskolja – jó szülőként – A mezítlábas szavakat
Mily kegyes Istened, te sólyom, hogy mindent magasról figyelhetsz, hogy mindig felszálló áramok melegét ülve meg, lebeghetsz embertől idegen mélységek fölött is; szárnyadat kitárva libbensz el északos gerincek, hófödte fennsíkok, koronás szarvasok uralta irtások, fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg mentén, és egyszerre befogod ezer völgy sejtelmes zugait, míg mi, itt lent ragadt puhányok, szemünket meresztve hunyorgunk, félvakon vergődve tekintünk fölfelé, irigyen követjük röptödet, mintha még nem tudnánk, hogy soha nem leszünk képesek Istenünk szívéig fölszállni!
