A nap lassan búcsút int mára. A büszke fákra furcsa fények ülnek, A felhők a földhöz közel kerülnek. Tompuló neszek közé érkezik A bíborszínű alkony, S mint homokban a lábnyom, Tűnik az idővel nyomtalan. Csendesül bennem is a zajgó lüktetés, Az este úgy ér, mint bársonykezű, Gyöngéd ölelés. A kéklő álmok messze repítnek, Utamon arcok, hangok kísérnek. Nincs fájdalom és nincsenek könnyek - Hunyt szemem mögött az emlékek Csöndben széppé szelidülnek.
Térey Sándor; 1900-ig Knoblauch; 1911-ig Kuthy; családi neve Kuti, *Debrecen, 1886. okt. 2., †Bp., 1955. okt. 11.: költő, író, műfordító
TÉREY SÁNDOR: ÉNEK KEDVESEM ÖLÉBEN 2.
ÉJFÉLKOR A HEGYTETŐN
Mint ezüstporzót, ujjaim között elpergetem ez átlátszó setétet. A fákon tul sejted a messzeséget? A szél, mely most hajadba ütközött már megborzolta ott fent azt a kéket, mely olyan gőgös csillagtól szegetten.
Állnak a törzsek méla komolysággal a végtelennek nyitva ablakot. Az est köntösse, mely kiteregetten pihent az ágbogon, megszaggatott, megtépte sebes nyári zivatar.
Mégsem tudnak betelleni a nyárral. Ki nyárban nem tesz el sok sugarat a hosszú télben egyedül marad, hiába várja: alkony színesedjék, nem látogat hozzá a drága vendég, akit vezessen ünneplő szobákon amelyek mennyje csók, a fala álom nélküle minden fáj, és bánt, zavar.
Óh mert a fa, ugy döntsék bár ki tőből, még álmodhat a messze kikötőről, s az erdőnél roppantabb óceánon, mint rendületlen felmagasló árboc, dalolhat ujra éghez és sugárhoz.
De te kis fáradt, drága és komoly ki tiltod a nyarat lelkedtől félve, mint szabadulást a dacos fogoly bámulsz majd újra a téli setétbe idegenűl, későn, élettelen, hagyod, hogy lelked megborzongva éjjel csillaggyűrűs jeges kezével felölelje a végtelen Óh Te egyetlen, hűvös életem!
Sziklay Ferenc, *Aranyida, 1883. okt. 11., †Kassa, 1943. dec. 19.: író, szerkesztő
SZIKLAY FERENC: OPTIMISTA ÉNEK
„…mert szerettél engemet a világ fundamentumának fölvettetése előtt.” Ján. XVII. 24.
Enyém a sejtés az esti csendben, Enyém az illat virág-kehelyben, Értem a ritmust az utca-zajban, – Nekem örökké mosolyg az ajkam. Valaki nem hágy kétségbeesnem, Valaki nagyon szerethet engem.
Nem bánt az ármány. Nem bánt az átok. Sérthet akárki, – én megbocsátok. Érhet akármi, nem öl a kétség: Enyém a jóság, enyém a szépség. Hiába minden, jóra születtem, Valaki nagyon szerethet engem.
Nagy úr előtt még nem csúsztam térden. Az irígykedést sehogyse értem. Jég verte fámat idén meddőre? Új gyümölcs elé virul jövőre! Nincs, mi megölje hitem szívemben, Valaki nagyon szerethet engem.
Hogy lettem ilyen? – Veszett világban, Hisz annyi éve csak panaszt láttam: Halál-orgiát, utána bomlott Tülekedést, mely mindent lerontott!… Gyűlölet-éjben hajnalra lestem, Valaki nagyon szerethet engem.
Hogy lettem ilyen? Ki szőtte sorsom, Az ős „Legyen!”-től mindmáig folyton, Szürke szálak közt, színes vetélőn, Millió ősön át, holtakon, élőn, Bűnön, kínon át, – csókon, szerelmen?… Valaki mindég szeretett engem!
Uj magyar museum II. évf. 4. köt. I. füzet, 1944 [3.]
Te, ki szavam veszed időről időre, s elnémítod bennem a fel-felsíró strófát, mondd, mit adhatnék a versekért cserébe? Ajánljam fel Neked a legutolsó órát?
Vagy azt kéred, mikor eszmélt bennem a lét, s anyám-apám válla fölött kinyílt a világ? Bármit fölteszek, mondd hát, mi legyen a tét! Nekem a szóért nincsen hiába-szolgaság.
Szánalmas, semmi kincseim vidd magaddal, legyek árvább, mint márványba vésett költemény. Csak maradjon bennem néhány egyszerű dal, csak a lángot hagyd lobogni ujjaim hegyén!
Van aki vakon tapogatva Keresi a kijáratot Felborult székek között Van aki játssza tovább szerepét Fel-alá rohangálva A színpadon Pedig már a függönybe is belekapott A láng De csak ágál arcán csorog a festék Hadar egyre Valami összefüggéstelen szöveget S van aki nézi Megigézve Mozdulatlanul Miközben lassan mindent beborít a füst
Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, formálódik már, jaj, az istenítélet! Még csak villanydrótok húrja hangolódik, pendül s a mély zöngés elver ablakodig, elver a szívemig, testem belerándul, anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez, a meghasadt égen őszi vonulás lesz, kertedből is elpörögnek a virágok, mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok, elhagynak hűtlenül örömök, az álmok, üres lesz, felsikolt a szíved utánuk. Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít, elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért, süllyedek s felülről rád mégis én nézek, kínozlak s keresztre merevülök érted. Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak, s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak, s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól, te őrzől engemet, én őrízlek téged; fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól, s rálehel az ősz párás, zavaros képet a boldogságról, halálról, rendről, szépről, s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről! A vad áradásban életem kimértem, Sírnék is már érted, sírjál is már értem!
Íme a múltunk: a hegyek: őseink megkövesült gerince. A völgyek anyáink beszakadt medencecsontjai bennük elhalt magzatok a kövek.
Nádasok lengetik a honfoglalók zászlait. A magasba Botond buzogányát emeli a sás.
A kaszák, fejszék, balták nyelükben még Dózsa erejét szorítják. Az ő tüzes koronája a Nap. Kiharapott húsától vereslik máig a szánk.
A Porta felől a fél-Hold fel-feltűnik időnként. Tárogató harsan, a szél.
Hajrázva messziről csapat kukoricás tör elő. Petőfi kardja: lendül előre egy ág Ágyúk dörögnek: körben az egek. Villámlások hasítanak az éjbe, elhamvadó torkolattüzek.
S íme a berukkolt utak, menetelnek szememben felmálházva háborúba, halálba, Isonzóhoz, Don mellé. Meteorszilánkok: repeszdarabok süvöltenek fölénk. Falevelekkel, dögcédulákkal tele ősszel az árok, minden utcaszél.
íme a múltunk: a tüntető utcák, kelet felől végtelen hadoszlopok csikorgó özöne, s az égig felvöröslő évek koromja, belerakódva homlokráncokba, kövekbe, pórusaiba a ránk sötétedett időnek.
Van-e közöttünk, társaim, Ki tiszta emberséget vállal, És mégsem sejti a gyönyör Mély rokonságát a halállal? Van-e közöttünk, emberek, Ki bizonyságot tudna tenni, Hogy túl a gyönyör csúcsain Egyéb is várta, mint a Semmi?
A semmi vár, a pusztulás Sanyargat, mindhalálig minket. Ez ülteti testünkbe és Ez szítja fel érzékeinket. Ezért ölel a férfi, és Ezért hív, hogyha hív az asszony. Halandóságunk működik Húsunkban, hogy gyönyört fakasszon.
Jól érzik azt a szeretők: Fájdalmuk – noha szinte lángol – Az életből következik, Míg boldogságuk a halálból. Ott nyugszanak egymásban, és Úgy feslik ki, akár a rózsák, Múlandóságukból a kéj, És kéjükből a mulandóság.
A halál ténye az, ami Gyönyörrel csábítgatja testünk, Hogy túllépvén korlátaink, Valami örökét teremtsünk. S mégis, a magzat is, amely Félelmünk látható gyümölcse, Nem arra nő a magzat is, Hogy önmagát halálba döntse?
Nem arra jó a gyermek is, Hogy pusztulását megteremje? Ha él – kopik. Ha nőni kezd – A pusztulás növekszik benne. A születőben sok a lét, Olyan, minthogyha csúcson állna. De aztán egész élete Lassú hanyatlás a halálba.
Hát véreink, kik gondtalan Úsznak a kéjben és a vágyban? Bizony halál nemzői és Halálfiai mindahányan. Hát a közösség, melyben tán Továbbél, amit érte tettünk? Bizony a kétnemű halál Foganta azt is, mint szerelmünk.
És így, a biztos pusztulás Jelképei közt, melyek mintegy Sorsunkból rajzanak elő, És mindenfelől bekerítnek, Így s itt, ahol a vágy, a kéj, Sőt még a gyermek is halandó, Marad-e nékünk, társaim, Valami, ami maradandó?
Marad-e nékünk valami, Mégoly dugott érték vagy érdek, Mely nem a halálból fakad, És néni a pusztulásba tér meg? Akad-e vénánk, melyben az Öröklét áramlása lüktet? Valami, bármi, amire Még feltehetnők életünket?
Tűnődjetek csak, nézzetek E borzas és szegényes hantra. Épp most emészt egy életet: Egy költő vetkezik alatta. Lefolytak róla mindenütt Az emberibb, a lágyabb részek, Szétmorzsolódtak izmai, Hajába túrt a lágy enyészet.
Emlékeztek rá? Idefent Elátkozott volt és beteg. Én sosem láttam őt, de ti, Idősek, emlékezzetek. ... Nem volt még szív, kit vágyai Így zsongítottak és gyötörtek, Soha még ilyen szomjasa Nem volt a robbanó gyönyörnek,
Soha élőben nem lakott, Ha öröm érte, ennyi hála, Nem volt, ki ennyi bánatot Költött lányára és fiára, Nem született még eleven, Ki – noha mély és noha bátor – Ily sokszor és sokféleképp Menekült volna a haláltól.
S most mégis itt van. Elbukott. Sorsunk jelképe lett belőle. Akárhogyan is menekült, Nem tudott megszökni előle: Nyomába ömlött a halál, Örvények nyalták és harapták. S a lélek mentőövei: Gyermek, gyönyör, mind veszni hagyták.
Oly rémületben élt, míg élt, Akár egy süllyedő hajóban. Immár örökre elmerült. De megsemmisült-e valóban? Mért hallom akkor lépteit? Mért ízlelgeti néha versem? Mért diskurálgat el velem, Ahogy tán soha senkivel sem?
Lehetséges-e, társaim Az egyetemes pusztulásban, Hogy épp belőle lép elő Valami teljes és hibátlan? Hinnétek-e, barátaim, Hogy épp e porladó alakban Fogant meg végül valami Személytelen és halhatatlan?
Pedig hát így van. Hasztalan Merült a sárba és a porba, Túlélik őt vonásai: Nem ára a torha testi forma, Amely öröklött alkatát Egyetlen önmagává tette, Sem az a másik, szellemibb, Amelybe álmait temette,
Nem testi képe őrzi őt, Nem is csak versei varázsa, De életének stílusa, Eredménye és tanítása, Elvállalt küldetése, mely Legmélyebb alkatává válott: Ha kínban is, ha bűnben is – Kimondani az igazságot.
Igazságot? Ugyan mi az? Miért vagyunk oly nagyra véle? Megsokszorozott Jánusz-arc: Ahányan látjuk, annyiféle. Érték és jóság egyfelől, De másfelől már szinte vétek: Sötét önzések pártosa És tételekbe foglalt érdek.
S ha olykor mégis tiszta lesz: Titokban sejlő tények tükre, Melyben ragyogni kezdenek És ráismernek lényegükre, Még akkor is ki mondja meg, Nem jobb-e elhallgatni azzal Az olykor lélekromboló És olykor túl merev igazzal?
Ki vállalná, barátaim, Hogy minden titkát elbeszélje, Tudván: bár pontos és igaz, Csak pusztulást okozhat véle? Ő ezt vállalta – s épített Az új erkölcsre új világot. Bevallotta az igazat. Kimondta akkor is, ha ártott.
Kimondta léte titkait, Nem hajtva rá, hogy akik olykor Tisztának tudták látni őt, Megcsuklanak a fájdalomtól. Versébe vette, mennyi sár Tapad szívére, mennyi szennyfolt. Van nézőpont, amely szerint Kegyetlen és embertelen volt.
Ám éppen az embertelen Magasabb emberséggé válhat. Vagy nem voltunk-e tanúi A csöndes és derűs csodának, Hogy az a túl merev igaz Teremni kezdett, noha rombolt? – Amikor azt hittük, hogy árt, Akkor tette a legnagyobb jót.
Tűnődjetek csak, nézzetek E borzas és szegényes hantra. Egy árny, ki mindig vetkezett, Most tovább vetkezik alatta. A tények mániákusa, Az igazság bolondja, ritka Igék tudója fekszik itt, És végső igazát tanítja:
Hogy becsüljük meg vágyaink, Mert százszor bűnös az a szellem, Mely bűnül rója fel a test Lázadását a végzet ellen. Hogy mutassuk fel igazunk, Ha rombol is – zokogva lássák! –, Mert csak a teljes fájdalom Hozhatja meg vigasztalását.
S ez jó. Ez áldás és vigasz. Létünk, szerelmünk összedűlhet, Ez mindörökre így igaz: Ráépíthetjük életünket... Ő már alulról néz reánk, Kik hozzá szánakozni jöttünk. Pedig, látjátok, társaim, Mégcsak hasonló sincs közöttünk.
Sokáig verset akartam írni erről a fáról, Erről a fáról az ablak előtt. Sokáig ebben akartam megjelenítni A diadalmas életerőt.
Ebben a kősivatagba plántált réti juharban, Mely a rátornyosuló házak alól hevenyén Két rövid év alatt nőtt fel jó emeletnyi magasba, Hogy túl a tetők taraján mégis elérje a fényt.
Verset akartam írni erről a városi fáról, Melyet az utcameder árnyfolyama egyenest Űzött a magasba, tuszkolt fel a fényre, a napra, S már-már alakult is a vers:
„Folyvást komorabb, kevesebb Az ablakom ettől a fától. (A téma – kinézni se kell – Benéz a szobába magától.)
Naponta kifogja a fényt, Naponta növekszik az ága, S naponta nagyobb, feketébb Éj hull idebent a szobára.”
Megírtam volna a versben, hogy éppen a ház örök árnya Kényszerítette szegényt árnyba borítni falát, S hogy éppen így kényszerül olykor világ-magasába Nőni az ember, akit árnyba borít a világ.
Megírtam volna, hogy mindig az árny meg az ínség Űzi a földi magányt önmagát meghaladó,
Gyors, diadalmas, néma növésre – és ezzel Zárult volna a vers. De abbahagyatta a hó.
Lehullt a hó, s a pőre fára, Melynek november már elébb A lucskos járdaszélre rázta Sok száz tündéri levelét,
A fára, melyet szél gyötört, és Didergettek komisz fagyok, A fiatal, de nyurga fára Fehér palástot aggatott.
Csendben özönlött át a lámpák Fénygömbjein a hóesés. Csendben hízott a vézna fácska Nehéz palástja-terhe, és
Csendben hajoltak meg az ágak A százszoros terű alatt. Nyögtek, hajoltak, ellenálltak, Míg végül egyik megszakadt.
Akkor – mint hogyha elszállt volna Valamely jótékony varázs – Egymást tördelték le az ágak, Recsegés támadt, ropogás,
S reggelre, mire végigcsordult A fény a szikrázó havon, Ablakomat az égre tárva, Csonkán meredt elém a fácska:
Szörnyűség volt és siralom.
Sokáig verset akartam írni erről a fáról, Erről a fáról az ablak előtt. Sokáig ebben akartam megjelenítni A diadalmas életerőt.
Abbamaradt az a vers, letörött az a vézna vezérág, Mellyel az árnyba borult felverekedte magát. Rám cáfolt a juhar: elsietett koronája Nem állta ki végül a tél próbatevő rohamát.
És most mit tehetek? Dicsérni akartam, Gyanúba keverjem-e végül az emberi lét Magasra, fényre törő, sietős, diadalmas, Szinte növényi lendületét?
Nem azt teszem. Elsírom inkább, Míg néma fák fájdalma jár át, Az alap nélküli növekvés Kudarcát és tragédiáját.
Köszönöm, hogy azokra az évfordulós napokra is hagytál itt olvasnivalót, amikor nem tudsz jönni. Nem titkolom, hogy nap mint nap szembesülök a ténnyel, milyen sok verset nem ismerek:-(. Most csak egyet említek: Tornay József Illyés Gyula költeményére írt Egy mondat a szabadságról című művét említem. Örülök, hogy elhoztad nekünk.
Egy messzi vándor jött, ki ős romok Felől regélt: A pusztán szörnyü két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok, S vad szenvedélye még kivésve ég A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: "Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura." Más semmi jel. A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszura A holt homoksík némán szétterül.
Legyen e kis vers kézitükröd, fogadd el tőlem, hordd magaddal ő téged hord magával, angyal. Most semmi, csak tükör. De hidd el, ha tündérarcod benne fürdik, megszínesül a színeiddel és szebb lesz, mint festmény, virágszál, hízelgőbb, mint költői bókok és csillogóbb a brilliánsnál. Engedd, hogy izgató keretként négy szegletén körülvezessem a véremet, pirosló repkényt. Lásd, poklok trombitái bőgtek és millió vulkán kicsattant, mindegy volt! nem hallottam őket. Én elfordultam és merengtem, legapróbb kapcsod pattanása leghangosabb zaj életemben. Az uccát szórótűz sebezte s én tehozzád tapogatóztam, hogy megkérdezzelek: szeretsz-e? Fiú vagyok, huszonhat éves, sötét szemű, de férfiakkal és költőkkel össze ne tévessz. A Holdból hullt le gyenge testem, itt más a légkör és az élet, szerencse, hogy öledbe estem. Mint többi trubadúr elődöm a Holdban: hölgyemért rajongva tükörvéséssel bíbelődöm. Földön, Holdban te vagy a legszebb! legyen e kis vers kézitükröd, amit kezem remegve metszett. Azért van, hogy téged mutasson, lehet-e szebb a költemény, ha szép mint te, tündérkisasszony?
Hervay Gizella, *Makó, 1934. okt. 10., †Bp., 1982. júl. 2.: költő, író, műfordító
HERVAY GIZELLA: ZÖLD
A végtelent érinti a boldogság ujja, ujjam csak ujjadat érinti, s boldog vagyok végtelenül.
Egy gyengéd zöld fát láttam, s egész délután ott nevetett szememben. Ha úgy örülnél te is ennek a fának, ahogy én, nevetne a szemedben egész délután. S szemedben hajladozna gyengéd-zöld nevetésem. Énekelek neked – énekelj nekem. A frissen festett padra újságpapír ragadt, szófoszlányok hirdetik szemtelenül és szabályellenesen a frissen festett áprilist. Ujjam ebbe a zöld délutánba mártom, és rikító szerelmes szavakat mázolok az égre: pimasz és harsány és gyengéd-zöld szavakat, hadd hancúrozzanak, bukfencezzenek le az orrod hegyére, hadd legyen még kuszább ez a vers, mint ez a bolond délután.
Kulcsár Ferenc, *Bodrogszentes, 1949. okt. 9.: költő, esszéíró, szerkesztő
KULCSÁR FERENC: FORRÁS
Aki nem kezdődött és nem múlik el, aki nem hallgat, és jaj, nem felel, ki változatlan s érzékelhetetlen, és azzá lesz, aki lesz és lehetetlen, aki előtt név és névtelenség semmi, ki nem távozik s nem bír megjelenni, ölelkezések súlytalan, izzó láza, ezer évek áradó, parázna hiánya, befogadó s kiáradó, akadozó titok, aki nincs, de léte végtelenné nyitott, ki magasabb az égnél s tengernél szélesebb, aki felé utam égő porban vezet, tűhegy, melyen minden élő forog, s övéi a gyilkosok s mind a boldogok, ki elevenben s holtban önmagát figyeli, s létével minden zug csordultig van teli, az Első fény, akinek van Neve, s elgondolhatatlan a szelleme, ki szótlanul szól és némán árad, sodorva hitvány göncét a szolgaságnak, aki által hozzám az egész világ beszél, a villám, a fű, a szivárvány s a szél, körökön túl izzó, mérhetetlen nulla, fenségesen s folyton megvalósuló s újra, szándékaim, szavaim, perceim ünnepe, musica mundana, széttengerző zene, ő, tulajdonságok nélküli semmi –
mindenem, kit nem tudok megnevezni.
Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából [197.]
Juhász József, *Szentistván, 1914. márc. 8., †Szentistván, 2003. okt. 9.: költő, lapszerkesztő
JUHÁSZ JÓZSEF: ŐSEIM NYOMÁBAN
Jártam az egerek futóárkaival felszabdalt határt, nézve száraz szamártövisek merengéseit, mint a szugerált. Riadt fácánok csattogtak fölöttem, pöfetegek fehér tojásai és sziksó világítottak amerről jöttem s merre gázoljak a torkigérő sásban. Vadrozsok, perjék fűzérfejeit lengette a békés őszi szél, távolban kékült füzesek felől harangszóra fülelt a kolomp, szikfüvek, zsurlók bokrai felett héja vadászott s környező tanyák lusta lúdai sziszegtek utánam. Káprázatosan szikrázott a Nap és egyszerre csak utamat állták a lápos szélén támolygó falak.
Ez hát a hely, hol apám született száz évvel előbb! A cselédház romok, zsombékok és turzások megett sehol egy lélek. Csak a traktorok zúgnak messze, ahogy szántanak. Most először s talán utolszor megsimogattam a málló falakat minden gatyás ős homloka helyett. Akácok, zsályák, szittyók, csanalak, ostornélküli poshadt csordakút, ti hallhattátok meg leghamarább, mikor véresen, félmaszatosan a szülődikón elsírta magát… Bolygók, csillagok, felhők és szelek, ti halhatatlanok, egy pillanatra áhítatosan most álljatok meg, míg szemem, fülem, ernyedő szívem belemártom a végtelenségbe s ráborulok e megáldott földre.
Horváth István, *Magyarózd, 1909. okt. 9., †Kolozsvár, 1977. jan. 5.: író, költő
HORVÁTH ISTVÁN: AZ ÉN VÁNDORLÁSOM…
Jöttem valahonnan. Megyek valahova. Az én vándorlásom nem szűnik meg soha. Jöttem ibolyák közt, ezüstpatak szélén, rétek illatárján, zúgó erdők mélyén.
Jártam piros arccal fehér ludak után, mezítelen lábbal, egy szál ingben csupán. Zivatarok útján sokszor álltam félve, s hallgattam az Isten beszédjét a szélben.
Vihar megtépázott. Zápor mosta testem. Villámcsattanáskor égő szemmel lestem a Menny fényességét az ég megnyílásán. Remegve néztem, hogy nincs a felhőn sárkány? Ha a nap kisütött, megráztam az inget, s úgy néztem, hogy nőttem legalább egy singet?
A tarka szivárvány, ha lenyúlt a földre, úgy néztem, hogy ő az Úristennek övje, s a vége alatt, ha kecskebukát vetek kétszer egymás után, egyben leány leszek. Lelkem úgy pihent az Isten tenyerében, mint pelyhes pacsirta az anyja fészkében.
Vándorló utamon meg-megálltam itt-ott, s kinyíltak előttem bimbóba zárt titkok. Soknak mihelyt láttam, le is hullt a szirma, s néztem a kóróját könnyhullatva, sírva.
Jártam kalangyák közt ihlettől szentelten. Madarak dalával versenyt énekeltem… Sarlórecsegésben, kaszasuhogásban, kapa pengésében, villavillanásban dal volt. Élet dala, zengő-bongó ütem. Hangjukban a kenyér s a szabadság üzent.
Hallgattam a csendnek beszédjét a télben. Csillagok üzentek titkokat az éjben. Lelkemet pengette az Istennek ujja, hogy rezgő húrjain örökkétig fújja…
Most barázdában járok: fekete ugaron. Bús szelek sóhajtnak zúzmarás avaron. Megyek, meg sem állok vándorló utamon, fekete barázdán, zúzmarás avaron.
Jöttem valahonnan s megyek valahova. Az én vándorlásom nem szűnik meg soha. – Vár a diadalom!… Zúzmarahullásban, örök elmúlásban tovább zeng a dalom!
