késő esti gyúrás közben sok minden eszébe jut egy bodymind buildernek. például bertha bulcsú, csörsz istván, a sejtciklus elképzelhetetlen bonyolultságú ontológiája, logikája, az elemi részecskék szintén elképzelhetetlen teleológiája.....
Innerhalb eines guten Jahres hatte die Kraftsport Welt gleich mehrere Trauerfälle zu beklagen. Neben Rich Piana und Dallas McCarver, deren beider Tod sich im August 2017 ereignete, war es auch das Ableben von Charles Poliquin, das vor ziemlich genau einem Monat für Schlagzeilen sorgte. Der gebürtige Kanadier, der insbesondere für die Verbreitung des Muskelaufbaus im Breitensport bekannt war und zahlreiche olympische Medaillen produzierte, verstarb im Alter von nur 57 Jahren aus bislang unbekannten Gründen. Am vergangenen Sonntag traf die Szene nun eine weitere Schreckensnachricht, die zunächst aber nicht mit absoluter Sicherheit bestätigt werden konnte!
Am vergangenen Sonntag ist Konstantin Konstantinovs, gemeinhin als einer der besten Powerlifter aller Zeiten bezeichnet, überraschend verstorben. Er wurde nur 40 Jahre alt. Unter welchen Umständen der lettische Kraftdreikämpfer zu Tode kam, ist aktuell noch nicht abschließend geklärt.
Über die Ursache des Ablebens von Konstantin Konstaninovs gibt es derzeit keine wasserdichten Erkenntnisse. Da der Powerlifter auch als Bodyguard tätig war, gab es erste Gerüchte über eine potenzielle Messerattacke, die zum überraschenden Tod geführt haben soll.
- az erős emberek hullanak mint a gyengék - mint a magyar költők. de míg azt erős emberek haláláról világszerte hallanak, a magyar költők nagy része észrevétlen elhullik. ........ csontváry halálának évfordulójáról tudomást vett-e valaki?
csontvárynál gyakran megfordult parsifal hendrix uránbányász korszakában. sihta előtti, vagy utáni csavargása során gyakran betért tivadarhoz és elücsörgött hatalmas vásznai előtt.
még soha nem fájdultak meg úgy a mellizmai, mint ma. mit csinált túl jól? reggeli edzések előtt , éhgyomorra, még nem vett be soha m stack-et, lehet, hogy ettől durrantak be? szétégtek. bal csuklója fáj már vagy két hete, így kisebb súlyokkal dolgozik, hosszabb sorozatokkal.
Gegen Ende seines beinahe neunzigjährigen Lebens hatte Alexander von Humboldt einen verrückten, „tollen Plan“: Die ganze Welt wollte er in einem einzigen Buch als „Kosmos“ erfassen und in insgesamt fünf Bänden in ihrer geographischen, geologischen, botanischen, zoologischen und anthropologischen Mannigfaltigkeit darstellen. Nur der letzte Teil blieb bei seinem Tod am 6. Mai 1859 unvollendet, der Rest war eine Art Summe seines meist in französischer Sprache verfassten Riesenœuvres über Amerika und Russland, die Geographie der Pflanzen und Tiere, über Natur, Kultur und Wissenschaft schlechthin. Die Vorträge aus diesem universalen „Kosmos“ vor höfischem und bürgerlichem Publikum in Berlin waren legendär. Ludwig Börne konnte das unaufhörliche „Zuströmen von Menschen und Kutschen“ vor der Singakademie kaum fassen; drinnen war er dann fasziniert, auch wenn er aufgrund seiner „Harthörigkeit“ nicht alles mitbekam.
Er spricht von seiner sorgfältigen Erziehung durch Privatlehrer im Berliner Elternhaus, den Studien in Göttingen, Frankfurt/Oder und Hamburg, der Reise mit Georg Forster an den Niederrhein, seinen technischen Erfindungen einer Grubenlampe und Atemmaschine für den Bergbau, seinen Experimenten im Bereich der Luftchemie und Nervenelektrizität und von seinem Forschungsprogramm für die vom spanischen König erbetene große Expedition. Solch weitblickende Ideenverknüpfungen sind schon dem ersten publizierten Text des Zwanzigjährigen über den Giftbaum Bohon-Upas anzumerken. Humboldt studiert hier Quellen, prüft Mythen, erforscht Lebensbedingungen, erwägt neue kritische Perspektiven auf eine vielleicht zu Unrecht dämonisierte Pflanze. Die Malaien gewinnen aus deren Stamm mit eingestochenen Bambusstöcken ein tödliches Sekret, das im menschlichen Körper nicht einmal durch sofortige Amputation betroffener Glieder, wohl aber durch Exkremente als Brechmittel bekämpft werden kann.
Tegnap a könyvtárban nem volt rossz, de azért csak melankólia-mélabú-depresszió:
Hát itt (és hasonló helyeken) fogom eztán leélni életem?
40 év után visszakeveredett a folyóiratos terembe. kortárs, magyar filozófiai szemle.ennél tovább nem jutott. ez is elég volt.
gyerekkori-ifjúkori haverjai között börtöntöltelék volt több is, de irodalommal, főleg filozófiával !!!! foglalkozó srác csak egy volt. a süni. nála egy évvel fiatalabb, természetesen zsidó. lukács györgyöt olvasott, és kortárs, új írás, tiszatáj. megszerette őket. 3. gimi után, nyáron, szokás szerint ment szamosszegre. egy hatalmas bőröndöt megtöltött ezekkel a lapokkal. leendő mostohaanyja csak legyintett. ezeket úgyse fogod elolvasni. mindenesetre elvitte a kővel megtöltött bőröndöt. beugrott a szamosba egy nyakába kötött vas kolonccal. azóta halott a folyó alján? az elmúlt 45 év álélet volt? kortás, 1971, 1972. sarkadi halála. déry pop fesztivál. bólya lepke. juhász ferenc költészete. ady és babits. minden számban bemutatkozott pár sorban egy ifjú író, költő. tanyasi népművelő, falusi tanító. egyikről sem halott azóta. költők-írók jobban halnak mint a rákosok. ha észhez térnek, elmennek vállalkozónak, politikusnak, ha nem akkor éhen halnak, vagy elviszi őket az alkoholizmus. ő ott imbolyog
valahol a senki földjén.
sarkadi imre. osztályfőnőke irodalomtanárnő volt. érettségire vett neki egy sarkadi kötetet. akkoriban felvételi volt, érettségi, bulizások. csak néhány év múlva fedezte fel sarkadit. a filmek révén is. kozák andrás. berkesi ilona. latinovits.
és most itt van hegel, philosophie contra naturwissenschaft? philosophie der renaissance, beginn der naturwissenschaft, husserl, briefe von und an hegel,
2019.06.22 19:00 - 21:32 Bartók RádióTV-MŰSORKoncert - EBUGiuseppe Verdi: Simon Boccanegra - London 2018.12.10.
Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra
Háromfelvonásos opera előjátékkal
Szövegét Antonio García Gutiérrez drámája nyomán Francesco Maria Piave írtaVez.: Henrik NánásiKm.: Covent Garden Operaház Ének- és Zenekara(karig.: William Spaulding)Szereposztás:Simon Boccanegra - Carlos Álvarez (bariton), Jacopo Fiesco - Ferruccio Furlanetto (basszus), Amelia Grimaldi - Hrachuhi Bassenz (szoprán), Gabriele Adorno - Francesco Meli (tenor), Paolo Albiani - Mark Rucker (bariton), Pietro - Simon Shibambu (basszus), Amelia komornája - Dervla Ramsay (mezzoszoprán),Az íjászok kapitánya - Simon Davies (tenor)(London, Royal Opera House, 2018. december 10.)
Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeMini Fesztivál 2018 - részletek a CAFé Budapest Összművészeti Fesztivál hangverseny-sorozatából (VI/4. rész)Szerk.mv.: Bánkövi Gyula(Köv. rész: holnap, 22.00)
kecskés d balázs arany jános enyhülés
van-e egyáltalán
vané
vané enyhülés
gehlenscheler
freudlorenzkurtlewinvigotszkíjlurija
durkheimsimmel
micsoda káosz
micsoda feszültség
és még hozzájuk jönnek heisenbergék
és driesch és frege és waddington és watson
és chirico dali picasso
schönberg zeppelin cream hendrix
bortnyikkassák
feketeistvánkosztolányibólyapéter
a szénmolekula középszerűsége
horváth márton levente a világosság megbékélés háza olvasmányai
LARS VON TRIERS „MELANCHOLIA“:Was ist rund und wird niemandem fehlen, wenn es weg ist?
elmegy nyugdíjba és él mint egy csavargó mint egyetemistaként és hátha megfejti a a létet hic rhodos hic salta
Felix Rothenhäusler bringt Lars von Triers Weltuntergangsspiel „Melancholia“ auf die Bühne der Münchner Kammerspiele und pflanzt zwischen Angst auch Komik und Optimismus in die Köpfe der Zuschauer.
„Die Erde ist schlecht“, erklärt Justine in Lars von Triers filmischer Endzeit-Elegie „Melancholia“. Und dann sagt diese junge, schöne, erfolgreiche Frau mit dem vom Lebensüberdruss unterkühlten Herzen den einen erstaunlichen Satz, der den Film auch ohne seine starken Bilder unvergessen gemacht hätte: „Niemand wird sie vermissen.“ Was für ein Paradox.
Acht Jahre später lassen Regisseur Felix Rothenhäusler und sein Dramaturg Tarun Kade an den Münchner Kammerspielen den Untergang der Erde im Präsens nacherzählen – von denjenigen, die ihn erlebt und damit eigentlich nicht überlebt haben. Insofern kann das Münchner Ende nicht das Ende sein. Noch nicht. Nur eine Warnung, die ohne Zeigefinger auskommt und ohne Special Effects.
szaravilágszaravilágszaravilág
mondta gyakran az anyósa
és nagyanyjának is hasonló volt a véleménye bár nem hangoztatta annyiszor
tegnap a főnöke kifakadt, hogy a világ őrült, a magyarok bolondok, pedig ő aztán egy minden hájjal megkent életművész törtető
ő meg amint tehette elbújt, elmenekült a világ elől
Mit hyperaktiver Fröhlichkeit versucht ihre Schwester Claire Justines Schwermut und ihre eigene Furcht zu überspielen. Was wohl differenzierter gewirkt hätte, müsste Eva Löbau nicht permanent gegen ihr Pomeranzen-Outfit anspielen – ein hellblau aufgeplustertes Faltenkleid zum blonden Vokuhila-Schopf. Majd Feddah gibt Claires reichen Gatten John als Saubermann des Weltuntergangs, der jedoch in seinem Selbstmord von allen der Feigste sein wird. Jeden seiner Auftritte beginnt er mit breitem Lächeln und messianisch ausgebreiteten Armen. Ihren kleinen Sohn Leo spielt Gro Swantje Kohlhof als Emo-Kind, in seiner Phantasiewelt vollkommen gefangen und so auch vor der Angst gefeit.
Sie alle sitzen schließlich am Rand des Münchner Desillusionstheaters – und folgen der Mission, die Rothenhäuslers Inszenierung des Noch-Nicht als gleichsam private Coda eingeplant hat: Sie suchen ihre Bühne in jedem einzelnen Zuschauerkopf.
mi lehet hortobágyi lászlóval
az amygdalát nagyon csipázta parsifal
László Hortobágyi - Traditional Music Of Amygdala (1991)
anyja beteges volt, dolgozott, X.tudós, a hatvanas évek végén milyen élete lehetett a szocializmust építő kisvárosban, mik járhattak az eszében, milyen tervei, álmai, reményei lehettek az anyagi és a szellemi sivárságban amikor az apja nem volt otthon, anyja a két fiával, a kicsivel, az öccsével és vele, a végtelenségig rossz gyerekkel, aki olvasgatott már a koncentrációs táborokról, a szappanokról, a lámpa ernyőkről, a görög mitológiáról, de ugyanakkor telefonfülkéket tört fel, sakkversenyre járt (meg kézilabdára, meg birkózásra) de csavargott is folyamatosan, biciklit lopott az állomáson. Mire gondolhatott parsifal hendrix anyja 3O éves korában, kit szeretett, kiben csalódott és hogy lehet ilyen nyomorúságosan elmúlni ebből a világból, mire gondolt, amikor egyedül vacsorázott.
Anyám magányos óráiban vagy gyermekei közt, ének helyett sokszor szavalgatta a Szép Ilonkát és a Merengőhöz címzett ódát. Ezeknek rímei legrégibb emlékezetemből csengnek vissza, bár értelmüktől kissé függetlenül. Családi polcunkon egy tucat avult és dísztelen «díszkötés» képviselte a költőt. Mindeniken egy «nagytérdű, bőölü» arany múzsa támaszkodott a lantra, amelynek formája époly talányos volt előttem mint a kötetekben található versek némely szava és sora. Én többnyire a hatodik kötetet szedtem ki, a Csongort,és megpróbáltam olvasni mint regét vagy tündérmesét. Ez nehéz volt, mert események és történet helyett inkább színek és villogások áradtak felém a könyv lapjairól. És valami végtelen és végtelenül gazdag muzsika. Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán érezni mikor rájöttem hogy a költészetet nem a «mondanivaló» teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma hanem sokkal inkább ép a színek, villogások és zenék.
Hol van már a Gyulai Pál Vörösmartyja, ez a rokonszenves, comme il faut tipusa a becsületes nemzeti költőnek? S hol hajdani önképzőköreink ünnepi bálványa? A mai Vörösmarty más. Még csak nem is a lázas és ragyogó dekadens, a csillagok és messzeségek szerelmese, a világ tarkaságának az a különös mártírja, akivé a mi fiatal és «nyugatos» szemünk bűvölte huszonöt évvel ezelőtt.
A mai Vörösmarty mindezen túl van már. Ő magánviseli, régi évszázadának nyomain túl, ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről, s amelyet Gyulai sohasem mert meglátni és hitelesíteni. Annak a költőnek arca volt ez aki minden dolgok végére jutott, mindennek ami emberi, megismerte igazi színét és értékét. A «vén cigány» arca aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni, és jól tudja hogy a világ énekének refrénje: Nincsen remény!
Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk:
Sötét eszmék boritják lelkemet, Szivemben istenkáromlás lakik... Kivánságom: vesszen ki a világ s e földi nép a legvégső fajig.
Micsoda költőarc az amelyet e megdöbbentő szavak fölfednek? És mégis ez a Vörösmarty-arc tekint ma reánk legelevenebben. Ezt a legvégsőt érezzük az igazinak, a legjellegzetesebbnek. Minden más, régebbi úgy tűnik föl mintha csak ennek a legsötétebbnek embriója és előkészítője lett volna. Az élet és emberség öröme, a tarka világ gyönyörű útvesztője, a munka szent lelkesedése, a gondolat merész szárnycsapása, a honfiérzés büszke rajongása végső fokon ebbe a határtalan kétségbeesésbe vitt. Érthető ez? Nekünk már érthető és logikus. Iszonyú kort éltünk és élünk még, apokaliptikus rettenetek korát, s mi meg tudjuk érteni a hazájavesztett költőt, aki csalódott Istenben s emberben.
Az anyja sokat mosolygott. Őszintén. Tóth Árpád. (Parsifallal irodalomról, költészetről sosem beszélt, a vad kisgyerek elhárította volna ). Császármorzsa, gomba leves.
Régi Zenei Napok 2016"Telemannia"Erik Bosgraaf (furulya), Dmitry Sinkovsky (hegedű) és Alexandra Koreneva (csembaló) Georg Philipp Telemann-műveket játszik1. a-moll triószonáta TWV.42., 2. Ouverture burlesque - szvit csembalóra TWV 32:2. (ea.: Koreneva), 3. F-dúr triószonáta TWV 42:f8., 4. g-moll szonáta hegedűre és basso continuora TWV 41:g3. (ea.: Sinkovsky, Koreneva), 5. d-moll triószonáta TWV 42:d10., 6. B-dúr duó TWV40:111. (ea.: Bosgraaf, Sinkovsky), ráadás: Telemann: Andante az F-dúr triószonáta-ból TWV 42: F8. (Fertőd, Esterházy-kastély, Haydn-terem, 2016. június 28.)
Ars nova2019.06.17-i adás
Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeLemezbemutató Arvo Pärt szimfóniái a Wrocławi Filharmonikus Zenekar előadásában Vez.: Tonu Kaljuste (II/1. rész)1. I. szimfónia, 2. II. szimfónia, 3. III. szimfóniaSzerk.-mv.: Bánkövi Gyula(II/2. rész: jövő hétfő: 22.00
."ahogy jöttek,úgy hullottak....amikor jött a 6 rendőr azokat is sorban elvertem,már le akartak lőni"!
ő nem a csecsemőgyilkos nővel érkezik el a bűn világába, hanem a hortobágyi csikóssal, és nem egy anmutige gegendben ébred fel hanem a veszprémi buszmágálló hajnali utasai lábai alatt, nem a császár udvarába kerül, hanem oxfordba, konstanzba, nem nem .......................nem....................nem .....................
a kisújszállási levélírási iskola és a nyelvfilozófiai iskola nemzetközi bólya péter találkozója
Egyéb idegességeim mellett - amelyeket elég jól ismersz - előkelő helyet foglal el a levélírásra való képtelenség. Mióta itt vagyok, sokszor és nagyon gondoltam rád, s ezer és ezer mondanivalóm van számodra: de most hogy itt a fehér papír előttem, úgy érzem: semmi mondanivalóm sincs, amit ezen a papíron el lehetne mondani.
Igazában: a mondanivalóim egészen hangulatiak, amiket bajos lenne józan prózába önteni. Mert valami szóval elmondható, történetileg elbeszélhető érdekes dolog nem esett itt velem. Itt korai, de nagyon szép tavasz van - (ami nem akadályozta meg hogy néha egészen rossz hangulataim ne legyenek) - délelőttönként gyakran az udvaron sétálok, a napon már rügyező orgonafák között - délután a szöllőbe megyek ki (ami csak egy negyedóra séta) a gyengéd, párás, kék dombok közé. Majdnem változatlanul magam vagyok. Kerülöm az embereket, pedig magamnak sem vagyok valami jó társaság. Azelőtt az emberek nem hagytak dolgozni: most én magam nem hagyom dolgozni magamat. (Az egész idő alatt csak gépies és ostoba munkát végeztem, mesterember-munkát. Különben mostanában veszedelmesen úgy kezdem érezni magamat mint egy irodalmi mesterember...) Újságot nem olvasok, s a pesti élettől egészen elmaradtam. Barátaim ugyan voltak olyan kedvesek, s értesítettek a Petőfitársaságból való kidobatásomról. Ennek még inkább örülnék, ha itt Szekszárdon eleven példákon nem látnám: mit jelent ez a mai „intelligencia" többségének a szemében. De nem érdemes erről beszélni sem. Az emberek most alaposan bosszút állnak rajtam azért mert egy pillanatra kénytelenek voltak különbnek elismerni. Képzelem, Pesten is azóta mennyit mocskoltak, gúnyoltak, lesajnáltak, „megbocsátottak"... lassankint annyi mocsok tapadt rám, hogy nem szégyellek semmit, sőt magam keresem a piszkot, és mikor végére érek a vesszőfutásnak, akkor visszafordu- lok és újra átmegyek a vesszők között... Én vagyok az az ember aki csupa seb, és épen azért már érzéketlen. Harcolni nem tudok evvel a csőcselékkel, és védtelenül vagyok kiszolgáltatva barátaimnak, akik nem tudják, ki vagyok, és ellenségeimnek, akik nagyon is tudják... Bánom is én! Kedves Csinszkám, bocsáss meg hogy magamról beszéltem - de hát - magam vagyok! Nemsokára, alig várom, te is fogsz nekem magadról beszélni: élőszóval! Addig is minden szeretettel köszönt ölelő Mihályod
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Bólya Péter 1993-ban hunyt el, 49 évesen. Addig az írás mellett pl. a Nők lapja orvosi rovatát vezette a 80-as években. Közben folyamatosan írta a kocsmás történeteket és az olcsó krimiket. Halála után 10 évvel lassan kezdték felfedezni, kisebb kultstátuszba került. Bár nem minden novellája könnyű olvasmány (a C.dúr, Fisz-moll pl. nem túl olvasóbarát nyelven íródott), mégis szívesen ajánlom mindenkinek, aki rajongója az irodalomnak.
"...A Kis Hungiban kezdtem. Fröccsöt kértem, a pincér félóra múlva már hozta is, és bizonyos undorral tette le elém. Megkérdeztem tőle, hogy mi az apja faszát fölényeskedik velem, ha otthon zűrje van, ne a vendégeken töltse ki a mérgét.
- Nézze, uram, nem vitatkozom - mondta ijedten - De többet semmit nem tudok hozni.
aztán a folyóirat olvasóban megjelent egy olasz tanár és a tanítványa, maszek óra
nem dantéról beszélgettek, de még csak nem quasimodóról sem, annuzióról sem
magyar hang, és
a borzalmasan ostoba, kilátástalan, gerinctelen magyar lét
péterfyék
a strandon ott kellett lennie a rohadt mobiljának, amit csak nagyon tart magánál, de ma kellett
nyelvjátékok, szójátékok
játékok
jatékok, halálok, bomlások
nyelvhalálok, szóhalálok
az ige halála
a tett halála
5-6 évente egyszer a strandon bedugul a füle
-ez megtörtént ma is
egy csodás világba került
napozott a végtelen csendben
nem hallotta a primitív, ostoba strand rádió kisújszállási reklámjait, migránsozó ostobaságait, cotont a cotonboltból
nem hallotta a strandolók ostoba vicceit, csámcsogásaikat, böfögéseiket, különféle sorozatok megbeszéléseit
nem hallani isteni ajándék
Öt éve halt meg Borbély Szilárd...........
Lentről indult és még lejjebb jutott: a szülei ellen 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosság után olyan privát pokolban fagyoskodott, amelyből (tudtam, ő is tudta) nincs menekülés. Vagy ha van, az nem lehet más, csak az önként vállalt halál.
Pedig nem volt egyedül. Abban reménykedtem, hogy a felesége és két kislánya vissza fogja tartani Szilárdot attól, hogy a végzetes lépést megtegye, s mégis, amikor öt évvel ezelőtt, azon a rettenetes februári reggelen jött a telefon, hogy Szilárd az éjjel meghalt, nem lepődtem meg. Zokogtam, de meglepetés nem ért. Éppen Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében autóztam az ukrán határ felé, azon a kitaszított, kitagadott vidéken haladtam tehát, ahol Szilárd gyerekeskedett és felnőtt.
Szemérmes gyűlölet izzott benne a szülőföldje iránt, nemigen beszélt róla, pedig Debrecenben 2004. októbere (akkor ismertem meg) és 2013. augusztusa között (akkor láttam utoljára) rendszeresen beszélgettünk. Az utolsó években volt olyan hét, hogy kétszer-háromszor is találkoztunk, vagy ha személyesen nem tudtunk összejönni, akkor e-mailt váltottunk vagy telefonoztunk, beszéltünk helyi és országos politikáról, irodalomról, Debrecenről, kivándorlásról, sok mindenről, de azt mégsem tudtam sokáig, hogy a magyar-román-ukrán szorításába ékelt, és a paraszti elmaradottságába, a saját kulturálatlan archaikusságába beleragadt Túrricsén nőtt föl. Erről a településről mintázta a Nincstelenek faluját, amelynek a könyv a nevét nem, csak a GPS-koordináta adatait adja meg. Megkérdeztem Szilárdot, hogy ha a koordináták ott vannak a borítón, akkor a név miért nincs ott, mire elárulta, hogy a falu nevét, ahonnan alig tíz éves korában szinte menekülniük kellett, nem ejtette ki a száján úgy harminc éves koráig.
„Már csak az érdekel, hogy a kislányokat kimenekítsem innen Nyugatra”, mondogatta, én pedig a „kislányokba” nem csak a gyerekeit, hanem a feleségét is beleértettem. Túl voltunk a kétharmados győzelmen és a köztársaság fölszámolásán, láttuk az orbáni hatalom megállíthatatlan rombolását (amit ő is nemzeti katasztrófának tartott), szóval megértettem a kivándorlási ambícióját.
Azt mondta, a német nyelvterület a fő irány, hiszen a felesége tökéletesen beszéli a németet. Sikerült egy féléves bécsi ösztöndíjat nyernie, és 2013 szeptemberében a családjával együtt elköltözött az osztrák fővárosba. Megkérdezte, hogy az üresen maradt debreceni lakásukba nem költözünk-e be. Sajnos nemet mondtam, amit azóta is bánok. Úgy érzem, tán „minden” másképpen alakult volna, ha kibérlem azt az üres lakást, és így ugyanolyan szoros kapcsolatban maradok vele, mint korábban.
Ezt csak azért mondom, mert 2013. novemberétől a levelei elmaradtak. A hogyléte felől érdeklődő e-mailekre nem válaszolt. Nem tudtam, de éreztem a hallgatásból, hogy „nem embernek való nagy kínok késeivel” játszik azon a bizonyos szigeten, ahol csak ő lakott egyedül. S amely 2014. február 19-e óta lakatlan. A lakója elrejtőzött a szemünk elől,
a body buildinget mindig utálta. gyomorforgatónak találta, amint túlgyúrt férfiak pucsítanak a színpadon. azt se tudta elképzelni, hogy valaha lesz komondora. s lám 2 és fél éve gyúr táplálékkiegészítőkkel és vannak komondorai.
tervek, álmok, halálok
a gyúrást űzi, de taoistaként. az út számít a cél semmi. a gyúrás, a gyúrás, a gyúrás. olyan mint az olvasás - gondolkodás, meditálás. l'art pour l'art olvasás és gyúrás.
fehérgyarmat, túriscse, szamosszeg.
őt szamosszeg formálta (és az onnan hozott gének)
szerette
borbély utálta(?) túriscsét
parsifal anyját a kommunizmust építő szarházi kispolgárság ölte meg , apját meg ez a csürhe formálta saját képére
Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeTribune Internationale des Compositeurs 2019 - San Carlos de Bariloche (Argentína) - válogatás a seregszemle kiemelkedő műveiből (VI/5. rész)Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula
Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeTribune Internationale des Compositeurs 2019 - San Carlos de Bariloche (Argentína) - válogatás a seregszemle kiemelkedő műveiből (VI/3. rész)Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula
na persze
már másfél évet sem kell dolgoznia. főleg ha leszámítjuk a sétáló időt, a rengeteg szabadságát. de lesz-e ereje 65 éves korában neki esnie az óm igazi feltárásának, felmutatásának?
sikerült szunyókálnia valamennyit. jól van, csak kis izomláz a felső testben. fulladás-nehézlégzés: eszébe jutott valami: kb. 2 éve volt ott egy srác, aki nagyon rámenősen lábazott, rendszeresen. Egyszer elcsípett egy beszélgetést: a többi izommal ellentétben, inkább a második nap jelentkezik az izomláz. És akkor néha ő is fulladt. A lábizmok a legnagyobb izmok, és ha oda a regeneráció során beáramlik a vér, szinte úgy elnyelik a vért, mintha vérezne a páciens. Kevesebb(nek tűnő ) vér, oxigén hiány.
általános iskolás társai nem nagyon hagytak benne mély nyomot. az irén, akivel később maszek latinra járt, aki zongorázni tanította, és akivel 2O éves korában párszor alaposan berúgott.
tomi, akinek a legokosabb volt az osztályban, de nem tanult tovább - mindenki legnagyobb megdöbbenésére (szakács lett)
a gimis társai? ők már komolyabb kapcsolatok. a nándi, a karesz és a boris már meghalt. ők hárman és a z angliába disszidált péter voltak legjobb barátai . négyből három halott, nem rossz arány. (ő is meghalhatott volna párszor)
rosszul aludt, hülyeségeket álmodott -és ami még nem volt: mintha nehezen légzett volna. reggel jól volt, bedurrantók és utazás a gyurodába. ekkor megint jelentkezett a nehézlégzés. a gyúrás alatt nem, de az első két óra vacakul ment.
itthon megint jelentkezett. tüdőrák? cukorbaj valamilyen hüjje tünete? a táplálék kiegészítők mellékhatása?
gyúrás után is több mint 13 a cukor. aztán csak evett egy keveset -fagyit is persze. aztán lefeküdt délutáni alvásra. nem érezte magát túl fényesen. fölkelt. babitshoz menekült - vele is foglalkozik már vagy 35 éve, és még mindig nem tud róla semmit.
valamiért eszébe jutott a gólyakalifa. miről szólhat?
Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!
...Tizenhat éves koromban kezdődött.
Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel[1]. Mindennap a tislér mellett jártam el, iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak... olyanokat, mint én. Sőt ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor Holmesi[2] titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.
Pedig úrifiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.
Volt aztán két iskolatársam, akikhez nagyon különös érzelem fűzött.
Általában nagy fölényben voltam a társaim fölött. Szerettek, bámultak, mert szép voltam és ügyes fiú, okosabb és erősebb is, mint ők, mert szép ruhában jártam, és mindig volt zsebpénzem, és főleg mert csöppet sem törődtem velük, és egyáltalán nem tulajdonítottam értéket a barátságuknak. Valóságos Sonntagskind voltam; kényeztettek, örült, akire mosolyogtam, gyönyörködött, aki csak rám nézett, és én legkisebb koromtól a szeretetnek ily bőségében fürödve, egyáltalán nem ismertem a szeretet értékét, mindenkivel kedves voltam, de senkivel sem gondoltam valami nagyon. Annál többet gondoltak velem: féltékenyen kapaszkodtak a karomba, és például a görnyedt, csöndes Horváth Iván valósággal szerelmes volt belém.
Őt még csak eltűrtem, mert feljebb járt nálam, és okos fiú volt, filozofáltam vele, francia könyveket adtam neki kölcsön, és néha számonkértem:
- Még mindig csak tizenöt lapot olvastál?
Tudtam, hogy csak azért tanul franciául, hogy előttem szégyenben ne maradjon.
- Könnyű neked - panaszkodott ilyenkor. - Te már kiskorodban tanultál a bonnetól.
- Ugyan mit tanul az ember a bonnetól? Muszáj legalább néhány könyvet végigszótározni.
Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak. Megértettem, természetesnek vettem a bámulatukat, de azért terhemre voltak. Éreztem, hogy fájdalmat okozok annak, akivel közönyös vagyok, akinek az érzelemnyilvánításait nem jutalmazom; s közönyöm és vidám fölényem csak annál nagyobb lett. Nem volt bennem rosszakarat, sőt képes voltam minden gyengédségre és szeretetre, de erős voltam, és gyengédségem nem akart testvére lenne a gyengeségnek.
Mégis volt kettő a társaim közül, akikkel szemben gyengének éreztem magam.
Mind a kettő egész közönséges, ostoba fiú. Hódi Karcsi mindig szélesen kacagott, én mindig zavarba jöttem, és úgy éreztem, mintha énrajtam kacagna. Sehogy se tudtam leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, megmagyarázni még kevésbé. De hisz minden ember megfigyelhet önmagán ilyeneket, senkinél sem nyernek azok oly értelmet, mint nálam.
A másik volt Fazekas. Ez a nagy, kelletlen legény egy kocsmárosnénál kvártélyozott, borbélysegédes frizurát viselt, poros, lógó, fekete ruhában járt, és sápadt volt mindig. Rossz érzések szálltak meg, ha ránéztem, mintha valami rosszra emlékeztetett volna.
Sok minden olyan volt, mintha valami iszonyú dolog lenne valahol, az emlékezetem mélyében - valami, ami mindjárt más színben mutatná az egész világot -, csak nem tudtam, hogy mi.
De azért diák voltam én is, egyformán boldog a labdatéren, a tánciskolában és a könyveim közt: még vidám, játszó gyermek, és máris egy kis komoly filozóf. Szerettem a matematikát, mindent, ami nehéz és szigorú, ahol fiatal eszemnek korrekt élességét ragyogtathattam önmagam előtt. A tanáraim megbecsültek, sőt egy kicsit ők is úgy voltak velem, mint a társaim. Mind főleg előttem akartak jó színben feltűnni, előttem restelltek minden tudatlanságot, gyengeséget, szinte féltékenyek voltak rám, kit szeretek és tisztelek jobban. Sőt, tekintély voltam előttük: Köbgyök Miska engem szólított fel, ha valamit maga sem tudott tisztán. - És így múltak az évek.
- gyúrás közben az immunglobulinok termelésének kialakulásának csodájára gondolt. a génreguláció ontologikus csodájára.
hazaérkezés után tv szörfözés. aztán megunta a mocskot. heidegger kant elemzése.
most meg a gólyakalifa.
mihály halála. agytekervényeinek alkotó tendenciája, filozófiai és költészeti mezői. alkoholizáló mezők.
az újlipóczai kisújszálláson ( a karl kraus utcában)
Koncert - EBUA Szlovén Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenye - Ljubljana 2018.11.15.
A Szlovén Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenyeVez.: Fabrice BollonKm.: Michala Petri (blockflöte)1. Arvo Pärt: Fratres, 2. Antonio Vivaldi: C-dúr blockflöteverseny RV. 443. (Petri), ráadás: Variációk egy dán népdalra (ea.: Petri), 3. Bartók Béla: Concerto(Ljubljana, Gallus terem, 2018. november 15.)
reggel visszautaztak. tegnap inkább ő volt nyomott, ma reggel viszont a felesége. neki macskája van. (és viszonylag sok ruhája, amelyeknek pesten nem nagyon lesz helyük)
hazaértek, a kezdődő forróságban elment a strandra, óriási tömeg.
valahol írták, hogy goethe egyik legnagyobb csodája, hogy bízott abban, hogy lesz elég ideje (lesznek évtizedei bőven), hogy befejezhesse a faustot. hendrix bízik , hogy neki is meglesz az ideje. mindenki addig él, amíg a feladatait el tudja végezni. Ha nem tudja feltárni, felmutatni a leib-seele , az élan vital , a gén reguláció, a harmadik geometria, a pulzáló gömb ..... ontológiáját, akkor nem is érdemli meg.
a felköltözés első napja. ő csak könyvei, német jegyzetei, naplói egy kis részét pakolta be. (mit mást visz egy költő a költözéskor?) Mivel a szobájában ujjnyi vastag por (itt-ott egy két komondor szőrgomoly csomó) , megkérte feleségét, hogy
tisztítsa le őket, hogy az új lakóhelyen ne ott folytassák, ahol kisújszálláson abbahagyják. pozsonyi út, balzac utca. megrendülten sétált. 4O éve itt iddogált számtalanszor Tamással. (mi lehet vele?). Pista bácsinál lakott, abban a házban, ahol a híres-nevezetes kultúr irányító(diktátor?), Aczél György lakása is volt. A kapubejáratnál rendőr örs. Őt már könnyedén beengedték.Kádárt persze még könnyedebben, amikor ultizni ment Aczélhoz.
Ebben a lakásban a lánya lakott, mielőtt pHd keresés céljából európát kezdte el járni. Mióta megszületett a második gyereke, azóta nem is volt itt. Ő kb. 15-10 évvel ezelőtt járt ide. A fő cél a piálás volt és még valami wagner. Szeretett a szombat esti wagner tivornya után korán kelni és nekivágni a városnak. Pl. a lehel téri piacon bevásárolta, elmentek a városligetbe és ott
sörös reggeli. (Egyszer másfelé mentek, ismeretlen terep, se piac, se kaja, se semmi. a szemei már lángoltak az éhségtől.
Egy elhagyatott cukrászda akkor nyitott. Nyitogatott. Berobogtak a feleségéval, és vidám-kétségbeesett- vagánysággal (akkoriban még tudott ilyen lenni) kért reggelit a cukrászcsajtól. Az elkezdett motyogni, hogy ez cukrászda, nem étterem és különben is, még ki se nyitottak, de aztán esdeklő tekintetét (mely lángolt) látva és a dumáját hallva, elnevette magát és csinált nekik reggelit. Még sört is adott nekik, pedig 9 előtt akkor nem lehetett piát adni.
A lakásban sok-sok könyv - amiket a lánya tőle lopott hajdanán. Főleg költészet és képzőművészet. Kassák, szabó lőrinc, ady, barok, gótika, románkor, menuhin, kosztolányi, a hesperidák kertje, krúdy, gita govinda, mindenféle eposzok és legnagyobb medöbbenésére :arnold gehlen:az ember.
Persze a teljes költözés még legalább másfél év -nyudíj ésésésésésésé
a kutyák, kutyák, kutyák.
amíg ők élnek, addig nincs költözés. A kutyái halálára várva- ez úgy ahogy van borzalmas.Simogatja imádott kutyái fejét, vakargatja hasukat, a lélek ontológiájára gondol, mi az ami közvetít a kutya és az ember között, mi segít ennek a megismeréséhez (Hegel? gehlen? eccles? freud ?, lorenz?...........) és közben arra is, hogy meddig élsz még te drága kundy,
belenéz az őt imádóan bámuló komondor szemekbe)
mert innen jár majd a könyvtárakba, hogy 7O éves korára megtudhassa, hogy mi az élet? mi a kémiai létezés ontologiája?
.............................
'Bodybuilding is a lonely sport. You're on yourself most of the time. You have to decide how much you train.. You have to decide how much pain you inflict on yourself.. You have to decide how much you eat, how much you drink.. And how far you're willing to go with your body and how you're willing to sacrifice.'' -Nasser
- nos akkor mennyivel szogorúbb a bodymind sport, főleg ha annak költészet-tudomány- filozófia-vallás ágazatát műveled!!!!!!!!!!!!!???????????
a pápa rádöbbent, megvilágosodott és visszavonult, írt
kilógott az évezredes sorból. nem kefélt mint a nyulak, nem nyalt segget se élvezetből se a füstért. nem volt a kommunisták/ antikommunisták küldötte sem. olvasott volt, különösen a történelem, az irodalom. beszabadult a titkos, évezredes iratok közé. és értette is őket. és akkor talált egy evangélium töredéket. leveleket. titkos utasításokat. gyilkosságokat, árulasokat, álnokságokat olvasta , habzsolta őket, mint goethe bújta a gyerekgyilkos nő bírósági anyagát. de ő és rádöbbent, hogy az egész másként volt. ........................................................................................ és ő is megírta, mint goethe a faustot.
„Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“„Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“„Acht-Punkte-Proklamation“
Der gelernte Schuhmacher und geborene Wiener H. C. Artmann schrieb mit kleinen Buchstaben die größten lyrischen Kopfwelten. Zwischen diesen dicht gefügten Zeilen hört man das Pfeifen im Dunkeln der Zeit.
Der Dichter als Erzieher. Zieht sich Masken übern Kopf. Und
legt reimweise die Kinder, die in seinen Lesern stecken, übers Schreckensknie. Wobei er ihnen Luftschläge mit der Mythenrute verabreicht, die er zuvor mit schwärzestem Scherzöl eingerieben hat (tut ja gar nicht weh, gibt aber einen herrlich sirrenden Ton in Dada-Dur!). Im Jahr 1967, als alle Welt sich im anbrechenden gesellschaftlichen Fortschrittsrausch befindlich glaubte (nur noch zwei Jahre bis zu „Mehr Demokratie wagen“!), schrieb der geborene Wiener H. C. (Hans Carl) Artmann (1921 bis 2000), gelernter Schuhmacher und gewordener Poet, Wörtergerber und Dichtungsvernäher, Surrealitätsreimspieler und Phantasieraumvermesser, der kleingeschrieben die größten lyrischen Kopfwelten „med ana schwoazzn dintn“ (so übertitelte er seinen berühmtest gewordenen Gedichtzyklus von 1958) hintuschte, die Gedichtsammlung „allerleirausch“. Die er mit einer „zueignung“ einleitete. In welcher er, der noch 1953 mit seiner „Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“ die Lyrik-Moderne der sogenannten „Wiener Gruppe“ definiert hatte, dergestalt, dass „man Dichter sein kann, ohne auch irgendjemals ein Wort geschrieben oder gesprochen zu haben“, dieser Art von lichter Lyrik eine hohnlachende Selbst-Absage erteilte: „schreibe nicht ein licht gedicht,/weiß schreibt nur der böse Wicht“. Jetzt gehe es darum: „krauchen solls/durch blut und bein/bis ins herzens/kämmerlein“: mit der „schwoazzn dintn“ im Katechismus des lachgekitzelten Schreckens.
Krauchen soll’s durch Blut und Bein bis ins Herzens Kämmerlein
Viel ist über diese zwölf kurzen, zweihebigen Verse schon geschrieben worden, die unter den „Liedern“ in Stefan Georges umfangreichstem Gedichtband „Der siebente Ring“ von 1907 stehen; viel mehr Worte, als das Gedicht selbst umfasst. Besonders prominent, aber auch reichlich kompliziert hat sich dazu der Philosoph Theodor W. Adorno geäußert. Bevor wir uns seiner Deutung zuwenden, wollen wir kurz vergegenwärtigen, was das Gedicht von sich aus sagt.
In seinem ersten, drei Zeilen umspannenden Satz ist von einer Frage die Rede, die der Sprecher rückblickend als „Träumerei“ einstuft; sie zielte auf etwas, an das er selbst nicht glauben konnte; zumindest erscheint es ihm so, nachdem die Antwort des mit Du angeredeten Menschen nur ein Lächeln war (und dieses Lächeln auch schon alles, was das Du dem Ich zu geben hatte). Der Sprecher kommt sich jetzt ziemlich dumm vor, und nun schlägt auch noch das Wetter um – „Aus nasser nacht / Ein glanz entfacht – / Nun drängt der mai.“
Erst diese Einordnung in den Jahreslauf macht recht deutlich, was wir unter der träumerischen Zeitangabe „Im windes-weben“ zu verstehen haben: das vorbereitende Wirken des Frühlingswinds, der bei Hofmannsthal durch „kahle Alleen“ läuft und dessen Tun schon bei Uhland (einem Dichter, den George gar nicht schätzte) als Weben bezeichnet wurde: „Die linden Lüfte sind erwacht,/Sie säuseln und weben Tag und Nacht.“ Der nahende Mai nun bringt es mit sich, dass sich die Lage des Sprechers zur ausweglosen Sehnsucht auswächst, in der ihm die sinnliche Nähe des oder der abwesenden, abweisenden Geliebten umso schmerzlicher vor Augen steht – was für andere ein Wonnemonat zu sein verspricht, hält für ihn nur Qualen bereit. Liebende können das leicht begreifen.
Einfache Klage eines Schüchternen
és eltünt a dülledt szemű kecske, pedig ő nagyon kereste és pankának is hiányzott egy kissé
az állatsimogatót máshová tették, de oda már nem volt erejük elmenni
lehet, hogy ott van a dülledt szemű
a hétfői edzés nagyon szarul ment
a mai annál jobbanl
a halálán van
a fiú unokája is egyre jobban kötődik hozzá
de mit fognak szólni, ha jó tíz év múlva rádöbbennek, hogy a nagypapa egy semmirekellő semmirevaló
költő filozófus tudós teológus
akinek nem jelent meg 156 könyve 56 drámája nincs életműve de még könyve se jelent meg nincs
nemhogy 56 díja de egy se
nem fogott kezet egy rohadt politikussal se
nem volt egy mocskos tévéadásban se és egy vadkutya falka patkány hiéna folyóiratnak se seggnyaló tagja
Philosophie und Theologie (no meg a költészet és a tudomány) sind eins
PERSZE PARSIFAL HENDRIX ÉPOSZÁBAN
wagner, coltrane maszkjában
gustav mahler
alban berg
walt whitman
schrödinger macskája, eliot macskái (akiket már vagy 35 évvel ezelőtt felfedezett)
Platon, Thora und Talmud
Platon, Thora und Talmud
Platon, Thora und Talmud
Hermann Cohen war der letzte Philosoph, der Athen und Jerusalem verbunden hat
Kant war nicht Anfang, sondern Gipfel einer langen Entwicklung: Hermann Cohens Denken kreist um den grössten Philosophen der deutschen Aufklärung. Und er gewinnt ihm unerwartete Erkenntnisse ab.
In der Geistesgeschichte des Westens kam es hin und wieder zu einer Synthese von klassischer und jüdischer Philosophie: Philo von Alexandrien, der im ersten Jahrhundert n. Chr. lebte, übernahm griechisches Denken, um die jüdische Theologie zu erhellen; Maimonides (1135–1204) hat die jüdische Lehre im Sinne des Aristoteles systematisiert; und der führende deutsche Aufklärer, Moses Mendelssohn (1729–1786), hat in seinem Hauptwerk, «Phaidon oder die Unsterblichkeit der Seele» (1767), die Lehren Platons aufgegriffen.
Vielleicht der Letzte in dieser brillanten Linie war der deutsch-jüdische Philosoph Hermann Cohen (1842–1918). Cohens Hauptverdienst war es, die sogenannte Neukantische Schule zu gründen, gleichzeitig aber Kants Philosophie mit Tora und Talmud zu verbinden. Diese Synthese von Athen und Jerusalem, wie man es nennen könnte, gehört zu den grössten denkerischen Leistungen in Deutschland um die Jahrhundertwende. Hermann Cohen nahm auch zunehmend eine Stellung als Intellektueller im öffentlichen Diskurs ein, nicht zuletzt in politischen Debatten, wenn es auch starke Gegner gab, die ihn allerdings, wie Martin Heidegger, nicht immer begriffen.
Als Erstes zeigt Beiser, wie Cohen das Studium von Kant auf eine völlig neue Basis stellte, indem er auf die historische Stellung des bedeutenden Philosophen einging. In seinem ersten Hauptwerk, «Kants Theorie der Erfahrung» von 1871, stellt Cohen das Werk Kants in die Tradition von Platon, Descartes und Leibniz.
Dadurch erleichtert er den Zugang zu Kants Ideenwelt. Diese wirkt nicht mehr wie ein vollkommen neues Konstrukt, sondern als Kernpunkt in einer jahrhundertelangen Bemühung. In seiner Argumentation wirft Cohen erstaunliche Schlüsse auf: So glaubt er, die Totalität der Erfahrung beruhe auf einem Zufall, auf einer Kontingenz. Durch diese Interpretation rüttelt er an den Grundsätzen der kantischen Philosophie. Die Gewissheit, die Kant mit seinem System herstellen wollte, stellt Cohen infrage.
So erweist sich Cohens Rechtfertigung Kants als eine Vorwegnahme des Existenzialismus, der im 20. Jahrhundert zum Hauptprinzip modernen Denkens wurde. Was Beiser hier wohl übersieht, ist die Konsequenz, die Cohen aus dieser Position zog. Von nun an basiert die heutige Philosophie nicht mehr auf metaphysischen Prinzipien, sondern auf Werten. Mit Cohens Beitrag entsteht die neuzeitliche Wertephilosophie. Die Einsicht übernahmen die anderen Neukantianer jener Zeit. Sie fand am Anfang des 20. Jahrhunderts grosse Verbreitung durch einflussreiche Denker wie Georg Simmel und Max Scheler. Inzwischen liefert dieses Wertedenken den eigentlichen Grundsatz der heutigen Kultur.
Was Cohen sofort erkannte, war Treitschkes Unterminierung des Staats: Nicht nur die Juden litten unter dieser Attacke, sondern auch der soziale Verband, der Zusammenhalt der Bürger. Genauso wie Moses Mendelssohn im späteren Leben reagierte Cohen auf diese Ausgrenzung durch eine Vertiefung seines Judentums. Es begann seine «Heimkehr». In seinem späten Hauptwerk, «Die Religion der Vernunft», erleuchtet Cohen die Einheit von Philosophie und Theologie: «Der Begriff der Religion soll durch die Religion der Vernunft zur Entdeckung gebracht werden.»
Im Gegensatz zu Marx und Engels sieht Cohen den Grund für den Sozialismus im menschlichen Geist und gar in der Ethik Kants. Laut Cohen hat die Gesellschaft als Ganzes die Gottheit in sich aufgenommen. Das Gemeinwesen enthält das göttliche Wesen.
Mit System und mit der ihm eigenen Reinheit durchforscht Cohen die Welt des Judentums. Doch wirklich originell ist die Methode, durch die Philosophie neue religiöse Zusammenhänge zu schaffen. So bedient er sich der radikalen Rationalität, um eine Metaphysik der Offenbarung zu erarbeiten: Sein aktiver Gott ist wie Spinozas mit dem Sein, mit dem ganzen Kosmos identisch.
Wagner - Parsifal - Good Friday Music (Act III) - Celibudache, MPO (1993)
Der noble Klang der Widersprüche Der noble Klang der Widersprüche Der noble Klang der Widersprüche
Die Geschichte der Wiener Staatsoper
a kisújszállási karl kraus utcából a bécsi ladányi mihály operaházig
bérletvásárlás
juhász ferenc bérlet a ladányi mihály operaházba
Die Geschichte der Wiener Staatsoper Abseits vieler Glanzpunkte gibt es in der Geschichte der Staatsoper auch etliche Schatten. Davon können zahlreiche Dirigenten, die Direktoren wurden, ein Lied singen
Als die Wiener Staatsoper am 25. Mai 1869 in Anwesenheit von Kaiser Franz Joseph und Kaiserin Elisabeth eröffnet wurde, weilten die Architekten August von Sicardsburg und Eduard van der Nüll schon nicht mehr auf Erden. Nüll hatte sich aus Gram das Leben genommen; Sicardsburg folgte per Herzversagen nach. Seine Gesundheit dürfte nicht unterstützt haben, dass das Haus am Ring als "Königgrätz der Baukunst" verhöhnt wurde. Ein trauriger Opernstoff.
Unter den Direktoren des Hauses hatte es zwar keine Suizide gegeben.
Wie schmerzvoll sich der Opernthron jedoch anfühlen konnte, mussten jene Musiker erfahren, die dachten, auch Manager sein zu müssen. Ihre Karrieren endeten immer mit freiwilligen Abgängen. Ab Gustav Mahler wurde dies zum Ritual. Er litt ab 1897 zehn Jahre lang an dem Amt. Vermeintlicher Traumjob Dabei schien es ein Traumjob zu sein. Der Komponist war eigens zum Katholizismus übergetreten, um Direktor werden zu können. Mahler geißelte Tradition als Schlamperei und setzte auch Alltagsrituale vor die Tür. Er verpflichtete Sänger per Ehrenwort, auf die Unterstützung von Claqueuren zu verzichten. Er erließ Einlasssperren für Zuspätkommende. Er domestizierte das Fernbleiben gastspielfleißiger Sänger und forderte Musteraufführungen. "Menschlich mache ich jede, künstlerisch gar keine Konzession", war allerdings ein Motto, das in Zermürbung mündete. Die öffentliche Meinung kippte im Finale mit antisemitischem Unterton ins Gehässige, die Zensur untersagte die Aufführung von Richard Strauss' Salome. "Ich reise eben nach Wien. O weh!", schrieb Mahler an Strauss und demissionierte schließlich, um später zu klagen: Statt ein Ganzes habe er "nur Stückwerk, Unvollendetes" hinterlassen. Die Ära war jedoch folgenreich: Sie definierte jenes Niveau, hinter welches die Oper nicht mehr zurückfallen durfte. Da kam jemand wie Richard Strauss gerade recht, der sich allerdings die Arbeit mit Franz Schalk teilte, was ein Staatsoperngesetz in Erinnerung ruft. Zwei Männer an der Spitze, das geht schief: Aus Verbundenheit wurde Misstrauen, der Konflikt eskalierte im Zuge eines Kompetenzgerangels, Strauss demissionierte. Böhm landet in Wien Großer Komponist hin, arrivierter Dirigent her: Auch die Anwesenheit im Haus blieb Krisenthema. Im Falle Karl Böhms lässt sich festhalten: Dessen Nähe zu den Nationalsozialisten wurde eher verziehen als sein Fernbleiben. Als Böhm bei der Landung in Wien grantelte, er würde seine "internationale Karriere doch nicht für die Staatsoper opfern", waren die Reaktionen ausreichend gnadenlos, um Böhm zu vertreiben. Herbert von Karajan tat es ihm gleich – und dies zweimal: Im Zuge eines Streiks, der das Haus lähmte, arrangierten sich Regierung und Gewerkschaft, ohne Karajan informiert zu haben. Er demissionierte "wegen schweren Eingriffs in die Kompetenzen", wobei man ihn halten wollte. Er hatte internationalen Glanz gebracht, Kooperationen forciert und Starsänger geholt. Doch er ließ sich erweichen und blieb. Nach einem Streit um die Wahl eines italienischen Souffleurs ging Karajan dann aber endgültig. Die vielen Wünsche Kein Wunder, die Staatsoper ist Projektionsfläche für alle und alles. Sie ist ein prunkvolles Erinnerungsstück an ein verflossenes Kaiserreich. Gleichermaßen umweht sie die Aversion gegen elitäre Traditionspflege. Als Repertoirehaus lebt sie zudem im Spannungsverhältnis zwischen Alltagsniveau und der Utopie einer permanenten Sternstunde. Der Direktor sitzt dazwischen auf Subventionstöpfen. Sie gelten den Gegnern als überfüllt, dem Direktor aber als löchrig. Wehe aber, er will das Repertoiresystem aufweichen und auch seine Karriere pflegen wie Dirigent Lorin Maazel. Es setzte eine auch auf seine jüdische Herkunft zielende Gehässigkeit ein. Maazel demissionierte nach nur eineinhalb Jahren. Auch überragende Produktionen schützen nicht, wenn Finanzlöcher entstehen.
Direktor Claus Helmut Drese hatte den großen Claudio Abbado an seiner Seite. Letztlich aber gingen beide. Es kamen Eberhard Waechter und Ioan Holender, der als Stimmenkenner nach Waechters überraschendem Tod reüssierte. Das Modell Doppelspitze blieb aber heikel. Dominique Meyer und Dirigent Franz Welser-Möst wurden eilig zusammengespannt. Meyer schwärmte, Welser-Möst würde sich "mit all seiner Erfahrung total einbringen". Mittlerweile ist auch Welser-Mösts Demission Operngeschichte, und auch Meyer deutet an, dass seiner Nichtverlängerung als Auslastungskaiser böse Intrigen vorausgingen. Widersprüchliche Vorgaben Blickt Meyer nun aus Anlass des 150. Geburtstags des Hauses in die Geschichte, wird er vielleicht aber erkennen: Neben der Qualität des Staatsopernorchesters, das als Wiener Philharmoniker gar reisefreudig ist, neben einem guten Ensemble und Stars muss das Haus auch Werke glaubhaft ins Heute übertragen. Die Staatsoper muss eine Zeitgenossin sein, die Historie verlebendigt und kreiert. Es ist ein Haus der widersprüchlichen Vorgaben. Die Widersprüche müssen aber auf künstlerischem Weltniveau ausgelebt werden. Wenn es nicht möglich ist, sie strukturell zu beheben. Der kommende Direktor Bogdan Roscic hat mit Dirigent Philippe Jordan einen Könner an seiner Seite. Musikalisch wird es also spannend. Es wäre allerdings nicht die Staatsoper, würde Roscic nicht schon vorgeworfen werden, noch nie ein Opernhaus geleitet zu haben, obwohl er dieses Schicksal mit dem längstdienenden Direktor teilt. Mit Ioan Holender, der, wie zu hören ist, seine Erfahrung beratend zur Verfügung stellt.
a rózsalovagtól a don carlóig, wagnertől mozartig, állóhelytől páholyig, sörtől pezsgőig...............
parsifal hendrix és a ladányi mihály operaház történek közös részei
Whitman, Babits, Bécs, Kisújszállás A lírikus epilógia
megérkezés az amerikai költészethez
réges-régen
A lírikus epilógia
a beat költők aztán a hippik A lírikus epilógia
aztán vissza
eliot, pound
és ekkor
whitman A lírikus epilógia
poe a novellái miatt már rég megvolt
a bécsi opera
ki tudná jól megírni A lírikus epilógia
az ontológiáját
etikáját
esztétikáját
Die Wiener Staatsoper feiert ihre hundertfünfzigjährige Geschichte mit der „Frau ohne Schatten“ von Richard Strauss.
Für eine Kulturinstitution sind hundertfünfzig Jahre beinahe eine halbe Ewigkeit. Zumal die Geschichte der Wiener Staatsoper genaugenommen bis ins achtzehnte Jahrhundert zurückreicht, als der Betrieb des k. u. k. Hofoperntheaters noch im kleinen – nahe beim heutigen Opernhaus gelegenen – Kärntnertor-Theater stattfand. Durch den Bau der Ringstraße wurde schließlich Platz geschaffen für ein von den Architekten August Sicard von Sicardsburg und Eduard van der Nüll entworfenes, großes Wiener Opernhaus. Dessen Fertigstellung im Jahr 1869 gilt heute als Geburtsstunde der Wiener Staatsoper, obwohl diese Bezeichnung erst seit 1938 verwendet wird. Dass nun zum 150-Jahr-Jubiläum „Die Frau ohne Schatten“ gespielt wird und nicht Mozarts „Don Giovanni“, mit dem das Haus 1869 eröffnet wurde, gründet darin, dass Richard Strauss’ monumentale Zauberoper im Oktober 1919, also vor knapp hundert Jahren, im Haus am Wiener Ring zur Uraufführung gelangt war.
Eingedenk der imposanten Geschichte des Hauses, die mit klingenden Namen wie Gustav Mahler, Franz Schalk und Richard Strauss, Karl Böhm, Herbert von Karajan, Egon Seefehlner oder Claudio Abbado verknüpft ist, war die Festpremiere musikalisch erstklassig besetzt worden. Mit Christian Thielemann stand einer der besten Operndirigenten der Gegenwart am Pult des Wiener Staatsopernorchesters. Auch die Vergabe der Hauptrollen ließ kaum Wünsche offen. Dass mit dem Franzosen Vincent Huguet, einem ehemaligen Assistenten des legendären Theatermachers Patrice Chéreau, ein nicht sonderlich erfahrener Regisseur ausgerechnet für eine so komplexe Oper wie „Die Frau ohne Schatten“ engagiert worden war, stimmte indes ein wenig skeptisch.
Leider bestätigte sich diese Skepsis bereits, als sich der Vorhang öffnete: Vor einer Art Voliere, hinter deren Behang die Kaiserin verborgen ist, trifft sich die Amme mit dem Geisterboten (resolut gesungen von Sebastian Holecek). Im Hintergrund ist ein mächtiges, dunkles Gemäuer zu sehen, das sich später als eine Wand aus grauen Styroporfelsen entpuppt. Kombiniert mit den wallenden Umhängen, die alle Protagonistinnen und Choristinnen tragen (Kostüme: Clémence Pernoud), erweckt das Bühnenbild von Aurélie Maestre den Eindruck, als wohne man der Aufführung einer Antikentragödie um 1960 bei. Die statischen Arrangements von Vincent A lírikus epilógia, der weder Chöre bewegt noch die Darsteller die große Bühne mit Leben füllen lässt, verstärken dies noch. Und seine Idee zum Stück erschöpft sich darin, zu zeigen, dass die Kaiserin wohl etwas mehr als bloß Mitleid mit dem vonA lírikus epilógia
der Färberin attackierten Barak empfindet. Erinnert man sich an die aufregende Deutung von Robert Carsen, der vor zwanzig Jahren die letzte „Frau ohne Schatten“ an der Wiener Staatsoper überzeugend als psychologische Selbstfindung der Kaiserin inszeniert hatte, dann sind Huguets konzeptlose Arrangements einfach zu wenig für eine wirklich festliche Aufführung.
a beat költők, a hippik, ginsbergék átvonultak a kisújszállási templomból a bécsi operába.
a tegnapi négy órás gyúrás után thanatosz tovább pörgette és ma is elkergette a súlyzókhoz. megfájdult a feje, megijedt, hogy agyvérzést kap, így hazaügetett. 120/ 68 Hgmm és 74 a pulzus. (a cukor viszont 19). du mußt dein leben andern.
Eine «neue Bibel» sollte es werden,Eine «neue Bibel» sollte es werden,Eine «neue Bibel» sollte es werden,
«Gesang meiner selbst»
«Er ist Amerika»,
Eine «neue Bibel» sollte es werden, zugleich ein «Gesang meiner selbst»: Der Gedichtband, dessen Parameter Walt Whitman so kühn gesetzt hatte, erschien dann unter dem bescheideneren Titel «Leaves of Grass»
«Er ist Amerika», urteilte Ezra Pound neunzig Jahre später über ihn und meinte dies, entsprechend seinem eigenen Bild der Nation, nicht unbedingt positiv, bekannte jedoch schon bald: «Wir haben einen Saft und eine Wurzel.» Tatsächlich hat wohl kaum ein anderer amerikanischer Dichter den Nerv des 19. Jahrhunderts mit seiner Aufbruchsstimmung, dem Vertrauen in eine unerforschte Zukunft und dem individuellen Freiheitsdrang so stark getroffen wie Whitman.
Mit den «Leaves of Grass» schenkte er den Staaten auch eine Art dichterischer Gründungsurkunde. Beim Erscheinen der ersten, noch recht schmalen Ausgabe jenes Buchs, das ihn weltberühmt machen sollte, im Juli 1855, war Whitman sechsunddreissig und hatte sich bereits in verschiedenen Berufen mit mal mehr, meist weniger Ehrgeiz versucht, unter anderem als Schriftsetzer, Zimmermann, Dorfschullehrer und Journalist. Viele hielten ihn für einen Müssiggänger, weil er sich den bürgerlichen Idealen verweigerte.
Ein Mann, ein Kosmos
Dass der grosse «Gesang meiner selbst» mühsam erarbeitet wurde und ein bedeutender, kühner Schritt nach vorne war, zeigen die erhaltenen Skizzen in den Notizbüchern. Rhetorisch fragte Whitman Ende der 1850er Jahre im Gedichtentwurf «An die Zukunft»: «Soll ich das idiomatische Buch meines Landes schreiben?» Im Juni 1857 hatte sich Whitman allerdings noch weit mehr vorgenommen: «Die Grosse Gestaltung der Neuen Bibel», die aus 365 Gedichten bestehen sollte, weil der Dichter, wie er später triumphierend verkündete, «der wahre Sohn Gottes» ist.
Impulse stiften
Die Beziehung des Dichters zum Volk bestimmt wesentlich seine Aufgabe. So schrieb Whitman im Entwurf zu einem Vorwort: «Er schenkt euch nicht die gewöhnlichen Gedichte und Metaphysiken. Er schenkt euch den Stoff, damit ihr euch selbst Gedichte, Metaphysiken, Politik, Haltung, Historien, Romane, Essays und alles weitere bildet.» Die Rolle des Dichters besteht darin, Impulse zu stiften, die der Mitarbeit der Leser und der weiteren Umsetzung in deren Leben bedürfen.
Den institutionalisierten Religionen erteilte Whitman eine deutliche Abfuhr. Seine Metaphysik ist die Verherrlichung der Wunder des Daseins, die auf jedem Quadratmeter zu finden sind. Er staunt über eine Maus genauso wie über die sphärischen Weiten des Weltalls. Der Mensch hat sich von den Göttern emanzipiert: «Nichts ist göttlicher im Universum als der Mensch.» Whitmans neue Religion ist die Realität der Phänomene.
Whitman wurde von der politischen Realität oft enttäuscht. In der postum veröffentlichten Rede «The Eighteenth Presidency!» sprach er von der «Verknöcherung des Geistes», von einem «kadaverhaften» Zustand, in dem sich die ganze Gesellschaft befinde. Das Lavieren der Parteien, die Korruption (die vor dem Bürgerkrieg gewaltige Ausmasse angenommen hatte) und die Unfähigkeit des Präsidenten geisselte Whitman mit übelsten Beschimpfungen, nannte ihn gar einen Dreck- und Exkrementenfresser.
