elkaszálhat a szél, elfűrészelhet a nap. Zölden, szabadon kinövök a földből. Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat. Gyöngysor leszek a nap nyakában. Nők szájában fehér nevetés. Nincs mit szégyenlenem. A jövő fehér fala előtt álltam és éltem.
~~~
További szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!
Az ősi nagy kertnek fái között járok, Vén gyertyánfa-lugas integet felém. Bemegyek, s alatta merengve megállok, S átnézek a csöndes temetőbe én. Közepén a templom bádogfejü tornya Vigyázó őrszemként messzeségbe néz, Szerte korhadt fejfák, – sírok beomolva, Közöttük egy tarka tehén legelész…
A gyertyánfa-ágak fölémbe hajolnak, Besüt a hunyó nap piros sugara; A földön lombárnyak tarkállva mozognak, Ha átszáll a fák közt a szél sóhaja. Csak nézek, csak nézek át a cinterembe, Amott pár kicsinyke új sír domborul; A rajtok fakuló apró kék keresztre A közelgő alkony bús árnya borul.
Odébb egy magasló barna fakereszten A Megváltó képe ott szomorkodik; Rászáll egy madárka, aztán tovarebben A közelben hajló rózsabokorig. Omladozó kőfal köríti e helyet, Fedett kapujánál pár lombos fa áll. Oh, itten bizonnyal lel nyugalmas enyhet Ki szívére máshol gyógyírt nem talál!...
A magasló templom íves ablakában Megtörik az alkony piros sugara S fájó ellentétül e csöndes világban Rózsaszínű, vidám fényben ég fala. Ragyogva csillámló bádogfejü tornya Vigyázó őrszemként messzeségbe néz, Szerte korhadt fejfák… sírok beomolva… Közöttük egy tarka tehén legelész…
És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
*
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe; ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
*
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat, a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó, vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.
Ha nem alszol velem, meghalok, úgy hiszem, le se hunyom szemem, elfog a félelem, oly csönd, oly jégverem- nagy csönd lesz hirtelen, hogy azt is hihetem, megállott a szívem, s valaki végtelen szem néz rám hidegen és rezzenéstelen, és csak a Nem, a Nem, folyik át hűvösen, hidegen eremen, a semmit nézdelem, nézem a semmiben, ahogy valamisen néz a valamiben valami semmisem, hát ne hagyj énvelem, aludj mindig velem, életem életű életem éIete, Egyetlen Kérelem, ébredj mindig velem!
És majd besüpped az ég, megroskad, összetöpped, s mint elhagyott sírokon, elgazosodik a földön az éj. Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez, mert nem lesz, mi mérje a csöndet, csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt temetők nyugalma, lesz-e ember, síró nénike a fák közt, mekegő kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben? Lesznek-e méhek? Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Döglegyek, keselyűk, hollók – zajtalan keringő bolygók – a Föld felett.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, világosságból a világosságnak, magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –
lyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, négymilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, hogy mindezt így kitaláltad.
Eörsi István; Schleiffer Ede, *Bp., 1931. jún. 16., †Bp., 2005. okt. 13.: író, dramaturg, költő, műfordító, publicista
EÖRSI ISTVÁN: SZIGETORSZÁGI TRAGÉDIA
Fenn a létrán áll két angol végzetük szörnyen lehangol mert a létra felborul s ők kinyúlnak ott alul. Nem rakhatjuk össze őket ha már egyszer összetörtek.
Fenn a létrán áll két skót ma már mind a kettő hótt testük a létra alatt van számlálhatatlan darabban. Nem szült oly mestert e szép föld, ki összerakja mi széttört.
Fenn a létrán áll két ír ameddig csak állni bír de mihelyt a létra feldől az ő sorsuk szintúgy eldől. Tíz ír úr hiába izgul nem áll össze ami széthull.
Fenn a létrán áll két walesi hogy ott majd pár szivart elszí de a létra széjjelcsusszan s a két walesi végsőt szusszan. Kék füst írja levegőbe: ami széttört nem forr össze.
Fenn a létrán áll két brit felfordulnak egy kicsit ami fent volt lekerül most a létra van felül. Hozhatsz enyvet, gittet, gipszet ha már széttörtek a brittek.
Somogyi Imre, költői neve Emericus, *Simontornya, 1894. okt. 13., †Bp., 1951. szept. 14.: baptista lelkész, író, költő
SOMOGYI IMRE: JÖJJ EL, SZENTLÉLEK!
Fájó emberszívbe, mint gyógyító balzsam, lázongó lélekbe, mint hódító dallam, zokogó sírásra, mint öröm harangja, életnek, tavasznak hívogató hangja: Jöjj el, Szentlélek!
Gyenge női szívbe, mint az erő lángja, kereső lélekbe, mint lobogó fáklya, kedvesség és jóság langyos fuvalmával, a szelíd Megváltó gyöngéd uralmával: Jöjj el, Szentlélek!
Kis gyermeki szívbe, mint a csengő ének, ártatlan lélekbe, mint a vidám élet, ezüstkacagással, angyalseregekkel, atyai mosollyal, igaz szeretettel Jöjj el, Szentlélek!
Családi tűzhelyre, mint a hit szikrája, – békesség, boldogság borulván így rája, – magas palotáknak fényes nagytermébe, kicsi házikóknak virágos csendjébe Jöjj el, Szentlélek!
Szomorú özvegyhez, mint a remény napja, éhező árvákhoz, mint az árvák atyja, könnyek törlésére, orvosság-adásra, testvéri szent csókra és vigasztalásra Jöjj el, Szentlélek!
Bűnnek tengerében hánykodó habokra, minden nemzetekre, kicsikre-nagyokra, hitnek sugarával, Jézus szerelmével, az örök Atyának örök kegyelmével Jöjj el, Szentlélek!
A nap lassan búcsút int mára. A büszke fákra furcsa fények ülnek, A felhők a földhöz közel kerülnek. Tompuló neszek közé érkezik A bíborszínű alkony, S mint homokban a lábnyom, Tűnik az idővel nyomtalan. Csendesül bennem is a zajgó lüktetés, Az este úgy ér, mint bársonykezű, Gyöngéd ölelés. A kéklő álmok messze repítnek, Utamon arcok, hangok kísérnek. Nincs fájdalom és nincsenek könnyek - Hunyt szemem mögött az emlékek Csöndben széppé szelidülnek.
Térey Sándor; 1900-ig Knoblauch; 1911-ig Kuthy; családi neve Kuti, *Debrecen, 1886. okt. 2., †Bp., 1955. okt. 11.: költő, író, műfordító
TÉREY SÁNDOR: ÉNEK KEDVESEM ÖLÉBEN 2.
ÉJFÉLKOR A HEGYTETŐN
Mint ezüstporzót, ujjaim között elpergetem ez átlátszó setétet. A fákon tul sejted a messzeséget? A szél, mely most hajadba ütközött már megborzolta ott fent azt a kéket, mely olyan gőgös csillagtól szegetten.
Állnak a törzsek méla komolysággal a végtelennek nyitva ablakot. Az est köntösse, mely kiteregetten pihent az ágbogon, megszaggatott, megtépte sebes nyári zivatar.
Mégsem tudnak betelleni a nyárral. Ki nyárban nem tesz el sok sugarat a hosszú télben egyedül marad, hiába várja: alkony színesedjék, nem látogat hozzá a drága vendég, akit vezessen ünneplő szobákon amelyek mennyje csók, a fala álom nélküle minden fáj, és bánt, zavar.
Óh mert a fa, ugy döntsék bár ki tőből, még álmodhat a messze kikötőről, s az erdőnél roppantabb óceánon, mint rendületlen felmagasló árboc, dalolhat ujra éghez és sugárhoz.
De te kis fáradt, drága és komoly ki tiltod a nyarat lelkedtől félve, mint szabadulást a dacos fogoly bámulsz majd újra a téli setétbe idegenűl, későn, élettelen, hagyod, hogy lelked megborzongva éjjel csillaggyűrűs jeges kezével felölelje a végtelen Óh Te egyetlen, hűvös életem!
Sziklay Ferenc, *Aranyida, 1883. okt. 11., †Kassa, 1943. dec. 19.: író, szerkesztő
SZIKLAY FERENC: OPTIMISTA ÉNEK
„…mert szerettél engemet a világ fundamentumának fölvettetése előtt.” Ján. XVII. 24.
Enyém a sejtés az esti csendben, Enyém az illat virág-kehelyben, Értem a ritmust az utca-zajban, – Nekem örökké mosolyg az ajkam. Valaki nem hágy kétségbeesnem, Valaki nagyon szerethet engem.
Nem bánt az ármány. Nem bánt az átok. Sérthet akárki, – én megbocsátok. Érhet akármi, nem öl a kétség: Enyém a jóság, enyém a szépség. Hiába minden, jóra születtem, Valaki nagyon szerethet engem.
Nagy úr előtt még nem csúsztam térden. Az irígykedést sehogyse értem. Jég verte fámat idén meddőre? Új gyümölcs elé virul jövőre! Nincs, mi megölje hitem szívemben, Valaki nagyon szerethet engem.
Hogy lettem ilyen? – Veszett világban, Hisz annyi éve csak panaszt láttam: Halál-orgiát, utána bomlott Tülekedést, mely mindent lerontott!… Gyűlölet-éjben hajnalra lestem, Valaki nagyon szerethet engem.
Hogy lettem ilyen? Ki szőtte sorsom, Az ős „Legyen!”-től mindmáig folyton, Szürke szálak közt, színes vetélőn, Millió ősön át, holtakon, élőn, Bűnön, kínon át, – csókon, szerelmen?… Valaki mindég szeretett engem!
Uj magyar museum II. évf. 4. köt. I. füzet, 1944 [3.]
Te, ki szavam veszed időről időre, s elnémítod bennem a fel-felsíró strófát, mondd, mit adhatnék a versekért cserébe? Ajánljam fel Neked a legutolsó órát?
Vagy azt kéred, mikor eszmélt bennem a lét, s anyám-apám válla fölött kinyílt a világ? Bármit fölteszek, mondd hát, mi legyen a tét! Nekem a szóért nincsen hiába-szolgaság.
Szánalmas, semmi kincseim vidd magaddal, legyek árvább, mint márványba vésett költemény. Csak maradjon bennem néhány egyszerű dal, csak a lángot hagyd lobogni ujjaim hegyén!
