ha már elutasítasz jobb ha nem tudom ne írj ne tudasd akkor még táplálkozhatom a rongy-remény feltörli énem addig még hiszek sápadt hitem vérszegényen vasat emészt belém addig még menedékem lehetsz a tükör-imádat törjön össze benned ne mondd, hogy rám se gondolsz, alkotok, alkoss így értelme lehet minden életnek a tiednek, enyémnek a többiekének ne írj - jobb a remény addig még képzelem hogy el sem feledtél
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony, nem tudom. Ujjammal a homokra írtam, Hullámok jöttek, s az írást letörülték, A hullámok minden betőmet letörülték.
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony nem tudom. Ujjammal a fehér hóra írtam, De jött a nap, s a havat elolvasztotta, Elolvasztott mindent, amit írtam.
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony nem tudom. Ujjammal a felhőkre írtam, De jött a szél, s a felhőket szétfújta. Mindent, amit írtam, elfújt a szél.
Kedvesem, ó, kedvesem, legyünk vidámak, Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk. Minden írásom eltűnt, elfeledték. Feledték dalaim a szerelemről, Szerelemről szóló gyöngéd dalaim.
Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk. Mindent feledtek és elveszve minden A kettőnk árnyékával együtt. Az életet nem kezdhetjük újra. Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk.
ha felnövök, megpaskolom a tengerek csintalan hullámait és teremteni segítek a földnek ha felnövök, és igazán nagy leszek, szerelmet vallok a szivárványnak, hadd lássa mindenki, hogy én nem egyedül vagyok! Ha felnövök: a sírást örömmé nevelem, halhatatlanná a nevetést, és egy mosolygós ôszi délután fogócskát játszom a selyempuha éjjel Ha felnövök, erre emlékeztetned kell!
azon a szent estén még fényárban úsztunk föltámadt csillagokat mint versstrófákat olvastunk a hajnali csetlô-botló szélle együtt álmodva mély titokban azokkal, kik elvesztek egykor a homéroszi magaslaton
e kis csészében itt az életed mert érintette szád - ó, hagyd csak olvadni kávéd fekete havát hisz nem rajzolja úgy semmi sorsodat mint az a félő riadt mozdulat mellyel kis kanalad elveszed hogy édeset a keserűbe oldj...
Öreg házak hóba bújva mormolják a végső fohászt, udvarokat szél befújta, hogyan tovább, hogyan tovább? Zakatol a csönd malma jár a köve napnyugtáig fölszáll a köd, s a házak helyén a sóhaj is füstté válik.
Hogyan tovább, hogyan tovább, Lesz-e út még háztól-házig, Vajon ez már az út vége A sóhaj is füstté válik?
Salamon László, *Nagyvárad, 1891. júl. 10., †Kolozsvár, 1983. okt. 16.: költő, kritikus, újságíró
SALAMON LÁSZLÓ: AZ IS CSODA MÁR
Már e mézsűrű őszi napok morbid színeinek is úgy örvendezem, hogy hamis látszatragyogása mögé is a maradandóságot képzelem. A banális égi kék, a hervatag lomb mint ritka jelenség hat reám, és a ráncokat kisimultnak látom százados házak avult homlokán.
Emberajkakról a közhelyes szavak dallamokként jutnak el fülemig, s az utcák napi, megszokott látványa mint különös színjáték lelkesít. Messzi földek sebző békétlensége gyötrését is könnyebben viselem, ha szűkebb világom gondja, reménye váltott érzéssel dúsítja szívem.
Láthatárom ívét közelbe vonva tekintetem azon is fennakad, mit a nagyra törő ifjú kortársak kopott frázisoknak mondanak. Az is, hogy élek, csoda már nekem, egy mozdulat is könnyen megragad, egy szín, egy szó, egy meleg kézfogás már gazdaggá teszi tűnő napomat.
Várnai Zseni; 1904-ig Weisz Eugénia, *Nagyvázsony, 1890. máj. 25., †Bp., 1981. okt. 16.: költő, író
VÁRNAI ZSENI: ŐSZ
Mikor az ősz végigcibál a fákon, S rőtszín ruhában haldokol az erdő, S a falevelek bánatosan hullnak, És könnyhullásra nehezül a felhő, És sír a szél valami mondhatatlan Sejtelmes és szívet hasító hangon, S a vadludak is fölvisonganak Búcsúzóban a messze túlsó parton, Ó, itt az ősz, sóhajtom akkor én is, Ó, itt az ősz, és nekem nincsen szárnyam, Mely elvigyen a Gangesz vize mellé, Ha jő a fagy, itten kell, hogy bevárjam. Az ólmos ég csöndes fehér havával Beborít majd, és többé már nem ütvén, Szívem megáll, s én holtra dermedek, Mint árva hattyú, befagyott tó tükrén.
Gvadányi József, gr., *Rudabánya, 1725. okt. 16., †Szakolca, 1801. dec. 21.: író, költő
GVADÁNYI JÓZSEF: FALUSI NÓTÁRIUS (részlet)
NEGYEDIK RÉSZ
A MELLYBEN BUDÁT, PESTET ÉS EZEKNEK VIDÉKÉT IRJA LE
Itten Budán kezdett szerentsém szolgálni; De útamba akart mindég ellent állni, Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni, Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.
Ki is mentem más nap a Duna partjára, Szememet vetettem Pestre, hol Budára, Nem tudtam, mit nézzek, elől s utóljára, Azért mostan adom mindennek tudtára:
A természet tette itt remek munkáját, Mert ha ki tekínti Buda Vára táját, Nemfog itt mást látni, tsak szépség tsodáját, És a teremtésnek egy nemes formáját.
Menedékes hegyen van a Vár építve, Erős kőfalakkal, s bástyákkal kerítve, Nap fényen ragyogó tornyokkal szépitve, Útszái kövekkel vannak bé terítve.
Ezeket nagy roppant házak ékesítik: Sok költséggel épűlt Templomi szépítik, Piartzán fel szökő kútak diszesítik, Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik.
De főképpen Mátyás Király Palotája Kevélyen áll benne, ritka is pompája, Bár mennyi idegen szem tekínt reája, Királynak való ez, mást nem mondhat szája.
Országunk Oszlopi itten lakást vettek, Kik Fejedelmünktől ide idéztettek, Hogy Hazánk Kormányi légyenek kűldettek, Szegények s gazdagok Bírójává lettek.
Hogy folytathassanak mindent tsendességgel, Kormányozhassanak kívánt békességgel, Az all-pereseket Haza Törvenyjével, Meg nyugosztalhassák igazság tettével.
Ki Hadi Fő Vezér az egész Hazában, Ide helyheztetett, és áll hatalmában, Hogy a lármázókat tartsa zabolában, Légyen a tsendesség ő rendes folytában.
Így Apolló lakást vett Buda Várában, Már is benne lakik ki vont Sátorában, Borúlt a Békesség Igazság nyakában, Részesek mind ketten egymásnak tsókjában.
E Vár alatt még más három Város fekszik, Egy mért föld a hoszszok, melly is jól ki tetszik, Ó Buda, Víz-Város, Tabánnak nevezik, Ezeket tsodálva jövevények nézik.
Néhány meleg Fördők bennek találtatnak, Minden sorsból valók ezekben mulatnak, Doktorok, Borbélyok ezek körül laknak, Azért is betegek itt fel gyógyúlhatnak.
Fedetlen tornyával még egy Török Metset A Vízi-Városban hogy áll, azért esett: Hogy ez arról tégyen jelt, s emlékezetet, Hogy Kara Mustapha itt meg-verettetett.
A Városokon túl feküvő szép megye, Amphitheattrumot mutat völgye, s hegye, Akár merre ember szemét vesse, s tegye, Mást nem lát, tsak melyből szív örömét vegye.
Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve, Alattok bor házak sorba fel-építve, Egyik a másiknál tzifrábban szépítve, Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve.
Pomona kosárba almát tseresnyét ráz, Flora Nympháival virágok közt tzikáz, Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz, Madárkákat lépen fog itt sok madarász.
Édes musttal tölti Bachus itt hordóját, Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját, Veres borral töltött üveges korsóját, Gyakran Orpheus is meg fujja gordóját.
A völgyek árnyéka hideg kút forrással Bővelkedik, gyémánt színű víz folyással, A kövi halatskák itt fitzkándozással Játszanak, Pisztrángok, mint nyíl, oly uszással.
A Városok között mintegy méltósággal Szőke Duna vize foly tsendes habzással. Ágokra nints osztva, van itt egy folyással, Füleket nem sértő szép lassú zúgással.
Számos terhelt hajók drága portékával, Meg annyi meg töltve sóval, gabonával, Bé sózott húsokkal, füstölt szalonnával Evezdnek le rajta Hazánk sok javával.
Fekete Tengerig egészlen le mennek, Itt adnak el mindent a sok idegennek, Ott tserélt portékát ezekre terhelnek, Lovaktól húzatván nyereséggel jönnek.
Ő ezen Tengerbe foly-bé hét folyással, Magas kősziklákról tajtékos habzással, Valamint a Nilus dűl hét ágazással, Égyiptom Tengerbe kövekről zúgással.
Ollykor Királyunknak szép Hadi hajói, Kiknek árbotz-fáján lobognak zászlói, Széltől lebegtetnek ki vont Vitorlái, Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.
Valamint kotlós tyuk tsirkéit vezeti, Úgy tsajkák nagy száma ezeket követi, Ha a hadi hajó vas-matskáját veti, Kerületjét ennek soksága bé lepi.
Duna! óh te drága Neptunus magzatja! Szépséged Európa minden vizét hatja, Örvényidben magát hány Viza nyugtatja? Arany fövényednek drága minden latja.
Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted, Még Pest Várossát-is hozzá egygyesíted, Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted, Nyelv ki nem mondhatja: őket mint szépíted.
Ez öszve kaptsolást ha fontosan nézem, Jónathás és Dávid barátságát képzem, Cástor és Polluxnak szerelmeket érzem, Még is dítséretit eléggé nem végzem.
Ez hídon sok ezren napnak le mentével Sétálnak, és telnek örömök kedvével. Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével, Enyhűlnek fagyossal, s mandola tejével.
Mesterséges tűze gyakran Vulkánusnak Ég rajta, de többet ég tűze Vénusnak, Itt sok ártatlan szív tétetik tzinkosnak, Jól hívják e hídat hát Labyrinthusnak.
Jubál találmánnyát itt sokszor láttatja, Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja, Magát sok Gavalér tzifrán fitogtatja: De soknak erszénnye e szelet jajgatja.
Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb, Több méltóság lakja, azért is nemesebb, Mulatság tár háza, mellyért is kedvesebb, Épűletjeiben gazdagabb, s fényesebb.
Bőlts Minerva benne vette a lakását, A Tudományoknak meg nyitá forrását, Tanúlók fejére árasztja folyását, Benne helyheztetvén Universitását.
Minden esztendőbe Bellona tábora Szép térségen fekszik, sorban áll sátora, Nem kéméltetik itt ágyúja sem pora, Fegyver ropogása mint villám szapora.
Illy ékességeket Pest, és Buda körűl Lehet látni, kiben lélek és szív örűl, Ha ollykor bánatba mind kettő bé-merűl, Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.
Szia, Neked is szép estét, kedves Zsonát! Ritka pillanat, hogy "találkozunk":-) Örülök, hogy ilyen lelkiismeretesen jössz, és mindennap hozod a 'kedvesch'-eidet. Köszönet érte. Jó éjt, Neked is!:-)
elkaszálhat a szél, elfűrészelhet a nap. Zölden, szabadon kinövök a földből. Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat. Gyöngysor leszek a nap nyakában. Nők szájában fehér nevetés. Nincs mit szégyenlenem. A jövő fehér fala előtt álltam és éltem.
~~~
További szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!
Az ősi nagy kertnek fái között járok, Vén gyertyánfa-lugas integet felém. Bemegyek, s alatta merengve megállok, S átnézek a csöndes temetőbe én. Közepén a templom bádogfejü tornya Vigyázó őrszemként messzeségbe néz, Szerte korhadt fejfák, – sírok beomolva, Közöttük egy tarka tehén legelész…
A gyertyánfa-ágak fölémbe hajolnak, Besüt a hunyó nap piros sugara; A földön lombárnyak tarkállva mozognak, Ha átszáll a fák közt a szél sóhaja. Csak nézek, csak nézek át a cinterembe, Amott pár kicsinyke új sír domborul; A rajtok fakuló apró kék keresztre A közelgő alkony bús árnya borul.
Odébb egy magasló barna fakereszten A Megváltó képe ott szomorkodik; Rászáll egy madárka, aztán tovarebben A közelben hajló rózsabokorig. Omladozó kőfal köríti e helyet, Fedett kapujánál pár lombos fa áll. Oh, itten bizonnyal lel nyugalmas enyhet Ki szívére máshol gyógyírt nem talál!...
A magasló templom íves ablakában Megtörik az alkony piros sugara S fájó ellentétül e csöndes világban Rózsaszínű, vidám fényben ég fala. Ragyogva csillámló bádogfejü tornya Vigyázó őrszemként messzeségbe néz, Szerte korhadt fejfák… sírok beomolva… Közöttük egy tarka tehén legelész…
És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.
Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.
*
Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe; ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.
Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.
*
Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat, a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó, vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:
Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.
Ha nem alszol velem, meghalok, úgy hiszem, le se hunyom szemem, elfog a félelem, oly csönd, oly jégverem- nagy csönd lesz hirtelen, hogy azt is hihetem, megállott a szívem, s valaki végtelen szem néz rám hidegen és rezzenéstelen, és csak a Nem, a Nem, folyik át hűvösen, hidegen eremen, a semmit nézdelem, nézem a semmiben, ahogy valamisen néz a valamiben valami semmisem, hát ne hagyj énvelem, aludj mindig velem, életem életű életem éIete, Egyetlen Kérelem, ébredj mindig velem!
És majd besüpped az ég, megroskad, összetöpped, s mint elhagyott sírokon, elgazosodik a földön az éj. Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez, mert nem lesz, mi mérje a csöndet, csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt temetők nyugalma, lesz-e ember, síró nénike a fák közt, mekegő kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben? Lesznek-e méhek? Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Döglegyek, keselyűk, hollók – zajtalan keringő bolygók – a Föld felett.
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, világosságból a világosságnak, magas falakkal, hajnallal, csupa déllel, megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –
lyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának, vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon, s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –
Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat, négymilliárdan a négymilliárdnak –
– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő: Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény, hogy mindezt így kitaláltad.
