Pakocs Károly; Pakots, *Nagykároly, 1892. nov. 17., †Popesti-Leordeni (Románia), 1966. okt. 23.: költő, író, kat. pap
PAKOCS KÁROLY: A BÚZA HIMNUSZA
Áldott a föld, amelybe eltemetnek, ó búzaszem, az őszi magvetők. Áldott a vas, mely lágyra veti ágyad. Áldott az ég, mely szoptató anyádnak szent emlejébe küld tejül esőt.
Áldott a Nap, mely balzsamos kezével kioldja pólyád és kalászba bont. Áldott a szél, mely dajkamód simítja meg homlokod és vígan elmeséli, hogy fut előled messzire a gond.
Áldott a fürj, mely benned pitypalattyol; a kis pacsirta, mely dalolva száll föléd: hogy hálád égre énekelje. Áldott a kar, mely hajlott soraidban rendeket kaszál.
Áldott a munka, mellyel megszereznek, Áldott az asszonykéz, mely kidagaszt. Áldott a tűz, mely kisüt kenyérnek; s a morzsa, mely a dolgozó karokra izmokat ragaszt.
Áldott a szív, mely reggelen elosztja, ami a tegnap estről megmaradt. Áldott az Úr, ki gyarló szavaimra leszáll beléd, hogy nekünk szárnyat adjon s lehessünk angyalok a nap alatt.
Dicsőség Annak, aki megteremtett; és az Egyszülöttnek, ki levette rólad a keserű íznek ős halálos átkát; és a Léleknek, ki az önző embert pünkösdi tűzzel meghevíti jónak, ínséges évben kenyeret adónak, – ámen.
Pilinszky János: Novemberi elízium
A lábadozás ideje. Megtorpansz a kert előtt. Nyugalmas sárga fal kolostorcsendje háttered. Kezes szellőcske indul a füvek közűl, s mintha szentelt olajjal kenegetnék, érzékeid öt meggyötört sebe enyhületet érez és gyógyulást.
Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, gyermekien áttetsző tagjaiddal a nagyranőtt kendőben és kabátban, mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
És olyan is, mint ama szelidek, kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy, oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már csak ragyogni a novemberi napban, és illatozni toboz-könnyüen. Csak melegedni, mint az üdvözültek.
Kedveschek, amire nincs szó, arra itt a vers...
Pilinszky János: Apokrif (két részlet)
Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.
…
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
Gratulálok a kislányod(hoz)nak! Belekóstolt kicsit a versengésbe, és örülök, hogy nem keseredett el azért, mert nem ő nyert. A megismert művek csak gazdagították, és ezek után bizonyára máskor is szívesen olvas majd szépirodalmat. Úgy veszem ki a soraidból, hogy jó érzékkel terelgeted Őt ebbe az irányba:-). Mindkettőtöknek szép napokat kívánok! Várjuk a verseidet:-).
A ma hajnalban elhunyt volt igazgatóm, dr. Bán Péter emlékére:
MÉCS LÁSZLÓ: FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN!
Az élet örök búcsúzás. Ó bár csak tudnánk távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás, belészeretni az szívekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj, és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a Nyár, amely almákba és diókba szerette édes álmait, és édességével világít a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbúsabb éjben is világít még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tűnékeny. Ó szent fényt hagyni volna jó!
Nyíresi-Tichy Kálmán, *Rozsnyó, 1888. okt. 31., †Bp., 1968. okt. 22.: író, költő, grafikus, festő
NYÍRESI-TICHY KÁLMÁN: EGYSZERŰ IMÁDSÁG
Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott. Itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze Már mind földre hullott.
Im eljött ideje lassú hervadásnak, Eljött az ideje kincses forró nyárért Szép hálamondásnak.
Én édes Istenem, köszönet a nyárért, Kék csillagvirágos, fürtös enciánért, Gyöngyöket pergető patakcsobogásért, Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.
Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét, Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét, Messzi völgyek drága, szétterített selymét, Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét, Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak, Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.
Köszönet a nyárért, arany napsugárért, Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért, Hátam mögé dobált ezer sötét gondom Elnémulásáért.
Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért, Hála legyen Néked édes szabadságért, Vidám kabócáknak fürge ugrásáért, Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.
Fogadd hál’adásnak elszállt kurjantásom, Fogadd imádságnak most elbúsulásom, Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig, Most segíts, – oly nehéz, – lombok hullásáig.
Búcsúzó szemekkel simogatok végig Szirtet, hegyet, völgyet, Köszönöm, Istenem, köszönöm az első Fájó őszi könnyet.
Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, Tátra, szeptember [98.]
Arany János, *Nagyszalonta, 1817. márc. 2., †Bp., 1882. okt. 22.: költő, műfordító
ARANY JÁNOS: ŐSZ FELÉ
Oh, mint szeretném újra élni Az ifjuság arany korát, Még egyszer újra átremélni Hosszú reményeim sorát, – Hévvel haladni a tetőnek, Borítaná bár köd, homály – Míg fénybe’ most, a lejövőnek Ragyogva, de mögötte áll!
Petrőczy Kata Szidónia, br., petróczi és kaszavári, *Kaszavára, 1662. jan./febr., †Beregszentmiklós, 1708. okt. 21.: költő
PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA: KESEREDETT SZÍVEM
1. Keseredett szívem, immár mihez bízol, Szomorúságidban kihez folyamodol. Nincsen ez világon ki tanácsot adjon, Avagy megvigasztaljon.
2. Ki lehetne vajon oly igaz barátod, Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod. Azt nem találhatod, magodat fogyatod, Fájdalmaidat jajgatod.
3. Mert szintén az földig nyom az keserűség, Elfogyott, s nem újúl benned a reménség, Csak mind éjjel-nappal, így epedsz sok búval, Sok titkos sóhajtással.
4. Az reméntelenség benned nevekedik, Senki fájdalmidon nem is szánakodik, Sőt inkább nevetnek, tapsolván örülnek, Az te irigyid ennek.
5. Neveli kínodat az titkos hallgatás, Hogy nem jelentheted senkinek, fájdalmas, Jaj már így kínlódván, magadot fogyotván Élsz könyveket hullatván.
6. Senyvedjed békével szomorúságidot Mert az Mennyei Úr tudja fájdalmidat, Terjesszed elejben ügyedet, s ő ebben Megsegít keresztedben.
7. Ő gyógyíthatja meg az te sérelmidet, Jó írral köti bé halálos sebedet, Titkodnak tudója, csak ő orvoslója, Igyednek pártfogója.
8. Bizzál azért benne, mert ád könnyebbséget, Az te keresztedbe nyújt még segítséget, Ha sujtol is itten, de azután mennyben Megnyugot nagy örömben.
„Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát“, 1689-1690 [137-138.]
A bor hajlékony ága Szilfánkat átölelte; A tiszta csermely íme A színes hant virágit Csókjával harmatozza; A játszi napsugárok Lejtőznek a folyóban; A lengeteg Zephyr nyög A fák szerelmes ágán. Jer! a folyó borostyán, S a zöld gyepen emelt szék, S a lebdeső szerelmek, Oh Chloe, karjaim közt Szelíd örömre várnak.
Édes Gergely, *Madar, 1763. jan. 24., †Tiszatarján, 1847. okt. 20.: költő, ref. lelkész
ÉDES GERGELY: JEGYESÉHEZ AZ ÚJ HÁZAS
Óh, kinek édesség ajakad, s foly róla kegyesség, Szállj ide, hogy velem élj, gyenge galambi személy! Ímhol az ártatlan szerelemnek ez a szakadatlan Lánca kinyújtva csörög, s lábad elébe görög! Nyújtsd ide lábacskád, s csókomnak ajánld ajakacskád, Melyben rózsa fakad, s hajtsad ölembe nyakad, Hadd ölelem mellyed, de viszont enyimet megöleljed, Szívedet elfogadom, szívemet én is adom. Gyújtsa meg a hűség fáklyáját a gyönyörűség Halmán a szerelem szent tüze, s élj te velem!
Balassi Bálint, br., gyarmathi és kékkői, *Zólyom, 1554. okt. 20., †Esztergom, 1594. máj. 30.: költő
BALASSI BÁLINT: [ÓH, ÉN ÉDES HAZÁM…]
VALEDICIT PATRIAE, ANICIS IISQUE OMNIBUS QUAE HABUIT CARISSIMA ad notam „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.
Óh, én édes hazám, te jó Magyarország, Ki keresztyénségnek viseled paizsát, Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!
Egriek, vitézek, végeknek tüköri, Kiknek vitézségét minden föld beszéli, Régi vitézséghez dolgotokot veti, Istennek ajánlva légyetek immár ti!
Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak, Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak, Adassék egészség már mindnyájatoknak!
Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség, Katonatalálmány, újforma ékesség, Seregben tündöklő és fénlő frissesség, Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!
Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem, S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem, Maradjon nálatok jó emlékezetem, Jusson eszetekbe jótétemről nevem!
Vitézpróba helye, kiterjedt sík mező, S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő, Kit az sok csata jár, s jószerencse leső, Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim, Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!
Ti is, angyalképet mutató szép szüzek És szemmel öldöklő örvendetes menyek, Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek, Isten s jó szerelem maradjon véletek!
Ti penig, szerzettem átkozott sok versek, Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.
Vészi Endre; Weisz, *Bp., 1916. okt. 19., †Bp., 1987. júl. 9.: író, költő, újságíró
VÉSZI ENDRE: ALTEREGÓM IROMÁNYAIBÓL
Fölpróbálhatod a délutánt magadra sárga trikóként feszül testeden s a gépkocsi-dübörgés vasfokain olyan magasra mászhatsz hogy egy toronydarú horizont-szemével körözhetsz szét a világon mielőtt még az éjszaka mélytengerébe vetnéd magad.
*
Anyám arcával jártam az életben jóideig míg évek múltán újra a tükörbe néztem.
*
Az örökös jóakaratú mosoly viaszredői szétfolynak a sima arcon mint gyertyatartón a parafin-könnyek s ez már a végleges őszinteség.
*
A reggel áttetsző fényköntösében ruhátlanul épp hogy csak átfutottál a szobán majd spirális könnyű füstté alakultál a bádogtető felett s én elcsodálkoztam a valóság ennyire transzcendentális?
*
A várakozás sejtjébe zártan továbbosztódom egy újra osztódó várakozásban.
*
Végülis az emberiség részvétele pőrére vetkőzött magányodban legfeljebb annyi lehet – még a teljes is – mint egy hetenként háromszor engedélyezett kórházi látogatás vagy fénysugárként egy-egy illegális – a portás szigorú orra előtt.
*
Mint egy megpendült fűrészlap olyan a csönd most visszafelé végtelen Gyönyörűen átlátszó mint a tisztára mosott üveg mint a déli széllel átmosott reggel mikor apró himpor csillámok keringenek Visszalátok a fiúkoromba amely korántsem volt ilyen áttetsző ilyen fényes ilyen röptető pálya a szemnek a szívnek de annál is több
Déry Tibor, *Bp., 1894. okt. 18., †Bp., 1977. aug. 18.: író
DÉRY TIBOR: AZ ELHALLGATOTT VÁLASZ
Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember. És szemlét tartani színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek szenvedélye szelében, s megszólaltani őket ujjai alatt mint betűit a vak, olykor felkel és szavakat mond melyeket nem ért s melyek mint a habok egymás vállán ülnek és alaktalanul lefelé csorognak. Azonban hallgatnak a megszólítottak.
S e csönd egyre nyomasztóbb, s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő, hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált, s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok! ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek! ti is megrendültök és fénykoszorútok csörögve széthull mint az őszi lomb. A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók, tovább mossák a partot s nőttön nő a zavar és a képmutatás.
Hogy pedig el ne merüljünk a gazban, amely az elhallgatott válasz fölött sárgán kinő és gorombán dörögve már befutja a teret s hogy kibékítsük – szerényen mint az alacsonyak – a feszengő mindenséget melynek dallama romlandóbb a virágnál: ideje lesz csöndesebbnek lenni s meghajolva felvenni képét ama gyermeknek ki ha álmos, anyjához este hazatér, s elsímul benne, mint avarban a levél.
Dugonics András, *Szeged, 1740. okt. 18., †Szeged, 1818. júl. 26.: író, költő, egyetemi tanár, piarista szerzetes
DUGONICS ANDRÁS: IMÁDSÁG MAGAMÉRT
Én édes Istenem, el fogom előtted beszélni szükségeimet, nem azért, mintha Te azokat nem tudnád, kinek szemei előtt mindenek ki vannak nyitva, hanem csak éppen azért, hogy midőn azokat zokogásaim és szívszorongatásom között elődbe adom, a te nagy irgalmasságod kívánságát inkább felgyullasszam magamban, és a te kegyelmedből megérdemelhessem azoknak orvosságát.
Engedd, Uram, megzabolázását tévelygő ítéletemnek, akaratomnak, belső indulataimnak és érzékenységemnek, nehogy ezek valaha megcsaljanak és elvonjanak azoktól, amik neked tetszenek. Add, Uram, hogy igazán megvessem a földi jókat, mértéktelenül ne keressem a becsületet: hanem tebenned legyen minden becsületem, igaz kincsem és szeplőtelen gyönyörködésem. Szabadíts meg ellenségeimnek minden kísértéseitől és ravaszságától, azoktól főképpen, melyek a jónak színe alatt lappanganak: nehogy talán az igazságot keresvén az igaz jótól messze essem.
Engedd, én Istenem, hogy az a hitem, melyet a te kegyelmedből érdemem fölött vettem, szüntelen megtartassék és öregbedjék bennem. Világosítsd meg elmémet égi világoddal, hogy az isteni titkokat megfoghassam, és amiket felőled és egyetlenegy Fiadról hiszek, tökéletesebben értsem. Adj állandó reménységet, hogy magam erejéről éppen elfeledkezvén, minden gondjaimat a te szent gondviselésednek kebelébe helyezzem, s onnan várjak örök életet s annak elnyerésére szükséges eszközöket:
Öntsd szívembe a te szent szeretetedet, hogy téged tökéletesen önmagadért, felebarátimat, pedig teérted szeressem. Engedd meg, hogy az én akaratom egybe legyen kapcsolva szent akaratoddal. Gerjeszd föl szívemben a te dicsőségednek és felebarátimnak ösztönét. Helyezd szívembe a könyörületességet; hogy felebarátim nyomorúságain és fájdalmain könyörüljek, s azokat tehetségem szerint segíthessem. Adj engedelmes szívet, hogy a magam gondolatainak imádója ne legyek. Adj, Uram, buzgóságot is, hogy néked ne ímmel-ámmal, hanem serényen szolgáljak. Add, hogy magamra jó gondot viseljek, mindenfelé szemes legyek, hogy lelkemnek vesztét elkerülhessem és gondatlanságom miatt ne cselekedjem olyat, ami szent színed előtt kellemes nem volna.
Engedd meg, hogy akaratom szeresse az igazságot, hogy kinek-kinek megadjam az övét. Áldj meg az imádság ajándékával, hogy mindenekben a te dicsőségedet keresvén, néked, Uramnak, Istenemnek imádást, az angyaloknak és szenteknek illő tiszteletet adjak.
Adj oly szívet, mely szüleimhez, kegyes elöljáróimhoz engedelmes, a velem jóttevőkhöz hálaadó, kedveseimhez édes, a cselekedetekben egyenes, a beszédben igaz. Adj erős és nagy szívet, mely téged keressen mindenben, a világi jókat éretted megvetni bátor legyen, ami fájdalmakat és nyomorúságokat rám adandasz, azokat örömest elszenvedje, s amit egyszer fölfog, azt véghez is vigye, mert a te szent Fiadnak szava ez: Aki mindvégig állhatatos lészen, üdvözülni fog.
Mérsékeld, Uram, kívánságaimat, hogy az undok és förtelmes dolgoknak még az árnyékától is fussak, a jókat kívánjam, testem ékesítésében fölül ne haladjam a módot. Engedd a józanságot, hogy mind ételemben, mind italomban mértéket tartsak.
Áldj meg a tisztaság és szemérem erkölcsével, hogy testemet, a Szentlélek házát, tisztán és minden mocsok nélkül megtarthassam. Áldj meg kegyességgel is és szelídséggel, hogy a haragot és bosszút megzabolázhassam. Tégy alázatossá, hogy magam felől legcsekélyebb vélekedésben legyek, cselekedeteimben tisztességes, beszédeimben okos; hogy semmi se legyen bennem, ami szent fölségednek nem tetszenék.
Nyugodjanak rajtam, Uram, a Szentléleknek ajándékai: az okosság, az értelem, a tanács, a bátorság, a tudomány, az áhítatosság és a félelem lelke, hogy ezen ajándékokkal tökéletes legyek minden erkölcsben.
Más ajándékaidból pedig, melyek nélkül ellehetnék, azokat engedd énnekem, melyek a lelkem üdvösségével s a te szent akaratod beteljesítésével éppen nem ellenkeznek. Engedd, hogy azon ajándékaiddal ne magamat, hanem tégedet keresselek.
Áldj meg az állhatatosság ajándékával is, hogy mind holtomig, mind holtom után tebenned megmaradjak. Engedd meg, Uram, hogy úgy éljek, hogy bátran mondhassam a te apostoloddal: Kívánok feloszlani és a Krisztussal lenni.
Adj, Uram, halálom óráján benső világosságot, hogy a késztető világnak lépesvesszeit elkerülhessem. Öntsd szívembe az örökkévalóknak szeretetét, hogy e mulandókat örömest megvessem. Add akaratomnak valóságos megegyezését a te szent akaratoddal. Vedd el végre énrólam, szegény szolgádról mindazt, ami a keresztényi tökéletességről akármi módon más útra vihetne. Adj, Uram, én Istenem, hathatós segítségeket a szent életre és a szerencsés halálra.
Ezek, én édes Istenem, kéréseim, ezek az én mindennapi kívánságaim; alázatos szívvel kérem, hogy irgalmasan teljesítsed nemcsak énbennem, hanem minden felebarátomban; hogy ezen a világon mindenkor tessünk szent Fölségednek, a másvilágon pedig a te szent színed látásában örökké gyönyörködhessünk. Ámen.
Tamás Aladár, *Halmi, 1899. márc. 10., †Bp., 1992. okt. 17.: költő, író, szerkesztő
TAMÁS ALADÁR: [MI NEM TUDJUK…]
MI NEM tudjuk a jóság mézszagú szándékait mi nem ismerjük a naptalan termek hideg szépségét a víg nevetés idegen a szánkban arcunk ragyogását szomorúság diszíti. Bennünk vágyódó tájak panaszai zokognak szinek mérhetetlen búja gyászol megzavart hangszerek sikoltása fulladozik könnyeinkben. De ha mi azt mondjuk: testvér az állatok mélységes szemeiben is meglobognak az örömök s a kupolás termekben jéggé dermednek a sárga gyertyák. Virágok s a tűz hirdetik eljövetelünket. Mert a mi hitetlenségünk a hit erején pompázik gyávaságunk a tettek százszínű rózsáit virítja mi vagyunk az idő bőségében teljesülő élet.
Véres mezők és kitüzesedett puszták dalolnak szakadatlanul. A testetlen tereken már égő örömök öntözik a szomorúságot s aki velünk fog kezet annak szemeiben mi felgyujtjuk a boldog híradás fáklyáját.
Bethlen Miklós, 1696-tól gr., bethleni, *Kisbun, 1642. szept. 1., †Bécs, 1717. okt. 17.: kancellár, államtud. író
BETHLEN MIKLÓS: ÁLDJAD LELKEM!
Áldjad lelkem a te Uradat, Istenedet, minden énbennem dicsérje az ő szent nevét! No, én testem, lelkem, minden erőm, tehetségem, indulatom, érzékenységem magasztaljátok az Urat, aki a ti bűneiteket megbocsájtja, és minden álnokságodat, ó, én lelkem, olyan messze viszi tetőled, amilyen messze napkelet napnyugattól, mert olyan irgalmatos, kegyelmes tehozzád, mint az édesatya az ő fiaihoz, sőt az édesanyák szerelménél is nagyobb az ő szerelme tehozzád, mert az Isten szeretet. Gondold meg, ó én lelkem, hiszen az Isten tégedet szintén úgy a semmiből formált, mint a sátánnak akármelyik angyalát, mert hogy te ördög nem vagy, hanem ez vagy, ami és ki vagy, tetőled, attól a semmitől vagyon-é? Micsoda ereje, érdeme, hathatóssága lehetett a semminek, holott valósága sincsen. Az Isten teremtett minket, nem mi csináltuk magunkat. Áldjad lelkem Uradat, Istenedet!
ha már elutasítasz jobb ha nem tudom ne írj ne tudasd akkor még táplálkozhatom a rongy-remény feltörli énem addig még hiszek sápadt hitem vérszegényen vasat emészt belém addig még menedékem lehetsz a tükör-imádat törjön össze benned ne mondd, hogy rám se gondolsz, alkotok, alkoss így értelme lehet minden életnek a tiednek, enyémnek a többiekének ne írj - jobb a remény addig még képzelem hogy el sem feledtél
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony, nem tudom. Ujjammal a homokra írtam, Hullámok jöttek, s az írást letörülték, A hullámok minden betőmet letörülték.
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony nem tudom. Ujjammal a fehér hóra írtam, De jött a nap, s a havat elolvasztotta, Elolvasztott mindent, amit írtam.
Sokat írtam, vagy keveset? Már nem tudom, bizony nem tudom. Ujjammal a felhőkre írtam, De jött a szél, s a felhőket szétfújta. Mindent, amit írtam, elfújt a szél.
Kedvesem, ó, kedvesem, legyünk vidámak, Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk. Minden írásom eltűnt, elfeledték. Feledték dalaim a szerelemről, Szerelemről szóló gyöngéd dalaim.
Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk. Mindent feledtek és elveszve minden A kettőnk árnyékával együtt. Az életet nem kezdhetjük újra. Mindkettőnknek vidámnak kell lennünk.
ha felnövök, megpaskolom a tengerek csintalan hullámait és teremteni segítek a földnek ha felnövök, és igazán nagy leszek, szerelmet vallok a szivárványnak, hadd lássa mindenki, hogy én nem egyedül vagyok! Ha felnövök: a sírást örömmé nevelem, halhatatlanná a nevetést, és egy mosolygós ôszi délután fogócskát játszom a selyempuha éjjel Ha felnövök, erre emlékeztetned kell!
azon a szent estén még fényárban úsztunk föltámadt csillagokat mint versstrófákat olvastunk a hajnali csetlô-botló szélle együtt álmodva mély titokban azokkal, kik elvesztek egykor a homéroszi magaslaton
