Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31867
Marsall László, *Szeged, 1933. nov. 3.: költő


MARSALL LÁSZLÓ: ÓDONDAD KÉRELEM

még valamikor ma mondd el nekem
szerelmed változásait
ébredéskor moccanásait
amikor a tarkódtól meleg
párna tollában mélyebbre pereg
az elmúlt napi szerelem-szilánk
éles és mégis kristálycukor-szemcse
mikrolencse és benne koponyánk
egybegyúrva az álomtollazatban
gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban
hol párban álló önmagunkat látva
elalszunk ott fenn mi gyűszűnyi lámpa
mert minek mégegy fény oda
hol a búcsúzók homloka
úgy világít a kapuboltozatban
mint a holnapi szerelem-szilánk
mikrolencse és benne koponyánk
a holnapesti álomtollazatban
midőn majd a tarkódtól meleg
párnád tollában mélyebbre pereg
és ha leendő moccanásait
szerelmed apró változásait
már ma valaha elmondtad nekem
más csak árnyék
havazásunk holdsugárban
és a csónak
koporsónk tán
ki emlékszik
ki gondol rá
milyen éhség
milyen vágyás
milyen végtelen kívánás
semmi semmi semmi emlék
csak a ringó árnyak tánca
árny az árnyon tűz-időben
éjszakában havazásban
patakok forrása lettünk
egy patakká vált a testünk
árny az árnyon ringó csónak
te a fenti
te a lenti
fordulj fordulj
hóízekkel
így akartad
így akartam
áldozat és tűz és isten
indakarok fonódása
gyűrűzése fel az égig
havazás új havazásra
tiszta minden
árny az árnyon
ringatózik
füzek nyírfák sötétsége
te és csak te
te és csak te
kimondatlan neve sincsen
soha másként soha szebben
indakezek egymást védőn
lehunyt szemek egymást látón
havazás a havazásban
fehér árnyak fehér árnya
összekötve eggyé égve
éjszakában
szálló csendben
árny az árnyon
ringó csónak sima vízen



Szeretlek kedvesem [281-284.]
Zsonát Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31866
Kosztolányi Dezső, *Szabadka, 1885. márc. 29., †Bp., 1936. nov. 3.: író, költő, műfordító, újságíró


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: EGYEDÜL

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.

Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.

A föld szorít s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.



Összes versei 1., 1905 [17-18.]
dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31865

 

Egyed Emese: Búcsúztató

Most kelnek útra jóbarátaink.
Megígérjük, hogy nem változik semmi.
Mégis elfogy a témánk. A hitünk.
Elsápadunk. (Nem illik észrevenni.)

Ne felejtsetek el. Szebb szavakat
kerestünk volna, de a búcsúzásnál
gondolat, rím, lélegzet elakadt:
szemünkön már idegen a szivárvány.

 

~~~

 

További szépeket mindenkinek!

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31864

 

Egyed Emese: Pensiero


Tirsis szeméről szólt a hír, gyerek
pillantású, barátságos szeméről.

Vetélkedtek az istenasszonyok!

(Kedvesem, mások néznek a szemedbe.
Mások hallgatnak el a közeledben,
nem mondhatókról most
mások hallgatnak.)

*

A közeledben...

Nemcsak szellem és nemcsak fegyelem.

Nagyot kiáltok, kiáltom a völgynek,
írom a fákra nemlétező nyelven:
Nézz
vissza,
Tirsis!

(Sírni sem tudok.)

*

Kiáltom mégis völgyein a csöndnek
– a cinkostársnak –, elcsitult időnek,
kiáltanám, a hangom elszegődött

szolgálni

Istent
(néma
vers
vagyok)

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31863

Egyed Emese: Énekeimben

gázlómadarak riadásra kész
szíve és röpte és sorsa
idő-cserepek sohasem egész
nyugalom vágyak lebontva

néha tó tükre és béke alkonyaté
néha hínár pusztulás
néha lidércfény mindig varázs
varázs

gázlómadarak rejtekén remegés
vízi világban élek
érzem a mélység és a magasság
örvényes ízét a lélek

föl-le száll bennem
rejtőzik bennem
csöndesül énekeimben
dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31862

 

László Noémi: Fejadag

Egy nappalom, egy éjszakám maradt.
Elalszol, engem elszólítanak.
Mit számít az, gyáván fogom, vagy bátran
viselni sorsom táborok sarában,
ha bénító a délutáni zsongás,
és nincs szavam, hogy létrehozzalak,
ha védtelen vagyok, mert rádtaláltam,
s nem mond le rólad szótalan szorongás?

Elalszol, engem elszólítanak.
Gyámoltalan hogy gyámolítsalak
élni és halni páros börtönében,
hol szemhunyásnyi múlttal is beérem,
miközben tehozzád csupán
ölelő karom ingatag emléke jár –
egyetlen nappalom és éjszakám.

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31861

 

László Noémi: Három perc

Nap nap után az ember mit akarhat.
Szépről, igazról, jóról nem vitázom.
Átkelek úton, hídon, fáradtságon
s boldog vagyok, ha este betakarlak.

Mi lesz velem, ha most nyugodtan alszol.
Mint eddig: élek vizen és kenyéren.
A követ nézem: lomha földi felleg.
A felleget: kőlebegés az égen.

Lágyan világít holnapom a mában,
vagy élesen – fontos, hogy rátaláltam,
s anyaga van: ijesztő, tiszta szépség.
Viselni kell a hurok feszülését.

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31860

 

László Noémi:A fák fölé terítve

Kihagyott lélegzet után
vissza nem térő álom.

Makacs, monoton dallamok
messze futó fonálon.

A volt folyton lenni akar:
mindenki élni hagyta,

ma zümmög, holnap zakatol,
kirobban a szabadba,

megfeketül levegő,
tegnapi lesz az íze;

mi pedig csendesen fogyunk
a fák fölé terítve.

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31859

 

Hervay Gizella: A történelem tenyerén

Ha mindenki csak annyit gondolt volna el,
amennyire szüksége volt, hogy tovább élhessen,
mondd, hol lenne akkor arra gondolatod,
hogy elgondolhasd az életük?

A gondolat, amibe majdnem belehaltam tíz évvel ezelőtt,
már eszembe se jut. -
A történelem közbejött,
s észrevétlenül átsegített önmagamon.
Lám, a történelem tenyerén
összezsugorodik az emberi fájdalom,
összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom.

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31858

Hervay Gizella: Ének három hangra

I

Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik a szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.

Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.

Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.

II

A kő a napról álmodik,
A nap a kőről álmodik,

A víz a földről álmodik,
A föld a vízről álmodik,

Az ember a mindenségről álmodik,
A mindenség az emberről álmodik.

A virág a vízbe vándorol,
A hold a halálba vándorol,
A lélek a lélekhez vándorol.

Kővé válna a nap,
Nappá válna a kő,
Emberré válna az ember.

III

Az ember csak akkor döbben a világra,
ha rákényszerül.

Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.

Csak akkor döbben önmagára,
ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.

Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.
dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31857

 

Hervay Gizella: Villogó

Fáj a fehér a szemnek,
fáj a szívnek a lobogás,
nehéz tartani a szépet,
a fájdalom bentről rákiált.

Levélen könnyű, fehér tavirózsa,
tenyereden súlyos, fekete.
Letépnéd szívedről az indát,
rád tekeredik, nem bírsz vele.

Homlokodon kinyílik-e
tündöklőn a nyugalom?
Ellene fordult a szépség —
segítse sötét fájdalom.

Van úgy, hogy bánt a szépség,
szíven üt egy fehér ruha,
ha szíved helyén az emberiség
vacog százados rongyaiban.

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31856

 

Tamás Tímea: Szélben

nem volt kedvem
olvasni, sírni, írni,
az írást úgyis csak
kíséri
a szellem
mint a szelet a vonat
hol megelőzi hol lemarad

hagytam hát magam
átadtam tenyéren a vérnek
(a szívek úgyis együtt zenélnek
ha jő az óra)

a szél az újságot elfújta
nem kaptam utána
tudtam úgyis
álmomban újra látom
a leélt s még megmaradt világom
ahol forgószél görget betűrengeteget
s Isten szemezget belőlünk
időtlenül zajló
barna vizek felett

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31855

 

Tamás Tímea: Őszi erdő

Már csak a kényszer ölel át
őszi fák alatt ő szeret
miközben pereg a nap
s hullanak szüntelen levelek

a mindennapok akár egy bő ruha
lötyögnek rajtam,
nyoszolyám takaróját gyönggyel
lelkem égi malaszttal
rég kivarrtam

fekszem halkan a csöndben
köröttem rőt mókus netez,
s őrült szerelmek emlékével
szállnak tova a levelek

egyedül vagyok, de nem elhagyott
messze tőlem a sivatag

szívemet belepi a pára
szemem körül az ősz matat

meleg és sima a keze
sokat tudó és eres
pergamen neki az arcom
látja rajta a jelet

mit én a balga
meg nem fejthetek
s tovább fekszem a csöndben
s hullanak szüntelen levelek

dolna Creative Commons License 2010.11.03 0 0 31854
Szép napot!

~~~

Tamás Tímea: Töredékek


a költő megijedt a verstől
ismeretlen volt
és ismeretlentől való

*

titokban készült a regény
s a nő míg titokban szülte, írta
elkódorgott tőle az idő
löttyedt lett elöl, az orra
megnyúlt, s mint egy vasorrú bába
beleölte magát a képzelt mába

nem halovány, szürke lett a bőre
a férfinem már nem üdvözölte
nem fordult utána nadrág
s hogy ismerték volna letagadták

utazott jött-ment s a játék
elhagyta rég s a szándék
biza az is rég elfeledte
elaludt egyszer s ez lett a veszte

*

úgy megyek el, mint az álom
amire hajnalra nem emlékszik más,
csak a meggyűrt lepedőn az izzadság

*

vonattal megyek valamerre
nem tudom hova
viszem magam
poggyászként feladtam a küldetéstudatot

*

egypár sorra még futja
amíg a vonat zakatol
s amíg az ér még dobban
amit az idő darabol

*

befejezetlenül utazom
mint a hajnali álom
s akár vissza is jöhetek
ha azt a reggelt megtalálom
Zsonát Creative Commons License 2010.11.02 0 0 31853
Ambrus Lajos, *Korond, 1941. nov. 2.: költő, író, szerkesztő, tanár


AMBRUS LAJOS: SÓHEGY

Foszló fehér köpeny, tisztaság,
harangot lehetne önteni itt,
mint egy közép-európai
csillagos éjszakán –

Csupa hangulat,
szúette-palást,
könnyet kever
kávéjába a patak
már –

Vonatfütty.

Firtoson
ágak közé rejti
derekát a bükk.
Zsonát Creative Commons License 2010.11.02 0 0 31852
Kónya Lajos, *Felsőgalla, 1914. nov. 2., †Bp., 1972. júl. 13.: költő, író


KÓNYA LAJOS: OLYAN SZÉP VOLT…

Olyan szép volt karjaidnak mozdulása,
mint a szelíd galambszárnyak suhogása.
Egy rossz szavad boldogságom kék egére –
szerető szív kibuggyanó piros vére.
Mosolyodban rózsabimbó hasadása,
sötét szemed hajnalcsillag tiszta mása.
Gyönyörűbb volt ujjaidnak reszketése,
mint a szagos rozmaringszál zizzenése.
Beleírtad szép nevedet a szívembe –
galambokkal, csillagokkal kihímezve.



Országúton [91.]
Zsonát Creative Commons License 2010.11.02 0 0 31851
Illyés Gyula; Illés, *Rácegrespuszta, 1902. nov. 2., †Bp., 1983. ápr. 15.: költő, író, műfordító


ILLYÉS GYULA: SZERESS, NE KÉRDEZD...

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetestül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.



Szeretlek kedvesem, 1939 [155-157.]
Zsonát Creative Commons License 2010.11.02 0 0 31850
Turcsányi Elek, *Bp., 1889. máj. 28., †Bp., 1944. nov. 2.: költő, író


TURCSÁNYI ELEK: Ó, MÚLNAK AZ ÉVEK…

Ó, múlnak az évek, a nagyszerű évek.
És múlnak a nagyszerű álmok;
És zúg a nagy élet, a víg, a vad élet
És nem lehet benne megállnod,
Megállni szeretnél, a partra kimenni,
A fűbe heverni sötétig,
De bús falevél vagy, a víz közepén vagy
S nem jutsz el a part közeléig.

Csak nézed a partot, a kék jegenyéket,
A parkot a part puha földjén;
Hogy siklik a város, a szép, a bazáros
S szemed megakad szive hölgyén.
Jaj, minden elillan... az esteli villany:
A hold sugarát ideönti...
Itt ring kicsi sajka s a csolnakos ajka
Szivét eme dalba kiönti:

Oly szépek az esték, az égen a festék
Halványibolyája kicsordúl;
Még vízen a kékség, de fürge sötétség
Fordúl ki a messzi fasorbul;
És minden elalszik, a szíved is alszik
Ó éjszaka, isteni tenger...
Lelkem liliomszál, most halk fuvalom száll
És csöndesen meghal az ember...



Nyugat, 1917. 1. szám
dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31849


Grigo Zoltán: November 1...Üres székeim

Ma este nem voltam egyedül,
Az asztalon társam, a gyertyafény,
Körülöttem üres székeim,
És közöttük ültem én.
Az ablakon át néztem az utcát,
Egyre erősebb lett a félhomály,
A kora esti szürkületben
Alig látszottak a fák.
Vacsorám előttem az asztalon,
Gondolatom emlékek szárnyán szállt,
És elhozott hozzám titeket
A lobogó gyertyaláng.
Eljött mindenki, akit szerettem,
De többé már nem lehet itt velem,
Miért nem ver örökké a szív?
Azt meg nem érthetem.
Feltálaltam csendben a vacsorát,
Az asztalra tettem sót és kenyeret,
Szerettem volna nektek adni
Én újra az életet.
Szomorú, ünnepélyes este volt,
Csak ettünk mi csendesen, szótlanul,
Szeretettel ölelt minket át
Minden emlék és a múlt.
A gyertya, mint az élet, elfogyott,
Az asztalon már csak a csonk maradt,
Amikor el kellett mennetek,
Sokáig ültem egymagam.
De egy év múlva eljöttök megint,
Addig én majd rólatok álmodom,
És lobogni fog a gyertyaláng,
Jövőre is az asztalon.

2009. november 1.

 

 

Jó éjszakát mindenkinek!

dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31848

Groszman András: Tisztelet a csendnek
/részlet/

Sírkövön kavics,
kavicsokon könnyeink,
eső szemerkél.
dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31847

 

Jószay Magdolna: Gyertyaláng

A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig –
istenem, hogy szaporodnak! –

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.

dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31846

Mezei Marianna: Vakhit

A temetőt köd lepte
s a sírokat elrejtve
falat vonva elém
szétterült,
s hozzád igyekezve
mentem sietve
nem láttam semmit,
szívem vitt,

s bolyongva, elveszve,
téged keresve
hívtalak, bár tudtam,
nem vagy itt,
csak ködbe szakadt sóhaj,
mi szállt a fellegekbe
a hit, hogy találkoznak
egyszer lelkeink.
dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31845

László Noémi: A költő álma

Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb
leszek az őszi ágnál, csendesebb
a fellegekből hulló éjszakánál.

Eltűnök,
mint földeken az első kósza hó.
Oda jutok, ahova ár sodor,
ahol a bokrosodó szél leejt.

Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt
sima és mozdulatlan lesz a táj,
mint mélyen alvók keskeny ajaka,
ha múltak nem zavarják.

Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,
míg valahol egy isten szendereg
és lassan, nagyon lassan lengeti
álomba süllyedt karját.
dolna Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31844

 

Hervay Gizella: Föld csillaga

Virágot szakajtottam,
égből-vízből
kerekített
véletlen szülte verset,
kékké szelídült parányi napkorongot.
Ne tűzd a hajadba cicomának!
Halállá válik, ha tóba ejted.

Óvd ujjaiddal,
nézd védtelen –
föld kinyújtott tenyere,
elporladt áhítatok emlékezete.
Az emberre vágyó természet
elvetélt mellékága,
törékeny játék-illat
válaszul a halálra.

El ne lökd,
ég-víz pajzsa,
ez elmúlás másik arca,
világ illata – élet;
föld csillaga,
hétfőn támadt ünnep harmata.

Tenger cseppentett vére,
szemekre nyíló béke,
a mindenségben kis fogaskerék,
gondolatnyi ég.

(Élet-halál partján a szerelem
játszani is ráért.)

Fogd hát kezedbe,
s egy gyereknek add oda,
színéből tanulja meg,
hogy ég s víz
illata vers:
föld csillaga.

Zsonát Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31843
VAS ISTVÁN: AZ ÚJ TAMÁS

1

És a Tizenkettő között vala egy,
Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak,
És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek,
Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”,
Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram.
Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?”
És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek:
„Én vagyok az út, az igazság, az élet.”

És majdan, mikor a feltámadás
Után a tanítványok újra látták,
Nem volt közöttük a szegény Tamás,
Csak hallotta a test feltámadását.
És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.”
S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet
Az én szemem nem maga látja,
Ha be nem bocsátom az ujjaimat
A vérező oldalába,
Ha hozzá nem érhetek,
Ha hét sebét meg nem tapintja kezem –
Én nem hiszem, én nem hiszem.”

És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten,
És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen.
És a zárt ajtón Jézus belépett
És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!”
És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat,
Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad,
A szögeknek helyét szemeddel nézheted,
Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet,
Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben,
Légy immár hívő, ne légy hitetlen.”

És szólala Tamás: „Megjelentél nekem.
Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”

„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok:
Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –

Felelte Jézus Tamásnak.

2

De én, új Tamás, azt mondom: boldogok, akik látnak.

És boldog vagyok én, hogy láthatok.
És elmondhatom, hogy „Feltámadott!”
Feltámadtál, sírbatett nemzetem,
A hét sebedet látta két szemem,
És kezeden a vasszögek nyomával
Megjelentél a zárt ajtókon által.
A nyűvek között megmozdult a tested,
A sziklakövet félregördítetted,
És eljött közénk a pünkösdi lélek,
S értelme lett értelmetlen igéknek.

Mert én voltam az a Kettős, hitetlen:
Azt hittem, nem vagy, csak a képzeletben,
S hitetlen ujjamat sebedbe mártva
Tudom csak, mi a test feltámadása,
És szólni nem tudok, csak dadogok:
Magyar vagyok.

És köszönöm, hogy szent sebed előtt
Életem tornya összedőlt,
S kiárad bennem boldog szégyenem,
S minden szenvedve hordott kételyem
S a szenvedélyes értelem
Érvénytelen, érvénytelen.

Halottak napja. A határon át
Özönlenek idegen katonák.
Jönnek a hódítók s a gyilkosok –
Magyar vagyok.
És nem vagyok többé Kettős, csak egy.
Bizonyosság dobbantja szívemet,
S értelme lett a nem-értett igéknek:
Te vagy az út, az igazság, az élet.



A magyar költészet antológiája, 1956 [812-814.]
Zsonát Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31842

Sinkó Ferenc, *Gyerk, 1912. júl. 19., †Bp., 1990. nov. 1.: író, újságíró, műfordító


SINKÓ FERENC: MÁJUSI LITÁNIA

Angyaloknak lajtorjája
Áldásszülő bíbor hajnal
Bűnbánónak bizodalma
Cél-vesztettnek biztos ösvény
Csillag szegény tévelygőnek
Diadémja irgalomnak
Erős vára szelídségnek
Ég leánya földlakók közt
Földieknek égben anyja
Gazdagsága kifosztottnak
Gyámola a roskadónak
Hajléka a hontalannak
Ígérete igazságnak
Jó illata imádságnak
Kapuja a kegyelemnek
Lámpa bánat homályában
Mosolya a mindenségnek
Napja lelkünk mennyboltjának
Nyavalyáknak enyhülése
Orvossága tikkadt szívnek
Öröme a kisdedeknek
Őre boldog otthonoknak
Pártfogója szüzességnek
Reménysége jegyeseknek
Segítsége jó anyáknak
Szivárványa öregkornak
Támasza az elhagyottnak
Útitárs a sivatagban
Üdvösségünk szent pecsétje
Vándorlásunk végső célja
Zengő dalunk nappalunkban
Zsolozsmája éjszakánknak…

 



Régi nagy patrónánk [300-301.]

Zsonát Creative Commons License 2010.11.01 0 0 31841
Bóka László, *Bp., 1910. júl. 19., †Bp., 1964. nov. 1.: író, költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár


BÓKA LÁSZLÓ: BÚCSÚ-KÖSZÖNTÉS

Feljött a nap, az árnyak elzuhantak,
most szedik össze magukat,
ahogy lassan a fák fölé
emelkedik a lomha nap.
Tömörebb és sűrűbb az árnyék,
minél közelebb van a dél,
a délignyitó már hunyorgat,
az estike még alig él.

Nyár van. Meg se rebben a szél,
gyalog küldi az illatát
a parányi virágkörönd,
s ki tudja honnan, mézesen
a jószagú kosbor köszönt.
Búcsú-köszöntés, illanó,
lélegzetnyi illatszüret.
Elfedik a lábam nyomát
holnapra a görnyedt füvek.



Balatonalmádi, 1960 [367-368.]
Zsonát Creative Commons License 2010.10.31 0 0 31840
Gömöri Jenő Tamás; 1910-ig Goldstein, *Privigye, 1890. okt. 31., †Bp., 1967. dec. 13.: kiadó, szerkesztő, író, költő


GÖMÖRI JENŐ TAMÁS: SZERELMI SZONETT A MAGYAR NYELVHEZ

Óriás dóm vagy, Nyelvem, téglád, köved,
Mióta rakják s nem készülsz el soha,
Faladat lepi már ezredes moha
S rakunk csak egyre új kőre új követ.

Föld vagy, melyből csudás növények nőnek,
Fény, melyből világosság s élet éled,
Örökzöld fa: világ a terebélyed,
Vére vagy Múltnak, Jelennek, Jövőnek.

Anyánk vagy, Nyelvem, ki áld, őriz, szeret,
Lelket melenget, ízesít kenyeret.
Éleszti és táplálja minden tettünk!

A Nap vagy, Nyelv, a borús magyar Égen,
Nem lenne földünk a földkerekségen,
Ha örök tűzként nem égnél felettünk!



Koszorú [71.]

Zsonát Creative Commons License 2010.10.31 0 0 31839
Nyíresi-Tichy Kálmán, *Rozsnyó, 1888. okt. 31., †Bp., 1968. okt. 22.: író, költő, grafikus, festő


NYÍRESI-TICHY KÁLMÁN: EGYSZERŰ IMÁDSÁG

Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott.
Itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze
Már mind földre hullott.

Im eljött ideje lassú hervadásnak,
Eljött az ideje kincses forró nyárért
Szép hálamondásnak.

Én édes Istenem, köszönet a nyárért,
Kék csillagvirágos, fürtös enciánért,
Gyöngyöket pergető patakcsobogásért,
Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.

Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét,
Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét,
Messzi völgyek drága, szétterített selymét,
Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét,
Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak,
Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.

Köszönet a nyárért, arany napsugárért,
Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért,
Hátam mögé dobált ezer sötét gondom
Elnémulásáért.

Köszönöm mennykövek érces dördülését,
Köszönöm a tücskök csendes cirpelését,
Villámok mértföldes szörnyű lobogását,
Pásztortüzek méla, messzi csillogását.

Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért,
Hála legyen Néked édes szabadságért,
Vidám kabócáknak fürge ugrásáért,
Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.

Fogadd hál’adásnak elszállt kurjantásom,
Fogadd imádságnak most elbúsulásom,
Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig,
Most segíts, – oly nehéz, – lombok hullásáig.

Búcsúzó szemekkel simogatok végig
Szirtet, hegyet, völgyet,
Köszönöm, Istenem, köszönöm az első
Fájó őszi könnyet.



Uj magyar museum. 1. köt. I.
füzet, Tátra, szeptember [98.]
Zsonát Creative Commons License 2010.10.31 0 0 31838
Szabolcska Mihály, *Tiszakürt, 1861. szept. 29., †Temesvár, 1930. okt. 31.: költő, ref. lelkész


SZABOLCSKA MIHÁLY: HEGYI BESZÉD

A szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja.
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke.
– Csak egy szentség van a világ felett
Örökkétigvaló: a szeretet!

A tudományod fölérhet az égig,
És bölcs lehetsz el a bölcsek kövéig.
Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél:
Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél!
– Egy bölcsesség van a világ felett,
Örökkétigvaló: a szeretet!

Lehetsz nagy úr, hogy akár a királyok,
Irígyelik meg roppant gazdagságod.
De ha árván, szeretet nélkül éltél:
Koldusabb vagy az utszéli szegénynél…
– Egy hatalom van a világ felett,
Örökkétigvaló: a szeretet!

Fürödhetsz a dicsőség özönében,
És elboríthat minden földi érdem,
Ha nincs érző melege a szivednek:
Semmise vagy, akárkinek neveznek!
– Csak egy érdem van a világ felett,
Örökkétigvaló: a szeretet!

Mert szeretet a világ megváltója,
Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja.
Ez ád kenyeret a koldus kezébe,
Az elhagyottnak ez a menedéke,
– Csak egy szentség van a világ felett,
Örökkétigvaló: a szeretet!



Áhítat szeretet [224-225.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!