"...Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön. De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában. Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó. Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül."
Az éjszakából kihajlik öt szirom a sorsvonal lehullik homlokodra akár az első hajszál virágot szaglászol számtalan kézfogásodat számolod kisujjad ingajárását szívórád alatt hüvelyked holdacskát tart hegyén ....
Mióta vártalak, kisfiam. Szívem alatt, mint nyíló hófehér virág Bontogatta szirmait a szerelem. Első, tétova mozdulatod, Akár a szívdobbanásom. Tudjuk, éreztük annyian, Milyen érzés az első, Sejtelmes rebbenés, Szinte semmi ez, De nem kevés. Minden. Átminősülés. Egyek voltunk akkor. Kisfiam. Hallgattalak. És te hallgattál engem. Sok hosszú éjszakán, mint lüktetést a csendben. Éreztem halk fejlődésedet. Arcod nem volt több, mint egy gondolat. De szebb vagy, mint amit álmodni tudtam. Több vagy annál, mint ember kíván. Kisfiam. Aztán rám talált az ismeretlen és hosszú fájdalom. Vajúdva kúsztam az égig lelkedért. Születés-himnusz e perc, az emberért. Az élet-stafétát neked most átadom. De élek mégis, maradt egy másik lét, Talán új és szentebb. De ez is a tiéd. Talán belehaltam egy kicsit. Azért a napért. A holnapért. Aztán sírva láttad meg, milyen a világ. Nem ismerted, csak láttad, akkor csendben. Vérben és vágyban, káoszban, rendben. Szép. Mint az ibolyák a parkban. Aznap kinyíltak, szerényen, Az első napsütésben. Nekem. Mint te. Ha lehunytam a szemem, Furcsa eufória, Arcodat láttam mindenütt. Ez több, mint a szerelem, Amit valaha megéltem. Egyszeri csoda. Amiért megszülettem. Amikor karomba foglak. A boldogság az enyém. Az első szó, az első nevetés. Szép mosolyodban apád mosolyát is szeretem, fiam.
Aludj el, gyermekem, későre jár. Nézd, a nap is hogy nyugszik le már, ott a hegyen túl halni leszáll! Te nem tudod, mi a nap s a halál, szemed a fényre veted szivesen. Aludj — még sok-sok nap tiéd leszen — aludj, aludj el, gyermekem.
Gyermekem, aludj, fú az esti szél; honnan jön erre, s ugyan merre tér? Titkon, sötétben a földi uton járunk te, én s mindnyájan bizony, árván, vakon, mert e táj idegen, s társára senki se lel idelenn — aludj, aludj el, gyermekem.
Gyermekem, aludj, ne lesd szavamat, nékem való az, neked csupa hang. Hang, mint szél- s víz-suhogás, neve nincs, szók — tán egy élet gyűjtötte kincs! Hasznát a sírba teszik le velem, senki se hagy s kap jusst idelenn — aludj, aludj el, gyermekem.
Alszol, Mirjam? Gyermekem, mi vagyunk partja a vérnek, mely bent forrva zúg, s hajdaniaktól jövendőkig ér atyáink vére, a vad, büszke vér! Bennünk a múlt! Maga nincs senki sem! Létük te vagy, tied létük, igen. Gyermekem, Mirjam, aludj, életem.
Őszi nap szelid sugára Mosolyog az almafára, S játszi fénnyel enyeleg. Nézi, bár a lombok hullnak, Almák mily szépen pirulnak, S őket csókkal áldja meg.
Nézem én is e fát gyakran, De nem vidám hangulatban, Mert fiam ültette azt, És gyümölcsét meg nem érte, Hajh korán szakadt meg élte, Nem lát többé őszt, tavaszt.
Oh fiamnak kedves fája, Fájó emlék vagy te rája, Minél dúsabb koronád! De ha nézek is rád búsan, Csak virúlj sokáig dúsan, Szálljon ég áldása rád.
Nékem ültetett ő téged', Majd mikor a hő nap éget, Lennél árnyas nyughelyem, És a holdas szép estéken, Itt alattad karos-széken Álmodozzam csöndesen.
Hűs árnyadba hadd üljek hát! Tán a szellő fiam hangját Suttogja lombod között, S fel-feltünik vidám képe, Amint olykor jó kedvébe', Hogy virúlj, megöntözött.
Nyílik a rózsa virága, S lyányom hervadozol; Vidoran zeng a madárka, S némán könnyed omol.
Hajnali fény mosolyog rád És szined oly halovány; Fa neked lengeti lombját S fekszel a bús nyoszolyán.
Lelke tavasznak erősítsd Hervadozó betegem'! Fény lehe, illata gyógyítsd, Oh add vissza nekem!
Vagy ha nem, éjbe borúljon Kék egű hajnali fény, Északi vész keze dúljon Viruló völgyek ölén.
És a madárka ne zengjen, Asszanak el fa, virág; Legyen oly puszta, kietlen, Mint szivem, ez a világ!
II.
Terhed gőz könnyü szárnya hordja, Ragadj kocsi, gyorsan, hamar! És tűnj fel immár Kassa tornya, Kit éj és messzeség takar!
Az ódon egyház árnyékában Egy régi ház vár ott reám, Világ dereng még ablakában, S beteg sohajtja: jőj atyám!
Oh gyermekem, kedves leányom, Szenvedsz élet, halál között! Oh hervadó fehér virágom, Könnyem hiába öntözött.
Bár messze vagy, de lelkem álmi Lefesti kínos nyoszolyád, Úgy fekszel ott halálra válva, Mint egykoron szegény anyád.
Képmása vagy, vigasztalásul Adott az ég téged nekem; S a régi seb most ím felújul S egy újabb vérzik szivemen.
III.
Minden újul, minden éled, Mindenütt mosolyg az élet, Minden örvend: kicsi nagy! Ki-kihajt korhadt fakéreg, Vidul a legkisebb féreg, Halva, halva, csak te vagy!
Ébredj, ébredj édes lyányom!... Arcod hát utolszor látom, S nem mosolygasz rám soha? Isten, Isten mit vétettem, Hogy így itélsz énfelettem S csak hozzám vagy mostoha?
IV.
Szomorú a halottas ház, Szenvedő arc, mély csend, Csak egy kedves kis leányka Mosolyog és örvend.
Mosolyog a hajnalfénynek, Örvendez bábjának, Se nem érzi, se nem érti Halálát anyjának.
Kis unokám, majd megérzed Jobban nagyatyádnál, Addig sírjak én helyetted... Csak mosolyogj, játsszál!
V.
A kertben űlök nyári alkonyon, És széttekintve elgondolkozom.
Jó pihenő hely s meg se változott, A vén diófák épen állnak ott.
Lehajlik hozzám jázmin s rózsa ága, Tarkán virít a kis kert száz virága.
Szőlő s gyümölcsfa lombnyilásin át, Csillanni látom az ezüst Dunát.
Amott hegyeknek erdőfedte orma, Túl a vizen falucska karcsu tornya.
Mind, mind a régi s még sem az nekem, Mert nem vagy itt, szerette gyermekem!
S nem léssz soha, hiába vár reád Kedvenc virágod s búsongó atyád.
A pázsit, ösvény puszta, nesztelen, Nem jösz felém, vidáman, könnyeden.
Csengő szavad a zöld lombok között Nem kelt szívembe' többé örömöt,
Mint egykoron, mint nem rég s annyiszor - Szépséged, bájad egy maréknyi por.
Csak árny vagy immár, aki ott lebegsz még, Évek során majd eltünő bús emlék.
De én soh' sem felejtem képedet, Megőrizem, mig sír el nem temet.
Nincs messze az, feltünni látom ott, A sors nekem mi szépet, jót adott.
Mind visszavészi s itt hagy kifosztottan, Bár élve még, de félig már halottan!
Csitt kicsi kedves, csitt, csitt, csitt! Jó fiu légy, oh hallga kicsit; Hunyd be szemed' és hunyd be szád', Föl ne riaszd jó édes anyád'.
Alszik anyád, hát te is alugy', Ugy kicsi kedves, ugy, ugy, ugy! Hunyj a szemét már, jó a gyerek, Én is elalszom majd veletek.
II.
Egyszer egy időben, Bakonyi erdőben Gilice nem alszik, Sirása elhallszik. Oda megy a szúnyog Haja, haja! - dunnyog, A tücsök is fujja: Haja, haja, hujja! Gilice megunja, A szemét behunyja, Sirása nem hallszik, Csendesen elalszik. A gyerek is csendes, Haja, haja, kedves!
III.
Csendesen, csendesen, Haja, haja, kedvesem! Aki nem sír, nem kiáltoz, Annak angyal kis kertet hoz, Lesz benne egy szép, de szép fa, Minden ágon arany alma. Hát még mi lesz? Megmondom! De ne sirj hát, galambom. Kis fészek meg kis madárka, Kék a lába, zöld a szárnya, S azt énekli csengő hangon Alugy', alugy' már galambom! S a gyermek, ki hallja épen, A szemét behunyja szépen, Elalszik az énekszóra S álmodik majd szépet róla. Úgy lesz, úgy lesz, ha mondom Haja, haja, galambom!
Bár a sors fukarul kurtára szabta az életed, és a sírodba magaddal vittél lelkemből minden éneket, álmomban néha mégis örömtől dúdolok, ha szárnyukon magukkal hoznak éjjel az angyalok.
Házunk vihar vigyázza fönt, szívem az éjszakába döng vadul, így zúgott a fatönk, hogy felriadtam, mint gyerek. Én kisfiam, figyelj ide: bölcsőd pihéibe apád szavát sóhajtják a szelek.
Én is kacagtam könnyedén egykor és föl se keltem én viharra, ám jött egy kemény éj, mint a mai. Morajlik az erdő vajúdva, haj, mint akkor, hogy a tompa zaj úgy mennydörgött, akár apámnak szavai.
Halld, borzad a bimbós rengeteg, a fák ma körökbe rengenek, fiam, az álmaid felett az orkán tombol és kacag.
Az sem hajolt meg senkinek, a lombon át feléd liheg: ne hagyd magad!
S ha akaratját köti rád, édes fiam, majd agg apád, ne értsd meg, mit kiált a vád: halld a tavaszt, gerjedve szabadul! Halld, házunk orkán söpri fönt, szívem az éjszakába döng vadul...
