dolna 2010.11.20
0 31957
Dorina Costa: Vers és dal Dabi István fordítása
dolna 2010.11.20
0 31951
Szép estét!
~~~
Bartalis János: Most felhők tolulnak elébe
Zsonát 2010.11.19
0 31950
Szentmártoni János , *Bp., 1975. nov. 19 .: költő, szerkesztő
VALLOMÁS
Rongy-szájú nappalok
kongó ködében
sikít a metszett torkú
pillanat.
De nem fáj, nem éget,
ha rám nézel:
simogat anya-kezű
tekinteted.
Ezért kulcsrazárom benned
a titkot,
és megálmodom szemeidben
mindazt,
amit az élet kifelejtett
belőlem.
A sivatag
kupolája
[22.]
Zsonát 2010.11.19
0 31949
Kapecz Zsuzsa , *Bp., 1956. nov. 19 .: költő, író, kritikus
SÖTÉTSZÜRKE
tó alkonyat
földre huppan
vízről az árny
s hullámzik még
mint a csónak
annyi más fény
villódzhatna
de csak a fák
lombjain át
látszik az ég
szűrött kékje
mittudomén
hova lett rég
ez a nyár is
hol az idő
szétfolyik és
tenyeremen
feljön a Hold
vagy csak várom
mesebeli
első pászta
sugara épp
rám szóródik
lebeghetnék
mindennap így
legyen legyen
hát akármi
Tükrös [5-6.]
Zsonát 2010.11.19
0 31948
Király László , *Sóvárad, 1943. nov. 19 .: költő, író, műfordító
SZERELMES VERS
a vízben
a fában
a földben
a megadóan fekvő fűben
a levegőben
a zörgő csigahéjakban
mikor megszállt az élet utáni béke
a felszálló reggeli harmatban mely meghal
csak azért hogy följuthasson az égbe
és a fagyasztó szélben amikor
csontig ölelnek magukhoz az esték
és a feloldó melegben is
a megnyugvásban
kötésben
oldásban
szomorúságban
ahogy megrohan az álom mitikus madaraival
és jönnek a görcsoldó hajnalok
mindenütt ahol egyetlen mozdulat is él
minden percben míg valahol
él egy ének
a vízben
a fában
a földben
s mindenben ami velem megtörténhet
Éjféli esők [28-29.]
Zsonát 2010.11.19
0 31947
Lator László , *Tiszasásvár (Csehszlovákia), ma: Ukrajna, 1927. nov. 19 .: költő, esszéíró, műfordító
JÓSÁG
Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.
Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.
Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.
A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.
Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.
Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.
Sötéten, fényben, 1947 [14-15.]
Zsonát 2010.11.19
0 31946
Takács Imre , *Rábasömjén, 1926. aug. 31., †Székesfehérvár, 2000. nov. 19 .: költő, író
BÚCSÚ A SZÜLŐFÖLDTŐL
Koszorúzza fejem a ködbebújt ég,
hangya-szúrós borzongás befátyoloz.
Bekulcsolom didergő térdeimet,
testemből a melegség így is kifogy.
Alattam az útszéli kavicskupac,
benövi a győvőtin, tejfű, muhar;
a harmatos úton egy biciklis jön,
bicereg a sörivó csendes-duhaj.
Előttem egy felnövő kicsi akác
s a fekete mező a párák alatt.
Távol egy-egy villanyfény – úgy tűnik most:
a világnak ottan már vége szakad,
a sömjéni határból áll csak a Föld,
s én vagyok e mindenség legközepe;
messziről a traktor is visszafordul,
mert ott már a semmibe zuhanna le.
Elszigetelt világ a hazai táj,
messzire csak vibráló fénnyel üzen.
Ha távoli vidékek küldik a fényt,
a sötétség számláját fizetni kell.
A föld – terem, azt, amit vetnek belé,
lélegzik üres tarló hangtalanul,
féli már a szántást a tövises gaz,
most az idő keserves őszbe borul.
Én újólag itthagyom ezt a tájat,
búcsúzkodni jöttem ki éj idején.
Eldönteni magamban ma sem tudom:
a sötétség jobb vagy a vásári fény…
Kellene a színtiszta világosság
és a puha sötétség – megpihenni.
Elindulok a rozzant biciklivel,
nincs az uton ilyenkor senki, senki.
Ijesztő magányosság csapdája ez!
Sejlik a nagyobb világ – a gondolat.
Mint a védő anyaság, hozza velem
kendőjét az alacsony égboltozat.
Tükre a csillagoknak [28-29.]
Zsonát 2010.11.19
0 31945
Czédli József , *Újkígyós, 1923. nov. 19 .: költő
KETTŐSSÉG
Mint ember! – a Térben éppúgy fénylek
s kerengek, ahogyan fönn a csillagok.
S akár ha, olvadok s akár égek,
teljes voltomban a Mindenség vagyok.
Hiszen ha Anyag, itt már nem érzek,
mivel a ma élő holnap meghalok;
s mint a többi holtak nem is vélek,
én olyanképpen is Térben maradok.
Ám két énem van: e Földhöz kötött...,
és van egy másik, amelyik szabad!
kit nem ver béklyóba az Anyag!
ki fönn járkál a csillagok között!
miközben az utcán fogja a kezem
...nehogy hiába várjon – a kedvesem.
Hévíz, 1999/5. [25.]
Zsonát 2010.11.19
0 31944
Káldi János , *Kám, 1922. jan. 18., †Szombathely, 1991. nov. 19 .: költő, könyvtáros, főiskolai oktató
VISSZAPILLANTÁS
Huszonöt évig őrlődtem a gond kövei közt,
az utak elszöktek előlem hűtlenül,
magamra-hagyva.
Nem bíztam a filozófusokban, de magam
akartam tudni köves titkait a világnak:
miért bánat a bánat
és miért hull el oly sokszor az értelem
és az akarat a harcban.
Darabokra törtem magamban a világot
s legyőzni így akartam.
Ám, akár a szél imádkozva elfut az erdőn
a tömény, mély avarban,
csak annyit értem el:
megmozgattam a világ dolgait,
de titkukat meg nem fejthettem,
csak egy törvényre döbbentem rá:
az ember
idő és táj fortyogó mélyéből kitörve
keresi, mi a dolgok oka, miértje, örve,
s önmagába visszahull.
A hosszú esők ideje, 1947. [7-8.]
Zsonát 2010.11.19
0 31943
Szabó Magda , *Debrecen, 1917. okt. 5., †?, 2007. nov. 19 .: író
SZONETT
Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Szilfán halat, (1940-1944) [19.]
Zsonát 2010.11.19
0 31942
Vörösmarty Mihály , *Pusztanyék, 1800. dec. 1., †Pest, 1855. nov. 19 .: költő, drámaíró
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Vörösmarty Mihály összes költeményei,
1843. február vége - március eleje [424-426.]
Zsonát 2010.11.18
0 31941
Lindák Mihály , *Ózd, 1949. nov. 18 ., †?, 2004. júl. 15.: író, költő
SZAVAK
S árgán
Z songó
A lkonyi
V arázs
A ngyali
K egyelem
S zerelem
Z ivatar
A jkadon
V ágy
A lakban
K övet
S ivárság
Z avartság
A lkalmi
V igasság
A mit
K aphatok
Zsonát 2010.11.18
0 31940
Szabó Jenő , *Kolozsvár, 1867. ápr. 17., †Kézdivásárhely, 1934. nov. 18 .: ref. lelkész, költő, író
A HÁROMSZÉKI SÍKON
Kikelet, kikelet, bontsd ki csoda-szárnyad!
Múljanak el gyorsan lelkemről az árnyak;
Verőfényes égre szálljon a dal újra,
Halovány orcámat hajnali szél fújja.
Itt állok a rónán, teleki határon;
Szárnyra kelő lelkem száll a napsugáron.
Szálló napsugáron odaröppen vágyva
Az Isten kertjére: millió virágra.
Mintha ittfelejtett tündérpalást volna,
Káprázatos színben pompázik a róna,
S ajkamon csodálat halk sóhaja támad
Bűvös muzsikáján szálló pacsirtának.
Egy-két százados szil áll amott kevélyen,
Ezüst szalag csillan alattuk a mélyben;
Ott rohan a folyó tágas medret ásva,
Mint az ifjúságnak széles csapongása.
S mint egy óriás szív verése, szilajon
Zakatol távolban a depsői malom;
Érezze a vándor, aki erre téved,
Hogy ezen a képen mint lüktet az élet!
Elnézem a tájat. Áloműző lelkem
Tovaring a szellőn áhítattal telten;
Vissza se tér talán, mind tovább lebegve
Rászáll csendesen a távoli hegyekre.
Ott a messzeségben vén havasnak orma,
Idenéz sóvárgó, bús pillantást szórva;
Mogorva redőin megszürkült fejének
Pihennek a régen meghalt ezer évek.
És hogy hangot adjon nehéz bánatának,
Fölötte hirtelen tompa moraj támad,
Aztán belevonja magát sűrű ködbe,
S sebes zivatarban megered a könnye.
Óh, ifjúság! Mintha a te képed volna
Ez a szép, virágos, e ragyogó róna!
Mi is úgy nézünk rád hanyatló idővel,
Mint ott az a vén szirt: behavazott fővel!
Versekben tündöklő Erdély, 1. köt. 1893 [435-436.]
Zsonát 2010.11.18
0 31939
Lévay József , *Sajószentpéter, 1825. nov. 18 ., †Miskolc, 1918. júl. 4.: költő
ALFÖLD
Üdvözöllek, alföld tenger-sík határa!
Örül a szívem, hogy látlak valahára,
Hogy sátromat én is felüthettem nálad,
S lelkem, gondolatom rajtad szállva szállhat.
Vágyva nézek szélyel végtelen rónádon,
Messze látok, de a végit mégse látom;
Ahol vége volna, ott az ég kezdődik,
S veled szerelmesen összeölelkőzik.
Itt-amott fehérlik egy-két falu tornya,
Fáradt utas szívét maga felé vonja,
Némelyik csak itt van, olyan közel látszik,
De míg tövéhez érsz, mehetsz még odáig.
S messze, hol az ember már semmit se várna,
Valami setétlik magasan – a Mátra,
Csak úgy rémlik elő a távoli ködből,
Mint halovány emlék rég elmúlt időkből.
Óriási tükör délibábos pusztád,
Melyben a nagy Isten szokta nézni arcát;
Rólad, hogy teremtett alkotó kezével,
Hegyet s völgyet elfútt, úgy teríte szélyel.
Rámád köröskörül a menny boltozatja,
Bájos képedet az hűn karolva tartja,
S tévedező szemem bárhova tekintsen,
Egész mivoltodban semmi cifra sincsen.
Egyszerű vagy nagyon, s mégis oly igen szép,
Hogy rajtad a vándor bűvölten tekint szét,
S ha pusztádon a szem nem találna tárgyat,
Költesz a lélekben emléket és vágyat.
Rajtad a képzelet száll, teremt merészen,
Új világot alkot, új életre készen
S nem sejti mezején e szabad világnak,
Hogy ott a síkon túl sziklabércek állnak.
S nem csupán szép vagy te, szép alföldi róna,
Mit érne szépséged, ha magában volna!
Jó is vagy szerfölött, úgy hogy barátságod’
Nem könnyen felejti, aki egyszer látott.
Mondod a Tiszának néha víg szeszéllyel:
,,Nosza fiam! pillants a két parton szélyel!”
Nem kell kétszer szólnod, a szót kapva kapja
S jobbra, balra széled, s nyargal szőke habja.
Téreit befutja a termő mezőnek,
Hol a tiszta búza tölt kalászi nőnek,
És hogy a gazdának ne legyen rá gondja,
Letakarít mindent, s a termést behordja.
Egész tengerré lesz a nagy jószívűséged,
Meglágyítod vele a kemény vidéket;
Magadhoz szorítasz minden útonjárót,
S hiába kergeti a Szikrát, a Rárót.
Bánatát elűzni, hogyha nem is várja,
Fejedelmi zenekar áll szolgálatára,
Érzékeny nótát zeng mindenütt fülébe
A nyári levegő röpke szúnyog-népe.
Mikor pedig a nap elfárad az égen,
És lángszekerével nyugalomra mégyen,
Fölkeresi az éj a sík pusztaságot,
S terít rá bűbájos fekete palástot.
Megváltozik minden, egy új világ ébred,
Tündérek világa, titkos álomélet...
Szépségeit félig a valóság adja,
Félig a képzelet élénk rajzolatja.
Egy-egy kósza madár suhan el fölöttem,
Szárnyütése hallik fenn az őszi ködben;
Majd a rét, a nádas őslakóit hallom
Szólni, zúgni, búgni ezerféle hangon.
A kolomp, a csengő néha csendül egyet,
A gulyás, a juhász távol messze fektet...
Pásztortűz világít itt-ott a sötétben,
Már csak alig pislog, mert van alvófélben.
S vékony felhőiből a hold is kipillant,
Megpendül kezében az ezüstszarvú lant,
Bátran zengedez, mert tudja, hogy e tájon,
Nincs holmi poéta, aki rácsudáljon.
És a lélek csendes ábrándokba mélyed,
Midőn így hallgatja a pusztát, az éjet.
Szent megilletődést hinteget reája
E zsibongó élet szent harmóniája.
És merengvén, látja (vagy csak látni véli),
Mint lebegnek vígan a vidék tündéri,
Hogy’ fürödnek a tó ragyogó vizében,
Midőn közel s távol senki sincs már ébren.
Fürge szellő repdes, víg, csapongó szárnyas,
S kérve suttog hozzá a busongó nádas,
Üzenetét küldi bércek fenyveséhez,
Távol rokonához, hív szerelmeséhez.
Üzeni, hogy búsúl, hogy eped utána,
Hogy e pusztaságon nincs egy jó barátja.
S a szellő fogadja könnyű esküszóval,
Hogy menten ott terem a szerelmi szóval.
Ah! pedig a csalfa csak mosolyog rajta,
S mindenütt illatban fürdik szomjas ajka,
Mámoros lesz végre, és szemét lezárja
S várhat a válaszra a szerelmes árva. –
Szép is vagy, jó is vagy, kedves pusztaságom!
De tőled én mégis más vidékre vágyom,
Oda, hol vidámabb az égbolt felettem,
Oda, hol friss a lég, oda, hol születtem.
Hol árnyékos erdők, szellős hegyek várnak,
S barátságosb képe vagyon a világnak;
Hova kezed nyújtod, mintegy ölelésre,
Honnan alig látlak, s nem vagy messze mégse.
Innen üdvözöllek, innen énekellek,
S azt sem igen bánom, ha nem igen kellek;
Azért csak itt hagyom e köszöntést nálad,
Tudom, hogy elbírja széles, erős vállad.
A magyar romantika [335-337.]
Zsonát 2010.11.18
0 31938
Zrínyi Miklós , gr., *Ozalj, 1620. máj. 1., †Csáktornya, 1664. nov. 18 .: hadvezér, költő, író
AZ IDŐ SZÁRNYON JÁR...
Az idő szárnyon jár,
Soha semmit nem vár,
És foly, mint erős folyás;
Visszá soha sem tér,
Mindent a földre vér,
Mindeneken hatalmas;
Ő gazdagot, szegént
Öszveront egy szerint,
Nincs néki ellenállás.
Csak egy van, időtül
S az ő erejétül
Aki békével marad;
Nem fél kaszájától,
Nem sebes szárnyától,
Üdő rajta elolvad:
Az tündöklő hírnév,
Mely dicsősségre rév,
Az mindenkor megmarad.
Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.
*
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes csak légyen utolsó.
Akár farkas, akár emésszen meg holló:
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.
Magyar versek könyve, (1650-1651) [128-129.]
Zsonát 2010.11.17
0 31937
Tóth Endre , *Debrecen, 1914. nov. 17 .: költő
ASSZONYOK, GYÖNGE NŐK
Honnan veszitek az erőt,
törékeny, gyönge nők,
fáradhatatlan asszonyok?
Honnan veszitek az erőt,
honnan a türelmet,
hogy nem csüggeszt el
se rossz férj, se gyermek
s a vége-nincsen sok dolog?
Honnan veszitek az erőt,
ti szorgos, fürge nők?
Rohantok hajnalban, korán,
vár a munka száz csarnoka:
a föld, a gyár, az iroda,
a műhely, vagy az iskola,
hol áldott kezetek nyomán
átalakul a nyersanyag
s a sziklából is víz fakad.
Honnan veszitek az erőt,
asszonyok, gyönge nők?
Mennyit dolgoztok, hogy az otthon
tisztán és derűsen ragyogjon
s benne a férj, a család
jól érezhesse magát.
Asszonyok, gyönge nők,
mikor észre sem veszitek,
– otthon, az utcán, a munkában,
vagy mikor megálltok sóváran
egy pazar kirakat előtt, –
hányszor elnézlek titeket
és olyankor gondolatban
minden férfi nevében
meghajlok előttetek.
Aranyasszony [54.]
Zsonát 2010.11.17
0 31936
Forbáth Imre ; Fuchs, *Böhönye, 1898. nov. 17 ., †Teplice, 1967. máj. 16.: költő, orvos
TAVASZ
Még hószagú az erdő,
s a fák csontvázain a tél árnyéka csüng,
krákogva és lassan még szárnyalnak sötét madarak,
de már a langyos koratavaszi szél megcsiklandozta a földeket
s szemérmetlenül kalandoz a természet szoknyája alatt;
barna, rothadt falevelek s hullott gallyak között bizsergés, nyüzsgés –
szemtelen kis zöldségek kidugják ujjukat a föld alól,
ügyefogyott rügyecskék reszketve s fázékonyan kérdezik: szabad-e már?
meleget s világosságot kérni a világban, mely hideg volt eddig s nagyon sötét –
teli vad árnyékkal,
kövekkel, tüskékkel s faggyal a sebhelyes öreg föld,
de már korallvörösen ég-csillog a bolond tavaszi nap,
s élni jó!
A csodaváró
[248.]
Zsonát 2010.11.17
0 31935
Pakocs Károly ; Pakots, *Nagykároly, 1892. nov. 17 ., †Popesti-Leordeni (Románia), 1966. okt. 23.: költő, író, kat. pap
A BÚZA HIMNUSZA
Áldott a föld, amelybe eltemetnek,
ó búzaszem, az őszi magvetők.
Áldott a vas, mely lágyra veti ágyad.
Áldott az ég, mely szoptató anyádnak
szent emlejébe küld tejül esőt.
Áldott a Nap, mely balzsamos kezével
kioldja pólyád és kalászba bont.
Áldott a szél, mely dajkamód simítja
meg homlokod és vígan elmeséli,
hogy fut előled messzire a gond.
Áldott a fürj, mely benned pitypalattyol;
a kis pacsirta, mely dalolva száll
föléd: hogy hálád égre énekelje.
Áldott a kar, mely hajlott soraidban
rendeket kaszál.
Áldott a munka, mellyel megszereznek,
Áldott az asszonykéz, mely kidagaszt.
Áldott a tűz, mely kisüt kenyérnek;
s a morzsa, mely a dolgozó karokra
izmokat ragaszt.
Áldott a szív, mely reggelen elosztja,
ami a tegnap estről megmaradt.
Áldott az Úr, ki gyarló szavaimra
leszáll beléd, hogy nekünk szárnyat adjon
s lehessünk angyalok a nap alatt.
Dicsőség Annak, aki megteremtett;
és az Egyszülöttnek, ki levette rólad
a keserű íznek ős halálos átkát;
és a Léleknek, ki az önző embert
pünkösdi tűzzel meghevíti jónak,
ínséges évben kenyeret adónak, – ámen.
Isten kezében [284-285.]
Zsonát 2010.11.17
0 31934
Makai Emil ; Fischer, *Makó, 1870. nov. 17 ., †Bp., 1901. aug. 6.: költő, újságíró
SZERELMES ÉJSZAKÁK
A meztelen fák rügyeit kicsalva
Künn már az új tavasz fuvalma jár,
Mig én, szivem szerelmét öntve dalba
Didergek itthon, mint a rabmadár.
Ki a hibás? A kandalló-e, én-e? –
A tűzbe új faóriást vetek,
Leirom lázasan: szeretni kéne
S reszketve érzem, hogy nem szeretek!
Rügyfakadáskor dideregni, fázni
Fiatalon – tudjátok, hogy mi az:
Egy életet könnyelmün elhibázni,
Kergetni álmot, amely nem igaz;
Beteg sóvárgás rabja lenni éjjel,
Egykedvü arccal ölni a napot,
S ha lepereg az óra, várni kéjjel
Az áruló, a bünös holnapot.
...Az ablak résein szobámba tódul
Olajfaillat, violák szaga...
A szellő szedte fel utravalóul,
Hogy ide vándorolt egy éjszaka.
Ugy lopta őt is – mért ne tékozolná?
Felzúg, mintha beszólna: jer velem,
Ha nem követnél, oh mily bamba volnál,
A földön nincs egyéb, csak szerelem!
S én, mint a szökevény rab, fázva, félve,
Csak ezt a hivó alkalmat lesem
S kisurranok a márciusi éjbe,
Mely átölel buján, szerelmesen.
Magyar költők 19. század. 2. [716-717.]
Zsonát 2010.11.17
0 31933
Vachott Sándor , vachottfalvi és turóczi, *Gyöngyös, 1818. nov. 17 ., †Buda, 1861. ápr. 9.: költő, jogász
BALATON VIDÉKÉN
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartanak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Megáll a vándor csöndes partodon,
S bár hüvös ősszel lásson tégedet:
Fürödni benned élénk vágya jő.
Midőn a nyájas este szétborong,
Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
Leszáll a fényes csillagtáboré,
És fenn az égen csak testök marad.
Lágy habjaidnak búskomoly zaja
Felkölti a sziv mély sejtéseit.
Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
Közel hegyekről rád zöldellenek
Végetlenül a jókedv bokrai,
Mikről a bornak dús gyümölcse függ.
De homlokodra tőn, óh Badacson,
Az alkotó kéz sziklakoronát,
Hogy légy királyné a hegyek között.
Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
Előttem áll, mint összedőlt remény,
Miként kirablott fészek, Szigliget.
Az őszi nap bágyadt sugáriban
Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
Költőd regéi, gyönyörü vidék,
Örök zománcot vontanak reád.
Az utazóra, látván váraid,
Eltünt időknek levegője száll.
Víg Badacson még, víg és népes is:
Szüretjein ki lenne szomorú?
Régen keserge a szép Rózsa itt,
A vén diófa már kiszáradott,
Melynek tövében ült. És a rigók
Csak vigalomnak hallják hangjait.
Még összegyülnek a termő hegyen,
Szomszéd megyékből hölgyek és fiak.
Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
De nincs komor bú arcaik felett.
Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
Élénk daloktól zengnek ajkaik,
S az éjszakákat táncban lejtik el:
Im zeng az este víg zenéje már!
Jertek barátim, minket hí e hang!
Örüljük át a holdvilágos éjt.
S midőn a hajnal első fénye kél,
Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
S éltessük e táj őszült dalnokát!
Emlékeim, Füred, 1842 [84-85.]
Zsonát 2010.11.17
0 31932
Medgyes Lajos , nyárádszentimrei, *Sárosmagyarberkesz, 1817. nov. 17 ., †Dés, 1894. márc. 9.: költő, publicista, ref. lelkész, egyházi író
AZ IDŐK JELE
Forr a világ, nagy napok jőnek,
Mint villámtelt fölleg ha jő.
Oszlopai a vén időnek
A rázkódástól összedőlnek,
Uj fénylőbb korszak áll elő.
A zsarnokok hiába vágynak
Elnyomni a közszellemet.
A nap, ha már egyszer föltámad,
Fényárját az éji homálynak
Kioltani többé nem lehet.
Átfolyta már a vér a földet
Napkelettől enyészetig;
Miktől milliók porba döltek,
Az ágyuk végkép elmenydörgtek,
A számadás következik!
Fejök büszkén emelik égre
Mindenfelől a nemzetek;
A cél, mért küzdtek, el van érve,
Kezet fogtak szent szövetségre
Nagyok, megdönthetetlenek.
Munka, müveltség, szűzerényben
Versenyre szállnak szabadon,
Mézgyűjtő méhek seregében
A heréknek helye nem lészen,
Vész a rest, él a szorgalom.
Létfáján az emberiségnek
Lemetszik a töviseket,
Az űzérek háttérbe lépnek,
Nem lesz nyoma vad üldözésnek,
Áthat mindent a szeretet.
Mely zárva volt, megnyilt a pálya,
Önkény s ármány pusztulni fog.
A testvérszivek Miatyánkja
Az ég kupját keresztül járja
S alá néznek az angyalok.
Magyar költők 19. század. 1. [köt.] 538-539. (1872. április 18.)
Zsonát 2010.11.17
0 31931
Csokonai Vitéz Mihály , *Debrecen, 1773. nov. 17 ., †Debrecen, 1805. jan. 28.: költő, író
AZ ŐSZ
Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szöllőkön;
Amellyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
Már hát elérkezett a víg október is,
Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl,
Mellybe hordogatja a megért szöllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki-nekimennek a teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert markában teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhónn lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva
Venia a tőkék mellé van plántálva.
Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
Fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boronn vídám beszélgetésünkkel.
Versek, 1789 [19-20.]
Zsonát 2010.11.16
0 31930
Kondor Ilona , *Szombathely, 1939. nov. 16 .: költő
JÁTÉK ÉS ÉLET
Csillag hasad
s a fény szikrái között
örök lábnyom kísér.
Tűz a nap.
S a hold vizeinél
halk csobbanás,
felhő szakad.
Mint rojtos sál,
időtlen gombolyag kísér.
Cicák játszanak.
Míg a nap.
Míg feljő a nap
alszanak.
Vidám vagányok
futnak át a téren,
mely csupán mértani idom.
Játék és élet
öröm, fájdalom.
Visszavonhatatlan
torzulás arcodon.
Kezed felhők nyomába jár.
Míg eljő a nap
és szikraeső lesz a csend,
fény az áhítat.
És a nyugalom lesz
szíves melege.
Ki is törhetne ide be?
Hisz mindenkié élete.
Mennyei dallam száll
a mindenség szívébe.
S ide jut be
az árva vándor,
hogy elszálljon messzire.
Szólj, ha találkozol vele.
Szólj, ha él.
Szeretni kellene.
Szólj, ha simítja a kiscicát.
S a gombolyag fogy, pörög.
Elszállni látszik, mint a labda
a kert fái fölött.
S lábadat égeti a föld.
Új napok peregnek [25-26.]
Zsonát 2010.11.16
0 31929
Gyurkovics Tibor , *Bp., 1931. dec. 18., †Bp., 2008. nov. 16 .: író, költő, pszichológus
ÖRÖKKÉ
Örökké van a táj, a fák, az almakertek,
a fák végén a lomb vagy a diólevél,
miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek,
ahogy ujjaival a víz széléhez ér.
Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja
kígyózik bőrösen és lendül és ragyog,
a lebegő ködök a levegőbe fúrva
egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.
A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg,
a billenő hegyen a tér sziklája áll,
mint mértani idom, amelybe zárva él egy
madár és énekel tízezer éve már.
Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják
a szívemet, szegezz a fák közé oda,
ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság
s aranyként tündököl a tárgyak homloka.
„Visszanéztem félutambul, … ’’ [116-117.]
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
