Keresés

Rákos Sándor, *Kálmánháza, 1921. nov. 25., †Bp., 1999. dec. 25.: költő, műfordító, esszéíró

PASZTELL

Öreg varjú röpül hazafelé.

Szellő zizzen a villanyhuzalon.

Egyenesen száll föl az estebéd

füstje. Áll a malom.

Távoli mozdony füttye vérzik el

az égalja vörös mezőiben.

Az elalvó föld olyan halk ütem,

akár az én szivem.

Karomban jó nyugalmat ringatok.

Készítsd az éjt, csillagok mívese!

Söpörd félre az őszi bánatot –

ne érjen híre sem!

A tűz kérlelése,

(1952-1957) [264.]

Bözödi György; családi neve: Jakab, *Bözöd, 1913. márc. 9., †Budakeszi, 1989. nov. 25.: író, történész, szociográfus

PIROS LEVELET KERGET A SZÉL

A világ kötöttsége megbomlott, nézd,

nézd, mint tombol színekben az őszi falu,

mint öltözik tarkába az őszi határ. Száz színű

szoknyát ölt testére az erdő, száz színbe öltözik fel a hegy.

Nézz körül, magasan vagy szőlőhegyünk legtetején, egy

pillantásodba kerül csak. Vénült szépségű lány

lehet így izgalomban, ha későre

megjön a vénült vőlegény, kire mostanig mind várt.

Ott piros szoknyát cserél az erdő rózsaszínnel,

s aranysárga haját fésülik a bomlott szelek az ágon.

Most kék fodrokat rak testére sietve,

remegő izgalommal próbálja, így jár-e tisztásain a hajnal.

Most zöldbe vedlene vissza, de nincs már zöld,

eltelt az az idő... siet esztelenül a vén lány,

száz kézzel kap utánuk, de nincs már

kék szoknya sem, nincs rózsaszín, nincs sárga, nincs, nincs,

földre estek örökre, s ami még maradt is,

már csak piros rongy...

Piros levelet kerget a szél s kopasz ágat ver össze.

Hallod-e, hogy zokog az erdő, mintha szíve volna

ott is a földnek.

101 vers a Szé-

kelyföldről [72.]

Devecsery László, *Vasszilvágy, 1949. nov. 24.: író, költő, rendező

LENNÉK ÉN...

Édesanyámnak

Lennék én gyöngyvirág:

harangszó-illatod,

fehéren csendülő

hószirmú harmatod.

Lennék én két kezed:

virágtitkú bölcső,

szirmok esőjében

felkönnyező felhő.

Lennék a mosolyod:

nevess mindig vélem,

amíg az életünk

megengedi nékem.

Lennék én napsugár:

melengessen létem,

boltív-falak között

örömödet kérem.

Lennék én a szellő:

könnyű legyen lépted,

mikor tiéidet

az útig kíséred.

Lennék én... Mi lennék?

A fiad én vagyok,

egyetlen életed,

mindig-várt holnapod...

1998

Ferenczi Tihamér, *Badaló, 1941. nov. 24.: költő

RÍMTELEN SZONETT

Az idegek irtásain, álomtalan,

gond-szederjesen kóvályog, szabadulna

a határok közé szorított képzelet,

de partra vetve, mint a csónak, hányódik.

Álomhívogatónak, gondoszlatónak

talán egyszem írnak, vegyem be a holdat,

vagy a csillagokat szedjem, mint cseppeket,

vagy kortyolgassam a harmatot, mint bájitalt?!

Hiszen ha elaludnék! Mert aludni jó,

zuhanni tiszta mélybe, mint egy kődarab,

számot se vetve, kibírhatja-e a lélek.

Gordonkahangú barna mélyű éjszaka –

csupán a gond cirkál, tücsök a képzelet,

azt várja: két szememre rőtül a hajnal.

Vergődő szél, 1985 [204-205.]

Fazekas László, *Pápa, 1924. júl. 20., †Bp., 1982. nov. 24.: költő, író

TÁVOL ÉS KÖZEL

Tudtam, hogy itt találom, itt belűl,

ebben a rejtett, mégis fénylő körben.

Míly távoli! S a szív ha így rádöbben,

mégis egyszerre míly közel kerűl.

Ez hát a titka. Az ember leűl –

Nem hittem el, míg magam rá nem jöttem,

kerestem alsó és felső körökben,

abban mi feltör, s ami elmerűl.

Nem is hihettem, hogy a mindenséget

önnön szívemben látom fényleni.

Levetni vágytam a személyiséget,

hogy felröppenjek abból, ami éget,

s íme, már nem kell messze inteni,

innen kell fényét széjjelhinteni.

Éjféli nap, (1950-1960) [205.]

Vihar Béla, *Hajdúnánás, 1908. máj. 23., †Bp., 1978. nov. 24.: költő, újságíró

HAZAJÖTTÉL…

Hazajöttél, fáradt volt az arcod,

letetted a padlóra a szatyrot,

és a falak mindjárt felragyogtak,

mintha hoznád válladon a holdat.

A terítő, kendő, pohár, párna

ujjaidtól, akárcsak varázsra,

fényleni kezd, s lényed, mint az áram,

ott kering a dolgok anyagában.

Fészekrakó, lágy asszonyi ujjak,

eltűnődve hányszor megbámullak,

midőn röpke, puha mozdulattal

titkod nyomán mosolyog az asztal.

A szívem is így érintsd e kézzel,

illetésed forró delejével,

s bennem is a harmóniát, rendet,

sugárosztó ujjaddal teremtsd meg.

A szerelem születése, 1955 [95.]

Takács Zsuzsa, *Bp., 1938. nov. 23.: költő, író, műfordító

HÓNAPOK, VÁRAKOZÁS

Miért akartalak?

Micsoda állat-ösztön

sütkérezni vemhesen,

figyelni a lassú készülődést,

várni a képzelt napsütésben,

befelé nézni, melegedni?

Egy neszezésre, egy lobbanásra

alaktalan, betelve, hangtalan

nőni, fonódni, akaszkodni

szűkülő térben?

S e láng-járta testet ide-oda vinni,

etetni, altatni, ruhát adni rá,

lábát emelni, homlokát törölni,

tükörben nézni laza vonásait,

idegen bőrét hűvös vízbe mosni?

Hogy nedvei egy fürtöt simítsanak,

dajkáljon egy síkos, lágy gubancot,

hogy hallja szólni szeder-ajkát,

s a megvalósulásnak részese legyen,

földje, edénye, eszköze?

*

Kő üti át az éjszaka hártyáit,

kapuit döngeti, megsebzi,

bevérzi az álmos, derengő hajnalt,

csillagokat vet, nikkelfogókat,

kést villogtat.

Egy nap fölissza a nedves éjszakát,

eltikkasztja a várakozót,

barázdát von a szomjúság,

összetapasztja a kiáltó ajkakat.

*

Fájdalom, köszöntlek.

Aranyasszony [19.]

Szécsi Margit, *Bp., 1928. máj. 28., †Bp., 1990. nov. 23.: költő

FEHÉR GALAMBOT

Fehér galambot, fekete hollót

ingembe raktam, vigyen a szélben,

vigyen az égi hullámverésben.

Látom a földet mélyen alattam,

látok egy írást messzi fölöttem,

szép betük arról, mivégre lettem.

E zűrös élet mágnes-köréből

nem illik nékem följebbre törni,

sem nem a földi hadakkal ölni,

tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.

Mire beborúl a heves égbolt,

nehéz vizei mossák a földet,

magamat látom a tisztaságban,

e csillogó föld nekemvaló lett.

Mire kihajt a tövises ezüstfa,

mire kinyílik a szagos virága,

csillag-rengeteg sárgaréz torka

a te szép neved kitrombitálja,

lezuhanok a fényes világra.

Innen és túl [125.]

Bognár Stefánia, *Rábahídvég, 1937. nov. 22.: költő

PÉNZ

Ha nem találták volna fel a pénzt,

Nem szőkítenék most az olajat,

Nem kergetnék el külföldre az észt,

Nem lenne megmérgezve a falat.

Nem volna bírság, forgalmi adó,

Nem állnának lányok ki az útra,

Tétlenkedhetne megannyi csaló,

S lelhetnénk nyitott börtönkapukra.

Mennyi jogász maradna parlagon!

Pénzdíjas pereket pénz generál,

Miből, vagy hová lesz a nagy vagyon?

L’art pour l’art értéktelen a morál.

Hiányoznának az üzletkötők,

Fegyvercsempészek és drogárusok.

Nem állna sor a pénztárak előtt.

Szétpukkadnának a konfliktusok,

Mint elszabadult szappanbuborék.

Nem hadakozna vevő s eladó.

Orvos bevarrná köpenye zsebét.

A bank nem volna ,,nagy mindenható”.

Sőt eltűnhetne immár teljesen,

Sok fényűző hely lehetne szabad,

Nem aludna az utcán senki sem,

Kérve, vagy várva adományokat.

Leszerelhetnék a perselyeket,

Ingyen szállna fel a fohász, ima.

S akit Szent Antal igazán szeret,

Bevezetné új funkcióiba.

Megváltozhatna némely fogalom.

Értéktelen a pénzért vett tudás,

Kis papírokon nyugvó uralom,

Vásárolt oklevél, igazolás!

Most a hobbi csak titkolt szerelem,

S rabigát jelent a pénzkeresés.

Álmodjuk meg azt, a hobbi legyen

Kizárólagos tevékenykedés.

Ámbár a képlet nem ily egyszerű,

,,Mindenki tegye, mihez kedve van!”

Javak, igények oly különbözők!

S ki lenne vécés néni boldogan?

Milyen volna pénz nélkül az élet?

Csak egy ábránd kicsi játéka volt.

Bár a gépek elvégezhetnének

Több unalmas, nehéz feladatot.

Egyelőre pénzéhes valóság

Ural mindent s az álmodó lélek

Nem tehet mást, mint vállalja sorsát:

Gyakorolja a pénztelenséget.

1999. október 12.

Görgey Gábor; Görgey Artúr, *Bp., 1929. nov. 22.: író, költő, rendező

ESTI SÉTA

Az alkony gyöngyszürke hullámain

        lebeg az utca,

egymagam szabadon csatangolok

        az estbe fújva

a hideg párát fogam közűl.

Milyen lágy, árnyas körül a város,

        akár a bársony,

a járda szövetje vastag alattam,

        felcsap bokámon

a puha szürkület s térdemig ér.

Az emberekben érik az alkony,

        arcuk világít,

mint pára-udvaru holdak úsznak

        s az est csodáit

viszik magukban óvatosan.

Az est csodáit hordozom én is

        meleg szivemben,

s míg mindet óvom füsttől, koromtól,

        elfeledetten

körülleng a sűlt-gesztenyeszag.

Illatok, fények, árnyak edénye:

        zümmög a város,

én meg-megállok s nézem, a tollas

        porszinü fákhoz

lebegnek az este galambjai.

A boldogság egy pillanatához

        tudom, ma odatalálok –

mint könnyü révhajók fénye az éjben,

        már csak a lányok

gömbölyű térdei világítanak.

Délkör [49-50.]

Mátyás Ferenc, *Kispestpuszta, 1911. nov. 22., †Bp., 1991. febr. 18.: költő, író

KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK

Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,

zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.

Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,

ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?

Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;

nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.

Hol van a költő, ki megadná a feleletet?

Összezörögnek lábam alatt a falevelek.

Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,

ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.

Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán

megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.

Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész

dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.

A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,

akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.

Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?

Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.

Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,

a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.

Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.]

Ady Endre, diósadi, *Érmindszent, 1877. nov. 22., †Bp., 1919. jan. 27.: költő

MERT ENGEM SZERETSZ

Áldott csodáknak

Tükre a szemed,

Mert engem nézett.

Te vagy a bölcse,

Mesterasszonya

Az ölelésnek.

Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb.

Ady Endre költe-

ményei, 1906 [10.]

Baróti Szabó Dávid, *Barót, 1739. ápr. 10., †Virt, 1819. nov. 22.: költő

EGYNÉMELLY KISASSZONYRÓL

Nem tud fonni; sütés-főzéshez nem tud; ha varrni

     Nógatod, így szóll: illy kézbe nem illik ez is.

Látni majorsághoz; konyhába tekénteni; nézni

     Élés-tárt: dámák tisztivel egybe nem áll.

Lánykérő, máris megijedsz? félelmedet hagyd el,

     És őbenne minő dísz vagyon, halljad elébb:

Tíz óráig hever, s mikoron felocsódik, imígyen

     Kezdi: – Tejes kávét! Kész vagy-e, Panna, vele? –

Azt megiván kikel a pelyhből, kendőzik, előtte

     A sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke, kenet.

Tüköriben csaknem délig mustrálja személyét,

     Míg lepkéje s csigás fürt haja rendbe nem áll.

A templomba vasárnapokon elballag ugyancsak,

     És ha-mi posta misén ott lehet, úntig elég.

Utcát látni kijő, gyűlnek nőszői, középre

     Fogják s mint bénát fel meg alá vezetik.

Friss; táncos; bőven költő; jó francia, német;

     Szép s szépet szerető; hetyke, beszédes, eszes.

Várja szerencséjét. Próbáld megkérni: tied lesz,

     Első kérőnek szánta, fogadta kezét.

Három veréb hat szemmel [356.]

Kedves dolna!

Köszönöm biztató szavaid, örülök, ha sikerül olyan verseket feltenni, amelyek tetszenek az olvasóknak.

A tegnapi nap verseit ma tudtam feltölteni. Tudom, hogy vannak olyan "régi" költők, akiknek a versei már nem biztos, hogy tetszenek a mai olvasóknak, de mégis próbálok egy széles merítést adni a magyar költészetből, felhasználva az aznapi születési vagy halálozási dátumokat. Így kevésbé ismert vagy elfeledett költőinktől is közkinccsé válnak eddig talán még a netre fel se került költemények. Nekem meg az tetszik, ha ti meg a "mai" költőktől közöltök szép verseket, így lesz színesebb, változatosabb ez az oldal. Reménykedem, hogy a versszeretők tábora ismét nőni fog és megint egyre többen fogják látogatni ezt az oldalt, és elhozzák saját kedvenceiket. Addig is én igyekszem "naprakészen" jelen lenni, verseket közreadni.

További szép vasárnapot mindenkinek.

Csorba Győző, *Pécs, 1916. nov. 21., †Pécs, 1995. szept. 13.: költő, műfordító

ALÁZAT

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem. –

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog –

de rendelés ez, jogerős itélet,

nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem –

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem,

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;

szelid verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? – károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől hiány szakad rám,

– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.

Májusfák, (1943-

1947) [249-251.]

Kisfaludy Károly, kisfaludi, *Tét, 1788. febr. 5., †Pest, 1830. nov. 21.: író, költő

ALKONYI DAL

Ím kedvesem édes! kék hegyeken túl

A nap remegő súgára leszáll,

És tiszta gyepágyon lágy pihenésre

Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,

S hű párja körül a fülmile zeng,

És illatözönben zöld koszorúkkal

A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irígylő vizsga szemektől

A földi szokás rabféke szakad:

Csak a szerelemnek égi hatalma

Vesz kényeket és új kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben

A feldagadó habba vegyűl,

Ugy kéjledez éltünk egybeömölve,

Míg a gyönyörűség mélyibe dűl.

S mint a füzes ingó lombjai által

A holdnak ezüst világa ragyog:

A teljesülés szép álma felettünk

Még bájos alakban lengeni fog.

Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,

S a fülmile nyájas zengzete múl,

Majd éji lehelltén a komor ősznek

A csermelye fagy, a rózsa lehull.

Míg bátor erőben kérkedik a lét,

És a liget ernyős rejteket ad,

Most éljük az éltet, hervad is az bár,

A múltnak azért emléke marad.

Nézd a magas égnek csillagírását,

Mely érzeni és szeretni tanít!

Ó hadd szemeidben visszaragyogni,

Mit lelkem epedve s égve gyanít.

Szívzuhogás, 1827 [25-26.]

Gérecz Attila, *Dunakeszi, 1929. nov. 20., †Bp., 1956. nov. 7.: költő, sportoló

ALKONY

Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed,

pilládon bontva színörvényeket.

Így ismerősnek tűnik énekem:

terólad szól, cikázó fényeken.

     De csitt! Figyeld a versem dallamát:

tó csobogása.

                       S mintha hallanád…

Fölöttünk nyírfák. Szél babrál puhán

a kék uszályú, árnyas lombruhán.

A nyugvó nap kifésült, dús haját

ezernyi rezgő gally kócolja rád,

s zsongítva lelked körül rajzanak

csókokba fult, becéző, halk szavak…

Tilalmas szóval súgod még: „eressz!” –

de szádnak lassan asszonyíze lesz,

s oly hátrariadt, félszeg nyelvedet

lazán s forrón csókomnak engeded.

Ruhád majd lassan nászra oldozod,

s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,

s a föld, mert szűzi véred áldozod,

kigyúlt, pogány oltárrá változott,

felizzó, rőt parázzsá festve meg

ringó öledre kulcsolt testemet.

S az alkony bársony imaszőnyegén

hegyekre lép az árny, és könnyedért

égig emelve csókunk vérszínét,

megoldva s áldva szórja, hinti szét…

Az éj a fák közül göngyölve szét,

fölénk borítja hűvös köpenyét.

De mintha lopva sarkát tartaná,

mosolyra nyílik szád, amint alá,

egy felhőrongyba így bebújt a Hold,

s hogy piros arccal víz föl hajolt

– huncut mosolyú gatyás pótgyerek –,

felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész,

de bús visszhanggal egyre visszanéz,

hol tó tükrén az est, a barna fák

árnyékölében úgy karolja át

derengő tested szelíd aranyát,

mint álmom fonja rád az éjszakát.

Ambrózy Ágoston, ifj., sédeni, *Sátoraljaújhely, 1914. nov. 20., †Bp., 1998. szept. 9.: költő, író, műfordító

ESŐ UTÁN

Eső után hasad a kék,

meztelenül ragyog az ég,

a csatornán friss víz csorog,

a torkos föld ma jóllakott,

és nedvesen és részegen

táncol a fény a réteken.

Ma éjszaka zizeg a nász

arasznyit nő minden kalász!

Széles talárban megy a pap,

a hívek félreállanak,

a pap ma szépen prédikált,

szava szívekbe csordogált,

s termékenyen és könnyesen

csillan jóság a szemeken.

Eső után az emberek

meleg éneket zengenek.

Egy asszony áll a kert alatt,

hajába fények hullanak,

a fény a fákon pereg át,

simítja áldott derekát.

Az asszony holnap szülni fog,

szíve alatt élet lobog,

Isten akarta, úgy lehet,

hogy szerelemeső esett.

Eső után hasad a kék,

meztelenül ragyog az ég,

magam is rímet ragadok,

vidám vagyok, költő vagyok,

a termékeny világ felett

szívet s ceruzát hegyezek,

és dalolok dalt, nevetőt,

adjon Isten sok jó esőt!

Nyugat, 1938. 6. szám

Vozári Dezső, *Igló, 1904. febr. 13., †Bp., 1974. nov. 20.: költő, műfordító, újságíró

MINT FŰ A SZÉLBEN

Valami zúg,

se kín, se hárfa,

a szélben meghajol

a nyárfa,

földig hajol

a fű a dombon,

míg zúg a szél,

e verset mondom:

viharra jár,

s mert vágyad féltem,

légy egyszerű,

mint fű a szélben,

földig hajolj

s állj hajthatatlan,

légy egyszerű,

légy hajthatatlan.

Förtelmes kaszálógép

avagy köszöntés

Hiccingából [55.]

Hernádi György; 1947-ig Hercz, *Székesfehérvár, 1899. júl. 17., †Bp., 1958. nov. 20.: költő

A SZOMORÚSÁG ELLEN

Nem akarok szomorú ember lenni,

Szegény vagyok, de az élet örüljön és vigadjon,

Ha találkozunk a hegyen, honnét látni a világot.

Szép is, mikor a föld különböző sarkán

Az igazságért kigyúlnak a tüzek.

Nincsen hiábavalóság és a halál megszépült arcába

Nem oktalanul szerelmesek néha a fiatalok.

És szépek a békés ligetek, hol virágoznak az álmok,

Érik a szerelem gyümölcse és az anyák arca ragyogóbb a napnál.

Szeressük a tavak nyugalmát,

De a törhetetlen kis folyók munkáját is.

Szegény vagyok, de meg tudom vigasztalni társam,

Aki hozzám jön, országok és népek sebeivel a homlokán,

Vállára teszem a karom és mondom néki:

Nincsen munkánk, nincsen földünk, szegény barátom.

De a fejedet hordd magasan, ne takard el a sebeidet az emberek elől

S ha nagyon tudod szeretni életedet,

Hallani fogjuk a jövő énekét,

Mintha láthatatlan csapatok kísérnének,

Ütemesen lépkedsz majd, bizakodva és erősen.

Szegény vagyok, mint mindenki, ha kiüt rajta az igazság sebe,

Ezért nincs okom a szomorúságra,

Tiszta források és forró tüzek közt élem az életemet.

Az idő tenyerén [48-49.]

Agyagfalvi Hegyi István; nagygalambfalvi H., *Betfalva, l886. júl. 1., †Bp., 1975. nov. 20.: költő, író

BADACSONYI KÉP

Kék csönd. Alatta alszik most a tó.

Az őrsi dombon izzó aranyfesték.

Fenn a Badacsony, ásító oroszlán, –

Ott lenn a vizen fürge füsti fecskék.

Bennebb, a tűkör csillámló ezüstjén

Halk csobbanás és aztán körbe-körbe

Messze szalad az ijedt repedés:

A nagy tükröt egy kis hal összetörte!

A kókkadt nád megzizzen itt-amott,

– A tövén talán éhes ponty keresgél, –

Szőlőkapások dalolva lejönnek,

Piros kendő libben a kőkeresztnél.

A nap lemegy az égi dülőúton,

De visszanevet: egy hökkent vitorla

– Lemondva arról, hogy Fonyódra fusson,

Csüggedten csüng a búcsúzó bíborba.

A Petőfi Társaság költőinek antológiája, 1932 [109-110.]

Kedves Dolna!
Nagyon jó verseket válogattál össze, örömmel olvastam, igen gondolatgazdag írások!

Imre Flóra

Hűlő napok

Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél,
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.

Agnieszka Sobczynska: Ebben a másodpercben csak te

Ebben a másodpercben te és csakis te
köszöntöd térden állva
a napfelkeltét

a csodát

Dabi István fordítása

~~~

Pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!

Heinz Kahlau: Önáltatás

Mielőtt elmégy,
meg kell még etetned
a madarakat,
Hiszen hó van
és nélküled
éhen vesznek,
mondod.

Nem akarod tudni,
hogy van szárnyuk
és a legnagyobb hidegben is
van ennivaló valahol
máshol?
A hó ellenére is.

Dabi István fordítása

Wieslaw Szumilas-Lawinski: (nem tudom illik-e...)

nem tudom illik-e
magammal vinni az idő-ernyőt
mert talán nem esik időmérték-eső
hogy az életen át haladj
nem tudom illik-e
ismeretlenesdit játszani
önmagammal egyedül
hát minek ennyi hűhó
egyedül lépdelek
millió úton
és nem arra ahonnan visszatérhetek

Dabi István fordítása

Farkas István: Tudom, hogy senki...

Nem lesz ott velem
majd azok közül,
kiket szerettem
és elhagytam,
akit imádtam,
s elhagyott,
vagy kit megbántottam,
s nem kértem bocsánatot,
-­ tán megbocsátott
nekem, ha tudott -
abban az utolsó,
fájdalmas pillanatban,
mikor mennem kell
e Földről.

Tatjana Minyina: (Kevés jót látok én e világban...)
/részlet/

Kevés jót látok én e világban:
Eső mossa, szél cibálja testem.
...
Mit tegyek? Ki nyújt segítő kezet?
Meg ki ért, és ki ad tanácsot?
Az Istenben bíznom talán lehet,
Csukott szemmel szavára várok.

Dabi István fordítása

Káli László: Az utolsó szó jogán

Azt tanultam, valamikor régen, a szegénység nem
szégyen! Meg hogy adni jó, és minél többet adsz,
annál több maradsz. Így hát én koldus-szegényen,
magamat osztottam szét serényen. Miközben azt
gondoltam, így van jól. Gyöngykoszorúkat fonva
szép szavakból. (A csillagok közé rúgva.) Szépek
voltak, és igazak. Ólomnál nehezebb mondatokat
véstem verseim verőérfalára. Érzések, remények,
mozdulatlanságba merevített képek. No, hát ennyi
lenne csupán az ember. Nem marad több nyoma,
mit latba rakhat a végén az élet? Hová lesz mind:
a pillanatok, és az órák? Köddé válnak majd, noha
ezek az életépítő kockák. Feledésbe merül mindenki.
Testünket csak a föld öleli hű szorítással legtovább.
Szavaink szétszóródnak, mint gyöngyharmat reggeli
szélben, majd homály takarja el minden bizonyítékát
annak is, hogy éltünk. Nehéz sors a szegény sors.
Megtanultam régen.Mint azt is, hogy a kérés nagy
szégyen. (De ki adna úgy is, ha nem kérem?) Torz
koszorúm e vers, még tán szalagfeliratnak is béna.
(Mintha futni akarna a léha, ki menni is rest, és ha
néha szél rázza meg kabátját, azt képzeli: repülhet!)
Utolsó szó jogán annyit: hiába élsz együtt még ma
bár ezrekkel, meghalnod végül mégis egyedül kell.

Czeslaw Sobkowiak: A szó

A szó néha szakadék
A fenekén már csontok fehérlenek
Világítanak mint csalóka ég
Készen kilökni a kézből a tollat
Hogy halott tartalommal teljenek meg
Hogy ne az eleven költő menjen a nap alá dalolni
Ami a hideg tenyereknek csak érthetetlen kijelentés
És megmentett dolog a mulandó lélegzetek között
És saját fájdalmam folytonos rejtélye
Tehát írni kell minden tárgy közül
Bölcsesség nélkül
Élve
E szegélyen így erősítve a testet
Valami ismeretlennel és közelivel
Mint a szoba sötétjében hirtelen felgyújtott fény
Az emberek között
Írni kell
Élni kell
Mintha a könnyeken át óceán folyna
És a szikla hópehellyé változna
Mint valaki aki a szerelmében
Meg kívánja őrizni
A napot
És mindent elveszít

 Dabi István fordítása

Anna Sawicka: Líra

      mi is az a líra
      mintha azt mondaná
      adj nekem szelídséget
      és elmosolyodott

de mintha nem is énrám

Dabi István fordítása