Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Milyen nap is van ma? Úgy élek, Hogy össze-összezavarom Az idő menetrendjét. „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával – tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek.” Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.
Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó. ... Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.
Gyakran halljuk, hogy az olvasó egyszerű emberek kezébe való, azoknak az imádsága.
Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne! Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje...
...egyszerű, de egyszerűségében – s épp abban – mélységesen gazdag. Van benne valami monotónia, ez igaz, de milyen? Szemeivel sok mindent példáz.
Példázza a pillanatok, az órák, az esztendők, az idő múlását, s „bilincsével” az esztendők körforgását is. Testvérien együtt lüktet a mi időnkkel, hűségesen, ahogy nem véletlen, hogy a hűségesek szeretik talán legjobban. „Monotóniája” a szív „monotóniája”, s a költészet ritmusával rokon. * Megvan a lét harmóniájába, csendjébe beavató ereje, mely átszőheti legszürkébb perceinket is,
de működhet fordítva is, mint a sebre rakott borogatás. ...segítségünkre siet a hit, a remény és a szeretet erejével. ...az „egyszerű szívek” szakadatlanul mondják ezt az „egyszerű imádságot”.
Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.
Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál.
A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.
Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd véghetetlenül több is, mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is „beszél”, csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel.
De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk. Ezért írhatta Pierre Emmanuel hasonló, de sokkalta gazdagabb elmefuttatásai során, hogy „minden gondolat – emberi szó – erőfeszítése végső határán: imádság”.
S ugyaninnét Simone Weil nagyszerű definíciója a költői zsenialitásról, mely szerint „zseni az, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál”.
A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, még csak nem is a költészet, hanem az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja.
Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húszsoros verset terjengősnek. A műveknek egyedül a minősége érvényes. Szent János Evangéliuma nem rövidebb a Háború és békénél,
s a Háború és béke nem hosszabb egy Shakespeare-szonettnél. Hasonlóképp: írás vagy nem írás rendszerint egymást kiegészítő és nem kizáró fogalmak.
Számomra a csend periódusa rendszerint sokkalta fontosabb, mint magáé az írásé.
Egy hasonlattal: a madár szárnycsapása szakaszos, de röpte azért egyenletes.
És nem is a szárnycsapás a lényeges, hanem a röpte előre."
Egyik nagyon kedves költőm írásaiból válogattam ma. Igaz, hogy csak jövőre lesz születésének kerek évfordulója, én mégis most emlékezem meg róla egy hosszabb összeállítással.
~~~~
Pilinszky János önmagáról:
„Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne.
A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják. ...együtt nyíltam a kitáruló ablakokkal, hullottam alá a hóval és esővel, mintha eleve tudnám mindazt, amit se megfigyelni, se megtanulni nem kell. ...Éhségre, szomjúságra és mezítelenségre ítélt alkatom kapott valódi táplálékot is, életre szóló meleget, ünneplő és hétköznapi inget-ruhát. ...Gyermekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére (Bébi) volt... Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.”
A szeme nem őrzi meg hosszan soha a látványt sem a könnycseppet a gondolatai vissza- siklanak az évek ösvényén hogy összeszedjék a fénylő virágokat amik azokból a magokból nőttek amiket ő szórt szét amikor új volt az élet
Az Élet-vize forrás egy rét ölén van. Jó szálas és jó lombos ciprusok árnya hull rá. Minden sebre, csapásra jó ír ez a víz. Csak három csepp buggyan ki belőle naponta. Pedig egy kancsónyi kellene minden sebre, csapásra. Köröskörül emberek állnak, lesve a cseppeket egyre.
Bő köpenyét a lovag hátracsapja, de útnak fordítván a boldog párát visszanéz még a vágta és a diadalmas pusztulás előtt, vissza a maradókra, a megmaradtakra, s jaj nekünk, ha szemünkből az igazat olvassa ki, kicsinyes aggodalmaink és kevésre iparkodó igyekezetünk mélyén a rejtőzködő Istent.
hogy megszabadulj a testedre nehezülő tömegtől ami összeomlik az óriási súly alatt Írni hogy elmondjunk minden szenvedést Írni hogy megpróbáljunk érteni Írni hogy ne haljunk meg Írni hogy erőt vegyünk az ellenséges természeten Írni hogy átadjuk a lángját ennek a távoli az emlékekben mégis oly közeli szigetnek Írni hogy megzabolázzuk a szenvedélyt mi hevessé teszi az embert hogy alkotóvá váljon és kicsíráztassuk Írni az élvezetért hogy erővel megkeressük a megfelelő szavakat a leírhatatlan de sürgősen meghatározandó baj és betegség kifejezéséhez Írni hogy kikopogtassunk minden zugot ebben a testben rejlő minden betegség nyomában ami a szép szenvedés miatt válik mártírrá
Hozd bátran továbbra is a számodra kedves(ch)eket! Véleményem szerint a verset szerető ember a régi korok kevésbé ismert vagy érdemtelenül elfeledett költőit is épp oly' örömmel olvassa, mint a maiakat. Én is. Emellett valóban szívesen és gyakran válogatok a mai magyar irodalomból. A kettő (régi és új) nagyon szépen megfér itt a topikon:-). Viszont a verskedvelők táborának növekedését illetően kissé szkeptikus vagyok, de ez már az én gondom:-).
Köszönöm kedves szavaidat, Gyöngyvirág! A nekünk hozott gyönyörű verset és fotót szintén. Örülök, hogy olyan hosszú idő után ismét "láthatlak". Visszavárunk.
Köszöntlek! Két karom kitárom és áldani szeretnélek. Mintha a föld papja volnék – az egész földé. Dús virágáradásban állok, szelíd égbolt alatt. A mezők szentje vagyok. Kicsi porom, lehajlok fölibéd néma arccal és megcsókolom a porszemet. Fáradt, nehéz föld-nyoszolyán fekszem. Véres robot után elnyúlok csendes mezőben. Testem földnek adom. Lelkem hozzád küldöm el. Repüljön, szárnyas jószág – égi repüléssel. Valahol zengnek a harsonák, s a titkos kürtök, a dobok megperdülnek – Valahol ver örök ritmusával – a szív.
2
Bús idő repülése üt szíven... Évek nehezednek fejemre és – siker nélkül.
A nagy, egész győzelem, a teli-bús végtelen áldás hiányzik életemből és a – megáldatás.
