Egy kis kapcsolódás: most láttam a turistaszövetség újságjában egy cikket a bükki barlangszállásokról. Érdekes volt, mert én csak a cserepeskőiről tudtam, de van még két másik is. jövőre végigjárom őket.
Zmac! Irigyellek. A kektura egyik legszebb szakaszat jartatok. Nem nagyon tertel ki a fennsikra valo feljutasra, pedig az nem piskota. Folyt kov, remelem.
Ez jol hangzik. Nagyjabol at tudtam elni az egeszet. Azert a legrosszabb Laca horkolasa lehetett es akkor meg orulhettek, hogy nem beszelt almaban. :-)
Nem kellett hosszú fejszámolás rájönni arra, hogy a második napi túra az eredeti terv szerint végrehajthatatlan. (32km, 2km/órás sebességgel az annyi mint...brrrrrrrrrrr.) 16 órát ugyan végig lehet gyalogolni, de nem ilyen vastag hóban, háromnapi felszereléssel a hátunkon. Ráadásul elég alapos izomlázat szereztünk mindannyian, lábunkba, derekunkba, vállunkba. Az utóbbi kettő úgy lehetséges, hogy ha az ember magas térdemeléssel közlekedik, akkor billen a hátizsák, ki kell egyensúlyozni minden lépésre. Órákon át...
Előszőr még csak Szarvaskőig terveztem a buszozást, de innen még mindig 16 km lett volna hátra, az utolsó 2-3 órát sötétben megtéve, keresztül a Pes-kő kapun, megpróbálva követni a turistajelzést. Úgyhogy inkább Lapátfalváig le sem szálltunk. Itt csatlakozott hozzánk Laca és Zsolt, friss erővel és pálinkakészlettel. Az első 2 km után itt is kezdődött a szűz hó. A fennsíkig szerencsére sehol sem ért térd fölé, node azután...! Addig pedig fölülről jött az áldás; a fák tetejéről hatalmas adagokban potyogott nyakunkba a napsütéstől olvadásnak induló hó. A fennsík szépsége az elő- előbukkanó nap fényében minden nehézségért kárpótolt. Csak mire olyan helyre értünk, ahol nehéz volt követni a jelzést, adta át helyét a ködnek. 3-4 alkalommal összesen talán fél órát keresgéltük az utat. Pontosabban a jelzést, mert útról itt nem beszélhetünk, még ösvényről sem mindenhol. A fák törzsét pedig mindig ott fedi a hó, ahová a jelzést festették.
Szerencsére éppen csak az első hisztérikus tünetek kezdtek mutatkozni a társaságban, amikor végre, bő 4 órás (8 km!) gyaloglás után elértük a barlangszállást. Már csak egy üdítő tüzelőgyűjtés, és alapos vacsora választott el minket a nyugalmas alvástól, az éjszaka folyamán sajnos néha Laca barlangfal-rengető horkolása is.
Azért bizonyos fajta edzésnek sem utolsó a teljesítménytúra.
Aki magashegyre készül, az nem árt, ha a biztonság kedvéért jóval többet tud gyalogolni, mint amennyi a tervezett útvonal szerint szükséges.
Persze edzeni lehet szervezett rendezvény nélkül is. De a "hivatalosan" kitűzött cél hajtóereje jóval nagyobb, mint ha csak úgy elmegyünk lötyögni egyet.
Az altalad emlitett okok kozul csak a "bebizonyitod magadnak es masoknak, hogy le birsz gyalogolni x kilometert" tudom elfogadni, a tobbi teljesitmenyturazas nelkul is megy, egyszeru 10-20 kilometeres turakon, ahol nem vagy szinidohoz kotve, nem megy veled egyszerre meg vagyu 1000 ember, es arra mesz, amerre akarsz, stb.
Egy-egy hosszu, megerolteto gyaloglas alkalmaval mar sem a tajat, sem a beszelgetest a haverokkal nem tudom ugy elvezni, esetleg azon tudunk egyutt jot rohogni, hogy mekkora barmok vagyunk, hogy erre eljottunk. Masnaptol viszont tenyleg csak rohogunk az egeszen es csak a szep emlekek maradnak. :)
>Tényleg? mi ennek az értelme?
Az a jó benne, hogy találkozol a haverokkal, beszélgetsz velük egy jót, miközben bebizonyítod magadnak, meg mindenki másnak, hogy kepes vagy legyalogolni x kilométert. Mindeközben látsz egy két érdekes helyet az országból.
Csak tisztelettel és csodálattal tudok szólni labék teljesítményéről és nem tudom eldönteni, hogy én vagyon nagyon tunya, vagy ők nagyon edzettek ahhoz, hogy ekkora távokat gyalogoljanak.
Tényleg? mi ennek az értelme?
Én életem egyetlen teljesítménytúrájáról (Hegyhát 50) csak az utóhatásokra emlékszem. (két napig járni sem tudtam)
Szombaton Zirc környékén volt a Bakonyi mikulás teljesítménytúra mint kiderült, nem 50, hanem 40 km.
A túra nehézségét nem a hossza adta, hanem a rossz talajviszonyok. Még volt annyi hó az elmúlt hetekről, ami megnehezítette a haladást, de mivel enyhe volt az idő, mindenhol olvadt is. Gyakorlatilag az út jó része mély sárban vezetett. A legszebb és legnehezebb rész az Ördög-árok volt, ahol a völgy ajlán levő patak kicsit megáradt az olvadékviztől, ami megnehezítette a gyakori átkeléseket. Végül sikeresen teljesítettük a távot, aztán köntöttük a vizet a bakancsainkból :-))
Szultan!
kicsit soka ertem vissza a topicba...
Szoval az a versenybiro a Tabor-hegyen volt, epp megjavítottuk a tavalyi reszidőnket a hegyre menetben (30 perc a völgy aljától, ahol a patakok vannak), aztan akkor nyomta el a poent. De azert rendes volt, mert adott távcsövet, hogy átkukkolhassunk az unióba, ugyanis királyul látszottak az osztrák hegyek.
Arra egy pillanatig nem gondoltam, hogy a nyílegyenes lenne a leggyorsabb átmenet (annál már többször voltam erdőben :-) ), de arra igenis, hogy a cél a minél gyorsabb átjutás, az ennek megfelelő útvonal megtalálása, és körülbelüli tartása. A domborzat, a fedettség függvényében igen érdekes problémák léphetnek fel - megkerüljem vagy átmásszam, mennyi szintet adjak mekkora távolságért stb.
Ami meg a pontosság-igényt illeti, pulp már megválaszolta a kérdést: ha egy tájfutó körülbelül ott van, és körülnéz, meglátja a pontját. A túraversenyző vagy nem (mert belerakták a gödörbe, a sűrűbe stb., de sokkal rosszabb, ha több bólya is van. És természetesen a tévesztőbólya a hangosabb (persze nem mindig). Szóval az átmenet alatt elég, ha az irányt tudod, de a pont közelében már esetleg 5m-en belüli pontossággal kell tudnod, hol vagy. Ezért viszont ráérősebben tudsz haladni.
Vagyis nem azt mondtam,hogy az egyik vagy a másik nehezebb, csak azt, hogy más.
---
Teljesítménytúra útvonalválasztás: igenis van szabad útvonalválasztás. A rendezők számára. És itt az volt a kérdés - miért jelzett utakon rendezik a teljesítménytúrák többségét. Szóval vagy félreértettél, vagy én nem fejeztem ki magam elég pontosan.
Miután kiünnepeltem magam, hogy én lettem a 100. hozzászóló, újabb dolgok jutottak eszembe.
Őszintén szólva nekem tetszett, amit Gödény írt: vagyis, hogy a tájfutó a leggyorsabb átmenetet kell, hogy megtalálja. Ebben szerintem benne foglaltatik az is, hogy igen pontos iránymenettel halad a pont felé, meg hogy mindig tudja, merre jár.
A túraversenyzőnek azért fontos még a tájfutónál is pontosabban irányt és távolságot mérni, mert 1. elképzelhető, hogy a következő pontnál három bóját is talál és ekkor csak a pontos mérések sorozatával tudja meghatározni, hogy melyik van pont ott, hol a térkép jelöli. És nincs rajta szám és nincs szimbol, ha mellényúl, annyi hibapontot kap, hogy erős mezőnyben esélye sincs az elsők közé kerülni. 2. a bóják a túraversenyeken gyakran csak közvetlen közelről láthatók, tájfutóversenyeken nagyrészt már 20-30 méterről, soxor akár százról.
Persze sokkal könnyebb lassan kocogva, vagy gyalogolva mindezt csinálni, futva borzasztóan nehéz tud lenni és épp ez benne a szép szerintem: én inkább kissé lassítok, de általában szeretem tudni, hol vagyok.
"Teljesítménytúra útvonalválasztás: sokkal egyszerűbben rendezhető meg egy tömegrendezvény a jelzett utakon, mint jelzetleneken. Kevesebb bürokratikus gond, kevesebb munka (szalagozás; útvonal-leírás), és tényleg, sok induló ingencsak gyengén tájékozódik."
Ebben egyetértünk, a jelzett utak használata a rendezők és az indulók dolgát is egyszerűbbé teszi. Útvonalválasztásról viszont szó sincs, a megadott útvonalat kell követni. Ha ez a jelzések hiányosságai miatt némi tájékozódást is igényel, attól még nem útvonalválasztás.
"A tájfutónál elsősorban az számít, hogy a legcélszerűbb (leggyorsabb) átmenetet találja meg, míg a túraversenyeknél ennél fontosabb, hogy pontosan tudja az ember, hol van; tehát a pontnak egy biztos "mérőpont" felőli megközelítése - még ha kis időveszteséggel is jár - célszerűbb lehet, mint a direkt menet."
Amit írsz, az igaz, de ha egyúttal azt gondolod, hogy a tájfutók számára "a direkt menet" a legeredményesebb módszer, akkor tévedsz. Szerintem elég ritkán lehet/kell úgy menni, hogy legjobb az egyenes. A tereptől függ. És a tájfutónak is ugyanúgy fontos, mint a túraversenyzőnek, hogy mindig pontosan tudja, hol van.
Túljutottunk az ezévi Nagy Oszkár Emléktúrán. Ötéves történetének legkeményebb útja volt. Nagyjából ez történt:
Szerda reggel nyolckor indult háromfős társaságunk Mátrafüredről. Két gyöngyösi búvár, Andi és Samu voltak a társaim, akik a legelejétől vállalták a megpróbáltatásokat. Könnyű volt nekik, most próbálták először. ( :) )
Első úticélunk Kékestető, háromórás kitartó hótaposás kellett, hogy odáig jussunk. Közben enyhe hóesés erősítette a 25-35 centis már meglévő hóréteget, nyomok természetesen sehol, gyakran le is tévedtünk a kék keresztről. Nem sejtettük, hogy ez még csak a bemelegítés...
Kékesen egyetlen kocsmát találtunk nyitva, ahonnan a tulajdonos igyekezett kidobni minket, mert volt bátorságunk a csokoládé-chips-rágógumi választékot kevesellve saját ennivalónkat elővenni. Újabb taggal kiegészülve immár négyen indultunk a kék jelzésen tovább, akkor még azt hittük, Sirok felé. Illetve a "felé" még nagyjából rendben volt, node a végeredmény...
A sípálya tetejét elhagyva súlyosra fordult a helyzet, a déli lejtők 25-35 centije után itt 60-70 centis hó fogadott, stabilan a kamásli tetejéig, illetve gyakran térd fölé érve. Hófúvásos helyeken combközépig, és hófúvás elég gyakran volt... A Markazi kapuig lévő 3,5 kilométeres szakasz, ahol még 300 méter szintet is leadtunk, bő másfél órát tartott. Itt inkább átváltottunk a dózerútra, de a havat onnan sem takarították el, maradt a 2 km/órás sebesség. Kezdtük tervezgetni a bivakolást, amikor végre egy becsatlakozó dózerútnak köszönhetően mégiscsak hómenetes útra értünk. Mivel már közeledett a szürkület, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen maradunk, és Sirok helyett Recsket célozzuk meg. Odaérni legalább van esélyünk... De még így is alig álltunk a lábunkon, amikor este 6 körül végre megérkeztünk. Az utolsó busszal Sirokra is sikerült eljutnunk, az éjszakát a Sirok Motelben töltöttük. Talán jogosan mondhatja bárki, hogy egy ilyen túrához nem illik a négycsillagos szálloda, uszoda, szauna, konditerem, a szobapincér által ágyba szervírozott reggeli, de ilyesmiről szó sem volt.
Írod:
>>A tájfutónál elsősorban az számít, hogy a legcélszerűbb (leggyorsabb) átmenetet találja meg, míg a túraversenyeknél ennél fontosabb, hogy pontosan tudja az ember, hol van; tehát a pontnak egy biztos "mérőpont" felőli megközelítése - még ha kis időveszteséggel is jár - célszerűbb lehet, mint a direkt menet.<<
Ez nekem homályos! A tájfutónak az a feladata, hogy a rajtból a célba az ellenőrző pontokat sorrendben megfogva a lehető legrövidebb idő alatt érjen. Ebben benne van az ellenőrző pontnak a támadóponttól való minél pontosabb (mondjuk tízméteres) megközelítése. Kétségtelen, hogy ehhez a átmenetben nem mindig kell pontosan tudni, hogy merre is járok.
Csak rokon téma, de nagyon tanulságos egykori finn válogatott ismerősöm mondása: nem azt kell tudni hogy hol vagy, hanem azt, hogy hová mész. És valóban ez a gyors haladásnak az egyik kulcsa.
Teljesítménytúra útvonalválasztás: sokkal egyszerűbben rendezhető meg egy tömegrendezvény a jelzett utakon, mint jelzetleneken. Kevesebb bürokratikus gond, kevesebb munka (szalagozás; útvonal-leírás), és tényleg, sok induló ingencsak gyengén tájékozódik. Fogtam én már a Kinizsi Százason, Pusztamarót után a Bikolpusztára vezető aszfaltúton, már néhány kilométerre a nyeregtől bandukoló emberkéket. Nem tűnt fel nekik egy fél óra után sem, hogy északnyugat felé mennek, lefelé, aszfaltúton, amikor délnyugat felé, ösvényen, felfelé kellett volna menniük. Igaz, már sötét volt. Na de a fejükben is ?
Vannak persze a teljesítménytúrázók között szép számmal túraversenyzők is; meg van egy érdekes teljesítménytúra is, a Bükk 900-as csúcsai: ez akár fel is érhet egy túraversennyel.
Tájfutás / turista tájékozódási verseny: mindkettő komoly szellemi munka is, de máson van a hangsúly. A tájfutónál elsősorban az számít, hogy a legcélszerűbb (leggyorsabb) átmenetet találja meg, míg a túraversenyeknél ennél fontosabb, hogy pontosan tudja az ember, hol van; tehát a pontnak egy biztos "mérőpont" felőli megközelítése - még ha kis időveszteséggel is jár - célszerűbb lehet, mint a direkt menet.
Nem is tudtam, hogy napjainkban is vannak túraversenyek! Azt tudtam, hogy régebben (30-40 éve) volt, de nem tudtam, hogy még ma is működik, mint versenyzési forma.
Örülnék, ha röviden tájékoztatnál, hogy ez hogyan megy. Hogyan történik a feladatok megadása, az értékelés, pályák hossza, térképek, stb.
Nekem a túrázással mint teljesítménytúrázás és hobbi van kapcsolatom.
Tapasztalatom szerint a teljesítménytúrázók között (akinek nem inge, ne vegye magára!!) alacsony a tájékozódási ismeretek és a tájékozódásra való hajlandóság szintje. Gondolok itt arra, hogy az útvonalak megadása elsősorban a turistajelzésekkel történik. Szerintem a térkép sokkal egyértelműbb és biztosabb. Én ki nem bírnám anélkül.
Túraverseny vs. tájfutás:
Ismeretségi körömben nem tudok róla, hogy a tajfutók lenéznék a túrázókat vagy fordítva.
Persze ettől még létezhet a jelenség, de szerintem is mindenki járjon olyan tempóban az erdőben, ahogy neki jólesik, a többi meg (már bocs, de) le van sz@rva. Hülye ember mindenhol van, sajnos nem kivétel ez alól a tájfutók és a túrázók tábora sem.
A tájékozódás szerepe a tajfutásban:
A tájfutás összetett sportág. Kemény körülmények között folyó szellemi tevékenység, ahol a tájékozódási feladat megoldása közben a terepen való haladás és az ezzel járó küzdelem fokozza a feladat nehézségét. Első látásra nem nyilvánvaló, de a tájfutás főként szellemi sportág. Válogatott szintű eredmények eléréséhez átlagosan kétszer-háromszor annyi ideig tart a tájékozódási technika elsajátítása, mint az ahhoz szükséges erőnlét és futótudás megszerzése. A tájékozódásnak döntő szerepe van. Versenyen egy kicsi, 2-3 perces hibát futással (az iram növelésével) _nem_lehet_ behozni.
Látom, miután kis vitánk elfogadható kompromisszummal zárult, el is mész kipihenni a fáradalmakat. o:))
A Bükk-fensíkra való felmászás nehézségeit már ecsetelték, de szerintem a Mátraháza-Sirok szakasz sem kutya. Nekem a kedvenc utam, de nagyon durva tud lenni. Lefelé is van vagy 1000 m szint, megmászol közben 10 hegyet, szóval mindent bele. Szerintem én kibuknék a végére, főleg szűz hóban.
Egyébként azt hittem, nem lehet tájfutni tökig érő hóban, de most hallom, a hét végén megtartották a soproni versenyt. Jó lehetett.
OFF
Teljesen jogos a tallyai kitero. Miskoc kornyeken vannak a legocskabb borok a kocsmakban. Egy kicsivel keletre, eszakkeletre viszont az maga a menyorszag!
ON
Szarvaskorol mentem mar fol a varhoz, es le Belapatfalvara, az sem rossz ut, foleg ha latod veletlenul, ahogy ki-be bujik egy vonat az alagutakban, meg ha nyitva van a helyes kis kapolna feluton, nem beszelve a belapatfalvi templomrol meg a jujhogyishivjak-nevu hegyrol. Az igazi szivas Belapatfalva utan van. Ott tenyleg csak kanyarban lattam a labamat a nyelvemtol.
A Sirok-Szarvasko szakasz azert emlekezetes, mert a tervvel ellentetben csak egy Sirok-Sirok turat tettunk, de ezt annyi ido alatt, hogy az alatt elerhettunk volna Szarvaskore. Mentsegunkre szolgal, hogy az idojaras nem igazan tamogatta azt a Bukk-turat...
