Keresés

GÁT ISTVÁN: MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában,

nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok

és összefog mindenki ellenem,

bűn buktatóin ne botoljék lábam,

védőn, mint vándort ráborúló lombok,

takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom

rémségeit rámzúdúlni ne engedd,

nincs hajladozóbb nádszál kívülem

s ha lelkem tépelődve sok talányon

testem törékeny cserepében szenved:

szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra

terel a képzelet vad vágtatása,

ha nyugtalan szív tétován vezet

s kalandok fényei után kutatva

nyugalma sirját esztelenűl ássa:

tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,

fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,

sötétre szürkit már az alkonyat,

mind mélyebbre kell magamat alázzam

s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:

te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn

és benne elmerűl és semmivé lesz

dal, ifjúság, barátság, szerelem,

ha mindent elhagyok és elhagy minden:

örök szépségre s ifjúságra élessz

s maradj örökre Te, csak Te velem.

Innen és túl [747-748.]

GARAI GÁBOR: KILÉPNI ÖNMAGUNKBÓL

                     „Nincs alkú – én hadd legyek boldog!”

                                                                József Attila

1

Pláton receptje szerint:

előbb egy test szerelme, utóbb

minden testek szerelme következik;

aztán a szép testtől az ékes

jellemig ível az út,

s attól is feljebb tör, tovább, míg

eljut a bölcsességig, a szép tudományig,

majd végül a tündöklő tudást is túlhaladva

a magábanvaló szépséget megragadja.

        Hol volt, hol nem volt,

s ugyan mit ért az a bölcsesség, az a szépség?

Megóvhatott-e bár egy férget is a földön?

Leomlott-e szerelmétől a börtön?

S ha sem a szépség, sem a tiszta tudomány,

minket a puszta részvét megváltott-e talán?

Vagy a vak félelem, mely már csak lenni unszol,

segített-e kilépni önmagunkból,

míg magányunk prédája, a védtelen ösztön,

belénk fülledt, hogy a lélek reszkessen és üvöltsön?!

2

Más törvény kell! A görög bölcs hágcsója meredek,

magas és méltóságos nagy semmibe vezet,

mely mint fekete füst-gomoly lázálmainkban hömpölyög

az érthetetlen ég alatt, a védhetetlen föld fölött.

Kilépni önmagunkból, több lenni, mint egyetlen

gyertyaláng-lázadás a halál éje ellen;

kilépni önmagunkból, nem csak vígaszt keresve,

de egyensúlyt, amelyből fölnő a lét szerelme;

kilépni önmagunkból – ez a nagy vetkezés,

amit áhít a testünk, s amit óhajt az ész.

3

Boldog az, kit szerelme egy másik élettel oly forrón összezárt,

hogy bőrén érzi a párja gyönyörét, nyomorát;

boldogabb, kit a munka mindent feledtető

árama emel fel; néki fogad szót az idő.

De a legboldogabb az, ki megízlelte, mit ér

a léleknek, ha fölkél másokért, kik kenyér,

jog vagy jó értelem híján tengődnek itt,

s vérével elkeverve szívük reményeit,

és minden forradalmak közös honába lépve

mint áram a fémbe, hatol be minden földi népbe.

Kilépve önmagából ő a legboldogabb:

magányt többé nem ismer, félelme ellohad…

Magányt többé nem ismer?

               Szive félve sosem ver?

Szenvedélyben sem ég?

        Csak az kell, ki teljes ember!

Legboldogabbnak is, példának is csak az kell,

ki a csúcsokra kűzdve s tépelődőn halad fel!

Szerelem? Munka? Vagy: összefűző közösség?

Nincs alku!

                  Mind a három!

                                          Tágas földi öröklét

épül, s nem mint a Bábel tornya vagy Pláton elve,

nem lépcsőzetesen: a mindenség szerelme

tetőzi egy szintbe;

                              lakói, naponta rakjuk újból,

hármas oszlopsorokkal, kilépve önmagunkból,

egymásba olvadón és örök reményt ragyogva.

Segíts, irgalmas élet, hadd váltsuk már valóra.

Megtartó varázslat [382-384.]

GARAI GÁBOR: MEGTARTÓ VARÁZSLAT

József Attilához

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.

Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.

       – Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből

       (mint lomha ellentmondás lapul meg benne)

                                                                  – a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:

csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.

       – Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből

       (mint elkárhozott lélek, rejtezik benne)

                                                                  – a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;

fények léha szökése, hullámok fénytörése.

       – Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből

       (mint celában a szabadság, álmodik benne)

                                                                  – a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény:

törvénye – émelyedett sár, felszínén szétömölvén.

       – Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból

       (mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)

                                                                  – a rendet.

Megtartó varázslat [164.]

GARAI GÁBOR: PÉLDÁZAT A SZERETETRŐL

I. m. Bertolt Brecht

A szeretetet szét kell osztani

az emberek között – hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,

hogy kenyeret kelessz és süss belőle,

s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt

utoljára dagasztott kenyeredből,

tékozlásod bélyeget éget

homlokodra és sorra elhagynak híveid.

Utolsó falás kenyered akár

tűzbe is vetheted; ha a kovász

ég el, éhen vész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz – vagy ha nem kérsz cserébe

kovászodért – kovászt, s a szomszédod is így tesz,

egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,

ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:

nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,

mert természete szerint oszthatatlan:

mikor már másnak nem jut,

magadnak sem marad belőle.

Végtelen meg egy, 1978 [204-205.]

GARAI GÁBOR: TÉLI KÉP A KERTRŐL

Sáros hófoltok mellett rozsdavert

rongyos fűcsomók, rücskös ágbogak.

Mohón, csontosan vár jobb napokat,

mint csókot rozzant szipirtyó, a kert.

A szőlőtőke hajlott, megdagadt

izülete némán, pőrén sajog.

Gerezdek keblecskéit sóhajok

nem emelik a holt avar alatt.

Pedig menyasszony-díszben szunnyad itt

az új tavasz, s letépve rongyait,

egy könnyű széltől gyönyörűn föleszmél:

termő rügyekkel hívja bő nyarát,

s aranyesőben áztatva magát

megifjul úgy, ahogy te is szeretnél.

Szélcsönd és újra szél, 1977 [28.]

GARAI GÁBOR: MINT KISGYERMEK

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,

úgy iszom tápláló szerelmedet,

és szétterjedsz bennem, te hófehér:

te leszel már ereimben a vér,

s te az eszmélet, te a kábulat,

te a világot rendező tudat,

míg lassan végleg átalakulok

és élni már csak általad tudok:

járni csak úgy, ha te is lépsz velem,

szólni, ha te szólítasz nevemen,

látni, ha két szemed el nem bocsát,

s kibírni ezt az örvénylő csodát

csak úgy, ha sodrását te csititod,

te bizonyos cél, te tömény titok.

Nyárvég, 1964 [235.]

GARAI GÁBOR: SOKÁIG ÉLNI

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,

hogy öregen is megismerjelek,

mikor tüzedből már nem futja égni,

s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,

szemedtől ez a fény nem múlik el;

magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,

s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, ráncok közül is épen

tündököl majd e lágy önkívület:

két csillagod a test mögötti térben,

hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,

s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;

hol öntudatlanul váltja valóra

csömörtelen varázslatát a csók.

Nyárvég, 1963 [229-230.]

GARAI GÁBOR: ZENESZÓVAL

                         (Feleségemnek)

Érteni alkonyi kedvem,

oldani bennem a szót.

Láttál-e tó-sima csendben

siklani vízre hajót?!

S látod-e: szélrül a fáknak

lombjai hullnak alá,

értük a jó-anya ágak

karjai nyúlnak alá?

Nézed-e: fönn a november

veszti az égi csatát;

nyílnál-e, mint az a tenger,

nyelni a nap sugarát?

Nyílnál-e, mint az a tenger,

mint az a nyíltszívű ég?

Tavaszt igéz ma november,

lopja ezernyi színét…

Így vagyok én, s ez az évszak

látszatra váltakozó,

lángunk nem éget, de nézd csak:

láttató és lobogó!

Hívebben ízleled, érzem,

szónál a tiszta zenét:

fogd föl szívedben a vérem

felszabadult ütemét!

Bennem, is halld, zene támad

s nincs, aki értse szavát:

vedd hát e szómuzsikának

részegítő italát,

s érteni alkonyi kedvem,

oldjad ma bennem a szót!

…Láttál-e tó-síma csendben

siklani vízre hajót?!

Zsúfolt napok, (1956) [34-35.]

GARAI GÁBOR: TÉL

Csomókban hanyatló gesztenye-levél,

éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.

Disznótoros faggyal támad az idő,

tűleveli füsttel telnék a tüdő,

boróka levével telnék a torok –

háborog a hideg, talpa csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,

lélekmelegítőm utamon te vagy;

tekinteted röpdös, karcsú madarát

kerülik a felhők, varjak, vadkacsák;

zuzmara-sziromban hangod kanyarog,

hópehely-viharban kedved kavarog;

minden lélegzetem ízeddel telik:

szállok – más tipródik, vagy a körmeit

fújja, és bort nyakal – te is szállsz velem:

nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Zsúfolt napok, 1955 [26.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: CSÓKJAIMMAL CSILLAGOZOM

Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet,

csókjaimmal csillagozom simogató kezedet.

Tündöklésed bájoló, aranylángú fénygolyó

izzásában ölelkezünk, sose süvít be a hó.

Mulattatom szívedet, mámorítom testedet.

Tövisfogú fájdalomtól oltalmazom kedvedet.

Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet,

csókjaimmal csillagozom simogató kezedet.

Szelídíteném a világot, 1988 [55.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: BARKÁTÓL BOGÁNCSIG

Feleségemnek

Mária, a Földet

röpteti nagy törvény.

Holdsarlón a lábad.

Holdsarlón láng-örvény.

Mámorom hódolva

fohászkodik Érted.

Palástod kékjétől

hamvasak a rétek.

   Örömök virággal

hintett ékessége,

bánatok szögekkel

szaggatott edénye:

Te vagy a Dicsőség,

nyugalmam reménye.

Mária, még szolgál

égő tündöklésem.

Sokasodik joggá

sújtott büszkeségem.

Mámorom hódolva

fohászkodik Érted.

Palástod kékjétől

kondulnak a bércek.

   Mint madárnak mező

bújtató vetése,

vadnak enyhet-adó

erdő szövevénye:

Te vagy a Tisztulás,

szívemben a béke.

Mária, hajadból

hogyha szőnéd ingem

s oltalmad galambja

szállna, hogy segítsen;

mámorom hódolva

kéretőzne Hozzád,

ünneplő tüzekre

hajolna az orcád.

   Vigasztaló gyöngy-fa,

hajnallal befonva,

mennyei pártának

csillagozott fodra:

Te légy a Virrasztó,

szemem záró gyolcsa.

Mária, a jászol

szalma-illatából

barkától bogáncsig

botorkál a vándor.

Hűségem hódolva

kéretőzik Hozzád.

Rózsa-koronák közt

fölmerül az orcád.

   Mint szomjoltó folyam

futása az éjben,

bucskázó aranyhal

hullám sűrűjében:

Te légy a Bölcs Fáklya,

vezetőm a mélyben.

Bárány és holló, (1971-1973)

[10-11.] (1975-ben jelent meg)

GALAMBOSI LÁSZLÓ: BÁRÁNYFEHÉR HULLÁM

Hajnalka-könnyű kürtjét halkan fújja

pillád mögött az álom.

Simogatlak,

piros szökőkút félig-nyitott ajkad.

Leheletünk ölelkezik, a reggel

tele verte a fákat jég-szögekkel.

Ujjaim közt most lebeg át az éjnek

parány foszlánya, topognak az utcán,

fürdik a szél, az égig fölcsapódik

a sűrű hó, a bárányfehér hullám.

Sárkányok és tűzfák, 1967 [40.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: BOLDOGSÁG, BÜSZKE JÁVORSZARVAS

Mily izzó jóság ujjaidban,

táncot játszanak fejemen,

hajam bokrában lepke-könnyen

bújócskázik a szerelem.

Öled kútjában virág nyílik,

megáll az éj, zöld paripák

szárnyát titkolják lecsukódva

a kalász-barna szempillák.

Kristályvázában víz ezüstje,

csordul az örök nyugalom,

körmöd kék-tükrös ibolyája

sejlik a szelíd paplanon.

                       *

Boldogság, büszke jávorszarvas,

játsszál szívünkben, etetünk,

adunk szikrázó égi szénát

s forrásvizet, maradj velünk.

Sárkányok és tűzfák, 1967 [37.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: HÓFEHÉR FÉSZKE VAGY

Az akarat oszlopai

pillád mögött ledőlnek,

alszol, az izmos kábulat

gödröket ás a csöndnek.

Kinyíló lilioma vagy

egy fény-alatti tónak,

inged hullámzó szirmain

ujjaim föllobognak.

A külvilág villámait

levezetik az árnyak,

alszol, hófehér fészke vagy

szerelmünk madarának.

Lengő fényhidak, 1964 [68.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: HEGYEK ÜNNEPE

Tél van megint, az égre meredő,

hópelyheket számlálgató fenyő

fázósan húzza össze szárnyait,

elvesztette toboz-tarsolyait.

A bokrok rezgő legyezőire

kótázó angyal lángoló szíve

kihűlve foszlik szét a föld alatt,

némán siratják ődöngő vadak.

Avar s sziklák mélyén virraszt a csend,

a szél uralkodik most legfelül,

zsebét kifordítja, a kavicsok

pénzét csörgeti embertelenül,

vásárra vinné még a tölgyet is,

fejéhez vágja vad dorongjait,

a fűzfák fakó jegykendőibe

rejti arcát a megrémült csalit.

Tél van megint, a hegyek ünnepe,

vendég a nap az árnyékok között,

lábuk alatt a hideg medrein

a völgyek álma lomhán hömpölyög.

Lengő fényhidak, 1964 [61.]

GALAMBOSI LÁSZLÓ: LÉLEGZETED FÁTYOLÁBAN

A fáradt csillagok

szoknyájukat kifüggesztették a fákra.

Belestem hozzád,

függönyöd bokrában rózsaszín fészkelt.

Körém kerítést vont az éj,

szívemet szúrták lécei,

a villanydrótokon árnyékok billegtek részegen.

Aludtál már,

                     ajtód kilincsével beszélt a kezem,

suttogva engedett.

Lélegzeted fátyolába kapaszkodtam,

szádban akácvirágként csipkéztek fogaid.

Gyöngéden lopakodott belőlem a csók,

percekig ült a homlokodon.

Magammal vittem illatod poharában az éjt.

Küszöbödről a virradat lepkéi vezettek haza,

szempillámra szálltak,

hogy játsszanak az álom kék-kendős liliomaival.

Naptollú vándor, (1955-1957) [12.]

GÁL FARKAS: BÁCSKAI TÉL

Barátság-bolyhos falvak hangulatát gördíti felém az este

s néma fény-galambocskák szálldosnak köröttem dideregve.

Ballagok, merengek a vékony hóval behintett puha tájon

olyan ez az út, mint egy végig álmodott, megterhelt, lomha álom.

Hej Bácska! gyermekkori víg napok összefont emlék-szövevénye

gyümölcs-dús nyarak cséplőgép-zúgástól zsongó fény-zenéje.

Rád hullt a tél s míg borongva fordulsz sustorogni önmagadba

homlokodban már bódulva terjeng a jövő évi bor dús zamatja.

Vékony köd-kendőcskéket kötöttek fejeikre a tőke-anyókák

megdermedt akácosok s a komor fenyők a borult eget szimatolják.

Pöffeszkedik, ível a táj hóval borított sok-sok dombja,

mintha elfeküdt, termékeny lányok duzzadó keble volna.

Fehér, szalagszerű utak húzódnak keresztül a határon:

rajtuk baktat a ló. Emberek kuporognak a szalmás szánon.

Emberek – akikben itt a fagy fölött is eleven, forró az élet

akik a múltat úgy emlegetik, mint elűzött, torz lidércet,

akikben a jelen a bizakodás sokágú szép virágát fakasztja

s akik nem búfelejtőnek töltenek lángoló óbort a poharakba.

Hej Bácska! engedd, hogy boldog szemem simogasson rajtad végig

homokos, havas földedtől a már csillagokat gyújtó égig.

Itt az ég alatt már a nagy átalakulás borzoló szellője leng el

fészkelődik a gond, s barátságot köt az élet az emberekkel.

Este boroznak, pipálnak s el-el beszélgetnek halkan a vének

a fiatalok pedig egymást keresik – füttyentve a zimankós télnek.

S eljön az éj. A falakra furcsa árnyakat vetnek a fények.

Reccsen a fagy és hallik jajongása az árva jegenyének.

És míg a tél csillámló vatta-paplant terít a tájra

álmatag dombok ölén víg lakodalmak borát forralja Bácska.

Szegedi fiatalok antológiája (Gál Sándor néven) [141.]

KLEIN ZOLTÁN: TERMÉSZETBARÁT

A természetbarát

Nem csak néz, – de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg-megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

New York, 1996. január

KISS TAMÁS: TÉLI ÁG

Figyelj csak arra a kis ágra,

azon előbb egy cinke ült.

Míg szóltam néked – s te oda-

néztél: a madár elrepült.

Nem láttad, csak a téli ágat,

ahogy utána remegett,

havát hullatta, fájt neki,

hogy elrepült… S ő engedett.

Szerettem volna mondani:

lásd azt az árva ágat ott,

hogy integet a semmiben,

kit előbb madár ringatott.

Ilyen vagyok, ha a kezem

elengedi a kezedet.

Csak leng tovább, míg meg nem áll,

mint akit senki sem vezet.

Fogóddz a csillagokba, 1945 [59.]

UTASI HAJNALKA: MÁTRA I.

Heves és Nógrád ölel cyrano-i karjaival

Az idő fellegekbe burkol, mutatója megáll.

Fiad, a Kékes, égbe tör,

Glóriát emel fodros nadrágszárú vulkáni koszorúd fölé.

Dús keblű szikláid mentén

Flóra és Fauna szerelmesen évődik,

Moha tapintású, kristálycseppes forrásokkal

Lejtik a Szférák zenéjét.

E hangulatra báli ruhaként omlik

Fenyő, bükk, gyertyán, tölgy tavaszkoronája,

Az évszakok bölcsője és temetője:

A Természet öröklét-virága.

Mint Shakespeare színdarabjaiban a színész

Úgy viseli itt a K(k)or jelmezét a Múzsa.

Szentjános bogár, 2005 [18.]

Őri István, *Békéscsaba, 1952. dec. 6.: költő

HANGTALAN MESÉK

Mikor kezünk összeér

ajkunk szerelemről mesél

hangtalan szavakkal

néma imádsággal

veszett vágyakkal

selyem-suhogással

bársony takaróval

szelíd öreganyóval

bottal topogóval

bölcsen mosolygóval

élettel

álommal

mesével

valóval

szívből szólóval

szívnek adóval

mikor kezünk összeér

szemed szememhez ér

hangtalan szavakkal

végtelen vágyakkal

szerelemről mesél

Cseh Károly, *Borsodgeszt, 1952. dec. 6.: költő, műfordító

AZ ELSŐ HÓ

Halkan neszezni és illatozni kezdett,

akárha szirmok lebegtek volna alá:

szürkült a sötét – kivirágzott a párnánk,

s első havát úgy nyújtotta át

nekünk a decemberi reggel,

mint fehér liliomát

Máriának az angyal.

Bibliás föld [29.]

Bertók László, *Vése, 1935. dec. 6.: író, költő

MI A FONTOSABB?

Én mindig azt festem

amit élek.

                                       Egry József

Mi a fontosabb? megfelelni

valamely képnek, amelyen

mintha én volnék, ahogy messzi

távolságot belát a szem,

s árkon-bokron át oda menni?

Mi a fontosabb? kapkolódva

tükörnek állni, amikor

minden ember önmaga foglya,

valamely kép után lohol,

s néz, mintha most megfogta volna?

Mi a fontosabb? ami éppen

átfolyik rajtam, mintha a

lét vize folyna a mesében,

mintha a mindenség maga,

s emlék csak, amikor megérzem?

Mi a fontosabb? elsimulni

az egészben esélytelen,

hogy aki szándékosan hull ki,

mindörökké benne legyen,

s bentről se tudjon visszabújni?

Mi a fontosabb? ami nincsen,

és sohasem lesz, de ami

ott ficánkol minden kilincsen,

míg le nem nyomja valaki,

s eltűnődik, hogy mibe higgyen?

Mi a fontosabb? élni mélyen

egyetlen képet, ami van,

mint Szent Kristóf a parti fényben,

vinni a fiút magasan,

s elmerülni, hogy odaérjen?

Válogatott versek, (1982-1983) [83.]

Balogh Miklós, *Királyháza, 1934. dec. 6.: költő

SZABÁLYTALAN SZONETT

Bolyongtam térben és időben,

anyagformában – kis foton…

Letértem megszabott utamról

ott, ahová alapfokon

garázda vonzás vitt magával,

hogy formát öltsek és szívet. –

Rövid időre bár, de mégis…

Ostobaság? Nem éri meg?! –

Zarándokoltam! Zöld mezőkön

álmukból kelt zsíros rögök

lábam alá simultak, felleg

iramlott el csúcsok között…

Mert veled találkoznom kellett!

Vergődő szél, 1983 [111-112.]

Nádor Tamás, *Bp., 1934. okt. 4., †?, 2008. dec. 6.: író, újságíró

ISTEN PUPILLÁJA

Mi van a hunyorgó csillagok előtt és mögött?

Milyen meteorok és madarak húznak a sötétben?

Kié ez a hangtalan sikoly a végenincs magasban?

Hová száguld ez a megjegesedett könnycsepp?

Merre pásztáz, ragyog Isten óriás pupillája?

Sóhaj az Éden után [4.]

Dékány Endre, *Szeged, 1926. dec. 6., †?, 2004. ápr. 3.: író, költő

OPÁLFÉNYBEN

(A Tiszaparton)

Ünnepek árnya, mint sóhaj a csendes vizen,

úszik át opálos fényben a lelkemen.

A partok közt halk áramok suttogják tovább

az ünnepi órák örökszép dallamát.

Hallgatom, s míg a felhők közén dereng a nap,

a víz tükrén is fölvillan egy pillanat

és a fátyolfüggönyön át színek rajai

emlékeznek és tűnt órák csillámai.

Szemem és lelkem a távoli ködbe merül,

múlt s jövő opálfénye lelkemre terül.

Fölém borítja szürkéskék felhőit az ég,

s mint földerengő fényre, úgy vágyom feléd.

Pusztaszer alkotmánya [45.]

Nagy Imre, *Sárrétudvari, 1896. okt. 23., †Sárrétudvari, 1942. dec. 6.: költő

FIAM MOSOLYA

Lehet az út rögös, tövises:

én azért boldogan haladok,

körülöttem mosolyt lengetnek

a felém szálló fuvallatok.

Lehet a harcom bősz, vad tusa:

virágokkal vagyok vértezve,

mely ott termett két csöppnyi arcon,

engemet új harcra késztetve.

Jöhet a gond sötét, zord raja:

rózsaágra száll a lelkemben,

s karjaimban új erőt érzek,

ha rám mosolyg csöppnyi gyermekem.

Tücsök a máglyán [38.]

Tóth Krisztina, *Bp., 1967. dec. 5.: költő, író, műfordító, üvegműves

PORHÓ

Harminckettő hogy telhetett?

Hogy múltak el napok, hetek?

Letelt,

s hitelt

nemigen ad már a jelen.

Nem voltam benne még jelen,

úgy múlt

a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.

De ért már más is, mint e sokk:

hold is,

nap is

pólyálta hűlő életem,

s amit nem tettem, tervezem

e lét

felét

leélve: őrzöm arcomat,

s eleddig nem zuhant sokat

csecsem

becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),

beszélni is kezd majd ez év

telén

talán,

de hogy mi történt, mire volt jó

harminckét éven át e porhó,

havam,

hevem

hová gomolygott nyomtalan,

és ugyan hol, ha nyoma van,

szivek,

szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,

így fog eltelni, élni ez?

Vagy túl

a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem

s ittlétemet

átlátom ott?!

Porhó, (1999?)

[54-55.]

Benjámin László, *Bp., 1915. dec. 5., †Bp., 1986. aug. 18.: költő, szerkesztő

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,

vezérnek lássanak bár vagy muzsikus cigánynak,

fölemel tisztelettel a világ vagy legyűr,

a páholyban, a porban az vagy, ami belül.

Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel

a hústól és velőtől megszabadult halálfej,

s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot

többé nem közvetítik a síró huzalok.

Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,

mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.

Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan

a végső látomás, a dörzsölt politikus-kan,

Allah kinyújtott karja, a császár jó hive,

nem véti el soha, kit kell ledöfnie.

Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –

kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,

meg is sirat talán a szép Vajda Juliska

hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.

Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély

magát-hamvasztó lángja, szigor, komoly kedély –

„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet

leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.

Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,

s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.

Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.

És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.

Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek

sövénye tartaná fel a masszív végzetet?

Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,

s Pista-e vagy Attila? – világ árvája ment el.

Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,

fölösleges batyud lesz erő, szándék, tehetség

s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,

megold és összefoglal a türelmes gödör.

Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,

ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.

Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,

bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.

Végezzék el maguk csak: elvetnek? elfogadnak?

Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

Magyar költők 20. század. 3. köt. [369-370.]

Méliusz József, *Temesvár, 1909. jan. 12., †Bukarest, 1995. dec. 5.: író, költő, műfordító

TENGERPARTON

E látvánnyal sosem tudok betelni, csak bámulok, bámulom a hullámverést;

minden porzó rohammal átjárnak rajtam a roppant messzeségek képzetei,

a füstből hajó lesz, a hajóból füst, valamennyi magával hoz, magával visz,

hallom, a hátam mögött a parton, távol, zene szól.

A kósza felhők, akár hajdanában esti cigánylányok öreg görög fogadóba,

ide, a sötétkék öbölbe térnek mulatozni,

este, amikor az elmúlt napból már semmi se marad,

legföljebb pára, fényfolt, egy delfin árnyéka, lila káprázat,

azután elröppen az is,

és hirtelen mint váratlan végromlásban,

összeomlik minden, mi még látható…

az éj kezdete ez a tengeren.

Ekkor már csak a hangok élnek, külön-külön,

és hallani az árva szellő suttogását a szálas dűne-növényzetben,

a csupán sejthető, mohos köveken a szétzúzódó hullámokat,

és elnémul hátam mögött a parton, távol, a zeneszó.

Ám addig is, míg énbennem, ki tudja hol, tán egyszer itt e partokon

így omlanak majd halomra a fény utolsó oszlopai,

a messzeség, a nagyvilág tarajlik bennem hívón, hangosan,

dúsítja szavaim, ízük érleli, mint nappal, ott

az ezüst szegélyeken a nap tüze a szőlő hamvas szemeit.

Édesem, gondolnunk kell az elmúlásra is.

Maholnap itt az ideje.

Válogatott költemények,

(1955-1962) [371-372.]