Szőnyi Benjámin, *Alsónémedi, 1717. dec. 10., †Hódmezővásárhely, 1794. szept. 14.: ref. lelkész, egyházi író
AZ ISTENNEK A TERMÉSZETBEN LÉVŐ MUNKÁIRÓL
Oh csudálatos, és hatalmas felség
Kinek munkáit szólja föld és az ég:
Ezeket nékünk előnkbe tetted,
Látnunk, vizsgálnunk kiterjesztetted.
Csuda a nap, hold és csillagok fénye
Kiknek oly állandó minden törvénye:
Hogy járások soha el nem bomlott,
Csak egy is közülök el nem romlott.
Nem kellett nékik semmi szaporítás,
Avulás sem volt, nem kellett ujítás:
Amiben a Fő Mester meghagyta,
Sokezer nap el nem fogyathatta.
A nap az esztendőt, éjjelt és napot,
Az hold pedig mérsékli a hónapot:
Egyik sem siet, sem nem maradoz,
Követi, amit a szabott rend hoz.
A nap világát, melegét úgy osztja,
Hogy sehol embert tőle meg nem fosztja,
Homállyal béfedez, hogy nyúgodjunk;
Ismétlen felkél, hogy munkálódjunk.
A felhők, szelek, havak és záporok,
Hol Istennek áldási, hol ostorok,
Mikor dörög, zeng, mennykövek hullnak,
A bátor szívek is elájulnak.
A fenevadak nappal lenyúgosznak,
Úgy az emberek bátrabban dolgoznak,
Bátran utaznak; és bátran esznek,
Ételt keresnek, adnak és vesznek.
De ha az ember, mint vadak királya,
Lefekszik, béfedi az éj homálya;
Vadak, mint szolgák, enni felkelnek,
És mezőn, hegyen bátran legelnek.
Kietlenek szűlik a fenébbeket,
Hogy ne háborgassák az embereket:
Ezek kevesebbet is fajzanak,
Hogy embernek kevésbé ártsanak.
Földi legnagyobb állat az elefánt,
De szörnyű nagy test lévén embert nem bánt,
Egy gyermek tőle magát mentheti,
Kis futással is elkerülheti.
A legfutóbb vadak futnak előlünk,
Farkasok, őzek, nyulak félnek tőlünk,
Fegyveres a vadkecske, s szarvasok;
De házak hegytetők s havasok.
Csak híreket halljuk a sárkányoknak,
Tigrisek, párducok s oroszlánoknak,
A déli kősziklákban a férgek,
Kiknek van legártalmasabb mérgek.
Tenger bár legtöbb s nagyobb állatokkal,
Hogy földünk ne pusztíttassék azokkal,
A cethalak embert nem rabolnak;
Sőt ha lelnek, szárazra kitolnak.
Ha tekintünk a szárnyas állatokra,
Éneklésekre, szaporodásokra;
Ezek is Isten csudáit szólják,
Embert dicséretire unszolják.
A hím fészket rak együtt a nyősténnyel,
A vad madarak élnek e törvénnyel.
Mindketten ő tojásokon ülnek,
Míg egy enni jár; így meg nem hülnek.
Ő fiaikat mindketten táplálják,
Mert az emberek őket nem kínálják.
Azért nagy részént keveset költnek,
Mert sokat étellel bé nem töltnek.
Csuda a fecske és a fige-fészek,
Melyet akármi remek mellé tészek;
Ezt más mestertül ők nem tanulják,
De a mester embert fellyül múlják.
Hol a király, ki vagy csak a sáskáknak,
Ha öszvegyűlnek, ez állatocskáknak
Eledelt bőségesen adhasson?
Vagy ország ellenek megállhasson.
Nem szégyen szólnunk a tetűről, balhárul,
Mert bizonyságok Isten hatalmárul:
E világ őket el nem veszheti,
Bár minden erejét reáveti.
Ezek munkára ébresztik a restet,
Menten megszállják a rossz tunya testet,
Faraót megalázá ezekkel,
Heródest csapá Isten tetvekkel.
Pók, méh, selyembogár mint kis mesterek,
Mit tésznek? csudálhattyák az emberek,
Az hangyához küldetünk tanulni,
Bizony méltó rajtok elbámulni.
A folyóvizek is méltók csudára,
Melyeket Isten sokképpen bézára.
Hogy embert, vadat el ne borítsák
Avagy a földet el ne pusztítsák.
Sok határt Isten heggyel békerített
De a víznek ott is utat készített,
Úgy hogy egy ország is el nem merül
Kifoly az árvíz, mindaddig kerül.
Azért Isten e földet meghajtotta,
Hogy a víz lefolyhasson, úgy alkotta.
Minden kis patak a nagy vizekre,
A nagy víz siet a tengerekre.
A Teremtésnek és az özönvíznek,
A vizek emlékezetire visznek;
Mert ahol akkor eltakarodtak,
Mindeddig azon utat tartottak.
A tenger vizét Isten sóssá tette,
A bűzhödéstől azzal megmentette,
Híressé tette ki- s béfolyással,
Nagy halakkal és hajózásokkal.
Ámbár sok országok meginduljanak:
Hogy a nagy vizek visszaforduljanak.
Bár minden erejeket ráadják,
De a régi folyást el nem hagyják.
A források hév, sós és orvos vizek,
Sok hasznot tésznek bár nehéz is ízek.
Nincs vezérek a néma halaknak,
De a vízben élvén együtt laknak.
A mezőkön is a füvek és a fák,
Istennek bölcsességével mind rakvák.
Mely nagy légyen Istennek jósága,
Megmondja a mezőnek virága.
Ezeket esztendőnként megruházza,
Sok csudálatos színekkel cifrázza:
Embert gyönyörködtet illatjokkal,
Élesztgeti orvosló hasznokkal.
Ezekben szemléljük az halált télben,
A feltámadást minden kikeletben.
Ám akkor meghalnak és elmúlnak,
Ekkor megélednek, megújulnak.
Nevelésében egy kis füvecskének
Dolgozni kell napnak, földnek, tengernek,
Nap melegét, tenger vizét adja:
A föld pedig méhében fogadja.
A fa, fű, tenger és föld mely sokat szül,
Melyből az embernek eledel készül:
De mennyi a mesterséges étek?
Ezért Istent nem áldani vétek.
Ezek kiáltják Isten bölcsességét,
Jóságát, hatalmát és dicsőségét.
A legszebb képek ezt el nem érik,
Ők a magok mesterét dicsérik.
Idevezet Urunk, nem a képekre,
Liliomokra, mezei füvekre,
Égi madarak szemlélésére;
És ezek mellett Szent Igéjére.
A kövekben elrejtve van a sok kincs,
Amely tűzzel teljes nem volna, egy sincs.
De kár nélkül ember tapodhatja,
A tüzet, ha szükség, kihozhatja.
Szörnyűködjünk az égő hegyek körül,
Vagynak azok örök tűzre tükörül.
Kik nézik erejét a mágnesnek,
Sokféle vélekedésbe esnek.
Akik drágakövet, sót ércet ásnak,
Meg tudják azok beszélleni másnak,
Hogy Isten embert hívta munkára,
És mi légyen a restségnek kára.
Az emberre forduljon már az elme
Mely minden állatoknak fejedelme.
E szörnyű világnak kis summája,
A mennyei mester bölcs munkája.
Lelke, teste munkája és mozgása,
Csudával rakva, nincs ég alatt mása.
Lelke esmérete nagy szövétnek,
Embereket megfeddi, ha vétnek.
Az arculatban, emberek szavában,
Csuda különbség kezek írásában,
Még járásokban is e’ kitetszik:
Nem hibáznak, akik azt megjegyzik.
Isten világa az érzékenységek
Melyeknek bennünk ez bizonyos végek;
Egyet, mástól, hogy megválaszthassunk,
És különbséget tenni tudhassunk.
Nagyok mind ezek, de közök mindennel,
Hívő emberrel, és az hitetlennel.
Ezt még az ördögök is szemlélik:
De szeretetből Istent nem félik.
Vagynak fenn az égben ezeknél jobbak
Az Istent szeretőké, és nagyobbak:
Szem olyat nem látott, fül nem hallott,
Amit Isten nékünk elrejtett ott.
Adjad Uram! hogy ezeket úgy nézzük,
Elméinket csak tereád intézzük.
Téged mindezekben magasztaljunk,
Minden jóknak kútfejének valljunk.
E teremtések tiszteket követik,
A Teremtőnek rendit meg nem vetik:
Adj járnunk nékünk is törvényidben,
Részeltess mennyei örömidben.
Magyar költők 18. század [71-77.]
