T100, ami bennem maradt!
Furcsa érzés ez, még sosem hagytam félbe sem túrát, sem futást úgy, hogy ki ne adtam volna magamból mindent, amit csak tudok.
A Szakó-nyeregből lefele a Pálos kolostor romjaihoz baktatva, nyilalló bokával, alkalmi mankóval a kezemben is azon törtem a fejemet, hogy nem lehet, hogy rendbe jön?
Nem lehet, hogy mégis végigmegyek valahogy?
Nem lehet!
Még itt is alig tudok lemászni a bottal és a két pontőr a nyeregből már útban van értem autóval a romokhoz.
Kész, itt nekem vége a T100-nak!
Pedig milyen nagyon jó volt... ... és itt még nem tudtam, hogy ennyivel mégsem volt vége számomra a T100-nak!
Bár a futást befejeztem, de ezután olyan élményekkel gazdagodtam, amiket sosem tapasztalok meg, ha valamikor a szintidő végénél, utolsók között beesek a célba.
De vissza az elejére!
Közeledett a T100 előestéje és régi hagyománnyal kívántam szakítani, hajnalban már nem nyúlok a cuccokhoz, sőt amit lehet, előre kiviszek a kocsiba, hogy a család ne ébredjen fel a hurcolkodásra. Este lefőzött hideg kávét belököm és csak csendben kilibbenek az ajtón és kész.
Ez bejött! Legközelebb már kilenckor ágyban leszek, mint Csanya szokta! Csak nem tudom, hogyan fogok majd elaludni!
Reggel hatkor suhanok lefelé a dombunkról, közben bepillantok jobbra Doki és Robi utcájába, magas fehérpólós alak áll egy autó mellett. Biztos Doki az!
Később találkozom is velük. Kár, hogy sosem tudunk együtt utazni, mert én mindig sokkal később érek be, mint ők!
A rajtnál a megszokott ismerős arcok, szervezettség minden szinten. Minden apró részlet megtervezve, gördülékenyen profin! Dicséret mindenkinek, aki odatette magát, hogy ilyen legyen.
Rajtcsomagban minden átgondoltan, szépen összekészítve, színes itiner, frissítős zacskóra rajtszámos címke, utasítással, névre szóló szövet rajtszám, rendezői telefonnal, 4(!) tű a rögzítéshez, zacskós izo por, stb.(már azoknak, akik nem tudtak ott lenni).
Csomagleadás, egy utolsó, jól időzített kör a mosdóban és aztán rajt.
A tömegrajt után a technika bosszúja, nem jelenik meg a betöltött track a képernyőn, vacakolok vele, itinert kiejtem a zsebemből és elnyalok a sima aszfalton.
Ez jó! Kicsit meghúztam a bokám, de sebaj, majd figyelek rá!
Lord és Lütyő izgatottan cikáznak össze-vissza az emberek között, már-már hozzá tartoznak ezekhez a terepversenyekhez!
Egyszer csak Lord visszafordult az éppen megnyitott forgalmú főútnál és vágtatott vissza a rajt irányába, persze nem hagyta magát megfogni.
Szerencsére, mire beértem Ebolát, aki épp a hegyoldalban hívogatta, már újra elő is került.
A nagy meleg ellenére nagyon jól haladtam, jó választás volt a tarkóvédős sapka is. A napos részeken mindig megugrott a pulzusom, de már lényegesen magasabb pulzussal is elmegyek sokáig. Jók voltak a jelzések, a track-et nem is kellett használjam. A bokám többször is megbillent, de még óvatosabbra vettem és nem volt vele gond.
Piliscsév feletti napsütötte emelkedők után frissítő volt a hűvös erdei lejtő Klastrompuszta felé. Ritkán esik ennyire jól egy-egy szakasz, kész felüdülés volt.
Klastrompusztán azért nekem is bele kellett irányítani a dugókámat a dobozba, majd meglepődésemre, hogy milyen zacskót nyomnak a kezembe, tájékoztattak, hogy ez az én egyéni frissítőm. :-)
Úgy látszik, értelmi képességeimet hátrahagyva bár, de sikerült beérni a tervezett időben a pontra.
Ponton kapott leukoplaszttal leragasztottam a bokám, ami olyan jól sikerült, hogy el is felejtettem ezt az egész boka dolgot.
Felfele mászásnál ez nem is volt baj, de Dobogókőről is úgy mentem lefele, mintha misem történt volna. Suhantam a lejtős sárga-piroson, végre hűvösebb volt és árnyék, meg-megvillant a fák lombjai közt a Duna panorámája. Gyönyörű volt, arra gondoltam, odáig ma kétszer is lefutok.
Sokat küzdöttem az elmúlt három hónapban, mire a „lefele pihenek”-től eljutottam odáig, hogy már lefele is tudok jó tempóban futni és még az MBT-n Ágasvárról lefele is tudtam élvezni, kis kényelmetlenség árán, a futást. Speedcross lefelé is tapad, mint az állat, meg lehet ereszteni vele!
Aztán a Szakó-nyeregnél úgy kaptak utánam a pontőrök, hogy álljak meg dugókázni, mert automatikusan kerültem ki őket is, mint a többi kirándulót.
Innen még volt kb. húsz méterem lefelé, aztán a Szakó-nyeregből „Zakó-nyereg” lett.
A földön fektemben ért be a srác, akivel együtt haladtunk Piliscsaba óta. Ő a gyomrával küszködött és bevárogattuk egymást itt-ott, de mondtam, hogy most ne várjon, mert fel sem bírok állni.
Két pontőr segítőmmel az egész utat végig dumáltuk a kocsiban, a futásról, maximum futás közben van csak lehetőségem beszélgetni más versenyzőkkel és ez szinte szokatlan volt.
Visszaérve a célba, megjelentek a T50 teljesítők, jó volt velük is trécselni pár szót, beneveztem a masszírozásra is, ezekről rendszerint mindig lemaradok.
Ment a jó hangulatú élcelődés, Csanya bárhol megjelent, begyűjtött valakitől, valami mondvacsinált panaszt, mert nem nagyon volt mire panaszkodni igazából! Remélem ő is élvezte a humorunkat :-)
A masszőr olyan csodát tett a lábammal, hogy úgy éreztem futni is tudnék újra, de a gyaloglás már egyáltalán nem esett nehezemre. Estére persze jól bedagadt, mert már levettem róla a kompressziós zoknit.
Evés-ivás, mennyei citromos, alkoholmentes sör, majd még hátra volt, hogy elugorjak a Kis Rigóba a depo-s cuccomért.
Csanya nagyon megörült a kérdésemnek, hogy kell-e vinni valamit a Kis Rigóba: - Az összes banánt, amit kint találsz!
Persze nem találtam egy darabot sem.
Amint kiléptem a kapun, épp Carlos ért be, elsőként! Felemelő érzés volt, még nem néztem végig a győztes befutóját eddig sosem!
Csanya, 20kg banánt rendelt vásárolni, amivel jól zavarba is hoztam a Pilis Auchant, mivel nincsenek felkészülve egy doboznyi(18kg) banán lemérésére, másképp pedig nem megy át a pénztáron. Ez persze nem lehetett akadály, hiszen minden percben elmegy egy futó az állomásról banán nélkül. Én mindenhol eszem a banánból ahol van, ezért át tudtam érezni ennek a kérdésnek a súlyát. :-)
Mikor megérkeztem a Kis Rigóhoz egy versenytempójú, szerpentines gumicsikorgatós autózás után, Ebola tűzött ki éppen a kapun Lord kíséretében.
Ha gyorsabb lettem volna, lett volna banánjuk is… gondoltam szomorúan, de azért mégis jó érzés volt látni őket együtt futni így, már túl a nehezén. Eszembe jutott, hogy Ebola is sietett egyszer már „túl” gyorsan!
Odabent az állomáson jó volt a hangulat, a rendezők azonnal elkezdték szeletelni, szétosztani a banánt. Itt is több ismerős arc üldögélt már, ki sárosan, ki porosan, fáradtan, de mindenkinek mosoly volt az arcán, akárcsak a célban. Egy pár percig még szívtam magamba a hely hangulatát, összeszedtem a cuccomat és aztán búcsút vettem a versenytársaktól és rendezőktől.
Jövőre szeretném, ha ugyanide ugyanekkor már nem autóval jönnék fel. :-)
Köszönöm mindenkinek, aki szervezett és akik versenyeztek, mindenki a legjavát adta!
