Bakker, elszállt a hozzászólásom. :-/ No még egyszer. És no még egyszer, mert 2x se ment el.
Köszi, én is örömmel olvasom mindenkiét! Olyan ez, mint egy utójáték a szombati orgia után. :)
Nóri nem akar beszámolni? Nagyon szurkoltam neki. 50 után a Kisrigóban nagyon egyben volt, mosolygott. Meg voltam győződve róla, hogy végig fog menni. Nem is értettem, honnan van benne ennyi energia. beszéltük is otthon Ildivel, hogy mitől ilyen jók a nők. Mármint kitartásban. :) Ildi fehér izmokról beszélt :) , de aztán megállapodtunk, hogy Nóri így is kivételesen jó alkat lehet.
vágj le 1cm-et abból a bőr részből ahol nyomja, majd vard össze, vagy ragaszd le. Én így csináltam a tavalyi modellnél, probléma ezáltal meg lett oldva.
Lehet, nem tudom. Verseny előttm még aszonta vomeroban fut. Aztán valszeg ahogy szokta, este lerakta mindkét párat az ágya elé, és reggel amelyik után nyúlt ösztönösen, abban rajtolt.
Csak emlékszem Csabi a tavalyi transgrancanariara vitte a HOKA-t, hogy majd átcseréli a nagy lejtő előtt... azt hittem idén is viszi, mert az utolsó 1/3-ad gyakorlatilag durva lefelé volt...
Idén (a tavalyi év őszétől) elkezdtem kicsit jobban odatenni magam az edzésben. Ez a fórumos közeg rendkívül inspirálóan hat, mindig irigykedve nézem a jó eredményeket, olvasom az erőtől duzzadó beszámolókat, kitűztem hát idénre pár célt magam elé. Szerencsére az utóbbi időben sérülés sem hátráltatott, nyomtam is a kilométereket szép számmal. A havi edzésmennyiségem felugrott 200-ról 300 km-re. Az első megmérettetés a Mátrabérc Trail volt. Az kicsit tán még korai volt, de még ha a végletekig kimerülve is, de hoztam a célt, a 9 órán belüli teljesítést. (Bő fél óra javítás 2010 után.) A második célverseny a Terep 50 volt. A cél a 6 óra. Miért 6 óra? Semmi okom nem volt erre. Semmi számolás, terv, prognózis. Eddig 6:41-em volt 2010-ből, tavaly Ildikóval 6:51, de Dömösi sörözéssel. :) Szóval azért 6, mert a 6 kerek szám. Ildinek mondtam a Nagy Tervet, és nem ellenkezett egy pillanatra sem, lemondott a funrunról, a dömösi kocsmázásról, mondta, menjek, ahogy jól esik. Kezdésnek azonban mindenképpen vele akartam maradni, mert jó tempót megy, és leszabályoz annyira, hogy nem futom el az elejét. Zsíros-hegyig semmi okom nem is lehetett volna panaszra, mert nagyon jó iramot diktált, egyedül se mentem volna gyorsabban. nagy meglepetésünkre beértük (MTB) Széles Zolit is, pedig ő sokkal jobb futó nálunk. Gondolkodtunk is, hogy most akkor mégis elkapkodtuk, vagy Zoli nagyon óvatos. A pulzusmérő az utóbbira utalt, nem aggódtunk. Aztán a Zsíros-hegy utáni letörésnél búcsúztunk el. Kedvesem nem nagy lejtő-menő, én viszont ott próbálok némi időt nyerni az emelkedőkhöz. Onnantól is szépen ment a szekér. A dilisünitől kölcsönkapott dzsípíeszes órám lökte nekem a tempót is a távot is, nagyon élveztem ez a kultúrforradalmat. Jól esettt a lelkemnek látni, hogy tudok én 5 perces ezreket is futni 50 km-es versenyen. Piliscsabán jót fürdőztem a kútnál, nagyon jól esett, hogy a frissítőpontokon mindig volt valaki, aki csak a hűsítéssel foglalkozott, amire ezen a napon nagy szükségünk volt! teletömtem a pofám, aztán még láttam Ildit beérkezni, amikor elhagytam a pontot. Próbáltam rövidre fogni a depózást, pedig én nagyon szeretek a pontokon elmélázni, dumálni, viccelődni. :) Klastrompusztáig is pörgött a motor, ott felvettem a 2. gélemet (össz. volt 2 db. :) meg egy Mars szeletet is a pofámba tömtem. Mióta Carlos megmondta a tutit, hogy ez jó, azóta szoktam Marsot is vinni magammal. :) No aztán megkezdtem a kapaszkodást Dobogókőre. MTB Zolit összeismertettem ef_zé Fodor Zolival, ha már épp az előző héten dicsérte, milyen jó beszámolókat ír a britföldi versenyekről, és így a 3 Zoli mentünk szinte végig a következő pontig. Emlékszem, hogy itt már szoktak erőproblémáim lenni. Egy kicsit meg is emelkedett a pulzusom, de gondoltam Dobogókő után lesz ideje visszarázódni. A nagyobb baj viszont az volt, hogy a reggeli szendvics, meg az addigi gél, izó, aszaltgyümölcs kombó elkezdett igen csúnya dolgokat művelni a gyomromban. Már az aszfaltról is a rokonszenvesen sűrű bozótosokat kezdtem stírolni, de nem álltam még meg. Dobogókőn ismét pancsi, kaja, töltekezés. Aztán uzsgyi, pont, mikor Ildikó épp befutott. Már akkor sejtettem, hogy a Vadállóköveknél ebből még randi lesz. Alig indultam viszont el lefelé, a hsam bejelzett, hogy sürgősen keressek valami turisták szeme elől elrejtett területet. Így tettem. Nem ecsetelem. :) Csak hogy muszáj volt, és jót tett. Utána továbbgurultam lefelé, azt gondolván, hogy Ildi már megelőzött, de nem. Hamarabb láttam meg Zoliékat. Ez volt az a pont ameddig tulajdonképpen minden jól ment. Innentől meg már nem annyira. Nem tudom, mit rontok el, talán Dobogókőig nem kellene annyira nyomnom, vagy onnan a lefelé út a becsapós, de az is lehet, hogy ahogy Dömös előtt kiértem az erdőből, hirtelen fejbe csapott a meleg. Itt már többször gyaloglásra kellett fognom, nem mentek az emelkedők. Aztán végre újra pont, zseniális kancsós zuhanyzóval! :) Ettem-ittam, de már semmit nem kívántam. Valahogy elkerülte a figyelmemet az olivabogyó, pedig az biztos jót tett volna. Innen is el, üzenetet hagyva kedvesemnek, hogy a Vadállatköveken találka. Mert éreztem, hogy idén se fogom megfutni. :) De nem csak azt nem sikerült. Már Dömösről kifelé azt a nyavalyás aszfaltcsíkot sem sikerült. Pulzusom 145-re ment, az meg nálam már piros zóna. (Itt jegyezném meg, hogy a 160-170-es pulzus, amikről többen beszéltek, nekem valószínűleg 5 km-en belül is a halálomat jelentené. :) Nem mulasztottam el az utolsó kék kutat sem igénybe venni, locsoltam magam, ittam. Aztán felvánszorogtam a kápolnáig, ott is kortyoltam a forrásból, majd elkezdtem a mászást. Az első 10 méteren rögtön megszédültem. De úgy voltam vele, mint az egyszeri bácsika a bemutató repülésen, hogy na, erre számítottam. Szóval csak vánszorogtam felfelé egy tartható tempóban, amitől még rosszul éreztem magam ugyan, de nem annyira, hogy ne tudjam csinálni. Aztán megjelentek mellett versenytársak, el is húztak mellettem szépen, volt aki csevegve. Irigyeik voltam. Aztán úgy félúton, miközben hátra-hátra tekintgettem, megláttam az ismerős halványkék pólót. Jött a szoboszlói gyors. 1 perc, és már mellettem is volt. Dinamikusan, ruganyos léptekkel, mint aki most kezdte a napi edzésadagját letudni. Megkérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy szarul, de büszkén. De a büszkeséget csak miatta érzem. Mondtam, menjen, ne tötyörögjön, mint én. Megegyeztünk azért, hogy aki előbb beér, az fizeti a sört. 2 percen belül eltűnt a szemem elől. :) Azért mintha én is jobban motiválttá váltam volna, vagy a hegy meredeksége kezdett enyhülni, mert azért szép lassan felkaptattam a sziklákra. Közben beérte Druskó Zsófit, aki még a hegy alján előzött meg. Épp egy fát támasztott, és erősen koncentrált, hogy legyűrje a rosszullétét. Még egy emelkedő és aztán megint megpillantottam Ildit, előtte MTB Zolit a földön a hátán heverve, igen ramaty állapotban. Gyorsan odaértem, Ildi faggatta Zolit, hogy van, de Zoli mintha félrebeszélt volna. Aztán végül kivettük, hogy nem, csak ahhoz sincs ereje, hogy beszéljen. Kapott egy kis vizet Ilditől, aztán mondta, hogy még elheverészik itt kicsit, de majd jön, beballag. Útra keltünk újra. Utána megpillantottam Janit, akivel reggel egy autóval érkeztünk a rajtba, ült egy kövön, mint aki a kilátásban gyönyörködik, de aztán kérdésemre leginkább csak intett, hogy most valahogy nem élvezi még a tájat sem. Szóval a Vadállatkövek szedte az áldozatait. Ildi még innen a Prédiig is rámvert vagy 2 percet, holott eleve 5 perccel később kezdte meg a mászást, mint én. A Préditől aztán helyreállt a világbéke, a Jin és a Jang, lefelé szépen utolértem. neki meg az nem ment valahogy. Meg is állapítottuk, hogy ilyen váltóban kellene indulnunk. Ő fel, én le. (Mint Pom-pom az ágon, a szép hosszú ágon.) Innen már nem is szakadtunk el egymástól, és a végetnemérő 7 km után egyszerre dugtunk. (Az az igazság, hogy nekem valahogy 3 mp-cel korábban sikerült célt érnem, de van ez így, nem? ;-) A fogadtatás csodás volt, a hangulat a Kisrigóban felemelő, a sör meg sose essen rosszabbul, mint ekkor!
Epilógus: 1,5 órányi lábadozás, kajálás, társadalmi élet után Csanya bevitt a rajtba, ahol még egy pompás masszázst is kaptunk a remek gulyásleves mellé. Indulás előtt még tanúja voltam, ahogy az 1. helyezett Carlos és a 2. helyezett bemutatkoznak egymásnak. Azért ez elég ritka egy magyar terepfutóversenyen, nem? :)
2009-ben indultam először ezen a pályán akkor még szinte frissen átnyergelt ttúrásként, kezdő terepfutóként. Következő évben nem csak az ítéletidő szólt közbe a sikeres teljesítésnek, hanem egy izomhúzódás is, amivel kb.60 km-ig bírtam futni majd onnan csak sétálni. 2011-ben már el sem indulhattam a versenyen az előtte egy héttel elszenvedett bokasérülés miatt… szóval nagyon vártam már az idei T100-at.
Az élet úgy hozta, hogy az elmúlt 6 hétben nem csak a hétvégéken juthattam ki terepre, hanem hétköznapokon is, így sikerült 70-80-90 (100) km-es futóheteket produkálni. Sosem volt edzéstervem sem pulzusmérő órám. Még a km-eket is csak saccolni tudtam. Mindig csak úgy „érzésre”mentem. De jól esett. Mind.
A verseny előtti napokban fura pánikszerű evésrohamok törtek rám: napi fél kg banán mézzel és joghurttal, rengeteg paradicsom, mazsola, csupa olyan dolgokat kívántam, amit a frissítőpontok asztalai kínálgatnak.
Szombat reggel. Még otthon jó étvággyal megeszek egy sajtos-sonkás szendvicset + pár falat meggyes pitét. Öblítésnek egy Ca Sandoz és egy MgB6. Csörög a telefon, itt vannak értem, irány a rajt!
Mészáros Zolinak köszönhetően röpke fél óra alatt a rajhelyen vagyunk. Már nagy a sürgés-forgás, sok a rég nem látott ismerős arc. Jó érzés itt lenni. Még SC-vel poénkodunk, hogy ki kit és hol fog hátba verni az út során J aztán kivonulunk az udvarra.
Nyolc órakor útnak ered a futók sokasága. Nem volt nagy időtervem csak egy kósza gondolat: jó lenne 14 órán belül beérni.
Az első ep.gyorsan megvan, majd kis kaptató a Remetére aztán megindulnak az oda-vissza előzgetések. Szépen haladunk Zsíros-hegy felé. Itt beérem Glocknert és M.Zolit, nem nagyon időzök, egy kóla egy izo és már indulok is tovább.
Zolival együtt megyünk Piliscsabáig. útközben mondja, hogy elég jó tempóban toljuk sőt, „nem lesz ez egy kicsit gyors ebben a melegben?” Én nem érzem gyorsnak, de lehet nem kéne elfutni az elejét, de mit csináljak visz a lábam…Piliscsabán 2 izo, 1 kóla, 2 szelet banán. Itt sem időzünk sokat, nagy a tumultus indulunk tovább.
Klastrompusztára is a vártnál hamarabb érkezünk (pedig a Pilisccsévről kiérve a szántóföld mentén szép sétálgattunk egészen az erdős részig…). Itt feltöltöm a zsákomat vízzel, iszom egy kis kólát, előveszek egy gélt is, nem tolom be az egészet csak apránként adagolom úgy, mint a Mátrabércen J. Kis mosdás a nyomós kútnál, majd megkezdjük a mászást a nyereg felé. Ezen a szakaszon sokan megelőznek, de hagyom hagy menjenek, hosszú még a nap és van előttünk bő 70 km.
Dobogókő is „hamarabb jött” mint vártam; itt ismét kis mosdás, evés-ivás. Zoncsival indulok el a pontról. Nem sokáig haladunk együtt, ő kiáll egy technikai szünetre és én is keresem a megfelelő bokrot ennek kivitelezésére. Szakó-nyeregtől gyorsan ereszkedem Dömös felé, kicsit bosszant, hogy a kitérő miatt kiestem a ritmusból, de hát mit tegyek muszáj volt…
Dömösön már lent vannak Zoliék , többen készülnek a „Mumusra”. Itt megint csak banánt és ananászt eszem de úgy érzem ennyi elég, nem vagyok éhes. Tovább indulunk, az aszfalton meleg van (még nekem is), néha belesétálunk az alig emelkedő részbe. Jó fej turisták szó nélkül odaengednek minket a forráshoz, frissítünk egyet, aztán megkezdjük a T100 számomra legszebb részének a megmászását. Nagyon szeretem a Vadálló-köveket a szépsége és a nehézségei miatt egyaránt. Lassan, de biztosan haladok felfelé, nem érzem szükségét annak hogy egy percre is megálljak pihenni. Fent Zsotyek vár gyors csekkolás aztán irány le, Pilisszentlászló. Jól érzem magam, nem fáj semmim, még megjegyzést is kapok a „higanyos” mozgásomra. Ránézek az órámra. Azta! Az első 50 úgy néz ki bőven 7 órán belül lesz J. 6.13-mal érek a Kisrigóba…
Aleszka a frissítőponton! Basszus de rég láttam már, majdnem belemerülünk a beszélgetésbe mikor Ganki továbbzavar, hogy menjek már! pedig csak egy újabb adag langyos ananászt kanalaztam míg Kerekes Csabi (ezúton is köszönet neki a segítségért) teletöltötte a zsákomat izoval. De igaza van Gankinak, most nem büfézni jöttem…indulok is tovább.
Nagy meglepetésemre Ákibácsit érem utol még a falu határában. Az erdőbe érve egy újabb technikai szünetet iktatok be majd a patakátkelések egyikénél lépek meg. Jó erőben érzem magam, van kedvem futni, nekem az idő is tökéletes… azért előveszek egy újabb gélt hisz a hurok második felére kell majd az energy.
Visegrádra közel 1 óra alatt sikerült leérni; itt is csak a szokásos ananász+banán+kóla kombót kívántam, a nálam lévő ropiból alig pár szál fogyott a nap folyamán. Itt sem időzök sokat, irány a Fellegvár! Csak lassan, óvatosan caplatok felfelé, érzem ahogy a tarkómat égeti a nap, na itt egy kicsit melegem volt J. Ekkor ért utol Mariann, aki megnyugtatott (nem mintha izgultam volna a pozícióm miatt , fogalmam sem volt róla ki van előttem és ki mögöttem) hogy nincs versenyben csak edzésképp fut (csodálkoztam is hogy ki az aki 60 után ezen a szakaszon még fut).
Fellegvárhoz felérvén elfáradtam. A nap folyamán először éreztem azt hogy úgy aludnék egyet egy árnyékos fa tövében…nem tettem meg, de annyira úrrá lett rajtam a fáradtság, hogy a futás nem ment. Gél. Na majd az feltámaszt! Várni kellett rá egészen a Barát-halomig mire újra mozgásba lendültek a lábaim. A réthez kiérve újabb próbálkozás a futással, hellyel-közzel ment is. Itt már érezni lehetett a front hatásait, erősödött a szél, hűlt a levegő.
Pap-rétnél hiányoltam a pontot, de nem keresgettem sokáig mentem tovább. Most már újra vitt a lábam J. Szentlászló felé Jucit értem be, ő sem volt a toppon a lába miatt. Kisrigóba beérve már nem volt az a nagy sürgés-forgás, megcsappant a létszám, nyugis volt minden. A depós zacsimból Emesétől megkaptam a fejlámpát és a gélem, na meg elkértem a pulcsimat is biztos ami biztos alapon. Míg Zsotyek teletankolta a puttonyom (nagyon köszönöm a segítséget!)még egy kis ananászt meg kólát magamhoz vettem, aztán újult erővel vágtam neki az utolsó etapnak.
Lajos-forráshoz felfelé menet egy újabb meglepetés ember:JB. Mint kiderült ő sincs a meleggel túl jó baráti viszonyban…A forrástól a sunyin emelkedő dózer úton még kocogok! Néha megállok, de inkább kocogok. A P+, Z+ Z kocka szinte suhanás.
Csikóváralja. Banán és kóla. És a meglepetés mondat a pontőrtől, amitől majdnem dobok egy hátast a ponton: „hajrá, meglesz az a dobogó!” hogy mi??? „te vagy a 3.nő aki ma itt átment”. Na ekkora adrenalin löketet még életemben nem kaptam! Az előző 80 kili kitörlődött a fejemből és csak „vágtáztam” az út mentén egészen a Kevély lábáig. Az elején még ment a futás, a házak után meg a tempós séta felfelé. Sokkal tempósabban mint múlt hétfőn a bejáráson! Felérek. Valami fura volt… Sehol senki. Itt vagyok egyedül. Egyre erősebben fúj a szél, sötétlik az ég nyugat felől. Igyekszem nem foglalkozni a viharral, de motivál, hogy beérjek még égszakadás előtt.
Irány Pilisborosjenő, a Köves-bérc, a rész ahol a kövek ilyenkor már fájdalmasan masszírozzák a talpat. Most nem. Nem érzek fájdalmat. A főúthoz leereszkedvén a meredek lejtőn érzem a belső combok feszülését, de korán sem olyan vészesen mint ahogy ez az emlékeimben él. Itt még egy karika! ananász J kis kóla a kulacsba és viszonylag lazán nekiindulok az utolsó 7 km-nek.
A téglagyár előtt a hátszél szinte repít, a kék bicikli jelzésen 6-tal gyalogolok felfelé, és basszus még mindig élvezem!!! Már játszok a gondolattal a fejemben, vajon milyen érzés lehet dobogón állni? Olyan, mint álmomban volt? Lepörögnek az elmúlt félév eseményei…alig hiszem el, hogy ezek után én most ilyen állapotban itt vagyok…
Felértem. Csúcs-hegyi nyereg. Már csak 2 kili… a házak közé leérve nem is kell nagyon a pöttyöket figyelnem, emlékszem…Nóra, Paprikás-köz, Dózsa György, Községház, Szabadság…és még azon az utolsó 100 m-es emelkedőn is futok.
Az iskola udvarára beérve Emese és Szasza fogad. Egy utolsó „dugás” és vége. Megcsináltam. De még hogy! Az út 95%-át élveztem. Majdnem teljes flow élményt nyújtott, és nekem ez a lényeg.
Köszönöm Csanyának és lelkes csapatának ezt a számomra tökéletes rendezést, a szurkolóknak a buzdítást, a barátaimnak és a családomnak a mindenkori támogatást!
Az idei célversenyem volt, persze nem úgy terveztem hogy Klastrompusztán belül fogom lenyomni a távot :)
Édekes és tanulságos volt az asztal túloldalán állni, látni hogy ki milyen állapotban ér be, mennyi időt tölt a ponton, hogyan megy tovább. Öröm volt segíteni, volt pörgés meg minden és nagyon gyorsan elröppent az a pár óra. Remélem mindenkit sikerült rendesen kiszolgálni, bár ez egy-két pillanatra megkérdőjeleződött, szerintem összességében flottul ment minden.
Jó volt újra látni benneteket, remélem hamarosan újra együtt futunk!
Mindenkinek gratulálok, a T100/T50 soha sem viccel, idén meg különösen nem.
Szeretnék még egyszer gratulálni minden TerepSzázas és TerepÖtvenes résztvevőknek. Durva időjárás volt, én még durvábbtól tartottam, de szerencsére az nem következett be. De így is mindenki nagyon keményen küzdött. Akiknek nem sikerült, csak bíztatni tudom, hogy ne csüggedjen, ez a hőség mindenkit megviselt.
Engedjétek meg, hogy itt megköszönjem a csapatomnak az a teljes odaadást, amivel Kisrigóban végig működtették a pontot. Azt hiszem, ott nem tudtam eléggé megköszönni nekik, mert akkor már az utómunkákon járt a fejem. A csapat egyszerűen profi volt! Mindenki tudta mi a feladata, pörögtek, gondolkodtak és tele voltak segíteni akarással. Egy percre se ültek le pihenni, pedig 8 órán keresztül nyitva volt a pontunk. Támogatták a futókat és egymást is. Köszönöm mindenkinek! Tényleg nagyszerű csapat voltatok!
A többi csapat is nagyon profi volt, nekik is köszönöm a munkájukat! Csak ti tudjátok, hogy egy rendezés mennyi energiát von el egy embertől, remélem mostanra azért ti is rendesen ki tudtátok pihenni magatokat.
Köszönöm mindenkinek, bármelyik oldalon is volt szombaton (futott vagy frissített), mert egy verseny csak mindkét oldal aktív és pozitív hozzáállásával teremt nagyszerű versenyt. Remélem hamarosan találkozok mindannyiotokkal vagy egyik, vagy a másik oldalon.
