Lehet, hogy félreérthető voltam, megpróbálom újra...
A hui, az hui, az ujgur, az ujgur. Két darab etnikai csoport. A huik, muzulmán han kínaiak. Az ujgurok nem hanok.
"Xinjiang-Hui tartomány neve is magyar térképeken Hszincsiang-Ujgur, de ezt nem érvként mondom, csak jelzem."
Nincs Xinjiang hui tartomány. Pont. Csak Xinjiang Ujgur Autonóm Tartomány van, fővárosa Ürümcsi.
Ujgurok élnek még Kínán kívül Kazahsztánban és Kirgizisztánban is, csak jóval kevesebben, mint Kínában.
Hui-k csak Kínában élnek.
Nem tudom ennél értetőbben leírni, bocsánat! A cikkben, és úgy tűnik a hsz-edben is, összemostok két külön etnikai csoportot eggyé a vallásuk alapján, pedig a vallásukon kívül semmi közük egymáshoz.
Az mindig jólesik, ha dícsérnek, csak épp nem derül ki a számomra, hogy hol követek el hibákat, így kértem is már, hogy azt is jelezzék az olvasók, hogy mi az, ami nem tetszik.
Igazad van!
Valószínűleg nem volt a legszerencsésebb cím a “Mestersorrend a klasszikus kínai
Harcművészetekben”.
Igazából a Si Gung, Si Fuh, stb. sorra utaltam vele. Ezt szoktuk mestersorrendnek, tanítványi sorrendnek, családi rendnek nevezni. Nem tudom, hogy máshol milyen néven illetik.
A régi iskolákban (főleg a Jia-Ga, vagyis a családi iskolákban) nem létezett fokozat, az elnevezések nem erről szóltak. A Si Fuh-nak annyiban volt jelölő szerepe, hogy Si Fuh az volt, aki birtokolta a stílust, s iskolája volt. Egyébként ez nem volt szentírás, inkább csak egy szokás (s kevéssé ismert, de nem csak a kung-fura volt jellemző. Mostanáig ez a rendszer élt délen a hagyományos szabó és fodrász iskolákban is... :-) )
Templomi rendszereknél is különbözött az elnevezések formája. Ott a régi időkben nem létezett a családi elnevezés, helyette volt a Lao Shi – öreg tanító, Da Ke –báty, idősebb testvér, stb., de ezt sem lehet általánosítani. Egyébként a Si Fuh-nak van egy másik kiejtési változata (természetesen más írásjeggyel írva), ami egyszerűen oktatót jelent (tehát nem az „én apámat”), amit használhattak megszólításnak idegenek is.
A Hui-okról.
A Han-ok között soha nem terjedt el a muzulmán vallás. Kínában a régi időkben ugyan éltek perzsák, arabok, zsidók is (leginkább távolsági kereskedők), de többségében nem telepedtek le Kína területén, s számottevően nagy kolóniát sem alkottak. Ellenben a mai Kína északnyugati részén, Fergana területén, Kasmirban voltak maradék Szaka kolóniák (is), szintén elsősorban kereskedelemre szakosodva. A szakák aztán a középkor folyamán beolvadtak a később érkező hóditók közé, így egy részük a 6. század után ujgur uralom alá került. Az Ujgurok nevét vitték rá aztán ezekre a különböző időben, különböző helyekről érkezett népekre.
(Xinjiang-Hui tartomány neve is magyar térképeken Hszincsiang-Ujgur, de ezt nem érvként mondom, csak jelzem.) Ennek a területnek a lakói a kereskedelem mellett betagozódtak az államigazgatásba is különböző korokban (a Yüan dinasztiának az írását is ők alakították ki), s jórészt elkínaiasodtak.
A szaka nyelvet szokták az iránival rokonítani, de ettől ők még nem perzsák.
Az Ujgurok ma a köztörök egy változatát beszélik, de ez sem török eredetet jelent.
Inkább nem folytatom, mert ez ennél hosszabb és bonyolultabb történet.
S egy kung-furól szóló cikkből azért nem szeretnék több száz oldalas történelmi értekezést csinálni...
Köszönjük a megosztást! Elolvastam már egy-két cikket belőle, és szeretném egy-két apró hibára felhívni a figyelmedet a kiadvánnyal kapcsolatban, ha nem okozok vele túl nagy gondot... :)
A Bajiquan cikkben észrevettem a következő szöveget:
"A Kínában élő Ujgurokat kínai nemzetiségnek tekintik. Nevük kínaiul
Hui. Mivel döntően muzulmán vallásúak, ezért a
Hui-t muzulmán vallású kínaiként is fordítják."
Nos, ez hibás. Az ujgurok és a hui-k nem egyazon etnikai csoport. Az ujgurok, egy török eredetű, tízmilliós népcsoport, akik nagyrészt Nyugat-Kínában élnek, Xinjiang-ban (Hszincsiang).
A hui-k ezzel szemben valójában han kínaiak, némi perzsa vagy közel-keleti őssel vegyítve. Nagyrészt muszlimok (eredetileg azok, de már nem mindenki gyakorolja), ők is kb tízmilliónyian vannak, de már szétszóródtak Kína területén. Azért nagyrészt Ningxia, Qinghai és Gansu tartományokban koncentrálódik a népességük. Henan tartományban is igen erőteljes a jelenlétük.
A Baji és a Pigua hui eredetű stílus, mint az összes többi, általatok felsorolt is, és semmi köze az ujgurokhoz.
A másik gondom a "mestersorrenddel" van. A déli rendszerekhez nem nagyon konyítok, de az északi rendszerekre jellemző családi kapcsolatban is találtam némi hibát.
A legfontosabb, hogy az általatok felvázolt lánc nem jelent semmiféle fokozatot! Így a "kezdők" megnevezése nem "tudi", sehol sem. Ez az ábra azt foglalja magában, hogy hogyan szólítják egymást (!) egy családon belül a gyakorlók. Családba csak akkor kerülhet valaki, ha elvégezte a baishi szertartást az oktatójával, vagyis leborult és elismerte mesterének, ahogyan a mester elismerte tanítványának.
Lehet valaki magasszintű kung-fu gyakorló úgy is, hogy soha nem végezte el a baishi-t, és lehet kezdő is, aki már igen.
Amíg a szertartás nem történt meg, addig az oktatót "laoshi" (tanár, tanító) megszólítással illetjük, a baishi után szólíthatjuk shifu-nak. A "sifum" másik tanítványát, aki idősebb nálam "shixiong"-nak, a fiatalabbat "shidi"-nek hívom. Shifu-m felesége "shimu". Shifu-m mestere shiye, vagy shigong (nagypapa). Shifu-m tanítványtársa "shishu" (nagybácsi).
Ez nagyjából így is van az ábrán. Viszont a "tudi" vagy "dizi", az nem a kezdőkre vonatkozik, hanem a shifu befogadott tanítványaira. Ezt már nem igazán használják megszólításként, hanem az állapot leírásaként.
Pl: "Ez a fiú, ennek és ennek a "tudi"-ja." - Így írják körül az embert. A 18. generációhoz tartozó Feng Zhiqiang mester, a 17. generációs Chen Fake "tudi"-ja volt."
Egy másik családból (másik iskolából) származó oktatót én soha nem szólítok shifu-nak. Csak laoshi-nek, és senkit sem hívnak úgy, hogy "Sifu Gipsz Jakab".
Még mindig nem értem, hogy miként lehet egy eloretartott spanyol lovassal allni? Az egy lovasság elleni, viszonylag nagy akadály, amit nem tartottak, kivéve, ha Toldi Miklósnak hívták a pasit. ;-)
Arra, amit te is mar mas temak kapcsan tobbszor elmondtal: harcteren nem a "my kungfu is better than your kungfu", egyeni kepessegek meg a virtus az, ami legtobbszor el szokta donteni a dolgokat. Azert is irtam eloszor a gorog nehezgyalogsagot peldanak aztan meg a kozepkoriakat: a csapatban mozgas, kordinalt tamadas, meg nem futamodas, tobb csapattest egyuttmozgasa, a kulonbozo fegyvernemek jol szervezett hasznalata stb az, ami amin el szoktak a dolgok dolni. egy nehezgyalogsag azon all vagy bukik, hogy X darab emberben van-e eleg puca ahhoz, hogy ne fusson el, mikor egy nehezlovas roham megindul felejuk ill hogy tudjon egyutt masirozni, amikor masirozni kell. Egy itt tobbszor kitargyalt lovasijjaszok sikere is azon mulik, hogy X darab lovas eleg mozgekony-e, es ott tamad-e, ahol gyenge az ellenfel. Ezen belul az egyennek a dolga altalaban nem az, hogy fel kezzel le tudja tepni egy medve fejet, vagy hogy o legyen a varvegek legjobb vivoja.
Persze letezik egyeni hosiesseg meg minden, de Nagy Sandortol Napoleonig, Dzsingisz-kantol Sztalinig a haborut nem a virtus meg hasonlok szoktak eldonteni. Es ez nem 50 meg 100 eves talalmany; a nagy haborukat mindig is tomegek vivtak. Ha virtust akarsz modern haborukban talalni, szerintem barhol, ahol gerillaharc, varosi harc van, vagy kis intenzitasu adok-kapok megkovult front menten, fogsz talalni. Gaza, DMG, Afganisztan stb.
Ezt nem tudom értelmezni: "... es nem arra, hogy eloretartott spanyol lovassal allsz mig meg nem halsz". Pontosan mire gondoltál?
Egy apró megjegyzés a virtuskodásról (itt nem a könnyelmű hősködés értelemben szeretném használni, inkább a vakmerő, ügyes harci tettekre): még sokáig megmaradt, pár példa: valamelyik Marbot 1807 körül Spanyolországban, az I. világháború repülősei, még esetleg a híres prohorovkai tankcsatában is volt, amikor a "közelharc" során a T-34-k ügyesen kerülgették a német Tigriseket, és oldalról kilőtték a műszakilag jobb német páncélosokat.
Félreérthetően fogalmaztam. Tömeghadsereg alatt azt értettem, amikor már nem ember-ember elleni küzdelem dominált. Úgy helyesebb, hogy "modern tömeghadsereg"
Tomeghadseregek... Gondolom Nagy Sandor phalanxaibol is kirohant egy-egy urge kemenykedni... nem, a haboruk jo reszet mindig is tomeghadseregekkel vivtak. Aztan meg van az Iliasz, meg Dugovics Titusz meg Enemy at the Gates, a "hosies haboru" romantikaja meg a virtus, ami hol igaz, hol nem, de utolag mindig illik ra emlekezni, mert hosiesseg meg hagyomany inkabb erre epul, es nem arra, hogy eloretartott spanyol lovassal allsz mig meg nem halsz. Pedig a tobbseg az utobbit szokta csinalni a harcteren.
Nem hiszem, hogy ez a virtus a tomeghaborukkal tunt el, hanem inkabb a lofegyverek elterjedesevel. De ha jobban belegondolsz a vilaghaboru pilota vagy harckocsizo aszai is pont ezt a szemlelet orzik meg, csak atvarrva modern fegyverzetre. Nyilvan egy tuzernel ez parbaj mar mar nehezebben kivitelezheto.
Ez egy nagyon régi szokás, mondhatni őskori. Kihívni a másik fél bajnokát egyfajta istenítélet. Olvassátok csak el a Iliászt pl, vagy a Gilgames-eposzt.
Vagy a török hódoltság végvári történeteit a bajvívásokról. Szóval ez a szokás egyidős a háborúval, és csak a tömeghadseregek korában kezdett el kiveszni.
Meg regebben valami olyasmit olvastam, hogy a parbajosdi a harcteren is elterjedt volt Japanban. Nyilvan nem minden esetben, es nem mindenki egyenkent szallt harcba, de a csata nyitasakor a romantikus / gyerekiahorag*ci stilusu kihivasok nem voltak meglepoek. Eppen ezert a japanoknak meg az volt meglepo, mikor az egyik mongol invazional a karddal parbajozni akaro, ellenfelnek bekurjongato lovasokat egyszeruen lenyilaztak elso lepesben.:)
Pusztán a saját tapasztalatom és abszplút szubjektív "elveim" ezek. Semmi biztosítékom nincs rá, hogy helyes-e az elképzelésem.
Eltökéltség - legyél határozott és akarj győzni. Ez triviálisan hangzik, de sokszor úgy látom, nincs meg teljesen az emberkékben. Ne habozz, és ne kételkedj a döntésekben. Hozd meg a döntéseket azonnal, amint a helyzet adódik. A végrehajtás is legyen kíméletlen, eltökélt.
Előny - nálad legyen a kezdeményezés. Az ellenfél hiheti azt, hogy most ő van fölényben, de akkor is tudd, hogy mi történik. Te irányítsd az eseményeket, a te akaratod érvényesüljön. Ez lehet egy kemény előütés, vagy egy erős seme.
Ne adj esélyt sem az ellenfélnek, hogy téged veszélyeztessen. Tudd, hogy mikor nem a tiéd az előny, és tudd, miként tudod visszaszerezni. Zárd ki egy oldalról, és tudod, hogy nagyjából mit tud erre lépni. Az emberi test anatómiai lehetőségei általánosak és végesek - tehát kiismerhetőek. Az ismeret pedig előnyt jelent. Ezért kell sok-sok gyakorlás, hogy kiismerd az emberi testet és a kardot. Ezért kellenek a technikák, hogy azok alapján kombinálni tudjál a helyzethez leginkább illő módon előnyt kovácsolni. ez vonatkozik a következő elvemre is.
Egyszerűség - a lehető legrövidebb úton győzz. Ha kell, üsd ki a kardját a kezéből. Ha az az egyszerűbb, verd orrba a markolatgombbal. Ha azonban jó az ellenfél, akkor a legegyszerűbb módja a legyőzésének egy trükkös provokáció - kombináció lehet.
Türelem - teremtsd meg az alkalmat, ami neked megfelelő, és legyen türelmed kivárni azt.
Ez abszolút szubjektív lista, és nem okoskodás végett írom le. Nem enyém a bölcsek köve. Ezek inkább érzések és meggyőződések, mint szavakba öntött dogmák. De én úgy érzem, hogy az én összes technikám mélyén ezek az elvek húzódnak meg.
Az "én" szót direkt külön hagsúlyozom itt.
Ezért szeretem tanulmányozni a más korok-népek fegyveres mozgáskukltúráját, mert nagyon sokat segít az összkép meglátásában.
Teljesen új nem volt, inkább a kontextusok tetszettek benne, illetve megerősítették azt az elméletemet, miszerint az összes karddal történő vívás nem más, mint 4-5 alapelv adaptálása az adott környezetre. Ez tudom, hogy nagyon triviálisan hangzik, de nagyon érdekes ezt megfigyelni.
Két szempontból néztem a könyvet. Az egyik oldalon összehasonlítottam a kendo-s tapasztalataimmal. Bár azok eléggé csekélyek, de azt mind a 2 kyummal látom, hogy azonos a tő, amiről fakadtak. No igen, ez nem egy túl mély megállapítás... :-)
A HEMA szemszögű összevetés sokkal izgalmasabb. A legnagyobb hasonlóságot Kimiyoshi mester vívása az olasz iskolával (Fiore és Marozzo) mutatja.
A könyvben lévő állások nagy része szinte egy-az-egyben megvan ott is. Vannak apró eltérések, amik a fegyverek különbözőségéből adódnak, de ezek szinte marginálisak.
Lehet, hogy korai ebből következtetést levonnom, de a technikák alapján ez párbajvívásnak tűnik, jellemzően 1v1 felállással, nem teljes páncélzatban.
Természetesen ez a könyv nagyon rövid ahhoz, hogy megismerhető legyen belőle egy stílus, de arra mindenképp jó, hogy úgy lássam, egy figyelemreméltő értékeket rejtő stílusról van szó, amelynek a gyökerei nem a humbug és halandzsa vonalról származnak, hanem valós csata/párbajtapasztalat ihlette őket - még akkor is, ha ez esetleg időközben kicsit háttérbe szorult is.
Szóval jó lenne élőben is megismerkedni ezzel a stílussal, ne adj'isten Kimiyoshi mesterrel.
Van itt estleg valaki, aki élőben is ismeri ezt a stílust?
Kár, hogy ők nem találkoztak, de bizonyára voltak más talákozások, amikor a két oldal vitézei kölcsönösen bemutatták a tudásukat, ez lehetett a legenda tényleges alapja.
itt most egy szem emberkéről beszélünk, aki jó eséllyel el tud lőni +300 méterrel messzebre, mint mindenki más. Te meg összehangolt nyílzáporról. Érted?
Ha 100 ember állna egymás mellett, és egyszerre lőnének így, akkor pont tökéletesen igazad volna.
Így viszont csak elbeszélünk egymás mellett, ahogy általában. :)
Most arról nem nyilatkoznék, hogy mit látok 650 méterre tőlem, autó méretű tárgyakat valamilyen pontossággal.
Persze, egyébként értem a dolgot, és ez mutatja, hogy ezek az arcok már félelmetes tudással rendelkeznek egy területen.
