nehogymá egy barcikai sem jöjjön :) ezek tényleg mind papírból vannak? :))) odajössz, pizzázunk, sörözünk, vihogunk, aztán meg lesétáljuk. ;) a végén meg beállunk a tóba, az tavaly is király volt. mondjuk akkor 30 fok volt, most meg 16ot és esőt ír egyelőre..
Kedvesem, Ildi (Pribéli) is megírta a beszámolóját a céges fórumukra. nekem is elküldte, én meg továbbadom nektek. Olvassátok szeretettel! :)
Na, ezt meg kell osszam veletek. :)
Szombaton volt a Terep 50, illetve a gépállatoknak a Terep 100. Helyszín a Pilis-Visegrádi hg. környéke. Olyan nagyon elvarázsolt, mint 18 éves koromban az első K-100, vagy mint annak idején a Kossuth-túrák.
Már tavaly is résztvettem, de akkor inkább barátkozós-sörözős volt a figura, azonban idén Zoli kitalálta, hogy ő 6 órán belül akarja futni. Jó, akkor nem vagyunk összekötve, te vagy jobb formában, nyomjad. Én meg majd kocogok.
Úgy indultam, hogy pénteken még minden lábam tele volt tejsavval és előző éjjel sem aludtam sokat, annyira fájt a hátam. (Ez valami reuma lehet, már egy hete fáj, az eszem elmegy. 40 felett minden nap ajándék.) MÉgis reggel, amikor nyújtózkodtam, meg amikor elindultam a lépcsőn lefelé, éreztem, hogy kellemesen elasztikus vagyok, ez jó jel, ezt nagyon szeretem. :)
Nekirugaszkodtunk a távnak, 1700 m a szint 52 km-en, Zoli elszántan - én meg komolytalanul. Tavaly a középmezőny vége felé értünk be, mondjuk belefért a dömösi kocsmában egy sör, annak tulajdonítottam lendületes felszökkenésemet a Vadálló-kövekhez. Kábé 10-ig együtt futottunk, jó tempóban, nem győztem visszafogni magam. Aztán eljött az a meredek lejtős rész, ami nekem nem megy, Zoli a megbeszéltek szerint ellépett és innentől egyedül maradtam. És milyen jó volt!! :) Csak magamra figyeltem, tartottam egy visszafogott a tempót, emelkedőn előzgettem, ereszkedőn engem előzgettek. Jó kedvem volt és tetszett a pálya, különösen a kilátás a Duna-kanyarra, meg ilyenek. A szervezés annyira jóóóóóóó, hogy ilyet még külföldi versenyeken is megirigyelnének! Egy csomó segítő volt: ahogy beértem a frissítőhöz, várt egy lány, aki megvezette a kezem a dugókához, hogy ne kelljen bénázni, aztán jött egy srác, aki nyomta nekem a csapot, vagy öntötte a fejemre a vizet (nagyon meleg volt), mindenki kedves volt és mosolygós, a frissítő asztalon hatalmas szemű mazsola, ropi, olíva, alma, banán, sajt, csoki, keksz, nápolyi, ananász, aszaltszilva...valamit még biztos kihagytam. Meg persze a víz mellett izo, kóla. A pálya narancssárga nyilakkal korrektül felfestve, nem tévedtem egyet sem, sok helyen pályaőrök is mutatták a megfelelő irányt és a leglehetetlenebb helyeken, az erdők mélyén többször is vakuba botlottam, aztán tíz méterrel odébb a fotósba! :) Szóval, teljesen király volt.
Zoli pár perccel járt előttem, minden frissítőt akkor hagyott el, amikor én épp odaértem (biztos előlem menekült), én meg ugye nem pöcsölök a frissítéssel. :) Kezdtem volna utolérni, de Dobogőkő után megint hosszú lejtő következik, egészen Dömösig. Itt a hasam sem volt oké (ezért is jó egyedül futni :), meg nem tudom miért, de nekem nem megy a lefelé, túlfékezem, pedig alapból nem vagyok fosos. Szóval kimérten kocogtam, megelőztek vagy tízen, aztán elérve Dömöst kihagytam a kocsmát, csak egy kis kólát ittam a frissítőnél, attól is elteltem hirtelen. Innen vagy két kiló még a Vadálló-kövek-beszállás, enyhe emelkedőn, aszfalton, déli napsütésben. Mert ugye szombaton kíméletlen meleg volt. Élveztem, hogy nem hagytam el magam, toltam felfelé elszántan, az útbaeső kék kutaknál "lezuhanyozva". Lassan előzgetve a belesétáló srácokat, akik Dobgókő alatt a hűvös lejtőkön hagytak ott engem. :) Mosolygott bennem az önbizalom. Aztán elértem a "beszállást" és megint vállon veregettem magamat, mert tudtam, hogy "ez az én számom". Mindenféle sör és egyéb doppingszer nélkül idén is "felfutottam" - illetve másztam, de még így is begyűjtöttem egy csomó versenyzőt. A kétharmadánál Zolit is, aki annyival jobb nálam a lejtőn, mint én nála az emelkedőn. :) Pár perc múlva még az egyik - egyébként nagy futó - földimet is elsősegélyeztem, mert egy fa alatt ült falfehéren és kijelentette, hogy szarul van. Adtam neki vizet, lefektettem és továbbmentem, mert erősködött. Pedig jó hivatkozás lett volna, hogy miért nem mentem végig! Addigra már én sem voltam toppon, felérve a tetőre a hányinger is kerülgetett, de innen már csak kb 7 km van és szinte végig lefelé. Csőlátással kocogtam, igyekezve nyújtani a lépéseket, hamarosan utolért Zoli és innen már együtt futottunk, végig a Kisrigó fogadóig. További előzgetések. Ahogy kibuktunk az erdőből, hatalmas taps, ováció, vigyorgó arcok, igazából nem is esett jól megállni, de azért sikerült. Egyszerre dugtunk. :D Végülis az első sörig nem voltam rendben, de mire visszaértünk a rajtba (szállítás is volt szervezve), helyreállt bennem az élet, ott meg zuhany, masszőr, gulyás egészítette ki a komfortérzést. Technikai pólót adtak befutónak, a lányoké kifejezetten szép, a fiúké egyszerű fehér, de jó. Azt nem is írtam, hogy mindenki kapott rajtszámos zacsit, amibe frissítőt, ruhát, stb, rakhatott és 26-nál, 50-nél és 75-nél lehetett belenyúlni.
Szóval, azt akartam ebből az egészből kihozni, hogy profi módon megszervezett, nagyon szép versenyen voltam, remek társaságban. Jó fejek ezek a terepfutók. Jövőre gyertek el Ti is! ;-)
Bakker, elszállt a hozzászólásom. :-/ No még egyszer. És no még egyszer, mert 2x se ment el.
Köszi, én is örömmel olvasom mindenkiét! Olyan ez, mint egy utójáték a szombati orgia után. :)
Nóri nem akar beszámolni? Nagyon szurkoltam neki. 50 után a Kisrigóban nagyon egyben volt, mosolygott. Meg voltam győződve róla, hogy végig fog menni. Nem is értettem, honnan van benne ennyi energia. beszéltük is otthon Ildivel, hogy mitől ilyen jók a nők. Mármint kitartásban. :) Ildi fehér izmokról beszélt :) , de aztán megállapodtunk, hogy Nóri így is kivételesen jó alkat lehet.
vágj le 1cm-et abból a bőr részből ahol nyomja, majd vard össze, vagy ragaszd le. Én így csináltam a tavalyi modellnél, probléma ezáltal meg lett oldva.
Lehet, nem tudom. Verseny előttm még aszonta vomeroban fut. Aztán valszeg ahogy szokta, este lerakta mindkét párat az ágya elé, és reggel amelyik után nyúlt ösztönösen, abban rajtolt.
Csak emlékszem Csabi a tavalyi transgrancanariara vitte a HOKA-t, hogy majd átcseréli a nagy lejtő előtt... azt hittem idén is viszi, mert az utolsó 1/3-ad gyakorlatilag durva lefelé volt...
Idén (a tavalyi év őszétől) elkezdtem kicsit jobban odatenni magam az edzésben. Ez a fórumos közeg rendkívül inspirálóan hat, mindig irigykedve nézem a jó eredményeket, olvasom az erőtől duzzadó beszámolókat, kitűztem hát idénre pár célt magam elé. Szerencsére az utóbbi időben sérülés sem hátráltatott, nyomtam is a kilométereket szép számmal. A havi edzésmennyiségem felugrott 200-ról 300 km-re. Az első megmérettetés a Mátrabérc Trail volt. Az kicsit tán még korai volt, de még ha a végletekig kimerülve is, de hoztam a célt, a 9 órán belüli teljesítést. (Bő fél óra javítás 2010 után.) A második célverseny a Terep 50 volt. A cél a 6 óra. Miért 6 óra? Semmi okom nem volt erre. Semmi számolás, terv, prognózis. Eddig 6:41-em volt 2010-ből, tavaly Ildikóval 6:51, de Dömösi sörözéssel. :) Szóval azért 6, mert a 6 kerek szám. Ildinek mondtam a Nagy Tervet, és nem ellenkezett egy pillanatra sem, lemondott a funrunról, a dömösi kocsmázásról, mondta, menjek, ahogy jól esik. Kezdésnek azonban mindenképpen vele akartam maradni, mert jó tempót megy, és leszabályoz annyira, hogy nem futom el az elejét. Zsíros-hegyig semmi okom nem is lehetett volna panaszra, mert nagyon jó iramot diktált, egyedül se mentem volna gyorsabban. nagy meglepetésünkre beértük (MTB) Széles Zolit is, pedig ő sokkal jobb futó nálunk. Gondolkodtunk is, hogy most akkor mégis elkapkodtuk, vagy Zoli nagyon óvatos. A pulzusmérő az utóbbira utalt, nem aggódtunk. Aztán a Zsíros-hegy utáni letörésnél búcsúztunk el. Kedvesem nem nagy lejtő-menő, én viszont ott próbálok némi időt nyerni az emelkedőkhöz. Onnantól is szépen ment a szekér. A dilisünitől kölcsönkapott dzsípíeszes órám lökte nekem a tempót is a távot is, nagyon élveztem ez a kultúrforradalmat. Jól esettt a lelkemnek látni, hogy tudok én 5 perces ezreket is futni 50 km-es versenyen. Piliscsabán jót fürdőztem a kútnál, nagyon jól esett, hogy a frissítőpontokon mindig volt valaki, aki csak a hűsítéssel foglalkozott, amire ezen a napon nagy szükségünk volt! teletömtem a pofám, aztán még láttam Ildit beérkezni, amikor elhagytam a pontot. Próbáltam rövidre fogni a depózást, pedig én nagyon szeretek a pontokon elmélázni, dumálni, viccelődni. :) Klastrompusztáig is pörgött a motor, ott felvettem a 2. gélemet (össz. volt 2 db. :) meg egy Mars szeletet is a pofámba tömtem. Mióta Carlos megmondta a tutit, hogy ez jó, azóta szoktam Marsot is vinni magammal. :) No aztán megkezdtem a kapaszkodást Dobogókőre. MTB Zolit összeismertettem ef_zé Fodor Zolival, ha már épp az előző héten dicsérte, milyen jó beszámolókat ír a britföldi versenyekről, és így a 3 Zoli mentünk szinte végig a következő pontig. Emlékszem, hogy itt már szoktak erőproblémáim lenni. Egy kicsit meg is emelkedett a pulzusom, de gondoltam Dobogókő után lesz ideje visszarázódni. A nagyobb baj viszont az volt, hogy a reggeli szendvics, meg az addigi gél, izó, aszaltgyümölcs kombó elkezdett igen csúnya dolgokat művelni a gyomromban. Már az aszfaltról is a rokonszenvesen sűrű bozótosokat kezdtem stírolni, de nem álltam még meg. Dobogókőn ismét pancsi, kaja, töltekezés. Aztán uzsgyi, pont, mikor Ildikó épp befutott. Már akkor sejtettem, hogy a Vadállóköveknél ebből még randi lesz. Alig indultam viszont el lefelé, a hsam bejelzett, hogy sürgősen keressek valami turisták szeme elől elrejtett területet. Így tettem. Nem ecsetelem. :) Csak hogy muszáj volt, és jót tett. Utána továbbgurultam lefelé, azt gondolván, hogy Ildi már megelőzött, de nem. Hamarabb láttam meg Zoliékat. Ez volt az a pont ameddig tulajdonképpen minden jól ment. Innentől meg már nem annyira. Nem tudom, mit rontok el, talán Dobogókőig nem kellene annyira nyomnom, vagy onnan a lefelé út a becsapós, de az is lehet, hogy ahogy Dömös előtt kiértem az erdőből, hirtelen fejbe csapott a meleg. Itt már többször gyaloglásra kellett fognom, nem mentek az emelkedők. Aztán végre újra pont, zseniális kancsós zuhanyzóval! :) Ettem-ittam, de már semmit nem kívántam. Valahogy elkerülte a figyelmemet az olivabogyó, pedig az biztos jót tett volna. Innen is el, üzenetet hagyva kedvesemnek, hogy a Vadállatköveken találka. Mert éreztem, hogy idén se fogom megfutni. :) De nem csak azt nem sikerült. Már Dömösről kifelé azt a nyavalyás aszfaltcsíkot sem sikerült. Pulzusom 145-re ment, az meg nálam már piros zóna. (Itt jegyezném meg, hogy a 160-170-es pulzus, amikről többen beszéltek, nekem valószínűleg 5 km-en belül is a halálomat jelentené. :) Nem mulasztottam el az utolsó kék kutat sem igénybe venni, locsoltam magam, ittam. Aztán felvánszorogtam a kápolnáig, ott is kortyoltam a forrásból, majd elkezdtem a mászást. Az első 10 méteren rögtön megszédültem. De úgy voltam vele, mint az egyszeri bácsika a bemutató repülésen, hogy na, erre számítottam. Szóval csak vánszorogtam felfelé egy tartható tempóban, amitől még rosszul éreztem magam ugyan, de nem annyira, hogy ne tudjam csinálni. Aztán megjelentek mellett versenytársak, el is húztak mellettem szépen, volt aki csevegve. Irigyeik voltam. Aztán úgy félúton, miközben hátra-hátra tekintgettem, megláttam az ismerős halványkék pólót. Jött a szoboszlói gyors. 1 perc, és már mellettem is volt. Dinamikusan, ruganyos léptekkel, mint aki most kezdte a napi edzésadagját letudni. Megkérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy szarul, de büszkén. De a büszkeséget csak miatta érzem. Mondtam, menjen, ne tötyörögjön, mint én. Megegyeztünk azért, hogy aki előbb beér, az fizeti a sört. 2 percen belül eltűnt a szemem elől. :) Azért mintha én is jobban motiválttá váltam volna, vagy a hegy meredeksége kezdett enyhülni, mert azért szép lassan felkaptattam a sziklákra. Közben beérte Druskó Zsófit, aki még a hegy alján előzött meg. Épp egy fát támasztott, és erősen koncentrált, hogy legyűrje a rosszullétét. Még egy emelkedő és aztán megint megpillantottam Ildit, előtte MTB Zolit a földön a hátán heverve, igen ramaty állapotban. Gyorsan odaértem, Ildi faggatta Zolit, hogy van, de Zoli mintha félrebeszélt volna. Aztán végül kivettük, hogy nem, csak ahhoz sincs ereje, hogy beszéljen. Kapott egy kis vizet Ilditől, aztán mondta, hogy még elheverészik itt kicsit, de majd jön, beballag. Útra keltünk újra. Utána megpillantottam Janit, akivel reggel egy autóval érkeztünk a rajtba, ült egy kövön, mint aki a kilátásban gyönyörködik, de aztán kérdésemre leginkább csak intett, hogy most valahogy nem élvezi még a tájat sem. Szóval a Vadállatkövek szedte az áldozatait. Ildi még innen a Prédiig is rámvert vagy 2 percet, holott eleve 5 perccel később kezdte meg a mászást, mint én. A Préditől aztán helyreállt a világbéke, a Jin és a Jang, lefelé szépen utolértem. neki meg az nem ment valahogy. Meg is állapítottuk, hogy ilyen váltóban kellene indulnunk. Ő fel, én le. (Mint Pom-pom az ágon, a szép hosszú ágon.) Innen már nem is szakadtunk el egymástól, és a végetnemérő 7 km után egyszerre dugtunk. (Az az igazság, hogy nekem valahogy 3 mp-cel korábban sikerült célt érnem, de van ez így, nem? ;-) A fogadtatás csodás volt, a hangulat a Kisrigóban felemelő, a sör meg sose essen rosszabbul, mint ekkor!
Epilógus: 1,5 órányi lábadozás, kajálás, társadalmi élet után Csanya bevitt a rajtba, ahol még egy pompás masszázst is kaptunk a remek gulyásleves mellé. Indulás előtt még tanúja voltam, ahogy az 1. helyezett Carlos és a 2. helyezett bemutatkoznak egymásnak. Azért ez elég ritka egy magyar terepfutóversenyen, nem? :)
