Kérek felvilágosítást azzal kapcsolatban, hogy mi a különbség a Shinkyokushin és a Honkyokushin között? Az első inkább "sport Karate" a másik meg a "tradicionálisabb" karate? Laikusként nem értem miben különböznek.
According to Yin Weixian, the Turkic runic inscriptions record a word uyɣur, which was first transcribed into Chinese as Huí Hé (回紇), but later, in response to an Uyghur request, changed to Huí Hú (回鶻) in 788 or 809.
Valahogy úgy, és mint minden bandánál - vagy céhnél - onnantól hogy a család tagja vagy, a család kiáll melletted, de egyben minden cselekedeteddel -iskolán kívül és belül - a családot minősíted (most hogy ezt manapság ki mennyire veszi komolyan az megint egy más kérdés, de biztos vagyok benne, hogy van ahol még mindig véresen komolyan veszik, az élet minden területére kiterjedően).
Az igazi szerepe a hiteles átadási lánc, azt hiszem. Ha megvolt a ceremónia, akkor mindeki a stíluson belül elfogadja a tanítványt. Bekerül hivatalosan is a stílusba, része lesz a generációnak.
Péda: Ha csak sima tanítvány vagy, és mondjuk ellátogatsz egy másik városba, és meglátogatsz egy másik oktatót, akkor az oktató maga eldönti, hogy foglalkozik veled vagy sem. Ugyanolyan embernek kezel, mint bárki mást, aki beesik az utcáról. Ha valakinek a "tudi"-ja vagy, akkor ugyanez kissé máshogy zajlik. Elmész, elmondod, hogy ennek és ennek a tudija vagy. Innen az oktató téged családtagként kezel. Ha feletted áll a családban, akkor úgy, mint a saját befogadott tanítványait, ha egy szinten vagytok, akkor úgy, mint a gyakorlótársait, ha esetleg felette állsz, akkor mint a mesterét, vagy inkább, mint a nagybácsiját. Akkor is, ha életében először látott.
Érthető ez így? Mesterem pekingi tanítványát felhívtam, mikor először Pekingben jártam. Odarohant, elvitt vacsorázni, másnap reggelizni, elvitt a nagymesterhez (nagypapához), bemutatott "nagybácsiknak" stb. Mindenki úgy bánt velem, mintha már évek óta ismernénk egymást, mint egy távoli rokonnal szokás.
Azt hiszem a "máshogy állnak egymáshoz"-ban van a dolog értelme. Persze van olyan gyakorlat is, hogy a mélyebb tanításokat csak "családon belül" adják át. :)
Az emlegetett hui stílusokban még ma is előfordul olyan iskola vagy csoport (mondjuk "család"), hogy nem tanítanak nem muszlimokat. Ha valaki olyan szeretné tanulni a stílust, aki nem muszlim, akkor először is fel kell vennie a hitet. Akkor lehet családtag (logikusan, hiszen az egy muszlim család). Ha már családtag, tanulhatja a stílust. Vicces, de pl ugyanezen stíluson belül, ha ugyanez a jelentkező elmegy egy másik oktatóhoz, aki kissé "liberálisabb szemléletű", akkor nem kell ezen a procedúrán átmennie... És ez ma, a XXI-dik századi Kínai Népköztársaságban is megtörténik így! Főleg vidéken. :)
Mi érteme volt? Kicsit úgy kell elképzelni, mint a hagyományos európai céhrendszert. Tulajdonképpen ugyanaz. Amikor egy asztalos mester befogadott egy inast, a szülei a mesternek "adták" a fiút. Ő bemutatta a többi inasnak, esetleg a céhben a többi mesternek, és onnan vele élt és dolgozott, így tanulva a mesterséget. A mester leszidhatta, elfenekelhette, megdicsérhette, etette, szállást adott a fiúnak stb.
Kínában ugyanez ment, csak még erősebbek voltak a belső (iskolán belüli) kapcsolatok, illetve idegenek között még kimértebbek.
Régen (de még sokszor ma is) egy idegenhez egy másik idegen nem ért hozzá, bzonyos helyeken meg pláne! :) Mi sem fogdossunk senkit csak úgy.
A kungfu iskolákban viszont egymáshoz kell érni, ugye. Ezt a problémát csak úgy lehet feloldani, ha a tanítványomat a családom részévé teszem.
De alapvetően a kungfu tanulása, gyakorlása egy céh életéhez hasonló volt. Az ácsok, a szakácsok, tudom is én, a fodrászok ugyanezt a rendszert játszották, ahogy Europában is.
Azt hiszem inkább ehhez van köze az értelmének.
Megjegyzem még ma is van olyan oktató (még a felvilágosult Pekingben is!), aki semmit sem tanít addig az embernek, amíg nem volt meg a "beavatási" szertartás.
A bevett gyakorlat viszont manapság az, hogy több éven keresztül tanul valaki egy oktatótól, aki közben vizsgálgatja a tanítványt, és csak azután történik meg a ceremónia, mikor már a kapcsolatuk elég mély ehhez.
Szóval nem tudásszintet, vagy titkos átadásokat feltételez a dolog (persze ez is része lehet), hanem egy mélyebb emberi kapcsolatot.
Lehet, hogy félreérthető voltam, megpróbálom újra...
A hui, az hui, az ujgur, az ujgur. Két darab etnikai csoport. A huik, muzulmán han kínaiak. Az ujgurok nem hanok.
"Xinjiang-Hui tartomány neve is magyar térképeken Hszincsiang-Ujgur, de ezt nem érvként mondom, csak jelzem."
Nincs Xinjiang hui tartomány. Pont. Csak Xinjiang Ujgur Autonóm Tartomány van, fővárosa Ürümcsi.
Ujgurok élnek még Kínán kívül Kazahsztánban és Kirgizisztánban is, csak jóval kevesebben, mint Kínában.
Hui-k csak Kínában élnek.
Nem tudom ennél értetőbben leírni, bocsánat! A cikkben, és úgy tűnik a hsz-edben is, összemostok két külön etnikai csoportot eggyé a vallásuk alapján, pedig a vallásukon kívül semmi közük egymáshoz.
Az mindig jólesik, ha dícsérnek, csak épp nem derül ki a számomra, hogy hol követek el hibákat, így kértem is már, hogy azt is jelezzék az olvasók, hogy mi az, ami nem tetszik.
Igazad van!
Valószínűleg nem volt a legszerencsésebb cím a “Mestersorrend a klasszikus kínai
Harcművészetekben”.
Igazából a Si Gung, Si Fuh, stb. sorra utaltam vele. Ezt szoktuk mestersorrendnek, tanítványi sorrendnek, családi rendnek nevezni. Nem tudom, hogy máshol milyen néven illetik.
A régi iskolákban (főleg a Jia-Ga, vagyis a családi iskolákban) nem létezett fokozat, az elnevezések nem erről szóltak. A Si Fuh-nak annyiban volt jelölő szerepe, hogy Si Fuh az volt, aki birtokolta a stílust, s iskolája volt. Egyébként ez nem volt szentírás, inkább csak egy szokás (s kevéssé ismert, de nem csak a kung-fura volt jellemző. Mostanáig ez a rendszer élt délen a hagyományos szabó és fodrász iskolákban is... :-) )
Templomi rendszereknél is különbözött az elnevezések formája. Ott a régi időkben nem létezett a családi elnevezés, helyette volt a Lao Shi – öreg tanító, Da Ke –báty, idősebb testvér, stb., de ezt sem lehet általánosítani. Egyébként a Si Fuh-nak van egy másik kiejtési változata (természetesen más írásjeggyel írva), ami egyszerűen oktatót jelent (tehát nem az „én apámat”), amit használhattak megszólításnak idegenek is.
A Hui-okról.
A Han-ok között soha nem terjedt el a muzulmán vallás. Kínában a régi időkben ugyan éltek perzsák, arabok, zsidók is (leginkább távolsági kereskedők), de többségében nem telepedtek le Kína területén, s számottevően nagy kolóniát sem alkottak. Ellenben a mai Kína északnyugati részén, Fergana területén, Kasmirban voltak maradék Szaka kolóniák (is), szintén elsősorban kereskedelemre szakosodva. A szakák aztán a középkor folyamán beolvadtak a később érkező hóditók közé, így egy részük a 6. század után ujgur uralom alá került. Az Ujgurok nevét vitték rá aztán ezekre a különböző időben, különböző helyekről érkezett népekre.
(Xinjiang-Hui tartomány neve is magyar térképeken Hszincsiang-Ujgur, de ezt nem érvként mondom, csak jelzem.) Ennek a területnek a lakói a kereskedelem mellett betagozódtak az államigazgatásba is különböző korokban (a Yüan dinasztiának az írását is ők alakították ki), s jórészt elkínaiasodtak.
A szaka nyelvet szokták az iránival rokonítani, de ettől ők még nem perzsák.
Az Ujgurok ma a köztörök egy változatát beszélik, de ez sem török eredetet jelent.
Inkább nem folytatom, mert ez ennél hosszabb és bonyolultabb történet.
S egy kung-furól szóló cikkből azért nem szeretnék több száz oldalas történelmi értekezést csinálni...
Köszönjük a megosztást! Elolvastam már egy-két cikket belőle, és szeretném egy-két apró hibára felhívni a figyelmedet a kiadvánnyal kapcsolatban, ha nem okozok vele túl nagy gondot... :)
A Bajiquan cikkben észrevettem a következő szöveget:
"A Kínában élő Ujgurokat kínai nemzetiségnek tekintik. Nevük kínaiul
Hui. Mivel döntően muzulmán vallásúak, ezért a
Hui-t muzulmán vallású kínaiként is fordítják."
Nos, ez hibás. Az ujgurok és a hui-k nem egyazon etnikai csoport. Az ujgurok, egy török eredetű, tízmilliós népcsoport, akik nagyrészt Nyugat-Kínában élnek, Xinjiang-ban (Hszincsiang).
A hui-k ezzel szemben valójában han kínaiak, némi perzsa vagy közel-keleti őssel vegyítve. Nagyrészt muszlimok (eredetileg azok, de már nem mindenki gyakorolja), ők is kb tízmilliónyian vannak, de már szétszóródtak Kína területén. Azért nagyrészt Ningxia, Qinghai és Gansu tartományokban koncentrálódik a népességük. Henan tartományban is igen erőteljes a jelenlétük.
A Baji és a Pigua hui eredetű stílus, mint az összes többi, általatok felsorolt is, és semmi köze az ujgurokhoz.
A másik gondom a "mestersorrenddel" van. A déli rendszerekhez nem nagyon konyítok, de az északi rendszerekre jellemző családi kapcsolatban is találtam némi hibát.
A legfontosabb, hogy az általatok felvázolt lánc nem jelent semmiféle fokozatot! Így a "kezdők" megnevezése nem "tudi", sehol sem. Ez az ábra azt foglalja magában, hogy hogyan szólítják egymást (!) egy családon belül a gyakorlók. Családba csak akkor kerülhet valaki, ha elvégezte a baishi szertartást az oktatójával, vagyis leborult és elismerte mesterének, ahogyan a mester elismerte tanítványának.
Lehet valaki magasszintű kung-fu gyakorló úgy is, hogy soha nem végezte el a baishi-t, és lehet kezdő is, aki már igen.
Amíg a szertartás nem történt meg, addig az oktatót "laoshi" (tanár, tanító) megszólítással illetjük, a baishi után szólíthatjuk shifu-nak. A "sifum" másik tanítványát, aki idősebb nálam "shixiong"-nak, a fiatalabbat "shidi"-nek hívom. Shifu-m felesége "shimu". Shifu-m mestere shiye, vagy shigong (nagypapa). Shifu-m tanítványtársa "shishu" (nagybácsi).
Ez nagyjából így is van az ábrán. Viszont a "tudi" vagy "dizi", az nem a kezdőkre vonatkozik, hanem a shifu befogadott tanítványaira. Ezt már nem igazán használják megszólításként, hanem az állapot leírásaként.
Pl: "Ez a fiú, ennek és ennek a "tudi"-ja." - Így írják körül az embert. A 18. generációhoz tartozó Feng Zhiqiang mester, a 17. generációs Chen Fake "tudi"-ja volt."
Egy másik családból (másik iskolából) származó oktatót én soha nem szólítok shifu-nak. Csak laoshi-nek, és senkit sem hívnak úgy, hogy "Sifu Gipsz Jakab".
Még mindig nem értem, hogy miként lehet egy eloretartott spanyol lovassal allni? Az egy lovasság elleni, viszonylag nagy akadály, amit nem tartottak, kivéve, ha Toldi Miklósnak hívták a pasit. ;-)
Arra, amit te is mar mas temak kapcsan tobbszor elmondtal: harcteren nem a "my kungfu is better than your kungfu", egyeni kepessegek meg a virtus az, ami legtobbszor el szokta donteni a dolgokat. Azert is irtam eloszor a gorog nehezgyalogsagot peldanak aztan meg a kozepkoriakat: a csapatban mozgas, kordinalt tamadas, meg nem futamodas, tobb csapattest egyuttmozgasa, a kulonbozo fegyvernemek jol szervezett hasznalata stb az, ami amin el szoktak a dolgok dolni. egy nehezgyalogsag azon all vagy bukik, hogy X darab emberben van-e eleg puca ahhoz, hogy ne fusson el, mikor egy nehezlovas roham megindul felejuk ill hogy tudjon egyutt masirozni, amikor masirozni kell. Egy itt tobbszor kitargyalt lovasijjaszok sikere is azon mulik, hogy X darab lovas eleg mozgekony-e, es ott tamad-e, ahol gyenge az ellenfel. Ezen belul az egyennek a dolga altalaban nem az, hogy fel kezzel le tudja tepni egy medve fejet, vagy hogy o legyen a varvegek legjobb vivoja.
Persze letezik egyeni hosiesseg meg minden, de Nagy Sandortol Napoleonig, Dzsingisz-kantol Sztalinig a haborut nem a virtus meg hasonlok szoktak eldonteni. Es ez nem 50 meg 100 eves talalmany; a nagy haborukat mindig is tomegek vivtak. Ha virtust akarsz modern haborukban talalni, szerintem barhol, ahol gerillaharc, varosi harc van, vagy kis intenzitasu adok-kapok megkovult front menten, fogsz talalni. Gaza, DMG, Afganisztan stb.
Ezt nem tudom értelmezni: "... es nem arra, hogy eloretartott spanyol lovassal allsz mig meg nem halsz". Pontosan mire gondoltál?
Egy apró megjegyzés a virtuskodásról (itt nem a könnyelmű hősködés értelemben szeretném használni, inkább a vakmerő, ügyes harci tettekre): még sokáig megmaradt, pár példa: valamelyik Marbot 1807 körül Spanyolországban, az I. világháború repülősei, még esetleg a híres prohorovkai tankcsatában is volt, amikor a "közelharc" során a T-34-k ügyesen kerülgették a német Tigriseket, és oldalról kilőtték a műszakilag jobb német páncélosokat.
Félreérthetően fogalmaztam. Tömeghadsereg alatt azt értettem, amikor már nem ember-ember elleni küzdelem dominált. Úgy helyesebb, hogy "modern tömeghadsereg"
Tomeghadseregek... Gondolom Nagy Sandor phalanxaibol is kirohant egy-egy urge kemenykedni... nem, a haboruk jo reszet mindig is tomeghadseregekkel vivtak. Aztan meg van az Iliasz, meg Dugovics Titusz meg Enemy at the Gates, a "hosies haboru" romantikaja meg a virtus, ami hol igaz, hol nem, de utolag mindig illik ra emlekezni, mert hosiesseg meg hagyomany inkabb erre epul, es nem arra, hogy eloretartott spanyol lovassal allsz mig meg nem halsz. Pedig a tobbseg az utobbit szokta csinalni a harcteren.
Nem hiszem, hogy ez a virtus a tomeghaborukkal tunt el, hanem inkabb a lofegyverek elterjedesevel. De ha jobban belegondolsz a vilaghaboru pilota vagy harckocsizo aszai is pont ezt a szemlelet orzik meg, csak atvarrva modern fegyverzetre. Nyilvan egy tuzernel ez parbaj mar mar nehezebben kivitelezheto.
Ez egy nagyon régi szokás, mondhatni őskori. Kihívni a másik fél bajnokát egyfajta istenítélet. Olvassátok csak el a Iliászt pl, vagy a Gilgames-eposzt.
Vagy a török hódoltság végvári történeteit a bajvívásokról. Szóval ez a szokás egyidős a háborúval, és csak a tömeghadseregek korában kezdett el kiveszni.
