antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szép napot kívánok Mindenkinek Diána, Metód napján!:-)
Tegnap Zsófia, Robin és Lambert, tegnapelőtt Edit és Ciprián, csütörtökön pedig Enikő és Melitta napja volt!:-)
Pénteken eldőlt: október végéig dolgozom, utána a boldog nyugdíjasok táborát gazdagítom. Most még furcsa, hisz 18 éves korom óta - 45 éve - szinte folyamatosan dolgoztam...
Volt idő, mikor úgy éreztem, mennem kell, de most már tudom, bármerre indultam el, Te vártál rám minden rögös úton.
Volt idő, mikor átvert a látvány, hamisak voltak a távoli fények, én azt hittem, az a mennyország, de a lángok lent a pokolban égtek.
Mikor elmerültem a hazug álmokban, megmentetted olcsó életem, mint egy angyal leszálltál hozzám, azt mondtad, ez lesz a végzetem.
Te csak szállj előttem, és vigyázz rám, én csak ember vagyok, néha vétkezek, a szakadék előtt még fogd meg a kezem, adj új irányt, ha jönnek a jéghegyek!
Én úgy éltem, hogy ne higgy bennem, szégyen, de adtam rá száz okot, a hamvadó parazsat felszítom, a veszélyt a szívemben hordozom.
Te csak szállj előttem, és vigyázz rám, én csak ember vagyok, néha vétkezek, a szakadék előtt majd kiálts rám, adj új irányt, ha jönnek a jéghegyek!
Vagy társ voltál egy örök tévedésre? Fáradt vagyok már... És, jaj, mi "igaz"?! A valóság egy darabig az... Tévedés? Szivem legszebb tévedése! Ha véletlen, bár ma is igézne! Ha látomás, tüntödben is vigasz! Akármi, minden veled sugaras: kettõ kellett hozzá, a szivem és te. Rád vágyik vissza minden örömöm. A legnagyobbat neked köszönöm, s hogy nem még többet, csak az én bünöm. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. Alkalom, hogy sose felejtselek.
Ha végképp elvisz a hallgatás, s ajkaim belebotlanak a szóba, tekintetemmel se keresem a jövőt, és minden elmúlik, ami visszahívna, csak te leszel még örökké beváltatlanul - ősz hajjal, nekem mégis fényesen, összetört mosollyal, mégis ragyogón: állsz a fejem fölött, megértve, nem vitázva, s arra gondolsz akkor is, ha már a múlt nem vigasztal, hogy szép volt, igen, mégis szép.
Halk áramlásban nyugalom lakik. Kibontja ujjaim - tenyerem szirmait, s míg arcodat puhán átlengi valami virág - átveszi kezem minden hangulatát.
Az eddig tapintott dolgok most bőröm alatt égnek, az eddig simogatott arcok most arcodhoz érnek, s mert eddig embert is bántott már e kéz, - most arcodhoz ér, s önmagába néz.
Ha már a szavak bennünk néha elégnek, nagyon kell érezd,
Arany színekben játszó szén szavak, Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok, boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok, zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,
Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, Kormos Vas bongna, izzana a rács, mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,
s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz- J. A. szájából érdes volt az élet, Petri szájából szép volt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal, de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek.
Úgy vagy egész nap, mint a fa a szélben. Hajlasz vele, de nem mozdulsz el mégsem. Egyet akarsz, de nem tudod, hogy az mi. Addig várnod kell, egy helyben maradni.
Közben hagyni, hogy sodorjon az áram. Táncoltasson, de ne vigyen magával. Szabadítson meg, de még ne a testtől, csak a csillámló, sok feleslegestől.
Utólag érted majd meg, hogy mi lesz itt − a fényben minden szerkezet kitetszik. Ez a tanulság. Sokallod, kevesled: úgy vagy egész, ha részeid levedled.
Ma ünnepli 46. születésnapját Térey János, író, költő, műfordító.
Térey János
Őszi hadjárat. Átiratok*
A szép szülőföld
1
A szép szülőföld hó alatt szuszog.
Kóbor szerelvények kúsznak dombjairól lefelé
Felhőtlen, ünnepi főutcákra. Ahonnét nincs tovább.
A szép szülőföld Isten háta mögötti menhely.
A szépséges szülőföld
Egy teljes héten át volt tűzvörös,
Majd koromtól fekete, végül hamutól szürke.
Ezekben az órákban egészségesen szuszog,
És jóllehet, vesztét érzi újra,
Pökhendin él, ránézni is rossz.
2
A képtár folyosóin barangol a hadnagy.
Várandós asszony a délelőtti korzón,
Olaj és vászon, 204 x 126, 5 cm.
(Miatta fogja valaki e vénséges vidéket
A jövőben szép szülőföldnek nevezni.
Az asszony búcsújának színhelye
Az erdei körönd lesz, a szemlélődő hadnagy
Máshol végzi, máshogyan.)
„A szép föld: a vendégkirályok és a jászol.
A szép szülőföld a móló kövére láncol.”
*Verseimet gyűjtöm össze. Nem valamennyit, ilyen kegyes egykori magamhoz és ilyen kegyetlen jelenlegi olvasómhoz hogyan is volnék? De csaknem az összeset, amelyik valaha saját kötetben szerepelt. Némelyik vers természetesen végleg fönnakadt a rostán. Sok költemény elgondolkoztatott. Kidobjam-e őket a kosárból? Utólag is kedvelem anyagukat, de nem szeretem korabeli kidolgozásuk módját. Szövegükre tehát úgy tekintettem, mint nyersanyagra a vágóasztalon. Ezekből az alapos átdolgozással megmenekült versekből válogattam össze egy csokorra valót. Eredetijük 1988 és 1998 között született Debrecenben és Budapesten.
Szép napot kívánok Mindenkinek Szeréna, Roxána napján!:-)
Tegnap Kornél és Móric, tegnapelőtt Mária, Irma és Ibolya, vasárnap Teodóra és Jácint, szombaton Nikolett és Hunor, pénteken Ádám és Pető, csütörtökön Mária és Adrienn, múlt hét szerdán Regina és Dusán, kedden Zakariás, Csanád és Beáta, hétfőn Viktor és Lőrinc, vasárnap Rozália és Mór, szombaton Hilda és Csobán, pénteken Rebeka és Dorina, csütörtökön Egyed és Egon, két hete szerdán Erika és Bella, kedden Rózsa, Félix és Rozalinda, hétfőn Beatrix és Erna, vasárnap pedig Ágoston és Mózes napja volt!:-)
Remélem, ezután kicsit gyakrabban tudok jönni, de látom, hogy a Verselde nem maradt zárva a távollétemben sem! Köszönöm Nektek!:-)
Miért fájnak a létnek az elveszett álmok? Kiért harcol a szív a vágyak előtt? Miért várod fagyottan a kései lángot, hisz elhagytad régen e harci mezőt.
És érzed, amint lelked is kihűlőben vár, - a hazug ölelés nehéz viselet - fáradtan hajlik a télbe az ősz szele már, ugyan ki tudja, lesz-e még kikelet.
Vajon lesz-e még jövő, élet, és ifjúság? Vajon izzik-e bennük láng-szeretet? Vagy a vad tél jege hatja a lelkeket át, keményre hűtve szerető szíveket.
Ma is fájnak a szívnek az elveszett álmok, ma is harcol a lét, mint tegnapelőtt; már éleszti magában a megkésett lángot, sohasem hajlik meg a kardok előtt.
Csak egy lépés választ el minket. Nem tudom, e hiányzó lépés az enyém vagy a tied. Te állsz az egyik partján, én a túlsón, és közöttünk folyik az éj. Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, és hogy maradjunk annyira távol, csak egy lépés választ el minket, s a hiányzó lépésen át folyton folyik köztünk az éj.
/P.Tóth Irén fordítása/
Kedves Hableány, minden verset kedvelő embert szeretettel várunk!
Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét — Anyámnak fáj a feje, nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? Anyám az ijedtségtõl dadog és bereked. Sötét kendõjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetõzze.
Anyám utakon lépdel s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, Anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a semmi, Anyám fekete rózsa nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi — Bejön egy madár érte s csõrében elviszi.
Miért hagytuk Uram - kérlek, mondd meg nekem -, Hogy az ember, embernek farkasa legyen. Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge, Megalázva, emberségben meggyötörve. Hogyan viseljük el most e gyalázatot: A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot. Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe, Melynek képe igaz, és nem holmi görbe.
Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen, Hogy ne torzuljon a valóság és jellem. Hogy éhezők ne keljenek ismét útra, Gyermekeink gyomra ne korogjon újra. Mondd hát Uram, Te még mindig hiszel bennünk? Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk? S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte, Ha megalkuvásunk az élelem bére?
Mondd Uram, lehetünk ettől még emberek - Kikben a hit apró szikrája szendereg -, Ha nézzük véreink végső szenvedését, Hogy étekért adja gyermekünk a vérét, Télvíz idején megfagynak a szegények, És szeretet helyett vak gyűlölet ébred? Uram Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -, Hogy ember az embernek farkasa legyen.
Előttem lépked feltűnő magabiztossággal, Hófehér arca eltakarva éjsötét csuklyával. Karcsú testét mélabús, fekete öltözék fedi, Helyét az élet nevezetű játékban nem leli.
Folytonosan lázad önmaga és a világ ellen, Komor egy jelenség, ránézni sincs kedvem. De pillantásomat vonzza különleges lénye, Szikrázóan ragyog könnytől csillogó fénye.
Nap mint nap szomorkásan játssza szerepét, Meg szeretné állítani a világ forgó kerekét, Hogy kiszállhasson, megpihenhessen kicsit, S megtudhassa: kinek is számított egy picit.
Egy komor kinézetű, talpig feketében levő, csuklyát viselő gyönyörű teremtés ihlette vers
Kevés az öröm, mint a kenyér a Földön, de ha te jössz, nekem is törsz belőle, ha erre jössz, azt mondod csak: egyél - és boldog szemem arany Napban mosakszik, és éhes szám a szavakat feledve ízeddel lesz teli, és falja, falja az örömöt, mely egyre kevesebb. mint a kenyér a Földön.
Nem tudom, hogy szabad- e ide megjegyzést írni , ha nem , akkor töröljétek...
Örülök, hogy látom magyarra fordítva a nagy román költő , filozófus eme versét ,melynek minden sora igaz és elgondolkoztató . Vesztébe rohan a világ ..
Napjaink történelmi paradoxona, hogy nagyobb épületeink vannak, de kisebb lelkünk; szélesebb autósztrádáink, de keskenyebb agyunk. Többet költünk, mégis kevesebb, amink van; többet vásárolunk, de kevésbé örülünk. Nagyobb házaink vannak, családunk mégis kisebb, több a kellékünk, és kevesebb az időnk; több állásunk van, de kevesebb eszünk, több ismerősünk, kevesebb ítélőképességünk; több szakértőnk, több problémánk, több orvoslás, kevesebb egészség. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, meggondolatlanul kőltekezünk, keveset nevetünk, túl gyorsan hajtunk, túlontúl felideskedünk, túl későn fekszünk, túl fáradtan ébredünk, keveset olvasunk, sokat tévézünk és keveset imádkozunk. Megsokszoroztuk gazdagságunkat, elvesztettük értékeinket. Sokat beszélünk, ritkán szeretünk és gyakran gyűlölünk. Megtanultunk létezni, de nem tudunk élni. Éveket adtunk az életnek, de nem életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig meg vissza, de nehezünkre esik átmenni az úton, vagy megismerkedni egy szomszéddal. Meghódítottuk a Világűrt, de nem a bennsőt. Nagyobb dolgokat vittünk véghez, de nem jobbakat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de nem az előítéleteinket. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Többet tervezünk, kevesebbet alkotunk. Több számítógépet gyártunk, hogy több információt tároljon, hogy annyi másolatot készítsen, mint eddig soha, de egyre kevesebbet komunikálunk. Ez a fast-food-ok, és a lassú emésztések ideje; nagy emberek, és kicsinyes természeteké; gyors profitok és felületes kapcsolatoké. Mostanában két jövedelmünk van, de több válóperünk, szebb házunk, de szétrombolt otthonunk. Ez az idő a gyors kirándulásoké, az egyszer használatos pelenkáké, lyukas garasos moralitásé, egy éjszakás kalandoké, túlsúlyos testeké, és bármilyen állapotot előidéző bogyóké, boldogságtól a nyugalomig és a halálig. Ezek olyan idők, mikor túl sok a kirakat, de belül semmi. Olyan idők, mikor a technológia elviheti neked ezt a levelet, és mikor eldöntheted hogy megosztod-e ezt az álláspontot, vagy kitörlöd ezeket a sorokat. Ne feledj több időt tölteni szeretteiddel, mert nem lesznek melletetted örökké. Ne feledj egy jó szót szólni a gyerekhez, aki tisztel, mert nem sokára nagyra nő és elmegy mellőled. Ne feledd el megölelni a melletted lévőt, mert ez az egyetlen kincs amit szívből adhatsz, és nem kerül semmibe. Ne feledd azt mondani "Szeretlek" szerelmednek, és azoknak az embereknek akiket szeretsz, de főként szívből mondani. Egy csók és egy ölelés enyhíti a fájdalmat, ha őszinte. Ne feledd kézen fogni szeretteidet, és megbecsülni a pillanatot, mert egy napon már nem lesznek melletted. Legyen időd szeretni, legyen időd beszélni, szánj időt arra, hogy megoszd másokkal értékes gondolataid.
Sohase tudtam elválasztani a formát a tartalomtól, mint egyesek - a vers dualistái - kik külön testről és külön lélekről beszélnek. Ha hitet kellene tennem, a vers monistájának vallanám magam, aki mindenekelőtt a formában - a mély, alkotó, lélekkel teljes formában - hisz, s csak a gyengébbek kedvéért tenném hozzá, hogy a vers testét alkotó betűk, szótagok és rímek összehatása csakugyan oly finom és tovább nem boncolható valamit hoz létre, melyet «tartalom»-nak keresztelhetünk el, amint egyes ábrándos bölcselők az agyunk és a szívünk működését előszeretettel «lélek»-nek nevezik. De nincs jó forma és rossz tartalom s nincs beteg tartalom és egészséges forma együtt. Múlt este szinte élményszerűen világlott föl előttem ez, mikor egy orosz fogoly tiszt - értelmes és nagyon művelt ember - könnyezve mondta el nekem Lermontov egyik pár szakos világhíres versét oroszul, aztán, mert oroszul nem tudok, tolmácsolta a verset szóról-szóra franciául is, németül is, de a fordításokon, az ő két fordításán, valamint azokon az átköltéseken keresztül, melyeket eddig ismerek, ma se tudok még csak megközelítő fogalmat is alkotni arról, vajon mit jelenthet ez a vers sok-sok millió orosznak, kik egyformán könnyeznek hallatára, mikor nekem az egymás mellé rakódó fogalmak merő szokványosságok. Okom van föltenni, hogy mégis a betűk által keltett zene ríkat és nem az értelem, a szavak hangjegyértéke, mely minden nyelvben más és más, a költészet igazi alkímiája. Szerves és titokzatos jelenség a vers, mint az élet, az ütem pedig akár a szív főere. Ha vizsgálnom kell egyet, nem is a kuruzslók általánosságait szedegetem elő, de a vers ütőerén pihentetem meg a kezem.
Jászai Horváth Elemér verseinek formája pontos, régies. Nyoma sincs rajta az új irodalom regényes vagy szeszélyes könnyedségének, vagy a szabad verselésnek, mely a duzzadó belső tartalom parancsára szétveti a korlátokat és gáttalanul hömpölyög előre. Ő, mint nagyon kevesen a mai nemzedékből a régi, klasszikus verselés híve, aggályos tisztelője a hagyománynak, úgy, hogy verseinek mértékét az ujjainak percein is leolvashatjuk, a rímeinek a csengését pedig nemcsak a fülünkkel, de a szemünkkel is érzékelhetjük. Mint formaművész feltűnik a különállásával, melyet öntudatosnak érzek. Tartózkodása nincs minden báj nélkül, a merevségében pedig erő lakozik. Meg kell állapítanom, hogy költői nyelvének sajátos íze van. Nálunk a költői nyelvet a fellengős és üres szólamok egészséges visszahatásaképpen addig nyesegették, gyomlálgatták, míg az élőbeszéd természetességét, a folyó próza gördülékenységét kapta meg. A tisztító munka helyes és üdvös volt, de néha túlzásba ment. Akadnak ma költők, kik világért se írnának le egy félmúltat vagy egyes szókat, melyek jellegzetesen csak versek szavai. Ez alapjában nyelvünknek öntudatos szegényítése. Örömmel látom, hogy Jászai Horváth Elemér bátran és jól él a félmúlttal is s azokkal a szókkal is, melyekre céloztam. Nyilvánvaló, hogy a vers nyelve mégis más, mint a prózáé, másnak is kell lennie. Innen magyarázom azt is, hogy e könyv írója szelíd, szenvedélytelen egyéniségével, alig új tárgykörével kedves érdeklődést tud bennem gerjeszteni, lapról-lapra tovább csalogatni, tisztán a nyelvi bája által. Mert egyáltalán nem közlékeny. Középkori szonetteket ír a keresztes lovagokról, a zsoldos katonáról, a kolostorról, kis ötvösmunkákat tesz elénk, gondosan csiszoltan és tömörré kalapálva. Egyéb verseiben is inkább elrejtőzik, mint megmutatkozik. A klasszicizmus szemérmessége van benne, fél a telibb színtől és a telibb szótól. Egyik legsikerültebb darabja Ovidiusnak, a szellemes szenvedőnek átköltése. Nem hazudik melegséget, ahol nem érez, de mikor néha felolvad, megindító és nemes. «Az, csak az látja, ki elhagyottan, Reményvesztetten, hitefogyottan, Ül őszi csendben, egyedül, némán, Semmibe sóhajt, Bor mellett búsong egy vén poémán. Fejét lehajtja s élni sem óhajt...» Ilyenek a közvetlenebb hangjai. Ismeri a tehetsége méreteit. Szeplőtlenül ír magyarul. Egyre gazdagítja formakincsét. Annak, amit ki akar fejezni, föltétlenül ura. Szerény, jóhiszemű és öntudatos. Rokonszenves költő.
Tíz felé nem futhatok, tíz halált nem halhatok, hát kivárom azt az egyet, amelytől leroskadok. Országlásom a télben, hópehely-királyság csak, száz felé indulásom: egyetlen indulás csak.
