Keresés

Szekszárdi Molnár István, *Szekszárd, 1910. jan. 7., †Bp., 1982. nov. ?: költő, író

EGY PILLANAT…

Türkizkék volt az égbolt,

ragyogtak a csodás csillagok,

s a lázas-sápadt sárga hold

azt hitte, hogy boldog vagyok.

Beteg zöldszíne volt a fának,

csak a tejút ragyogott puhán,

szívemben égtek a részeg vágyak

s én hintáztam az álmok vánkosán.

Füstszínű horizontok szürkültek messze

s én néztem, mint a többi emberek

s a multamat úgy raktam össze,

mint kártyavárakat az apró kisgyerek…

Száz év zsidó magyar költői [281.]

Somlyó Zoltán; 1900-ig Schwartz, *Alsódomború, 1882. jún. 22., †Bp., 1937. jan. 7.: költő, műfordító

KÜLVÁROS 1926

Bólong az esti ború. Köd. Hét már az óra.

Külvárosi ucca. A sár rongyos cipőkre tapad,

itt-ott pislog a gáz börtönszagú ócska világa –

s egy-egy szégyenkező és avíttas boltkirakat.

Gyér itt a járókelő. Az is fázva, sietve cammog;

térdig fölcsap reá a sűrű folyadék, a lucsok.

Csöndben, mikéntha nem is vón élő görnyedt alakja,

veti-hányja magába: be fogynak a sovány garasok...

Amodébb gazdátlan kutya reszket, farka behúzva;

áll, falatot szimatolva, vagy a sintér kocsiját.

Érzi ma már, hogy a csontot nem dobják akármilyen ebnek –

ember is megbecsüli mai nap az ilyen vacsorát.

Kocsma is van, lapulón, feketén, ott a sarkon,

amolyan spelunka, lebuj, nem mulatásra való.

Rongyos kabátú leány borzasan lép ki az ajtón,

mögötte a rendőr vigyáz, s biztatja rekedten: aló!...

Kétsort szomorú és törpe dőltfalu házak,

mögöttük a béna robot hortyogja időtlen dalát...

Ki tudja, talán egy hirhedt betörő rejtezik itten,

vagy tán a lángeszű vátesz, ki jő és megmenti korát...

Szülőföldem, (1926) [160.]

Kéri Jolán, *?, 1930. jan. 6.: költő

ESTE

Lassan lengve át a tájon,

Szellő suhan a vén fákon,

Halkan susog.

Minden levél kicsit zizzen,

Egymást érve libben-lebben,

Amint mozog.

Enyhe szellő szelíd hangja,

A lelkemet megragadja,

Ahogy zenél.

Hallgat minden: enyhe szellő,

Tovaszálló futó felhő,

Mégis beszél.

Mindenségnek örök Ura!

Áld, s dicsér e harmónia

Minden helyen.

Csak az ember tud lázadni.

Imádásban elfáradni.

Segíts nekem!

Az összhangot meg ne bontsam,

Életemet el ne rontsam,

S dicsérjelek!

Feladatomat megleljem,

Visszhangozzék szavad bennem;

Tiéd legyek!

Evangéliumi

morzsák [59.]

Bisztray Gyula; bisztrai, *Fogaras, 1903. jan. 18., †Bp., 1978. jan. 6.: irodalomtörténész, kritikus

ERDÉLY

Dicsérjen ím, ez áhitatos ének,

ahogy az ifju szép szüzet dicsér,

vagy úgy, ahogy ünnepi szentmisén

Urat dicsérnek fehérhaju vének.

Én nem ismerek messzi földeket,

de láttam néhány tündérvölgyedet,

melynek mása csak mesében akad.

S nem jártam még be székely falvakat

– bár úgy akartam őket mind bejárni –

– de hiszem: hogy a Tejut Csaba útja,

hogy a székelyek Csaba unokái

s hogy Isten minden bánatunkat tudja.

Mert székely vérbe vagyok én is oltva!

S úgy gondolok vissza a széles Oltra,

mintha dajkám volna… Habja fürdetett,

nótát a szivembe hangja ültetett…

S ha nem is láttam még a Hargitát,

– jártam viharverte hegytetőket:

Negojt s a Retyezátot és kitárt

két karommal köszöntöttem őket.

A távolban – néha összebújva –

felidézzük képedet megujra,

elemlegetjük a nagy családot

s mindannyiunk szeme könnybe lábad.

Édesebb testvér az erdélyi testvérem,

ünnepemet üli, bánatomat bánja,

hitemet hiszi s együtt vallja vélem:

– Kincses Kolozsvárnak nincs sehol párja!

… Elszakadtam tőled messze. Nem te vertél

el magadtól, mindig édesanyám voltál.

És most úgy ejtem ki, mintha ősi oltár

előtt imádkoznám a nevedet: Erdély!

Az élet ritmusa [16.]

Veres Péter, *Balmazújváros, 1897. jan. 6., †Bp., 1970. ápr. 16.: író, politikus

HA NEM LEHETTÉL SZÁLFA

Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom,

ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,

vagy legyél csak gyom.

Nézd a tarackot,

nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz,

hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant.

Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,

pedig azalatt, ott lenn a mélyben ágakat ereszt,

acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a

zörgő kavicsot;

a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt,

szorgosan furkál, terjed, telepít,

s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,

ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét

felmutatja a nyárnak.

Vagy nézd a perjét,

hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a

kegyetlen borona,

ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt

új szálakat eresztenek,

lekötnek, tanyát vernek,

s holnap a gazda szemébe nevetnek.

Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom,

ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy

legyél csak gyom.

Nézd csak a tippant,

a szikes puszták apró bokrait.

Nyár végén kiégnek

s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb.

Tavasszal mégis kibújnak,

s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan

lengetik a sovány

pusztai szelek.

Vagy nézd a sziksalátát,

a lekaszált ájult füvek közül kiugrik hirtelen,

s ehetetlen kórójának örök lila virágával

fenn tarja az életet a halott mezők felett

Nézd a töviseket is:

a gyengén szúrót, a cigánymogyorót,

a gerlicetövist és az ördögszekeret.

Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló

királydinnyét.

Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,

hiába röpködnek bennük írott parancsok,

nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek

– és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.

Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,

ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,

vagy legyél csak gyom.

S hogyha nem élhetsz magadnak,

virágod legyen mérges, mint a kutyatej,

ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,

legyenek görbék, mint a galagonya,

gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,

vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –

csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.

Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,

ha nem lehetsz már benne szálfa,

legyél hát cserje, vagy legyél

csak gyom.

Fazekas Mihály, *Debrecen, 1766. jan. 6. [keresztelés], †Debrecen, 1828. febr. 23.: költő

SZÍVEM, ESZEM

Ama diós tanyából

Egy kis vidor leányka

A vízre volt, s edénnye

A kútba visszacuppant.

Odapattanék, kikaptam, –

Ajakának és szemének

Rezgési megköszönték.

Azon elandalodván,

A hamis kicsente szívem.

Hogy szívemet kiváltsam,

Bokréta-szedni mentem:

De az ő badár szemétől

Nem leltem egy virágot.

Epret-keresni mentem:

De szája bíborától

Eperre sem találék.

Szívem tehát csak ott van, –

Add szép szemed, te kislyány,

S mogyorónyi szádat érte.

Inkább kipótolásba –

Eszem is tiéd maradjon!

Virágom, virágom [43.]

Veress Gerzson, *Sepsiszentgyörgy, 1956. jan. 5., † Sepsiszentgyörgy, 1998. máj. 20.: költő

RÓZSALÁNG

Szívére lombosodott mennyi vacogás;

anyám az éjjel összetört.

Ami a halálnak maradt belőle,

tenyerébe itta a föld.

Haját majd fürtös zúzmarának

kiizzadják a reggelek;

beteg, krizantémos szavának

furulyáján szóló szelek

zenével fátyolozzák arcán

a gyűrött idő medreit,

utánam intő ujja-rojtját

tépett távolba lengetik.

Anyám üzen az éjszakából,

amely szívében összetört,

harangokat kongat a mélyben,

sírják a széteső időt,

fölfakad, átvérzik az égen

és lobog hómező gyanánt,

ajkáról pillézik az ének,

anyám! kihamvadt rózsaláng!

Egyetlen verseink [261.]

Bécs Ernő, *Nagykanizsa, 1929. jan. 5., †Bp., 1985. jan. 9.: tanár, költő

PUSZTAI KÉPEK

A csillámos nap átküllőzött már a pusztán.

Utolsó sugarát cirógatja a nyárfa.

Későnjáró gólyamadár repül

a békazenés nádnak.

Éjszaka lesz:

lidércek táncolnak, bokrok megindulnak

és osonnak békabajszú árnyak.

Horizonton jár a hold,

s mint a gáton cammogó szarvasbogarak,

zenitje felé álmosan halad.

A csalitban hosszúfarkú róka lépked,

szimatol ólat, libát, csirkefészket.

Az útszéli szent is elaludt,

nem is kell, hogy vigyázza a falut;

mert álmában a vályogház eresze alatt,

búzaerdőt álmodik a paraszt

s nem került éhesen ágyba a gyermek.

A tó színén úszkáló szél már csillagokba botlik,

s a baglyok tanácsa az öreg toronyban

vallatja a harangokat.

Mint hajó a tengeren, csillagokba nyúló árboc alatt,

éjszaka vízén a világ imígy ballag.

S mire a vizek hűvösre hűlnek,

s az utak porát megköti a harmat;

az erdők homályából a rétekre lép halkan,

égi mezőkre indul a hajnal.

Tiszatáj [50-51.]

Horváth István, *Magyarózd, 1909. okt. 9., †Kolozsvár, 1977. jan. 5.: író, költő

TÖRETLEN HÓBAN

Szikrás hullámot vertek a dombok.

Sehol törött-folt, sehol egy nyomdok,

Csupa fehérség, csendverem-mélyek,

Melyben meséket terem a lélek.

Kitárt egekkel fénylett a béke.

Szállt a képzelet magasba, mélybe.

Olykor elámult, s úgy lengett szárnya,

Mintha létünkön túljutva szállna.

A nap csillagport hintett a hóra.

Szikrák táncoltak fénytüskét szórva,

S hol a hómezőt szél szárnya pallta,

Kékszínt vetett a fúvások martja.

Dombok mozdultak futtán a fénynek.

Véltem, aluvó óriás lények,

Kik a hó alatt tavaszra várnak,

S mesét álmodnak, áldást a nyárnak.

Fehér, vakító, csillogó tenger.

S rajta magam csak, szürkeszín ember.

Elöl sivítva siklott a szánom.

Csendben nótaszó csendült a számon.

Ködöt lihegett ökreim orra.

Szürke árnyékuk ráfolyt a hóra.

Szarvuk fénybe fúrt, s zúzmaraszálból

Rezgett fejükön zizegő fátyol.

Egyik híd alól nyúl pattant, rebbent,

Két nagy tapsija előrelibbent.

Csapóm csengése vesszőzte, űzte.

Futott, s nyomát a szűz hóra fűzte.

Ajkam néma volt, nem nyílott szóra,

De az ostorral írtam a hóra

Cifra, százféle bűbájos jelet,

Bűvöltem vele nyárrá a telet.

Tornyot raktam, 1942 [40-41.]

Jeszenszky Danó; írói nevén Temérdek, *Losonc, 1824. jan. 5., †Bp., 1906. okt. 27.: költő

BORONGÁS

Életünk kertjében őszi rózsa nyit,

Elszállt már az illat, a tavaszi kéj.

Fehér dér borítja fáink lombjait,

Rövidül a nappal s mind hosszabb az éj.

Énekes fülmilénk’ régen hallgat már,

Füttyemre kacagó rigóm sem felel.

Csak a bús holló szól, felkiáltva: Kár

S valahol egy szegény hattyu énekel!

De mért e borongás? Nyájas még az ég,

S ha láthatsz kék eget, ne nézd a borut.

Virágunk őszi bár, de virág az még,

Édesem! nosza fonj még egy koszorut.

Átéltük a tavaszt, át a hő nyarat,

Tavaszszal virultunk és virult a kert;

A nyár is hintett ránk meleg sugarat,

S szerelmünk vigasztalt, balsorsunk ha vert

És egygyé lettünk, mint két ajkon a dal,

Mint két ág, melyet egy tőbe oltanak.

Oh! hogy az élet is, mint az ág kihal,

S a fürtök mint a lomb, úgy lehullanak.

Az élet oly vonzó, oly szép a világ,

S ki tudja, hová visz a nagy vándorút?

Ki tudja, van-e ott szeretet s virág?

Édesem! nosza fonj még egy koszorut.

Spetykó Gáspár, *Gyöngyös, 1816. jan. 5., †Gyöngyös, 1865. okt. 17.: költő, jogász

SZÓL A KAKUKK A SÁRHEGYEN

Szól a kakukk a Sárhegyen,

Kis lyány a szőlőbe megyen,

Nehéz a hátán a putton,

Mégis úgy siet az úton.

A Sárhegyen a dűlőbe

Legény kapál a szőlőbe,

Delet int a város tornya,

S már kapálva két csatorna.

Szőlőbe ér a kis leány,

Ugyan mit hozott a hátán?

Levest, tepertős haluskát,

S a kulacsba jó borocskát.

A fazékból fakanállal

Cseresznyefa alatt tálal, –

Szemközt ülve, a legénnyel

Maga is együtt ebédel.

Étel után a hívesen

Szunnyad a legény édesen,

De addig a cseresznyefán

Piros kókát csinál a lyány.

S ahogy álmábúl felébred,

Odadja azt a legénynek;

A legény ád érte csókot

S tovább folytatja a dógot.

Hej piros cseresznye kóka,

Kapás legény tüzes csókja!

Szól a kakukk a Sárhegyen:

A kis leány férjhez megyen!

A Mátra gyöngye [179.]

Mandics György, *Temesvár, 1943. jan. 4.: író, költő, esszéíró

TÉRMETSZET

Kihúzok egy fiókot, belenyúlok, és tapogatózással keresek egy ollót. Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,

pontosan így, pontosan itt már megtörtént velem. Nem tudom, mikor. Valamikor.    Mérei F. – V. Binét A.

Keresgélek önmagamban

mint folyófenéken –

Visszafojtott lélegzettel

merülök le mélyen –

Mintha itt már jártam volna

nem-tudom koromban –

Szétosztódom kontinensnek

sűrűsödöm pontba –

Hallgatózom – buborék száll

Nincs kiterjedésem –

Elvágtam a köldökzsinórt

Úszom a nincs-térben –

Érzik nyelvemen az idő-

erek vérsavója –

és elúszik lapáttalan

Ozirisz hajója –

Mint a raszterkép pontokból áll

össze ami szétment –

mégis dagad egyre jobban

nő emlékezésem –

Mint akin az elmebaj

vett tartós hatalmat

látom lüktetéseit

a csillag-anyagnak –

a Lét minden Ciklusát s a

Világkezdő Káoszt –

az Aranyfejű sáskát s az

árt mely fulladást hoz

a Nap végső perceit míg

kollapszusban robban

és az élet szertefutó

magvát érc-tokokban –

És tátogott és verdesett

mint fürjfiók kezemben

e Jelenési látomás

egyre sebesebben

míg megláttam azt az apró

vérrögöt alattam

mely úgy ötven év felé majd

megszorul agyamban –

és rám szökött a félelem

mely erre várt lesben

és széthullt az emlék-köd és

újra testre leltem –

Feküdtem az ágyamon sár-

hideg verítékben

tapintottam hallottam és

megdöbbenve néztem

hogyan indul el az idő

megy anizotrópon:

múltirányban fehéredő

kis hajszálrugókon – –

A megmérő idő [320-321.]

László Ibolya, *Bp., 1929. okt. 28., †Szekszárd, 2007. jan. 4.: újságíró, író, költő

VÁROSSZÉLI ALKONY

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

Köznapi lobogás [10-11.]

Bethlen Katalin, bethleni gr., II. Apafi Mihályné, *?1678., †Bécs, 1725. jan. 4.: erdélyi fejedelemasszony, költő

BŰNEIBŰL A KRISZTUSHOZ MEGTÉRNI KIVÁNÓ TÖREDELMES LÉLEK

Mint gyors szarvast ha vadász sért

És dárdája szívére ért,

Béfut havast, ligetet, tért,

A seb mérge hogy hozzá fért.

Veti szemét a vett sebre,

Lankad ina, mert fogy vére,

Ezerjófű hasznos íre,

Ha rátalálhat e fűre.

Vagy mint mikor megvénheszik,

Hogy ifjudjon, kígyót eszik,

Annak mérgétől szomjúzik,

Úgy hogy halálra betegszik.

Fut sebesen hegyre völgyre,

Hallgat s fülel kútfejekre,

Nincs gyógyító semmi szere,

Hanem ha jut forrásvízre.

Forrásvízre, mert zavartúl

Mérgétűl jól meg nem tisztúl,

De ha iszik friss patakbúl,

Szomjúsága múl s megifjúl.

Mint szarvasnak, úgy van ügyem,

Sebes is, szomjú is lelkem,

Szemeimet égre vetem,

Panaszimat miként kezdjem?

Ama régi nagy vadásznak

Nincs száma tüzes nyilának,

Kik szívemre el-bé-hatnak,

És ott nagy sebeket hagynak.

Veti világ is hálóját,

Hintegeti bűn maszlagát,

Bétakarja fényes horgát,

Hogy felfűzzön, mint egy prédát.

Házi ellenségem a test,

Ő keserűt édessel fest,

Gonoszra friss, a jóra rest,

Gyűjti bűnét reggel, déllyest.

Noha ritka az ég alatt,

Mely sírhatna, olyan állat,

De a szarvas könnyet hullat,

Ha a méreg szívére hat.

Így van sorsa bús fejemnek,

Nincsen száma könnyeimnek,

Sebe s mérge bűneimnek

Szívemre már beértenek.

Titkon sírok, ne tudja más,

Lett két szemem két sós forrás,

Bűnöm mérge csíp mint darázs,

Halált hozó ez a marás.

Vagy mint vízzel tellyes felleg

Nyárban mikor a nap meleg,

Ha mi essője lecsepeg,

Maga issza viszontag meg:

Úgy felissza szemem könnyét,

Mert ha nézem bűnöm könyvét,

Hol írva van óra, nap s hét,

Fél, a bíró ha számot vét.

Ha számot vét, ügyem leszáll;

Veled Uram perbe ki száll?

Vagyok csak mint törött nádszál,

Vagy nyárlevél, mely alig áll.

De találtam egy Orvosra,

Ezerjófű sok van nála,

Élet forrása ő maga,

Szomjú lelkem csak ezt várta.

KApuján kívül BETLEENnek

Fakadt forrása egy víznek,

Melyből Dávid vitézinek

HagyTA, innya hogy vigyenek.

Három vitéz merítette

A vizet s fegyver közt vitte

Dávidnak, de kiöntötte,

Lelke szomjúzván, nem teste.

Jézus! te vagy az a forrás,

Kit magának ha ki felás,

Nem árt néki semmi marás,

Többé rajta nincs szomjúzás.

Mind a fűvet, mind a forrást

Megtaláltam, azért áldást

Mondok néked, háláadást,

Édes Jézus! nem áldok mást.

Ezerjófüvem, forrásom

Légy nékem, édes Jézusom,

Oltsa véred szomjuságom,

Sebed légyen orvosságom.

Imádságaimnak kezdése,

Abban ajakim zengése

Légyen szent dicséretedre,

Oh Jézus! mondj áment erre.

Három veréb hat szemmel [275-276.]

Miskolci Csulyak István, *Tolcsva, 1575. okt. ?, †Olaszliszka, 1645. dec. vége, temetés: 1646. jan. 4.: ref. egyházi író, versszerző

ITT NYUGSZIK RÁKÓCZI LAJOS…

Itt nyugszik Rákóczi Lajos,

Ki volt sok töröknek bajos,

Kit Eger ifjanta víni,

Szendrő tanított csatázni,

Szécsén és Filek mezejét

Megnyervén látta erejét,

Hatvannál beglerbég nézte,

Budai basát mint űzte,

Szinán basa hogy Komáront

Vitatta, ott is kardot vont.

Eger töröknek holdolván,

Keresztes alatt harcolván

Vezér Ibrahin basának

Sátorát fosztá prédának,

Mellyet Rudolphusnak küldött,

Hívétől kit jó kedvvel vött,

Bacsi szegedi szancsák bég

Őtőle fogva viteték,

Péterváradja hidánál

Igen harcolt az Dunánál,

Tömösvárnál annyi kárt tött,

Hogy az eb is törököt ött.

Básta császárhoz hűségét,

Mikor látta vitézségét,

Kapitánsággal fizeti,

Lippa kit most is köszöni.

Rákosmező is fegyverét,

Tudja, mi ézű, két kezét.

Ha ki ezeket tagadja,

Kérdje Verőcét, s megmondja.

Ezekért császár bárónak,

Király szentelte Hectornak.

Krisztus koronát fejében

Teszen az örök életben.

Szöveggyűjtemény a régi ma-

gyar irodalomból. 1. [270-271.]

Nagy Gáspár, *Bérbaltavár, 1949. máj. 4., †Bp., 2007. jan. 3.: költő, prózaíró, szerkesztő

EGY VÉGTELEN BALLADA KÖZEPE

                              (csak és kizárólag T. E.-nek)

A legszentebb éjen

ő sem alhat mélyen,

boldog bégetését

angyalok karához,

Isten-orgonához

fölkínálja szépen.

                                     Pedig farkas látta,

                                     s igen megkívánta,

                                     vén sasok is látták,

                                     mégúgy megkívánták;

                                     a legszebbik nyájból

                                     hozza már a bátor

                                     s legderekabb pásztor.

Hozza, óva hozza

pásztorok ösvényén,

mintha keskeny pallón,

nagyon ingón-hajlón,

szép csillagvilágnál

ama kicsi bárányt.

                                     Remegő gyapjával,

                                     tűz-leheletével,

                                     áll a kicsi bárány

                                     istálló jászlánál,

                                     fiúi bölcsőnél –:

                                     s jó Teremtőjének,

                                     Pásztorának látja.

Élet és irodalom antológia, 1994-1995 [70-71.]

Nyerges András, *Bp., 1940. jan. 3.: író, költő, műfordító, publicista

SE TÖBB SE KEVESEBB

ezen a napon korábban derengett a tél hirtelen véget ért

eszmélvén feledte örömében behunyva tartani a szemét

úgy bámult a világra akárha e reggelen először látná

ismerős utcáira nem ismerhetett rá elindult világgá

mindenütt mennyi arc arra vár izgulhasson ámuljon örüljön

mennyi arc földerengett eddig sem élt egyedül a földön

valahol megfogtak egy lengőajtót a nézelődőt hátba ne vágja

nyilallt az elmaradt fájdalom egyenesebb lett tőle a háta

lüktetőhasú kismamák tipegtek járdán is mintha drótkötélen

betért egy pékségbe éhesen jancsiszöget lelt a kenyérben

féligkész ház körül heverve sütkérezett horkolt egy brigád

napellenző arcukon az újság szemükre húzták a munkamorál-vitát

hosszúhajú fiú a nyugdíjintézet kapuja előtt tapadt a lányra

száraz faág-öregasszony gyerekhintára ült leste jaj senki se lássa

lerohadt göncű részegek a Kortyot se! plakátot körbeokádták

farmernadrágos süldőlányok öntöztek zöldcopfos csitri-fácskát

tülkölt és tolongott ráért és sietett a világ az életét élte

nem mondta ő már vakfeketének s nem mázolta émelyítő fehérre

letakart félszemmel sem akarta mérni a fél valóság mit ér

nemcsak a jancsiszög volt a világ nemcsak a jóillatú kenyér

nem igazolása tűnt keserűségnek nem menlevele kirügyező rossznak

nem sérelemborostyánba zárt tegnap nem kőmosollyá fagyott holnap

csak egy mindenkori mai nap lüktető kavargó keverék akár a többi

lehet benne izgulni dolog után járni igazért verekedni örülni

csak kilépni belőle nem előre lefutott játszmának mondani

estére kormozódva mit cipelt magával övé is a mindenki gondjai

ne kérdezzétek kicsoda ő se több se kevesebb már

KÖZÜLÜNK VALAKI

Magam ellen, 1976 [19-20.]

Kautzky Norbert, *Bp., 1925. aug. 2., †?, 2000. jan. 3.: költő

SZELÍD KARÁCSONY

Érkezel a nyár fűzöld papucsában,

Lépteidre sirályok, tücskök

Vigyáznak, bárány farkast üldöz,

Ámul a karikás szél, a gyerkőc,

Fény fütyörészget köznapi nótát,

A csönd heverész, aluszékony,

Ábrát rajzol a nap szíveinkre,

A sejhaj lobogók kifakulva

Nézik a táj elmerülését.

Szépségéről gyermeki gügyögéssel

Dúdolsz dédelgető dalt az esték

Zárt köpenyében, csöndszólamokra

Ébred a hold, gőgös miatyánkkal

Perlekedve szólít, ne makacskodj

Ember, a Születőt fenyegetni

Bolondság, ha eljön végre, ünnepelj

Szelíd Karácsonyt, a csönd és fény

Partján süvegelve az Istenfiút,

Aki békességet ajándékoz minékünk.

Párbeszéd [33.]

Bárdos B. Arthur; Boros-Bárdos, *Kolozsvár, 1923. jan. 3.: költő, újságíró

VILÁGÍT SZEMEM

Forrásízű csönddel telik meg a völgy,

nyugovóra süllyedő világ:

csúcsokig elmerülnek benne

fenyőzöld imádságot zsolozsmázó fák

s a tolvajló fény

eltompult pengéivel

a sűrűsödő homályba hasít, –

fölöttem az alkony puha suhanással, könnyedén

sepri föl az égre

első, félénk csillagait…

Olykor a messzeség becsap, – a távol

nesztelen talpakon közelít, akár az est:

cselező mozdulattal felnyalábol

egy-egy tar hegyi koponyát

s a roppant kugligolyót egyenest

elbűvölt szemembe gurítja.

Világít szemem a szürkületben:

törékeny ablakok a hiú homlok

csontkemény boltívei alatt.

Ideje pihenni.

A fáradt lombok

önnön súlyukkal perelnek. Hanyatt

fekve csodára várok.

A dús csönd függőágyán egyre éberebben.

Az ég elérhetetlen.

Utolsó fénye is elszivárog.

Csöndes leszámolás, Lunz-Scha-

ureithkogl, 1981. júliusa [64.]

Nemes Nagy Ágnes, *Bp., 1922. jan. 3., †Bp. 1991. aug. 23.: költő, műfordító, esszéíró

A TÁRGY FÖLÖTT

Mert fény van minden tárgy fölött.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.

S jönnek sorban, derengő végtelen,

fény-sapkában 92 elem,

mind homlokán hordozva mását –

hiszem a test feltámadását.

Sárga ernyő [9.]

Békés Gellért József, *Bp., 1915. jan. 3., †Pannonhalma, 1999. júl. 29.: kat. teológus, költő, író, szerkesztő, bencés szerzetes

HÓFEHÉR ASSZONY

Tündöklő Nap lett Urunk lakása,

Jézust ragyogja s örökre áldja

első csodája: hófehér Asszony,

lábát csókolja hajnal és alkony.

Hófehér Asszony két kulcsolt kézzel

selymes mögötte, s bársony az éjjel,

csillagok vígan köréje futnak,

fátyla az éjbe simul tejútnak.

Hófehér Asszony anya-szép arccal,

dallal körötte százezer angyal,

ő szalmán térdel szelíd-szegényen:

két most ébredt szem csillan szemében.

Hófehér Asszony anya lett szűzen,

– két tücsök vígan cirpel a fűben, –

ő, sötétségünk egyetlen fénye,

csókot lehel egy csöpp kicsi kézre.

Tündöklő Nap vagy, hófehér Asszony,

lábadnál hódol hajnal és alkony:

embernyi testet te adtál rája,

jó testvérünkre, Isten Fiára.

Régi nagy patrónánk [320.]

Berczeli Anselm Károly, 1933-ig Vyhnalek, majd Berczel, *Szeged, 1904. júl. 7., †Bp., 1982. jan. 3.: író, költő, műfordító

A MŰ

                                 1.

A lét nagy tarkasága megszédít talán,

de elsuhan s mi sem marad belőle,

a cél: a mű (mely forma és arány),

s ha alkotsz, lelked vésd csupán a kőbe.

Rostáld a hangos, kerge zűrzavart,

s ragadd meg azt, mi zártan s egyszerűen

formába kényszeríthető, ha majd

magadba szállsz és elmerülsz a műben.

Mert minden benned él, mi megmarad,

s a lét hiába kísért száz alakban,

te ember vagy, hát ehhez tarts magad –

A lélek: forma, s így lesz halhatatlan.

                                 2.

A dolgok élnek, halnak s végtelenbe nőnek,

formátlan, híg erők, folyékonyak,

te állj útjukba bátran s tartóztasd fel őket,

hogy szépségükben megmaradjanak.

A kezdés és a folytatás örök dühében

a dolgod az, hogy fék légy mindenütt,

az időt kell megölnöd elszántan s keményen,

hogy elkerülje őket végzetük.

A lét: bomlott kavargás mélyben és magasban,

de dermedt, holt világ a műremek,

halálos pillanat csupán a halotti balzsam –

– Ó így őrizd meg majd szerelmemet.

Nyári éj, 1971 [93-94.]

Lesznai Anna; Moscovitz Amália, *Bp., 1885. jan. 3., †New York, 1966. okt. 2.: költő, író, iparművész

DOLGOK ÖRÖME

Megállok az éjben, hazatérő holdnak vizében:

Itt van a fák lúdbőrző ága, feslett csillagok nyílnak.

Burjánzó gazocska szálán fontoslik minden pihécske

És külön kerek fészkek kelnek örök jogon...

Nem kérdem gyökered miértjét, karcsú karú juhar

Utatok hováját nem kérdem, súlytalan csillagzatok,

Föld, kebles halmaidat illetem öblös tenyérrel

Televény, elér tehozzád, megpihen rajtad kezem.

Tér nincs köztetek s köztem: világ gyümölcsei, dolgok,

Tér nincs, viszony nincs, csak boldog egymáshoz érés.

Biztosan állunk helyünkön: játék-iskatulának

Kirakott házai, fái, barmai zöld fatalappal.

Egymás mellett a sorsunk, önnön talpunk a rend.

Ősokból célba feszített emberi élet

Sziszegő abroncsod íme szívemről lepattant.

Szivárvány íve a kéjnek, izzó arany íve a vágynak

Behorpant a testek édes terhe alatt.

Imák és csókok fátyla megtért ajakamról levásott,

Gyermekkor ugye ez ismét: a dolgok szűz öröme.

Köröttem oktalan béke, nem nyúl semmi belém,

Hogy kitépve engem magamból sodorna mások felé.

Ó! formák biztos világa, keményhéjú kerek:

Magamban épült templom, benned megállok.

Körülöttem a dolgok tartályai külön örömeknek

S mindenikünk kebelében mégis egy szív dobog.

Köd előttem, köd utánam, 1918 [121.]

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott símogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

~~~

Pihentető éjszakát kívánok mindenkinek!

Elekes Ferenc: Én nem tudhatom

Amikor egyedül vagyok,
nem terítek asztalt

Sokat tűnődöm mostanában,
ha egyedül vagyok, s várlak.

Olyankor annyi mindent
kigondolok szélről, esőről, hóról,
s ami még eszembe juttat, mert minket
fújt, mosott, belepett, vagy jósolt
egymásnak furcsa véletlenekben...

Most hull a hó
tetőre, fára, kőre...
S mert messze vagy,
közénk is.

Mindig van valami közöttünk,
valami hullás,
valami elfelejtés.

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más
a szerelemmel,
de amikor egyedül vagyok,
hosszú, árva esték
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember,
sohasem elég rossz ahhoz,
hogy nagyon szeressék.

Elekes Ferenc: Most azt szeretném

Ülök az erdő szélinél,
ahol a fák
leveles álmukat
most alusszák.
Göcsös ujjaik között
a madárfészkek
tavalyi melege
kihullott rég,
üres közök,
kék repedések
fölött
földre néz az ég.
Azt hiszem,
szótlan,
lombtalan erdő
vagyok én is:
megnőttek bennem
a mindent-kimondás
temetői.
Most azt szeretném,
ha - mint a fák -
május-sebesen tudnék
ég-szemű emberek gondjába
belenőni.

Elekes Ferenc: Ha költő, kilép a versből

Darabokra szedné szívét,
s széthajigálná
szavaival.
Kívül-belül
borzolja a lét,
mint állat-ösztönt a nyers bőr.
Ír, mert hiszi, hogy élnek a betűk,
de egyszer,
ha költő: kilép a versből...
Az egyik kardot fogott,
pedig tollának csillogása
szebb volt.
A másik robbanó plakátot rajzolt,
verekedett, vagy szónokolt,
mert tudta,
van úgy, hogy olvasni sincs idő.
Ha költő, kilép a versből.

Onnan már vissza
nem vezet az út.

Ki kardot fogott, leszúrták.
Ki öklét rázta, magát ölte meg,
sem plakát, sem ütés, sem a szép szó
nem volt elég.

Ha költő, kilép a versből,
ha költő,
ebbe belehal.

Elekes Ferenc: Emberközi bolygó

Erdők, vizek
faggattak mostanig,
ember nem kérdte,
miért viszek
magammal holtomig
ólmos terheket.

El kell mondanom immár,
hogy millió emberi fényévvel
ezelőtt indultam el
őseim földszagú tenyeréből,
kik úgy küldtek,
olyan meghagyással,
hogy használjak is.

Minden elemem a földből való,
nemesfémeim a könny és a verejték.
Ujjaim a fák,
megőrzik a madárfészkeket akkor is,
ha átlát rajtuk az ég.

Emberközi bolygó
a nevem.
Fényem nem versenyezhet
hangos csillogással,
sebessége kiszabott mérték,
mit az emberközi tér törvénye,
a jóság és gonoszság közege
alakít.

Mai terekre értem,
s nincs táskarádióm,
se szervezett sétám,
és nem szeretem a modern raszputyinokat,
kik félnormával szegődtek el
az emberiséghez.

Minden szomorúságom
hiábavaló útjaimból ered.
Emberkörüli pályára
röpített a sors,
azért bolyongok,
hogy gyönyörű híreket hozzak
testvér csillagokról,
s úgy táviratozzak,
hogy rám is figyeljen néha
futtában a világ.

Kiss Tamás: A végső szó keresése

Már csak azt írnám, amit nem lehet.
Nem lehet, mert nincsen arra szó.
Nem lehet hát papírra írni se:
a mindenségbe mártom ujjamat,
égre írok titkos jeleket.

Minden reggel egy dallammal kelek,
honnét jönnek, magam se tudom,
szimfóniák és kopott slágerek
jönnek fel, és szégyellem magam;
de lám, ilyen köröttem a világ,
dühöng, nincsen üzenete már.

Kinek kell ma a kimondhatatlan?
kinek kell már a kimondhatatlan,
ki ért hasztalan szenvedélyeket,
verset, szívrehangolt éneket,
nincs édes kín, hogyha szeretünk,
a kéz jár csak a megfoghatóra,
s a csalódások pénzre válthatók.

Nekem nincsenek veszteségeim,
miket csak úgy világgá kiáltsak,
messziről intenek a démonok,
és csak az ismeretlenre figyelek.
Akkor ébredek, ha szól a kakukk
negyed hatkor: hányat szól vajon,
mennyi még hátra hetvenhét után?

Eltűntek a Mene-Tekel tűzjelek
a panel-falakról, elszürkült az ég,
hallgatunk, ha felsütnek perceink,
nem szabad elárulni önmagunk,
hogy mesterségünk kisujjunkba’ van.

Ha jönne érzés, felsütne a Nap,
vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,
hallgass, rejtsd a mélybe magadat;
híred-hamvad, se a nevedet
ez a kor már nem jegyzi sehol.
De ha azt a végső szót megtalálnád,
mondd ki, azt majd megőrzi az idő.

Kiss Tamás: Alkony a száraz-tenger partján

A nevem röstellik leírni,
óvakodnak kimondani,
a „kínálkozó nevek sorá”-ban
lettem én már a satöbbi.
Ülök Debrecenben, a csendben,
a Száraz-tenger sós partján,
néhány szál perjefű zizeg
mellettem a mart szikpadkán:
cickafark, üröm és pár apró
gyomfű, mézpázsit-pamacs,
társulunk. Bizony, nem locsolja
már délibáb a talpamat.
Nézelődöm. Fecskék az égről
zuhannak alá a fészekre,
verebek a porból, szemétből
rebbennek fel az ereszre,
nem tudni mért. Én gondolom.
Gondolkodom, tehát vagyok.
Késheggyel szúrják az eget
talányos nevű csillagok.
Csontjaimból kirajzolódik
egy más lét váza, keményszem
s majd pattanva tűnök innen el
egy szép napon észrevétlen.
Ki se mondanak, szó se ér,
nyomomba nem lép bele láb;
„nincs, nem is volt” - mondják. Az élet
hiányom nélkül megy tovább.