Tudom, hogy nem leszek tömeggyilkos. Ez baromság. Az ilyen emberek élvezetből gyilkolnak akiket leírtál és tudatosan. Lehet utána megbánják, de mégis akkor felszabadulnak, vagy jó érzéssel tölti el őket a tettük. De miért írsz ide egyáltalán, ha nem tudsz erről az egészről semmit?
kényszerbeteg vagyok én is, régóta. Mindabból, amit leírtál, nekem az jött át leginkább, hogy
félsz az önkontroll elvesztésétől. Ez pedig alapból OCD-s jelenség. A kényszerbeteg embert az aggasztja, hogy miért nem tudja minden gondolatát, tettét 1000 %-ig kontrollálni. Ezért félsz, hogy
kárt tehetsz másban, emberben, tárgyban. Nincs okod a félelemre, soha sem fogod megtenni.
Nem akartam írni, de mikor valaki felelőtlenül azt írta neked, hogy tömeggyilkos kilátásaid vannak,
iszonyatosan felháborodtam. Jó lett volna, ha nem szól hozzá a történetedhez.
Sok ilyen embeből lesz tömeggyilkos, pl. Amerikàban, ahol könnyű fegyverhet jutni. Sorra jönnek a megaláztatások, szakmai illetve magánéleti kudarcok. Ilyenkor gyűlik, gyűlik a feszkó, aztán valami végső kis szikra elindítja a bosszú folyamatot. Nemrég Magyarországon is volt hasonló eset,
egy egyetemista annyi embert akart lelőni, ahány megkeserített évet élt. Mivel több fórumon is célzott a tervére, lekapcsolták, joghallgató volt, nagyanyját is megverte. Ő lövöldözött 2013-ban egy Mekiben.
Érdekes, hogy kényszerbetegségben mennyi témakört belevesznek, amik tök más dolgok. Én ezeket nem kezelném ugyan úgy.
Velem is volt már úgy, hogy féltem hogy valamilyen betegségem van, pl egyszer fájt a hasam kb 2 hétig és már azt hittem végbélműtét lesz belőle, de aztán kiderült hogy nem és akkor megnyugodtam és nem gondoltam hogy már beteg vagyok. Igazából furcsa, hogy te már sok bizonyíték után is félsz, hogy beteg vagy. Valahogyan tudatosítanod kell magadban, hogy nem vagy beteg, mert van rá bizonyíték is.
Visszakapcsolódva hozzám. Igen beszéltem már róla édesanyámnak és a barátnőmnek. Rettentő nehéz volt elmondani, főleg úgy, hogy legtöbben rögtön azt képzelik, hogy én bántani szeretném őket és megijednek és ettől csak én is rosszabbul érzem magam, mivel pont én is ettől félek, félek magamtól ami szörnyű. Szerencsére már elmondtam neki többször, de igazából nem nagyon értik még mindig hogy hogy lehet ez, hogy valakinek ilyen van... Az a baj, hogy még mindig érzem, hogy barátnőm fél tőlem, ezért neki ritkán beszélek erről. Egyébként én pont hogy nem tartom magam agresszívnak, nem szoktam senkivel kiabálni, senkit nem bántottam még, vagy vertem meg. Még verekedni se verekedtem még gyerekkoromban sem.
Múlt héten voltam pszichológusnál, aki elvileg jártas az OCD-ben. Elmondtam neki mindent és ő azt mondta, hogy az agresszív gondolatok az elfojtott agresszió és stressz miatt van, és ha ezt meg tanuljuk kezelni, vagy asszertíven viselkedni akkor megoldjuk a problémát. Ha jól értelmeztem, akkor az elfojtott agressziót/stresszt nem csak az OCD kialakulására mondta, hanem például a pánikbetegség és szorongásnak is elvileg ez az oka.
Kérdezném, hogy te/ti milyen személyiségek vagytok? Hogy bántok az emberekkel?
Engem kiskoromban sok bántás ért, csúfoltak az iskolában rengeteget, a középiskolában is, rengeteget szenvedtem és igazából sosem vágtam vissza, sosem mutattam ki, hogy nincs igazuk vagy legalábbis nem tetszésemet, csak stresszeltem és elfojtottam a sok agressziót. Mai napig is nehezen tudom magam megvédeni egy konfliktusban, vagy ha valaki megsért, nem igazán szólok vissza és ez is csak több stresszt termel. Én úgy érzem ez lehet az egyik kulcsa a betegségnek.
Ebben teljesen egyetértek veled! Valószínű, hogy felkeresem a már említett pszichiátert, aki egyben magatartásterapeuta is. Igazából túl hamar abbahagytam annak idején a vele való találkozásokat, le sem tudtam mérni, hogy mennyire hasznos. Az is valószínű, hogy a gyógyszer helyett ki fogom próbálni az 5 HTP-t, nem szívesen szednék újra antidepresszánst.
Akkor ne tedd! Viszont valakivel meg kellene beszélned, hiszek a kimondott szó erejében és hiszem, hogy megfelelő szakember tud segíteni. Ez a fórum kevés hozzá.
Szia! Köszönöm, hogy reagáltál! El tudom képzelni, hogy a történetemhez valóban nehéz hozzászólni. Egyébként a fiammal kiváló a kapcsolatom, de még így sem tudom elképzelni, hogy ezt rázúdítsam.
Vau,vau:-)....én elolvastalak, tehát kiváncsi voltam, de érdemben nem tudok segíteni, ha anno jó volt a terápia vissza kellene menned. Nincs az a pénz, amit ki ne adnék a gyógyulásom érdekében. Egyetlen gondolat....sajnálatos ha nem tudod megosztani a feleségeddel a problémádat, a fiaddal csak akkor tedd, ha kellően közel álltok egymáshoz, ha nagyon jó a kapcsolatotok.
Szia Attila! Előtted írtam én is ide, de úgy látszik, hogy a kutya sem kíváncsi ránk, ezért gondoltam, hogy legalább egymással álljunk szóba. Nekem ilyen jellegű agresszív gondolataim nem voltak, úgyhogy csak a többiek hozzászólásából tudom, hogy ezek a gondolatok szerencsére senkinél sem nyernek realitást, ez egy kicsit megnyugtató lehet, bár attól még nagyon kínzóak. Beszéltél már ezekről valakivel, akiben megbízol? Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy nagy megkönnyebbülést jelent, ha olyan valakit be tudsz avatni, aki nem intézi el egy kézlegyintéssel a dolgot, hanem folyamatosan segít, bátorít. Szerintem a problémádat még viszonylag könnyen lehet kezelni gyógyszer nélkül, viszont úgy gondolom, hogy jó lenne egy, a témában járatos pszichológust felkeresned, aki esetleg a viselkedésterápiában is járatos.
Már évek óta vannak agresszív tartalmú kényszergondolataim. Félek hogy bántok valakit(személyt), állatot, saját magamat, vagy tönkreteszek valamilyen tárgyat. Természetesen sosem tettem én sem ilyet stb stb.
Amikor kezdődött akkor még nagyon durvák voltak, gyilkos gondolatok is. Szerencsére manapság már sokkal lágyabb gondolataim vannak, amelyek nem annyira durvák, mégis nagyon zavaróak. Igazából engem ami ebben az egészben legjobban zavar, hogy amikor van egy ilyen gondolatom azért félek, mert úgy érzem hogy olyan könnyen megtudnám tenni, és elképzelem hogy mi lenne ezután, az emberek félnének tőlem, és miért tenném meg ezt és stb stb elkezdek borzasztóan szorongani. És akkor az ember nehezen tudja elfelejteni ezt az egészet és visszaasszociálja újból és újból. És sokszor már úgy kelek fel reggel, hogy tudom hogy ilyen problémám van, ilyen gondolataim voltak és ettől már a reggel se indul jól. Nem szedek semmilyen gyógyszert, úgy érzem hogy viszonylag jól viselem. Volt úgy hogy kb 1 évre teljesen eltűnt. Próbálom keresni az okait miért.
De mostanában nagyon zavar egy olyan dolog, amitől nagyon félek. Volt-e már valakivel olyan, hogy jött egy ilyen gondolat és nem tette meg a gondolatot, de hogy is mondjam közelebb került hozzá és ettől még jobban megijedt. Olyan nehéz ezt elmagyarázni, hogy érthető legyen hozok egy példát. Pl. Szokott olyan lenni, hogy barátnőmmel kézen fogva sétálgatunk és elképzelem hogy megszorítom a kezét erősen, ami mondjuk fájna neki és felszólna hogy áú. És volt úgy hogy egy ilyen gondolat után egy kicsit erősebben fogtam meg a kezét , persze nem úgy hogy fájjon neki. De ilyenkor rettentően megijedtem és szinte egy pánikrohamot kaptam és attól félek hogy egyre egyre közelebb kerülök egyszer ahhoz hogy megtegyem.
Vagy mondok egy másik példát, sokszor van olyan gondolatom hogy bántom magam. És van hogy kicsit pl. megütöm magam, nem erősen, hogy nyomot hagyjon vagy hogy fájjon csak egy épp egy leheletnyit. És ilyenkor is ugyan az a helyzet nagyon megijedek, bepánikolok hogy ezt miért csinálom. Olyan mintha az agyam saját magát ijesztgetné, csak még jobban.
Vagy mostanában olyan is szokott lenni, lehet ez már tényleg nevetséges pár ember számára, hogy félek hogy tönkreteszek valamilyen számomra fontos tárgyat. Volt hogy levettem az okos telefonom hátulját mert akut cseréltem és mindenki tudja hogy annak a hátulja ilyen elég puha törékeny anyag és volt hogy elképzeltem hogy eltöröm és nem törtem el, de kicsit behajlítottam, de csak kicsit, úgy hogy semmi bajt ne okozzon.
Vagy hogy elképzelem, hogy sebesre harapdálom a szám, és ilyenkor kicsit beleharapok a számba néha, de nem úgy hogy fájjon, csak kb épp hogy hozzáérek.
Nem értem hogy az ilyen dolgokat miért csinálom, talán kíváncsiságból? Talán azért hogy vajon mit reagál az agyam hozzá? Miért csinálom, ha se nem nyugszom meg tőle, se nem érzem magam tőle jobban? Sokszor már rettegek magamtól hogy elvesztem az önkontrollt és csinálok valami rosszat, szerencsére már attól nem félek hogy megölök valakit vagy magamat, csak ilyen apróbb dolgok.
Valakinek volt már hasonló??? Vagy mit gondoltok róla? Nagyon kíváncsi lennék rá.
Egyébként utánanéztem az 5 HTP-vel kapcsolatos dolgoknak, elsősorban a felhasználók visszajelzéseit böngészve(külföldi oldalakon is), és 70-80%-ban nagyon pozitívak a vélemények, még OCD-ben is, sokan esküsznek rá. Persze a véleményeket is lehet manipulálni. Továbbra is teljesen tanácstalan vagyok, hogy próbáljam-e ki, vagy térjek vissza a gyógyszerhez.
Majd én felpörgetem! Sziasztok! Középkorú kényszerbeteg férfi vagyok. Korábban már leírtam itt a "rémtörténetemet", most újra megteszem, mivel szükségem lenne a véleményetekre, tanácsotokra. Elnézést, de ezt csak egy kicsit hosszabban tudom megtenni. Kb. 20 éve kezdődött a betegségem, amit a "szokásos" tünetek jellemeztek sokáig: ellenőrzési kényszerek, és gondolatok, amelyek elsősorban a munkahelyem elvesztéséhez kapcsolódtak. Mikor már nagyon elegem volt, pszichiáterhez fordultam, aki elkezdte a gyógyszerezésemet. Én sem akartam magamat soha ezekkel mérgezni, és tisztában voltam az antidepresszánsok elleni kirohanások ellen, de tény, hogy az állapotomon sokat segített. Az elég kellemetlen mellékhatások( főleg szexuális, és vizelési gondok) miatt több év után abbahagytam, majd amikor megint rossz lett a helyzet, újrakezdtem. Észrevettem, hogy számomra az igazán kritikus időszak tavasztól őszig tart. Sajnos ez az állapot "desszert" volt ahhoz képest, ami 3 és fél évvel ezelőtt kezdődött. Ehhez tudni kell, hogy az intim együttléteink a feleségemmel megromlottak, de azt nem gondoltam volna, hogy egyik nap kijelenti, hogy nem akar többet így együtt lenni velem. Fél évig a falat kapartam kínomban, majd elkövettem életem legnagyobb hibáját, amire soha nem gondoltam volna, ha nincs ez a helyzet, a mentalitásom sem olyan. Elmentem egy “örömlányhoz”. Bár tört volna el aznap reggel a lábam. A "kaland" szörnyű volt, ráadásul néhány nap múlva elkezdődött a rettenet: olvastam egy cikket a HIV-fertőzésről, és a fejembe vettem, hogy biztosan én is elkaptam. Attól kezdve pokol az életem. A mai napig kb. 9-10 negatív HIV- szűrési eredményem van laboratóriumokból, valamint véradó is lettem, mivel ott is komoly HIV-szűrés van. Tudni kell, hogy a mai tesztek már 4 hét után szinte teljes biztonsággal kimutatják a fertőzést, de nekem nem elég az eset után 3 évvel született negatív eredmény sem. Ha pedig szűrésre megyek, akkor azt veszem a fejembe, hogy biztos ott is elkaptam a betegséget, ördögi kör ez. Rögtön a ballépésem után felhívtam az ország legismertebb orvosát ebben a témában, aki azt mondta, hogy felejtsem el a szűrést, mert Magyarországon szinte kizárólag a melegek betegsége a HIV. Nekem ez sem elég. A nap 90%-ban ezek között a gyötrő gondolatok között őrlődom, ráadásul folyamatosan mosom a kezeimet, bármihez hozzáérek, abban a fertőzést látom, cserélgetem, állandóan öblögetem, törölgetem az evőeszközöket, képes vagyok több ezer forint értékű dolgokat kidobni, mert úgy gondolom, hogy azoktól is elkaphatom a betegséget, ugyanez van sokszor a boltban vásárolt élelmiszerekkel is. Tavaly elmentem egy viselkedésterapeutához, jónak tűnt a dolog, de abbahagytam, mert bár nem vagyok szegény, de azért a havi 40 ezer kicsit sok a tartozások mellett, bár tudom, hogy a gyógyulás mindent megérne. Most megint elkezdődött a kritikus időszak, szörnyű állapotban vagyok, valamit tennem kell. Sokat olvastam az 5 HTP nevű készítményről, pro és kontra, van aki csodaszernek tartja, van akinek semmit nem ér. Mindenesetre elég nehéz elképzelni, hogy az én súlyos állapotomon ez segíteni tudna. Legszívesebben megműttetném magam, a gamma kés műtéttel külföldön elég jó eredményeket értek el, de nálunk ez még nem lehetséges, bár Debrecenben a technikai feltételek adottak lennének. Egyre inkább úgy tűnik, hogy marad a gyógyszer, és esetleg a viselkedésterápia. Sajnos a feleségem(akivel a történtek ellenére együtt vagyunk) támogatására nem számíthatok, a viselkedésterapeuta javasolta, hogy a fiamat avassam be, de hogy lehet egy gyermekre(még ha felnőtt is) ilyen terhet rázúdítani. Hát ez van, élhetnék boldogan, van egy tündéri unokám, akit imádok, de ez az egyik legalattomosabb mentális betegség, néha már félek, hogy megőrülök. Köszönöm, aki elolvasta, és szívesen venném az építő véleményeteket!
500 mg-os 2x1, 4 hétig minimum ,de inkább 6 hét. Írd majd meg ,hogy volt -e változás! Tüneterősödés előfordulhat, de az jó jel szokott lenni, mert utána átmegy javulásba. Az is lehet, hogy nem érzel semmit ,hanem 3-4 hónap múlva jelentkezik a javulás csak .
Megkérdezhetem, hogy te "hivatalosan" kényszerbetegnek tartod magad? A családod minek tart?
Én mindig igyekeztem visszagyűrni mindent, mert szerintem ez ijesztő a rokonoknak. De az orvosommal megbeszéltük, hogy igenis szóljak ilyenkor, talán annyi is elég, hogy "Bocs, de most carul vagyok". Ha néha a konkrét félelmeket mondom, akkor anyám is rácsodálkozik, hogy engem ilyenek foglalkoztatnak?
Nekem még rendes munkahelyem sincs, azért a te egy-két napos kilengésed még bőven belefér. Ha nagyon kavarognak a gondolatok, akkor nekem segít a pihenés, de ez tényleg nehezen kivitelezhető munkaidőben. Megszégyenüléstől miért félsz? Erről írhatnál, ha van kedved.
Érdekes teória, viszont nem engedhetem meg, hogy ne próbálnám ki. Sok orvosnál jártam, de ezt még nem hallottam. Nálam kb 4 éve jött a semmiből a félelem a vezetéstől és a piszok, baktérium és vírusoktól. Rengeteg pénzt költöttem már orvosokra és fertőtlenítő szerre, a vízszámláról meg nem is beszélek. Nem is megyek el szűrésre nem húzom ezzel az időt, íratok fel az általad említett antibiotikumból. Köszi
Igen, ez is az. Képes ez mindenre, én már csak tudom, sajnos én gyerekkorom óta élek vele együtt. Nekem is volt olyan is, hogy szar érzést keltett bennem, mindig azt éreztette velem hogy nem is szeretem a páromat, minek vagyok vele. Pedig tudom, hogy szerettem kellőképpen. Sok gyalázatos dologra képes, undorodom tőle. Örülök, hogy elmúlóban vannak a gyilkolászós gondolataid, még jobb lesz ha már majd semmi nem lesz, idővel, addig is kitartást! :) Majd írj, hogy alakulsz. Üdv.
Köszi szépen a bátorítást rajta vagyok az ügyön. Nekem az új parám, (a késes agresszív cuccok már kicsit elitünőben vannak működtek a terápiás módszerek), hogy a párom tehet mindenről,hogy rosszul vagyok és jaj de jó lenne vele szakítani. Teszem ezt úgy, hogy ő egy angyal és mindenben támogat és nagyon szeretem. :(
Tök para amúgy pont úgy jön mint a szurkálós cucc és ugyan olyan érzés is csak nehezebb beazonosítani, hogy kényszer gondolat mert nem annyira irreális.
Na mindegy ez is csak egy nyamvadt kényszer gondolat. Próbálok mihamarabb bejutni Esztó Klárához kezelésre!
"Örülök", hogy pozitív lett az eredményed, nézd pozitívan a dolgokat, most már tudod a betegséged okát, és meg tudod majd szüntetni a megfelelő kezeléssel. Én sem gondoltam volna, hogy mennyi beteg küzd kényszerbetegséggel a lyme miatt, annyira durva. Egyébként ha belegondol is az ember, normális embernek ok nélkül nincsenek ilyen gondolatai. Én is egy tök rendes családból származom, szeretett vett körül mindig és támogatnak mindenben, én meg gondolatban kinyírom őket, nagyon gáz. Páromat én is mindig kiakartam végezni, sőt volt amikor hajnalban melóba elment, visszaaludtam és mikor már felébredtem, nem volt mellettem ugye. Na az agyam elkezdte mondani, hogy végre megöltem, ügyes munka volt, jöhetnek a többiek. Családi rendezvényen pedig le sem álltak a gondolatok, adta az ötleteket, hogy miként vágjam beléjük a kést stb. stb. Persze nem csináltam én velük semmit, soha nem tudnék senkit bántani, félek ezektől a gondolatoktól, egyenesen rettegek, de már megszoktam. Ha már nagyon beindul, akkor szorongást is okoz nálam. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem én vagyok, és hogy ez teljesen az én akaratomon kívüli gondolatok, ezért is nem félek, hogy valaha is megtenném, mert én haljak meg előbb, mint hogy másokat bántsak. :) Csak nagyon zavaróak... Én simán megfogom a kést, nem félek tőle hiszen tudom hogy nem tennék soha semmit. Most épp nyugalomban van, de csak idő kérdése hogy mikor jön elő újra a kezelések hatására is. Neked milyen időnként jelentkezik? Köszi a tanácsokat, én is alkalmaztam ezt amiket Te. Én is kibeszéltem, de csak egy családtaggal osztottam meg, többiekkel még nem merném, félnék a reakcióktól. Akinek elmondtam, támogat és megértő, segít. Ne félj a késtől, bízz magadban, fogadd el hogy ez nem Te vagy, és kész. Relaxálj, csinálj valami jót amikor jön, és persze nyugodtan beszéld ki magadból, ami épp jön, akár mond el a párodnak is, hisz már tudja. :) Mielőbb fordulj lyme specialista orvoshoz, Esztó Klárát ajánlom, ő nagyon érti a dolgát, és rendes. Jobbulást, majd írj mi ujság, és persze bármiben segítek ha kérdésed lenne :)
