antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szép napot kívánok Mindenkinek Aurél, Galina napján!:-)
Tegnap Ferenc és Auróra, tegnapelőtt Helga, Ilián és Gertrúd, vasárnap Petra, Tamás és Örs, szombaton Malvin és Teréz, pénteken, Jeromos, Becse és Örs, csütörtökön Mihály és Mikes, múlt hét szerdán Vencel és Bernát, kedden Adalbert és Döme, hétfőn pedig Jusztina, Pál és Ciprián napja volt!:-)
Nagyon sok a munkám még ebben a hónapban, szeretnék mindent rendben átadni, azért vagyok ilyen ritkásan!:-)
Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj azért, hogy megrokkantál, kisfiam, kétévesen, még kín- s öröm-tudatlan, s bicegni fogsz már bizonnyal halálig...
...Emlékszem, a Séd-partra igyekeztünk kacsákat nézni, mellettem tipegtél előbb, aztán kérted, hogy vegyelek föl, s mikor megint letettelek a földre, összerogytál, már nem tartott a lábad; rémülten fogtam tüzes homlokod, te sírtál, émelyegtél, - s én motyogtam: jaj, ha utolért az a béna-kórság!
...Nem idézem tovább a szörnyű emlék részleteit, elég, hogy így esett: te sínyled azt, hogy van némely dolog, miben a sors kifog az emberen még. Ezt tudd, - de soha ne nyugodj bele! S bár futni nem fogsz a többi gyerekkel, s a táncolókat te csak bámulod majd, ne csüggedj, emlékezz mindig szavamra: ép jobblábat én, hiába, tenéked nem adhatok - de szárnyakat igen: alkoss jót s jól szeress, szeresd e népet! S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen a fenntartó közösség közegében.
Az élő lény mind leendő halott. Élni nem teljes lét, csak állapot, melynek céljáról tudsz? Én nem tudok. — Ne irigyelj embert, növényt, se állatot, de tiszteld, mert született, mert él, mert halni fog.
“Az ember azért olyan csodálatos lény, mert képes beszélni. Tudom, másoknak ez nem annyira különleges, mert megszülettek, és aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy tudnak beszélni. Nekem ezt tanulnom kellett.
Hallássérültként tanulnom kellett a hangokat, tanulnom kellett azt, hogyan formáljak az ajkaimból bét, hogy a bé, noha úgy néz ki, mint a pé, nem az, mert minden belül a torokban dől el. Tanulnom kellett azt is, hogy hogyan értsem a szavakat, ennek ellenére mégsem azok a legintenzívebb emlékeim, amelyekben elhangzott a szó. A legfontosabb dolgok a csendben történnek, és nem igényelnek kommentárt.
Emlékek sorozata
Ilyen emlékem például az, amikor kórházban feküdtem anyámmal, és szlovák gyerekekkel játszottam. Nem tudtam még szlovákul, annyira sem, mint most, de nem volt rá szükség. A játék is egy nyelv, tudtátok? Csak mutogattunk, egymáshoz értünk, irányítottunk, és felépült szivacsos építőkockákból, hengerekből a vár.
Hallássérültként beillesztedés az iskolába
Hallássérült és mozgássérült gyerekként az épek között – hogyan éltem mégis túl?
Furcsa megírnom ezt a cikket. Vissza kell utaznom egészen az általános iskolás énemig, és valljuk be, nem mindig kellemes visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. A gyerekek igazán kegyetlenek tudnak lenni, és én igazán könnyű préda voltam.
Hallássérült és mozgássérült gyerek az integrációban, az épek között. Hogyan éltem mégis túl? Elmesélem.
Később ezt a fiút láttam anyám öléből egy ajtófélfának támaszkodni, kinézett az ablakon, a profilját elhomályosította a mögötte feljövő nap fénye. De még így is láttam, hogy a könnyek végigkúsznak az arcán. Nem kellett kérdeznem, és nem kellett válasz, még az aprócska gyerekeszemmel is felfogtam, hogy nekem ott van a fenekem alatt anyám biztos lába, míg ő jelenleg csak az ajtófélfára támaszkodhat.
Hasonlót éltem át akkor is, mikor egy másik kórház sötéten kanyargós folyosóin a neonlámpák fényeit egy apró láb taposta szét a padlón. Annyit láttam csak, hogy anyám elkapja a pici lábakhoz tartozó testet, és szorosra köti a köntösét. Az irigység, mint az epe, felmászott a torkomon, aztán mikor újra a kezemet fogta anyám, akkor elszégyelltem magam.
Erősen markoltam anyám kezét, és nem kérdeztem semmit, mert ilyenkor nincs megfelelő kérdés, se megfelelő válasz.
Tinédzserkoromban talpig bagófüstösen letagadtam, hogy rágyújtottam, nem is egyszer, meg is kaptam az első és egyben utolsó anyai pofonomat a fellengzős válaszomért. Égő arccal, szó nélkül felvonultam a szobámba, és megfogadtam magamban, hogy nem hazudok többé.
Szintén tizenévesen életemben először megfogta a mozgássérült kezem egy srác, és őszinte érdeklődéssel vizslatta. Bátran rákérdezett vele kapcsolatban mindenre. Én meg csak hallgattam, nem tudtam válaszolni, mert ez a jelenet alapjaiban változtatta meg a világnézetemet, meg a helyemet benne.
„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál
Miután kezembe vettem a diplomámat, több helyen is megfordultam újságíró-gyakornokként, és akkor még tele voltam hittel, eltökéltséggel: nem létezik, hogy valahol ne vethetném meg a lábam. Írni azért tudok, valahol kellhet ez a tudás, és én elsősorban írni akartam. Sokat.
Leérettségiztem, és csupa ötösökkel és négyesekkel végeztem. Apám mosolygott rám a kocsiban, mikor hazavitt, és megláttam, hogy teljesen bepárásodott a szeme. Krákognom kellett, és hirtelen baromi homályosan láttam a táskám alját, amiből nagyon fontos lett előbányászni valamit, de végül csak behúztam a száját. A fenekem alatt bizsergő autóra próbáltam koncentrálni, és azon gondolkoztam, hogy vajon ha hallanám, akkor az autó zúgása is ilyen zsibbasztó lenne-e.
Tudtam, hogy mire gondol apám, hogy mit jelent számára, hogy ilyen jól végeztem, de nem mondtam ki. Ilyenkor nem lehet, mert a szavak összetörik azt a vékony kis üveget, ami még egyben tartja az amúgy is instabil világot.
Kitapétázott pillanatok
Utazom éjjel a BKV-n, és valaki azt mondja nekem, hogy tanult tőlem valami fontosat. Eltörik nálam a mécses, nagyon gyorsan és váratlanul, ez még engem is meglep. Nem tudok mondani semmit, csak arra tudok gondolni, hogy egész eddig valójában csak erre vártam, hogy valaki végre ezt mondja nekem. Ez végre megdönti azt a hipotézisem, hogy egy hallássérült úgysem tud adni a világnak semmit.
Az elmém, belül, ki van tapétázva ezekkel a pillanatokkal. Olyan, mint egy szoba, ahol nincs szabadon egy kisujjnyi felület sem. Mint apró gifek, villognak.
Arcom könnyesen, arcom nevetve, mások arcai ezerféle árnyalatban. Megannyi szó és hang nélküli, mozgássorokból álló történet.
Én pedig állok középen, hátul összefogott kézzel, és nem mondok semmit, csak beszívok a szememmel mindent.
Mert vannak helyzetek, amikor nincs mit mondani.
Helyzetek, amikor túl sok a szó.”
***
Puha Andrea
Felvidéki, hallássérült lányként jöttem Budapestre, a hasamban pillangókkal, hogy mi fog történni velem. Nos, ennek már 7 éve, és azóta sok minden történt: a harmadik diplomámért küzdök, lett egy interaktív kiállításom a szájról olvasásról a Trafóban, egy blogom, ahol sok pozitív visszajelzést kapok, és ami Szegő-díjat is hozott nekem. Az évek múlnak, és még mindig azt érzem, hogy van mit tenni.
A komoly arcú angyal, Jeanne Hebuterne portréja, Modigliani által megfestve...
"Párizsban, 1917-ben egy különös napon, az Academia Colarossin rajzolgatott éppen Amadeo Modigliani, ez a livornói születésű olasz, francia és zsidó felmenőkkel bíró festő, aki a Montparnasse kiskocsmáinak környékén arról volt hírhedt, hogy némi abszint fejében portrékat ajándékozott a helyi kocsmárosoknak, de ez inkább állt kapcsolatban az ital iránti démoni vágyával, mint nagylelkűségével.
Modigliani – mint még oly sokan az önpusztító művészek közül – haraggal a szívében született, s ez a harag robbanásszerűen tört ki belőle, amikor a Le Rotonde kávéházban asztalok tetején állva, táncolva káromolta az életet, netán meztelenül rohangált Párizs sikátoraiban, vagy éppen nagy szerelmével, a nála öt évvel idősebb dél-afrikai írónővel Beatrice Hastings-szel csatázott, akit egy alkalommal dühében egyszerűen kihajított az ablakon.
Aztán az Academia Colossarin megpillantott egy 19 éves lányt, Jeanne Hebuterne-t, aki tökéletesen megfelelt Modigliani életfelfogásának, miszerint „A boldogság egy komoly arcú angyal”.
Jeanne, akiről szerencsére fönnmaradtak eredeti fotográfiák, maga az időtlen női szépség. Cáfolva azt a furcsa érzésünket, hogy a múlt századok ifjú hölgyei minden bizonnyal kócos hajjal, görbe orral és apró bajuszkákkal parádéztak, hiszen a múlt ebben a kérdésben nem szépíti meg az emlékezést. Ám erre éppen Jeanne Hebuterne a cáfolat, a párizsi lány, aki bármelyik mai magazin címlapján ugyanolyan hatással volna a férfiakra, mint amikor Modigliani meglátta az Akadémián és percekre elállt a szava.
Jeanne, a komoly arcú angyal, az időtlen NŐ, aki a valódi szerelmet testesíti meg, azt, amikor ébredés után, az első eszmélésünkben, minden áldott reggel, annak a nőnek az arca jelenik meg a gondolatainkban, akit végtelenül szeretünk. És kitölt bennünk sovány és szürke réseket, óriási tereket és minden tárgy, ami látszólag jelentéktelen, átlényegül vele, megtelik élettel, örökkévalósággal, mert az övé, mert köze van hozzá, legyen az akár egy karcsú táska, egy ledobott blúz, egy ott felejtett hajcsat, vagy egy kicsorbult szélű pohár.
Ám gyakran az időtlen szépség sem véd meg az élet csúfságaitól, a rozsdás, nyikorgó valóságtól. Modigliani és Jeanne szerelme is gyakran volt terhes vad civakodásoktól, az egyre inkább reménytelenné váló festő és az alkohol násza szégyenteljes botrányokat szült. Előfordult, hogy Modigliani a hajánál fogva húzta végig Jeanne-t, a párizsi utca sötéten fénylő, éjszakai kövein. Hogy mentsék a menthetőt, kislányukkal együtt délre költöztek, ám Modigliani nem bírta sokáig…
…egyre reménytelenebbül hajszolta a sikert…
…visszament Párizsba annak ellenére, hogy Jeanne ismét áldott állapotba került. Aztán Jeanne is visszatért, de akkor már késő volt. Hiába kezdték felfedezni és vásárolni Amadeo festményeit, hiába költöztek új albérletbe, éppen Gauguin egykori lakása fölé, Modigliani előbb veseproblémái miatt dőlt ágynak, végül egy tuberkulotikus agyhártyagyulladás végzett vele.
És Jeanne, ez a komoly arcú angyal, néhány héttel utána, nyolc hónapos magzattal a szíve alatt, kiugrott a lakásuk ablakán, hogy végleg angyallá legyen. Talán különös átáramlása a múltnak, hogy miközben ez csak egy történet, ha Jeanne arcát nézzük a régi fotográfián, az időtlen szépségét és szemében a tengert, ami a mélységével mindig alázatra int és kicsinységünkre figyelmeztet, lassan angyalokká válunk talán magunk is. És ha csak pár pillanatra…boldoggá.
Ennyi a varázs, Jeanne Hebuterne fotójának varázsa, ami egyszerre a múlt, de egy pillanatra a jelen borzongása, és a jövő szépségei iránti szomjúság. És néha ez maga az élet."
Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb újul tavasszal s kizöldül a mag. Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el és kétség borong nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél, hogy a rét túl sok virággal veres s az ég túl sok csillaggal ékszeres? Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress...
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól. A kék eget?... A múló napokat?... Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi, szivembe visszacsengő dalokat?...
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm ennyire az élet husába vágom?!... ... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit, aki lehettem volna e világon...
Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kinek fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. - Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit soh'se kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ.
