Keresés

Beöthy Zsigmond, szlováni, *Komárom, 1819. febr. 17., †Komárom, 1896. jan. 29.: író, költő, jogász

MIATYÁNK

Atyánk ki vagy, hon istene,

Tekints le föllegid megűl

A népre, mely nem bír rokont

Ezernyi népeid közűl.

Magában áll, magában él,

Barátja, híve nincs neki;

Földét, melyen vendége sok,

Saját karával vívta ki.

De bár vendége sok nagyon,

Érette vért is ontna tán,

Csak nemzetegység forrna át

Az őket ápoló hazán.

Uram, királyok istene,

Népeknek atyja, nézz reánk;

Kegyelmedért könyörg a nép,

Érette esd magyar hazánk.

Legyen kegyelmed csillagunk

A sok viszás tanács között,

Melyekkel annyit harcolunk

A közjó s nemzetlét fölött.

Forrasszad egybe népeink

Nyelvét, irányát, szellemét,

Hogy a pártvész romangyala

E hont ne szaggathassa szét.

Övezz körűl a nemzeten

Igaz jogokból vasmezet,

S adj népe szenvedőinek

Munkájok után kenyeret.

S bocsásd meg multja bűneit,

Miként régóta bűnhödik,

Midőn nagysága eszközén

Küzd s fáradoz mind e napig.

Ne vidd kisértetek közé

Törvénytevőkben e hazát,

Hogy nép s ne osztályok fölé

Emeljék a közjog falát.

S hogy szűz reménye, ifjai,

Kik még most lángzó honfiak,

Az élet alkonyában is

Rendíthetetlen álljanak.

De a gonosztól mentsd meg őt,

Hogy rút viszály ne dúlja fel

Az egyetértés magvait,

Miket hű kéz fog hintni el.

Mert oh, tiéd a hatalom,

S te versz, te sujtasz népeket,

Kik gyáván s tétlen s hűtlenűl

Veszteglenek sorsuk felett.

1845. február

Újfalvy Krisztina, mezőkövesdi; havadi Máté Jánosné (1780-tól), *Szőkefalva, 1761. szept. 3., †Mezőcsávás, 1818. jan. 29.: költő

HOGY AZ ÉLTETŐ ÁLOMNAK…

Hogy az éltető álomnak

S az újító nyugalomnak

Másokkal hasznát vehessem,

S a reggelt kedvvel nézhessem:

Távozz édes emlékezet.

Ha nem foghatsz velem kezet;

Hadd pusztán már valahára,

Szállásod bár éjszakára.

Bolygasd reggel csendességem;

Csak adjad meg reménységem:

Hogy nem soká velem leszel,

S engemet boldoggá teszel.

Magyar költők 18. század [482.]

Sík Sándor

    A napos hegy

Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.

Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.

Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.

Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.

***

Szervusztok.

DABI ISTVÁN

    Azt hittem

azt hittem sokáig
kis szoba
hol könyvek sorakoznak a polcokon
a boldogság
s a magány az egyetlen öröm a földön

most előlépek
és mint vaksi vakondok
állok elétek
és kérlek emberek
vezessetek

Kedves Dolna,  elkeseredve olvasom soraidat.:(

Én is azt gondolom és úgy érzem, amit a többiek őszinte szavakba foglaltak.

Köszönöm, hogy mindig kedves voltál hozzám. Szívből remélem, hamarosan jönni fogsz ismét.~~~

"Jobbat keresve gyakran jót veszítünk. "

         William Shakespeare

****

Sík Sándor

    Tedd a jót!

Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!

Farkas András, *?, 1919., †Bp., 1997. jan. 28.: író, jogász

A PARKON ÁT…

A parkon át, amíg munkába érek,

Elnézem ezt a tarka díszletet:

Patak felett a párás nap lebeg,

A felhők álmosak még s hófehérek.

A lomb között nem lankadó madárraj

Forró szerelmet vall, s bár nem nekem

Kínálja lázát, ám az éneken

Az én szívem is a magasba szárnyal.

A vénült gesztenyék szomszédi sorja

Bólintja rám virága özönét,

Minden rügy pattan, mint tüzes sörét,

Ahogy szűz csókjait elősorolja.

A fák odvában mélyre csúszva horkol

Az unt bagoly és vaksi szemei

Nem állhatják a fényt, nem kell neki

Az ízes kép a vaskos bronzszoborról.

A bokrok mélyén fűből és mohából

Szerényen izzik a szelíd tavasz,

Minden illatban minden ugyanaz,

S a zsongás minden élőt átnyalábol.

De hetet üt, s bár én is énekelnék,

És napbahullva süttetném szemem,

A parkon át munkámig élvezem

Virágok, fák erőt adó szerelmét.

Végeknek tüköri [297.]

Török Sophie; Tanner Ilona, *Bp., 1895. dec. 10., †Bp., 1955. jan. 28.: költő, író

EDDIG CSAK

Eddig csak úgy zsongtál bennem, mint puhán

megérintett ideg, mely a hirtelen jelre

megfeszül – de még nem tudja: örömre

készüljön-e? vagy fájdalomra?

Eddig felettem úsztál, mint égies

dallamfoszlány, melynek tűnékeny édességét

magamon kívül kerestem, mint erdei sétáló

elnémulva figyel az ég felé, ha a magas

lombkupolákból egy láthatatlan

madár trillázni kezd.

De most már itt vagy! Mióta drága

karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod

elöntött heves áramával. Már nem sokarcú

képzelet: felcsendült valóság vagy!

S úgy megráztál, mint diadalmas dallam

megrázza a hangszer boldog húrjait.

Enyém vagy, magamba szívtalak, foglalat vagyok

mely édességes ízeidet őrzi. Mindent őrzök

s többé nem felejtem elnyílt ajkad hűs

banánízét, akadozó mosolyod gyengéd csillogását,

nem felejtem vágy és félelem gyönyörű

verdesését mély szemeidben, sem szorongató

elborulásod szép tűzijátékait.

Enyém vagy, mint nehéz kőben a drága

arany, úgy hordalak teremtő idegeidben,

mint boldog asszony hordja emlékező

testében az édes élő magzatot.

Kiadatlan szerelmes versei [78.]

Csokonai Vitéz Mihály, *Debrecen, 1773. nov. 17., †Debrecen, 1805. jan. 28.: költő, író, műfordító

A TÉL

Mormolnak szelei a fagyos északnak,

   A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.

Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,

   A folyóvizeket megkötik hideggel,

Mellyeket őszítnek a havak és derek,

   Azok a tél fején fejérlő púderek.

Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,

   Csörög a jég miatt minden szőri szála.

Vége felé jár a didergő december,

   Decembert hordoz már minden okos ember.

Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,

   Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.

A vékony rokolyás leánynak s a pőre

   Gatyájú legénynek feláll minden szőre.

A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba

   A sűrű erdőbe mennek prédálóba.

A többi állatok merűlvén álomba,

   Alusznak az ősszel készített alomba.

A madarak nagyobb része elútaza,

   Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,

Az is a városhoz közelébb szivárog

   S a disznótorokba örömnótát károg.

Komor minden, minden szomorúnak tetszik,

   Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.

Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba

   Levegő egével a befűtött szoba.

Csupánn az örvendő fársáng víg zászlója

   Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,

Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,

   Ugrál az új havon, nem találja helyét.

Őltözik magára sokféle maskarát,

   Ugrós kozák táncra billegteti farát.

Víg ebédeket rak terített asztalán,

   Markába pecsenye, kulacs az oldalán,

Táncos szobájába víg muzsikát penget,

   Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget.

Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,

   Amillyet nemigen tennének románba.

Követi sok gavar, csirippol utánna

   Sok öregbíráktól irtódzó Zsuzsánna.

Versek, 1789 [17.]

Garai Gábor, *Bp., 1929. jan. 27., †Bp., 1987. szept. 9.: költő, író, műfordító, kritikus

CSILLAGOK RÓNÁJA

A csillagok rónája most virágzik.

Csepp égi zsályák illata csorog.

Széthull a felhő. Halvány lótuszok

úsznak a csipkés-öblű láthatárig.

Zümmög a tejút, számtalan bogárszárny

recés döngése hallik; púpozott

fény-kazlak közt vendég fuvallatok

járnak: hajlong a fém-pikkelyű páfrány.

– Nézz föl. Nehéz volt ellentett magányunk,

kettős gyanakvás párharca – feledd el:

megfizettünk viszállyal, gyötrelemmel,

eresszünk hát csillagtalan-sötét

multunkra most e tündöklőn kitárult,

engesztelő éj bársony-függönyét.

Ének gyógyulásért, 1955 [116.]

Gyurcsó István, *Garamkövesd, 1915. jan. 27., †Dunaszerdahely, 1984. márc. 16.: költő, újságíró, művelődészervező

TÁGÍTSUK SZÍVÜNKET

A közösség gondján innen kis világ

bizony, mi közvetlen minket összeköt.

A tárgyak gondja, gondod: cserép virág,

fazekak árnyéka a tűzhely fölött,

de hidd el, ezen túl, erős kötelék

az élet szerelme, s hogy végképp vagyunk,

becsüljük, hogy másban mennyi az érték,

és zárt ajtók mögé nem csukjuk magunk.

Látjuk, hogy a világ esett oldalán

a mi gondunktól ezerte több a gond,

tágítsuk szívünk azok felé, talán,

akik fölött ma még sötét ég borong.

Szeress engem. Egy kicsiny kör közepén

ne legyek csak pont, ennél több legyek én.

Termő időben [58.]

Kemény Simon; 1898-ig Kohn, *Tass, 1882. aug. 19., †Bp., 1945. jan. 27.: költő, író, újságíró

DAL

Olyan nedvesek s forrók ezek a sóhajok,

Mik körüllengenek,

Mintha csókolnál engemet.

S oly tiszták, oly ragyogóak a sugarak,

Mint a hajad.

Olyan üdék, oly zöldek a mezők!

S az égbolt olyan végtelen,

Hogy fáj, hogy fáj, mert nem vagy most velem;

Látnád mint izzik, szikrázik szemem,

És hogy reszket a kinyujtott kezem…

Hogy kacagnál, ó hogy ujjonganál,

Megcsókolnál ezerszer is talán,

Két kézzel tépnéd a sok vadvirágot.

Futnál, rohannál itt előlem,

Kivánnál és rettegnél tőlem.

Egy fa alatt reám borulnál

S mint egy rózsa, a fűbe hullnál.

S míg én egy percbe átalolvadok,

Ajkad elhagynák könnyü sóhajok,

S nézné a tiszta, fényes kék szemed,

Hogy szállnak el a fehér felhők

A fák felett!

Lamentációk [11.]

Ady Endre, diósadi, *Érmindszent, 1877. nov. 22., †Bp., 1919. jan. 27.: költő, publicista

PAUL VERLAINE ÁLMA

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

Forró és különös, áldott, nagy Látomás,

Aki sohasem egy s aki sohase más,

Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,

Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

Sápadt homlokomnak verejték-patakán

Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.

Ady Endre költeményei, 1906 [38.]

Magyar László András, *Bp., 1956. jan. 26.: író, költő, műfordító, történész

ZAVAR

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

Idill [27.]

Kertész László, *Nyíregyháza, 1935. jan. 26., †Hajdúböszörmény, 1971. jún. 23.: költő, gimn. tanár

HÓVILÁG

Damasztterítők a házakon,

fehér prémek a fákon, felhő habok,

megpihent könnyű dallamok.

– A békéről pasztellrajzok az ágak…

A fűz havas emlék nagyapákról,

s a kerti pad

szűz szerelemre réved vissza a fűz alatt.

Áhítat száll,

az égi palán huzalok viszik át,

mint frissen húzott léniák.

        Varjú-gond ül egy sudár akác hegyén,

        megbámulja szívem,

        a hóvilágban hogy melegszik szegény…

Egyszer még [50.]

Hajnal Gábor, *Gyepüfüzes, 1912. okt. 4., †Bp., 1987. jan. 26.: költő, műfordító

ÖSSZEFONÓDVA

1

Esteledik. Dobogó paripák viszik át hegyek ormán

   már az aranyba fakult nap gyönyörű tüzeit.

Dermed a nappali zaj, szellő lebeg át a homályon;

   jó a szelídszavu csend, vallat a hű szerelem.

Súgva szemérmesen ád nektárizü mézitalából,

   csillagos éjbe kisér, oldja a sziklamagányt.

Trilla repes, dala láng s a sötét hideg izzva lehel rád.

   Otthonod ő, s gyönyöröd ünnepi tiszta ruhád.

Nézz a szivedbe, felelj! Mit adsz te cserébe a hűnek?

   Tudsz-e vigyázni reá, hogyha az út meredek?

2

Átszeretett éjek lobogása beitta magányos

   éveim úntszinü mord fellegeit s ködeit.

Ösztöneim lassan szelidült dalu csendbe ragyogták

   férfikorom meglelt fészeköröm sugarát.

S jött a közös gond ránk és összefonódva a sorsunk

   szőtte közös szálból nappalaink szövetét.

Ó tudom én már, ily szerelem mi az emberi szívnek –

         értelmetlen a lét nélküle s dúrva robot.

Fényküllők, 1961 [62-63.]

Tamkó Sirató Károly; Tamkó K., Sirató K., *Újvidék, 1905. jan. 26., †Bp., 1980. jan. 1.: költő, műfordító

ORSZÁGJÁRÁS

Elindultunk

    Balátára malátáért,

    Galántára palántáért,

    Rabirázra paprikáért,

    Soroksárra salátáért,

    Macsoládra kocsonyáért,

    Kocsonyádra mazsoláért,

    Cserenyésre cseresznyéért,

    Szerencs-érre szerencséért,

        Pécelre mézért

        Mézeskútra pénzért.

Jöttünk-mentünk

    Nagylaposon – hegyesen,

    Homoródon – begyesen,

    Hétrongyoson – feszesen,

    Lassú-réten – sebesen.

Mit csináltunk?

    Hévízen – vacogtunk,

    Szomoródon – kacagtunk,

    Árnyékoson – napoztunk,

    Koplallón – jóllaktunk,

    Éberlakon – álmodtunk.

    Tolcsván tocsogtunk,

    Potyondon potyogtunk,

    Szikszón szikkadtunk,

    Csuklódon csuklottunk,

    Lepénden lepént ettünk,

    Legénden legénkedtünk,

    Nyíratádon – bolondoztunk,

    Bolondócon – nyiratkoztunk,

    Szekeresden szekereztünk,

    Nekeresden nem-kerestünk,

    Heverdelen elhevertünk,

    Előréven elrévedtünk.

Be is értünk

    Verebesre – seregestül,

    Seregesre – verebestül,

    Fenekesre fenekestül,

    Csolnakosra csolnakon,

    Lovas-szirtre jó lovon,

    Szombathelyre szombaton,

    Hangosvölgybe – daltalan,

    Dalos-zúgba – hangtalan,

    Zajgóvárra – zajtalan,

    Szomjúhelyre szomjasan,

    Gyopárosra párosan,

    Boldogkőre, Bársonyosra

        bársonyban és boldogan!

Tillárom, haj! [5-8.]

^{_{Nos, előttem már mindent elmondtak, amit én is elmondanék erről, de azért tudnod kell, kedves Dolna: ez a topik nélküled soha nem maradhatna EZ a topik!}}

^{_{Kérlek, gondold át újra a döntésed! Hiszen valóban, már annyira kevés ebben a virtuális világban az olyan hely, amely még valódi irodalmi értéket tud képviselni. Segíts, továbbra is segíts megőrízni egyet mások és -hiszem, hogy így van- magad örömére is!}}

***

Ady Endre

Intés az őrzőkhöz
              

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Kedves Dolna!

Régóta olvasom a topikodat, sok örömöm van benne, nagyon szeretem a versválogatásaidat, és mások által is sok szép vers került ide, hatalmas értéket képvisel ez a topik, melynek gazdája Te vagy régóta, és nagyon jó lenne, ha az is maradnál!

Nem tudom mi az oka, hogy így döntöttél, de nem is kell tudnom. Ha nem egészségi okai vannak, kérlek vedd újra fontolóra a döntésed.

Nem hálás feladat egy olyan ügyet képviselni, amelyről azt gondolja az ember keveseket érdekel.

De az a szép benne, hogy örömöt tudunk szerezni néhány percre azoknak, akik szeretik a verseket. Hiszen, azok az emberek, akik megírták ezeket a szépségeket, maguk is sokat szenvedtek.

Engem mindig elszomorít, ha győzedelmeskedni látom a rosszat, a jó felett.

Dolna kedves, szeretettel várunk vissza!

Kedves dolna!

Nagyon sajnálom, hogy nem maradhatsz, remélem, mielőbb visszatérsz kivételes csemegéiddel, és kedvességeddel együtt!

Várunk!

Kalász László, *Perkupa, 1933. febr. 3., †Szalonna, 1999. jan. 25.: költő

AZ OTT

                           az út

ez itt

         az este

elhörgött minden indulat

az útra fák

lökik keresztbe

megfáradt árnyukat

néha az ég

mintha remegne

fázik vagy fél

nem tudhatom

nagy égi fák

dűtik keresztbe

árnyékukat

a Tejúton

Az ének meg-

marad [32.]

Fekete István, *Gölle, 1900. jan. 25., †Bp., 1970. jún. 23.: író

BÚCSÚ

Elmegy lassan a berek, az erdő,

El a nádas, a tél meg a nyár,

A hegy, a völgy, a nappal s az éjjel,

A szemem látta egész határ.

Elmegy? De talán mégsem egészen.

Meglátom tán az Örök Vizen,

Hiszen a Szépség: maga az Isten,

S lelkemben ott lesz, hiszem, hiszem!

Összegyűjtött versek [71.]

Ásgúthy Erzsébet; Kissóczy Józsefné, Körtvélyessy Erzsébet, *Eperjes, 1895. szept. 9., †Eperjes, 1984. jan. 25.: költő, író, drámaíró

VÁROSOM

Hogy fessek néked képet róla?...

Öreg város, boltíves, büszke.

Emlék emlékre tornyosúl itt,

Mint ősi tűznek hamvadt üszke.

Itt egy szobor a domb tövében,

S a sánc, a fal, mely várost védett.

Ez a Tábor… Ezek a „brankák”,

Itt álltak strázsát a vitézek.

Emitt a tér, mint véres emlék,

Igazságért sikolt az égre,

Rossz csillagú magyar időkben

Ártatlanoknak hullt ott vére.

Ez itt – egy percre lassítsd lépted! –

A nagy Rákóczi régi háza,

Itt őrizték a zord pribékek.

Amott áll még a vén kaszárnya…

A kapualjban rejtekajtó…

Vajon ki járt ott titkos éjen?

Uszályos dámák selyme surrant?

Vagy vérpad volt a pincemélyen?

És itt a régi alma mater,

Kossuth lelkének melegágya,

Itt a klastrom s a „promenádé”,

Legendás szerelmek tanyája…

És igen!... én is itt vagyok… Hajh!

Innen szakadtam, ide térek.

Megverten, győztesen, vagy bárhogy,

De szent hűséggel, amíg élek.

Szlovákiai magyar írók [205-206.]

Gyulai Pál, *Kolozsvár, 1826. jan. 25., †Bp., 1909. nov. 9.: irodalomtörténész, költő, író, kritikus

SZERETNÉLEK MÉG EGYSZER LÁTNI…

Szeretnélek még egyszer látni

A kertben, ott a fák alatt,

Hallgatni édes csevegésed,

Mint gyermek, úgy örülni véled,

Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni

Homályos őszi délután,

Kandallódnál a karosszéken,

Ha mintegy elringatva, ébren

Alszol s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,

Midőn úgy várod jöttömet,

Megismersz immár a távolból,

S bár ajkad olyan hidegen szól,

Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni

Szép csöndes nyári estvelen,

Holdfénynél az akácok árnyán,

Midőn fejed keblemre hajtván,

Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,

A vén udvarház csarnokán,

S ha elhangzott az Isten-hozzád,

Még visszanézni utólszor rád

S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,

Meggyógyítana egy pillanat.

Mit szenvedtem, feledni tudnám,

S még egyszer örömest feldulnám

Éretted ifjúságomat.

Tallózás a magyar köl-

tészetben, 1854 [80.]

Kedves dolna!

Hiányozni fogsz! Reméljük, azért minnél hamarabb "visszatérsz". Nélküled, a Te "szellemiséged" nélkül ez a verses oldal nem az igazi. "Remekül" csak Veled tud működni. Addig, míg visszatérsz, lehet, hogy kerülnek fel értékes és szép versek, de a Te lelkiséged nélkül csak egy átlagos topik lesz.

Hervay Gizella: Dal

Hajnalok, hegyek,
hazai egek,
messziség!
Fenyvesekbe sajdul az ég.

Nem véd sem közöny, sem házasság,
nem vállalt soha senki se.
Jönnek a tárgyak és a tájak,
megindít egy kendő kék színe.

Hajnalok, hegyek,
hazai egek,
messziség!
Fenyvesekbe sajdul az ég.

~~~

Elköszönök. (Hosszú időre.)

Tudom, hogy nélkülem is  remekül fog működni itt minden.

Gyönyörű, értékőrző versválogatásokat fogtok hozni:-)

Pihentető éjszaká(ka)t, szép napokat kívánok minden kedves topiktársamnak és valamennyi látogatónknak!

Hervay Gizella: Nocturno

Lebukik a nap, sötét lesz -
mint aki nem hisz semmiben.

Villamossínek kettős magánya
belehátrál az éjszakába.

A harangok sem egymásnak feleltek.
Félrevert ifjúság, elfeledlek.

Hervay Gizella: Az ötödik fal

I

Négy fal között égdarab,
jajgatásnyi égdarab,
amennyi húszezer év alatt
a végtelenből ránk maradt,
öröklött házunk: égdarab,
négy fal között az iszonyat.

Négy fal között a gondolat,
egy jajgatásnyi gondolat,
amennyi megszülethetett
húszezer esztendő alatt.

Négy fal szorítása: történelem,
döngeti belülről az értelem,
omlik, tágulni kénytelen,
de csak négy fal a történelem.

De a remény, a remény
a végtelenség peremén!
Kő álma: virág,
virág beszéde,
az emberben, az emberben
halhatatlanság vágya,
a végtelen igénye.

Négy fallal védjük meg magunk,
a végtelenbe belehalunk.
Védjük hát ellene magunk
a határainkba belehalunk.

Emeljünk ötödik falat,
amit nem szorít iszonyat,
ami még emberi marad,
de a végtelenbe szalad.

A lehetőség ránk szakad,
múltba hátrál az iszonyat,
határtalan akarat
feszíti a határokat.

És a remény, a remény
a végtelenség peremén.
Kő álma: virág,
virág beszéde,
az emberben, az emberben
halhatatlanság vágya,
a végtelen igénye.


II

Az emberen túli létet
nem védik falak.
Építi-bontja magát
szépség és iszonyat.
Hasítsd ki belőle,
ami válaszolhat,
formáld emberi szóvá
az elsikoltottat!

Serfőző Simon: Messziről jövök

Bekopogok eleimhez,
mintha még csukódnának ajtók,
nyílnának hozzájuk.
Mintha még be tudnának engedni
a valamikoriakhoz,
akik mióta nincsenek!
De hangjukat máig kihallom az időből,
világzajból.

Messziről jövök,
égomladékokon át,
a csönd roncstelepein keresztül.
Lábamra csavarodtak sínek.
Sarak megdobáltak.

Évtizedekbe telt,
mire a hold felől mára idetaláltam.
Most már jöhetnek a szelek,
nekem eshetnek,
előttem keresztbe fekhetnek utcák,
ellenszenvek kikezdhetnek.
Megtaláltam, akiket kerestem.

Ha régvolt szavuk konyháiban is,
de velem vannak,
melegében volt-nincs arcuknak,
amelyek hasonlítanak az enyémre,
aki egy vagyok velük,
ahogy a világ fölött evickélő madarakkal
egy vagyok,
s a magasból alázuhogó éggel.

Iancu Laura: Anyám diót tör

Nem tudom, miféle szőlőt ettem,
s te törted bent a tavalyi diót,
ki-kiszóltál – vagy már csak képzelem –,
törted, és nem találtál közte jót.

Alkonyodott, vöröslőn hullt az éj,
totyogtak fenn az égen a kacsák,
eszemben volt szólni neked: ne félj,
fiatalok, köthetnek még a fák!

Vecsernyét ütött aztán a harang,
s az utcán átosont egy idegen,
ne fordulj hátra! – szólt bennem a hang,
és nem láttam, ki vitt el hirtelen.

Csík Mónika: Variációk a reggelre I.

miként ébredő szeretők –
borulnak össze a lombok,
éji nászlepelt csipkézve
hull ki réseik közül a fény,

tej és mézillatban ázó
bronzos selymüket kacéran
lebbenti a domb mögül
vágtázó nyárvégi szél


Variációk a reggelre II.

Apránként oszlik a sötét, viola-fénysávok csipkézik
olajszín, testes bársonyát az égnek, éj-neszek bélelte
odúkba, s rémálmok ködébe vesznek a tűnő lidércek.
Tüdőből, mellből cafrangos éllel szakad az új nap,
tenyerek havába sebként mélyülnek újra a ráncok,
mintha tócsák szeméből hullna az égre a könny, véli
ki föntről vigyázza a lassacskán ébredő világot.