Keresés

Utasi Hajnalka; Varga Hajnalka Piroska, *Jászberény, 1974. jan. 30.: költő

MÁTRA I.

Heves és Nógrád ölel cyrano-i karjaival

Az idő fellegekbe burkol, mutatója megáll.

Fiad, a Kékes, égbe tör,

Glóriát emel fodros nadrágszárú vulkáni koszorúd fölé.

Dús keblű szikláid mentén

Flóra és Fauna szerelmesen évődik,

Moha tapintású, kristálycseppes forrásokkal

Lejtik a Szférák zenéjét.

E hangulatra báli ruhaként omlik

Fenyő, bükk, gyertyán, tölgy tavaszkoronája,

Az évszakok bölcsője és temetője:

A Természet öröklét-virága.

Mint Shakespeare színdarabjaiban a színész

Úgy viseli itt a K(k)or jelmezét a Múzsa.

Szentjános bogár, 2005 [18.]

Tóth Éva, *Debrecen, 1939. jan. 30.: költő, műfordító

ESIK A HÓ

Esik a hó a jégre, nádra,

esik szememre, szempillámra,

esik bokorra, fűre, fára,

esik a fázó vadmadárra,

esik, esik csizmám nyomára,

hogyha keresne sem találna

senki, pedig milyen jó lenne,

hogyha valaki megkeresne,

megfogná a kezemet szépen

s együtt mennénk a hóesésben,

együtt mennénk a havon, jégen,

amíg csak süt a nap az égen,

és amikor a nap lemenne,

a hó örökre betemetne.

Szívzuhogás [11.]

Hatvani Dániel, *Tiszaderzs, 1937. jan. 30.: író, költő, publicista, szerkesztő

TÁVOLI VALLOMÁS

Varázsod visszahozza a csók-nélküli távol.

Álom-zenéjű csöndben a hangod sugarából

fonódik bennem lassú, rezegve-fájó dallam

s mint visszatérő verssort, dúdolgatom magamban.

Sötétbe húz az álom zuhanó téli éjben.

Csillag gyúl, sercen, lobban a mozdulatlan égen.

Sugarak futnak össze a térben és időben:

téged idéz az emlék a napnál perzselőbben.

Feléd repülök újra perceket számolgatva.

Visszfény sugárzik lágyan fellebbenő hajadra.

Szeged utcáin járva, tudom, hogy visszavársz még,

arcodra omlik halkan a tűnő fény s az árnyék.

A vonat hómezőkön csattogja érkezésem,

szelek dróthúrú táncán te dalolsz most az éjben,

szerelmi suttogásban fogy minden kilométer

s együtt dúdolunk újra a tájak énekével.

Szeged utcáin járva, tudom, hogy visszavársz még…

S én mosoly nélkül, némán kísérlek, mint az árnyék,

jeges homlokkal, lázzal, zordan, mint a zúzos fák…

Ha másvalaki várna, vidámabb volna hozzád.

Miért gyötörlek téged az álmok sugarával,

dacolva durva gonddal, versekkel s a világgal?

S te szeretsz mégis olyan jósággal, mint egy gyermek.

Édesem, áldozata lettél mártír-szívednek!

S én mégis hozzád futok lobogva-lengő hajjal…

S most, midőn lenge dallal zümmögni kezd a hajnal,

új nap teríti ránk is álom-fény glóriáját

s egünkön az öröklét tavaszi tüze száll át.

Kibomló hajjal, vígan, már egyetlenegy csókban,

tavaszi zuhatagban és egyre lángolóbban

egymás ajkán dicsérjük a végtelen szerelmet

s tél-csönd-morajlás halkul már mindig messzebb, messzebb.

Szegedi fiatalok antológiája [153-154.]

Nagy László; írói neve egy ideig F. Nagy, *Felsőiszkáz, 1925. júl. 17., †Bp., 1978. jan. 30.: költő, műfordító, szerkesztő

FELHŐ, FELHŐ

Felhő, felhő, ússzál hozzánk,

szeretlek nagyon,

hátunkról a port lemossad,

mosd el sok bajom.

Tenyeremen vastag kéreg,

égi könnyre vár,

puhítsd, hogy magot ehessen

róla a madár.

Hozzád felbőgnek az ökrök,

csikó rádnyerít,

zöldre varázsold a rétek

gyulladt selymeit.

Érted furulyál a sárga

kukoricaszár,

hosszú nyakát nyujtogatja

sok fehér gunár.

Mosd meg csendesen a vékony

virágszál fejét,

ködöld be a kék bazalthegy

forró tetejét.

Felhő, felhő, gyászt ne hozzál,

attól roskadunk,

villámaid aludjanak,

szikrázók vagyunk.

Arccal a tengernek,

(1944-1945) [21-22.]

Knopp Imre, Pest, 1867. dec. 29., †Bp., 1945. jan. 30.: festőművész, költő

UNA CORDA

Szívemnek mélyén csend lakik.

Hallgató néma csendes csend;

Mit lelkem úgy rejt, mint gyöngyszemet

Kagyló, a víz mélyében odalent.

Néha kiárad, mint bő dagály

Elönt a csend, és én hallgatok.

Kedves! Ilyenkor ne fürkéssz,

Becsukódom, de nincs titok!

Puhán osonva hullj mellém,

Tedd homlokomra hűs kezed;

Ami gyűrött volt – kisimul,

S szívem csendjéből béke lett.

A Calvin-téri ballada, 1940 [121.]

Molnár Borbála, parnói, *Sátoraljaújhely, 1760. aug. 25. [keresztelés], †Hajdúbagos, 1825. jan. 30.: költő

A TAVASZ (részletek)

Ím a természetnek mosolyog szépsége,

    S a nyíló tavasznak újít kedvessége,

Az újult mezőre mihelyen kilépek.

    A kincses természet munkái mely szépek,

Mint gyenge csecsemők, nevetnek a plánták,

    Téli polájokat melyek már elhányták,

Ki a föld gyomrában eddig szinte halva,

    Elrejtezve voltak télbe, mélyen alva.

De már halálokat újult élet váltja,

    S ki-ki a Teremtő nagyságát kiáltja,

Némán is hallatszik ékesen-szólások,

    S szívem fenekéig béhat tanítások.

Mely méltó hát nékem ezekkel beszélnem,

    S bennek a Teremtő csudáit szemlélnem,

Egyszersmind tulajdon magamba bétérnem,

    S lételem mivoltát ezekből esmérnem.

Úgy tetszik, hogy ezek nékem azt hirdetik,

    Hogy az én testem is bár eltemettetik,

De lételem azzal semmivé nem lészen,

    Sőt magára egykor újult formát vészen.

Mivel ha a plánták végként el nem vesznek,

    Sőt minden tavasszal új életet vesznek,

Hogy veszne el az ég legcsudább remeke,

    A pornak töredék, de lelkes gyermeke?

Ki a természetnek titkait vizsgálta,

    S a világot mintegy újonnan formálta,

Ki az eget-földet botjával megmérte,

    S az égi tüzeket eszével felérte,

Ki egy gondolkodó bölcs valóság vala,

    S kimívelődett a természet általa;

Akiért az egész világ teremtetett,

    S aki mindeneknek urává tétetett,

Kinek a Teremtő a maga Lelkéből

    Szakasztván, részt adott a nagy bölcsességből.

Ez, mondom, mi módon veszne el végképpen,

    Alább való lévén a plántáknál éppen,

Sőt, inkább mint a mag, elvettetik teste

    A halálban, midőn érkezik el este,

S a megrothadásra száll a föld porába;

    De majd fog öltözni egy nap új formába,

És ki fog kelni a rothadás méhéből,

    S új ház lész a régi hullt töredékéből.

Az újult természet nékünk ezt hirdeti,

    Hogy lész a halálnak majd elenyészeti,

S valamint a plánták fogytával a télnek,

    Úgy az emberek is a földből felkélnek,

Felkelnek, s örökké élni meg nem szűnnek,

    Kiveszvén belőlek gyökere a bűnnek. […]

Tinódi Sebestyén, T. „Lantos”, *Tinód (?), 1505/15., †Sárvár, 1556. jan. 30.: költő

EGER VÁR VIADALJÁRÓL VALÓ ÉNEK (részlet)

Csuda szép helyen Egör vára vagyon,

Az völgyre fekszik egy hegyorozaton,

Északra ellenbe Királszéki vagyon,

Napkeletre egy nagy magas hegy vagyon,

85      Arról bénézhetnek várban szabadon,

Napkeletről alámeneti vagyon,

Dél felé nemmén szép mezőcske vagyon,

Dérről fekszik váras, egy völgybe vagyon.

Sőt várasnak vala tapasztott palánkja,

90   Annak vala négy kimenő kapuja,

Egör víznak által benne folyása,

Napnyugatról az káptalan klastroma.

Sok épölése benn az várnak vagyon,

Dérről, váras felől nagy bástya vagyon,

95   Varkucs Tamás rakatta kapu vagyon,

Közel napnyugatra egy toron vagyon.

Ahhoz közel egy erős kőbástyája,

Kit jó Dobó István rakatott vala,

Azon belől egy szép erős palánkja,

 100   Az kaputúl nagy bástyáig az vala.

Benn, ezök közt vagyon egy földárokja,

Kapupalánk mellett egy nagy domb vala,

Tetejére kasokat raktak vala,

Kiről álgyúk kétfelé járnak vala.

 105      Az után régi nagy földdomb más vagyon,

Napnyugat között, észak között vagyon,

Vár szegletin, tetején sok kas vagyon,

Tapasztott palánkval kerítve vagyon.

Fenn az aránt belől mellette vagyon

 110   Azon szegletön egy kőbástya vagyon,

Az az tömlöc, hossza északra vagyon,

Az mellett északról sok szép ház vagyon.

Ez paloták alatt külső kőfala,

Kőfal belől egy sövénpalánk vala,

 115   Paloták végében egyenös kőfala,

Fal végében az Sándornak bástyája.

Régön Príni Péter kettészakasztá,

Az nagy várat fallal általrakatá,

Az monostort belső várba hagyatá,

 120   Szanktuáriomát egy bástyának hagyatá.

De az külső részt más várnak hagyatá,

Szanktuáriomig egy nagy töltést hagyata,

Kin sok álgyú három felé szolgála,

Napkeletre, hegyoldalra, északra.

 125      Ím az szanktuáriomba alkottak,

Teteiglen baronából felróttak,

Egy nagy töltést vitézök csináltanak,

Az tetején töltött kasok állának.

Nagy szép álgyúk arról délre szolgálnak,

 130   Napkeletre és északra szolgálnak.

Egy emölcsős kapu mellette annak,

Kin az kilső várba ki s be ott járnak.

Az kaputúl fogva szegletig vala,

Az megmondott egyenös kőfal vala,

 135   Az fokiglan belől mind töltés vala,

Azzal egyaránt egy nagy töltésdomb vala.

Nám, azon es töltött kasok valának,

Tetejébe egy palánkot fonának,

Belső várba hegyről bé ne lássanak,

 140   Napkeletre álgyúk ormat szolgálnak.

De az Sándor bástyátúl szegletig

Az fal kívöl egy nagy árok mindvégig,

Onnat egy egyenös fal nagy kapuig,

Közepötte egy tornyocska ott nyukszik.

 145      Vég az épüléséről belső várnak,

Már hallyátok mondom az külső várnak,

Északról vagyon Sándor bástyájának

Egy egyenös fal, által rakott kőfalnak,

Sőt árokját bérekesztötte vala,

 150   Falon, árok kívöl, az kilső várba,

Kit Csabi bástyájának hívnak vala,

Mert mikor Csabi István bírja vala,

Két részre ott szakasztani akarta,

Az egy várból, hogy kettőt alkottatna,

 155   Mel bástyánál el-kimégyen északra

Egy szeglet, ki palota kilső kőfala.

Innet az Csabi bástyájátúl fogva

Vékon kőfal mégyen az hegyoldalra,

Az szegleten egy kerek torony vala,

 160   Kinek dereka belől rakott vala.

Régen Bebek Imre rakatott vala,

Más szegleten bástyát építött vala,

Bebek bástyájának azt híják vala,

Ez két szeglet kilső várnak vége vala.

 165      Az Bebek bástyájátúl tér meg alá

Vékon kőfal ó kapu bástyájára,

Az bástyán egy vékon kőtorony vala,

Ki alatt az régi ó kapu vala.

Lejt még alább egy régi keskön kőfal,

 170   Az szegleten dérről nemmen az fennáll,

Az belső várhoz szépen foglalva áll,

Kívöl az árok bérekesztetve áll.

Nám, az kilső várnak keskön rakása,

Kívöl vagyon egy kis keskön árokja,

 175   Belől az Csabi bástyájátúl fogva

Mind ím ez megmondott szegletig vala.

Ám egy erős palánkot alkottanak,

Mellette fiúpalánkot állattak,

Aszt erőssen földdel megrakták, nyomták,

 180   Gyakor bástyákat abban alkottanak.

Kapu bástyájában es ilyen módon

Palánk, kőfal között nagy árok vagyon,

Gyakor helyen általszaggatva vagyon,

Az töltésből gyakor lövőhel vagyon.

 185      Helyre, oltalomra minden megvala,

Vár árokjátúl egy palánkja vala,

Aszt régi ó kapuig fonták vala,

Viszont az kőfaltúl más palánk vala.

Ím az meg visszamégyen az árokra,

 190   Ne lőhessenek emelcsős kapura,

Hegyekről es ne lássanak az várba,

Ez palánkok lőnek ott nagy hasznokra.

Vége vagyon Egör vár állásának,

Kívöl, belől épejtött munkájának.

 195   Immár mondom bennvaló tiszttartóknak

Készölésöket ellenök basáknak.

Vitéz módra porkolábok Egörben

Dobó és Mecskei István az tisztben

Forgódnak, takarnak mindent hertelen,

 200   Másfélezörötvenkét esztendőben.

Krónika, [226-230.]

Győri László, *Orosháza, 1942. jan. 29.: költő, könyvtáros

ÖREGASSZONYOK

Viszik az utcán a leletet,

két ujjuk közé csípik óvatosan

gerincük, amely elmeszesedett,

s amilyen könnyű volt, ma éppen olyan:

tündéri, szinte az égbe repül,

kikeleti levél, az erezet

a fényben épp hogy átfeketül.

Megállnak, és a fényre emelik

a röntgen levelét:

ez hát a gerincem,

ez a kősor, ez a vízbeli kőtorony,

ez az, ami fáj?

Tündérek ők, erdeiek,

s nyelik a könnyeiket,

szipog a tündéri sereg,

csipkerózsikahajzuhatag

borítja ősz fejüket.

Tengerlátó [90-91.]

Herceg János, *Zombor, 1909. máj. 11., †Zombor, 1995. jan. 29.: író, költő, műfordító, szerkesztő

CSENDES MARASZTALÓ

Csak vágtasson a megvadult idő, ügyet se vetve

a jegenyék közé bújt méla falvakra, a szelíd

dombokat dajkáló tájra és a lányra, aki tyúkjait

már megetette, a tehenét legelni engedte, s piros

muskátlit tett az ablakába, csak hadd loholjon

önnön körébe zárva az éneklő farkas eszét vesztve,

s ha hívna téged is, te ne felelj neki, vagy mondd azt,

csak akkor mégy, ha a kertekben már érni kezd a nyár,

s mézet pergetnek szagos vasárnap reggelek, míg a

haragoszöld rétek és a sárga repcetáblák kitakarózva

fekszenek, csak akkor mégy, de addig itt kell lenni még,

vigyázni a kertre és a házra, fülelni minden kutyaugatásra,

s kitenni este a bögrét a reggeli tejnek, hiszen a

messzeséghez rég nincsen közöd, hát csak rohanjon magában

tajtékos szügyével csatakosan, kísérjék akár a csillagok az útján

fényévnyi távolságon át, te húzódj félre, hallgass és várj,

s csak akkor menj talán, ha majd a hegytetőn a kürtök

megszólalnak, akkor menj, ha majd a kék lombú szilvafák között

részeg álmából riadva ébred fel korod.

Kiáltás a ködből [29.]

Fazekas Imre; Frey, *Bp., 1887. jan. 29., †Bp., 1949. febr. 7.: író, újságíró

VÁZLAT EGY KIS HANGULATRÓL

A délutánon halk eső esett

És feketére mosta le a fákat.

Az őszidőn lombjait vesztett ágak

Kusza sora ijedten rám mered.

A hegyek mögött már letűnt a nap,

S hasadt vörös rózsák égnek az égen,

Halk vérpatak csurog a venyigéken,

S ezüst tócsák állnak a fák alatt.

A levegő áttetszőbb sohse volt,

Az Ég egy roppant kék üveg bura,

Ha pálcám fölhajítnám – mily fura –

Csengve repedne meg a messzi bolt.

Nyugat, 1918. 14. szám

Beöthy Zsigmond, szlováni, *Komárom, 1819. febr. 17., †Komárom, 1896. jan. 29.: író, költő, jogász

MIATYÁNK

Atyánk ki vagy, hon istene,

Tekints le föllegid megűl

A népre, mely nem bír rokont

Ezernyi népeid közűl.

Magában áll, magában él,

Barátja, híve nincs neki;

Földét, melyen vendége sok,

Saját karával vívta ki.

De bár vendége sok nagyon,

Érette vért is ontna tán,

Csak nemzetegység forrna át

Az őket ápoló hazán.

Uram, királyok istene,

Népeknek atyja, nézz reánk;

Kegyelmedért könyörg a nép,

Érette esd magyar hazánk.

Legyen kegyelmed csillagunk

A sok viszás tanács között,

Melyekkel annyit harcolunk

A közjó s nemzetlét fölött.

Forrasszad egybe népeink

Nyelvét, irányát, szellemét,

Hogy a pártvész romangyala

E hont ne szaggathassa szét.

Övezz körűl a nemzeten

Igaz jogokból vasmezet,

S adj népe szenvedőinek

Munkájok után kenyeret.

S bocsásd meg multja bűneit,

Miként régóta bűnhödik,

Midőn nagysága eszközén

Küzd s fáradoz mind e napig.

Ne vidd kisértetek közé

Törvénytevőkben e hazát,

Hogy nép s ne osztályok fölé

Emeljék a közjog falát.

S hogy szűz reménye, ifjai,

Kik még most lángzó honfiak,

Az élet alkonyában is

Rendíthetetlen álljanak.

De a gonosztól mentsd meg őt,

Hogy rút viszály ne dúlja fel

Az egyetértés magvait,

Miket hű kéz fog hintni el.

Mert oh, tiéd a hatalom,

S te versz, te sujtasz népeket,

Kik gyáván s tétlen s hűtlenűl

Veszteglenek sorsuk felett.

1845. február

Újfalvy Krisztina, mezőkövesdi; havadi Máté Jánosné (1780-tól), *Szőkefalva, 1761. szept. 3., †Mezőcsávás, 1818. jan. 29.: költő

HOGY AZ ÉLTETŐ ÁLOMNAK…

Hogy az éltető álomnak

S az újító nyugalomnak

Másokkal hasznát vehessem,

S a reggelt kedvvel nézhessem:

Távozz édes emlékezet.

Ha nem foghatsz velem kezet;

Hadd pusztán már valahára,

Szállásod bár éjszakára.

Bolygasd reggel csendességem;

Csak adjad meg reménységem:

Hogy nem soká velem leszel,

S engemet boldoggá teszel.

Magyar költők 18. század [482.]

Sík Sándor

    A napos hegy

Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.

Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.

Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.

Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.

***

Szervusztok.

DABI ISTVÁN

    Azt hittem

azt hittem sokáig
kis szoba
hol könyvek sorakoznak a polcokon
a boldogság
s a magány az egyetlen öröm a földön

most előlépek
és mint vaksi vakondok
állok elétek
és kérlek emberek
vezessetek

Kedves Dolna,  elkeseredve olvasom soraidat.:(

Én is azt gondolom és úgy érzem, amit a többiek őszinte szavakba foglaltak.

Köszönöm, hogy mindig kedves voltál hozzám. Szívből remélem, hamarosan jönni fogsz ismét.~~~

"Jobbat keresve gyakran jót veszítünk. "

         William Shakespeare

****

Sík Sándor

    Tedd a jót!

Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!

Farkas András, *?, 1919., †Bp., 1997. jan. 28.: író, jogász

A PARKON ÁT…

A parkon át, amíg munkába érek,

Elnézem ezt a tarka díszletet:

Patak felett a párás nap lebeg,

A felhők álmosak még s hófehérek.

A lomb között nem lankadó madárraj

Forró szerelmet vall, s bár nem nekem

Kínálja lázát, ám az éneken

Az én szívem is a magasba szárnyal.

A vénült gesztenyék szomszédi sorja

Bólintja rám virága özönét,

Minden rügy pattan, mint tüzes sörét,

Ahogy szűz csókjait elősorolja.

A fák odvában mélyre csúszva horkol

Az unt bagoly és vaksi szemei

Nem állhatják a fényt, nem kell neki

Az ízes kép a vaskos bronzszoborról.

A bokrok mélyén fűből és mohából

Szerényen izzik a szelíd tavasz,

Minden illatban minden ugyanaz,

S a zsongás minden élőt átnyalábol.

De hetet üt, s bár én is énekelnék,

És napbahullva süttetném szemem,

A parkon át munkámig élvezem

Virágok, fák erőt adó szerelmét.

Végeknek tüköri [297.]

Török Sophie; Tanner Ilona, *Bp., 1895. dec. 10., †Bp., 1955. jan. 28.: költő, író

EDDIG CSAK

Eddig csak úgy zsongtál bennem, mint puhán

megérintett ideg, mely a hirtelen jelre

megfeszül – de még nem tudja: örömre

készüljön-e? vagy fájdalomra?

Eddig felettem úsztál, mint égies

dallamfoszlány, melynek tűnékeny édességét

magamon kívül kerestem, mint erdei sétáló

elnémulva figyel az ég felé, ha a magas

lombkupolákból egy láthatatlan

madár trillázni kezd.

De most már itt vagy! Mióta drága

karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod

elöntött heves áramával. Már nem sokarcú

képzelet: felcsendült valóság vagy!

S úgy megráztál, mint diadalmas dallam

megrázza a hangszer boldog húrjait.

Enyém vagy, magamba szívtalak, foglalat vagyok

mely édességes ízeidet őrzi. Mindent őrzök

s többé nem felejtem elnyílt ajkad hűs

banánízét, akadozó mosolyod gyengéd csillogását,

nem felejtem vágy és félelem gyönyörű

verdesését mély szemeidben, sem szorongató

elborulásod szép tűzijátékait.

Enyém vagy, mint nehéz kőben a drága

arany, úgy hordalak teremtő idegeidben,

mint boldog asszony hordja emlékező

testében az édes élő magzatot.

Kiadatlan szerelmes versei [78.]

Csokonai Vitéz Mihály, *Debrecen, 1773. nov. 17., †Debrecen, 1805. jan. 28.: költő, író, műfordító

A TÉL

Mormolnak szelei a fagyos északnak,

   A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.

Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,

   A folyóvizeket megkötik hideggel,

Mellyeket őszítnek a havak és derek,

   Azok a tél fején fejérlő púderek.

Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,

   Csörög a jég miatt minden szőri szála.

Vége felé jár a didergő december,

   Decembert hordoz már minden okos ember.

Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,

   Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.

A vékony rokolyás leánynak s a pőre

   Gatyájú legénynek feláll minden szőre.

A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba

   A sűrű erdőbe mennek prédálóba.

A többi állatok merűlvén álomba,

   Alusznak az ősszel készített alomba.

A madarak nagyobb része elútaza,

   Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,

Az is a városhoz közelébb szivárog

   S a disznótorokba örömnótát károg.

Komor minden, minden szomorúnak tetszik,

   Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.

Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba

   Levegő egével a befűtött szoba.

Csupánn az örvendő fársáng víg zászlója

   Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,

Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,

   Ugrál az új havon, nem találja helyét.

Őltözik magára sokféle maskarát,

   Ugrós kozák táncra billegteti farát.

Víg ebédeket rak terített asztalán,

   Markába pecsenye, kulacs az oldalán,

Táncos szobájába víg muzsikát penget,

   Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget.

Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,

   Amillyet nemigen tennének románba.

Követi sok gavar, csirippol utánna

   Sok öregbíráktól irtódzó Zsuzsánna.

Versek, 1789 [17.]

Garai Gábor, *Bp., 1929. jan. 27., †Bp., 1987. szept. 9.: költő, író, műfordító, kritikus

CSILLAGOK RÓNÁJA

A csillagok rónája most virágzik.

Csepp égi zsályák illata csorog.

Széthull a felhő. Halvány lótuszok

úsznak a csipkés-öblű láthatárig.

Zümmög a tejút, számtalan bogárszárny

recés döngése hallik; púpozott

fény-kazlak közt vendég fuvallatok

járnak: hajlong a fém-pikkelyű páfrány.

– Nézz föl. Nehéz volt ellentett magányunk,

kettős gyanakvás párharca – feledd el:

megfizettünk viszállyal, gyötrelemmel,

eresszünk hát csillagtalan-sötét

multunkra most e tündöklőn kitárult,

engesztelő éj bársony-függönyét.

Ének gyógyulásért, 1955 [116.]

Gyurcsó István, *Garamkövesd, 1915. jan. 27., †Dunaszerdahely, 1984. márc. 16.: költő, újságíró, művelődészervező

TÁGÍTSUK SZÍVÜNKET

A közösség gondján innen kis világ

bizony, mi közvetlen minket összeköt.

A tárgyak gondja, gondod: cserép virág,

fazekak árnyéka a tűzhely fölött,

de hidd el, ezen túl, erős kötelék

az élet szerelme, s hogy végképp vagyunk,

becsüljük, hogy másban mennyi az érték,

és zárt ajtók mögé nem csukjuk magunk.

Látjuk, hogy a világ esett oldalán

a mi gondunktól ezerte több a gond,

tágítsuk szívünk azok felé, talán,

akik fölött ma még sötét ég borong.

Szeress engem. Egy kicsiny kör közepén

ne legyek csak pont, ennél több legyek én.

Termő időben [58.]

Kemény Simon; 1898-ig Kohn, *Tass, 1882. aug. 19., †Bp., 1945. jan. 27.: költő, író, újságíró

DAL

Olyan nedvesek s forrók ezek a sóhajok,

Mik körüllengenek,

Mintha csókolnál engemet.

S oly tiszták, oly ragyogóak a sugarak,

Mint a hajad.

Olyan üdék, oly zöldek a mezők!

S az égbolt olyan végtelen,

Hogy fáj, hogy fáj, mert nem vagy most velem;

Látnád mint izzik, szikrázik szemem,

És hogy reszket a kinyujtott kezem…

Hogy kacagnál, ó hogy ujjonganál,

Megcsókolnál ezerszer is talán,

Két kézzel tépnéd a sok vadvirágot.

Futnál, rohannál itt előlem,

Kivánnál és rettegnél tőlem.

Egy fa alatt reám borulnál

S mint egy rózsa, a fűbe hullnál.

S míg én egy percbe átalolvadok,

Ajkad elhagynák könnyü sóhajok,

S nézné a tiszta, fényes kék szemed,

Hogy szállnak el a fehér felhők

A fák felett!

Lamentációk [11.]

Ady Endre, diósadi, *Érmindszent, 1877. nov. 22., †Bp., 1919. jan. 27.: költő, publicista

PAUL VERLAINE ÁLMA

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

Forró és különös, áldott, nagy Látomás,

Aki sohasem egy s aki sohase más,

Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,

Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,

Sápadt homlokomnak verejték-patakán

Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

Mint elnémult drága szavak suhanása.

Ady Endre költeményei, 1906 [38.]

Magyar László András, *Bp., 1956. jan. 26.: író, költő, műfordító, történész

ZAVAR

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

Idill [27.]

Kertész László, *Nyíregyháza, 1935. jan. 26., †Hajdúböszörmény, 1971. jún. 23.: költő, gimn. tanár

HÓVILÁG

Damasztterítők a házakon,

fehér prémek a fákon, felhő habok,

megpihent könnyű dallamok.

– A békéről pasztellrajzok az ágak…

A fűz havas emlék nagyapákról,

s a kerti pad

szűz szerelemre réved vissza a fűz alatt.

Áhítat száll,

az égi palán huzalok viszik át,

mint frissen húzott léniák.

        Varjú-gond ül egy sudár akác hegyén,

        megbámulja szívem,

        a hóvilágban hogy melegszik szegény…

Egyszer még [50.]

Hajnal Gábor, *Gyepüfüzes, 1912. okt. 4., †Bp., 1987. jan. 26.: költő, műfordító

ÖSSZEFONÓDVA

1

Esteledik. Dobogó paripák viszik át hegyek ormán

   már az aranyba fakult nap gyönyörű tüzeit.

Dermed a nappali zaj, szellő lebeg át a homályon;

   jó a szelídszavu csend, vallat a hű szerelem.

Súgva szemérmesen ád nektárizü mézitalából,

   csillagos éjbe kisér, oldja a sziklamagányt.

Trilla repes, dala láng s a sötét hideg izzva lehel rád.

   Otthonod ő, s gyönyöröd ünnepi tiszta ruhád.

Nézz a szivedbe, felelj! Mit adsz te cserébe a hűnek?

   Tudsz-e vigyázni reá, hogyha az út meredek?

2

Átszeretett éjek lobogása beitta magányos

   éveim úntszinü mord fellegeit s ködeit.

Ösztöneim lassan szelidült dalu csendbe ragyogták

   férfikorom meglelt fészeköröm sugarát.

S jött a közös gond ránk és összefonódva a sorsunk

   szőtte közös szálból nappalaink szövetét.

Ó tudom én már, ily szerelem mi az emberi szívnek –

         értelmetlen a lét nélküle s dúrva robot.

Fényküllők, 1961 [62-63.]

Tamkó Sirató Károly; Tamkó K., Sirató K., *Újvidék, 1905. jan. 26., †Bp., 1980. jan. 1.: költő, műfordító

ORSZÁGJÁRÁS

Elindultunk

    Balátára malátáért,

    Galántára palántáért,

    Rabirázra paprikáért,

    Soroksárra salátáért,

    Macsoládra kocsonyáért,

    Kocsonyádra mazsoláért,

    Cserenyésre cseresznyéért,

    Szerencs-érre szerencséért,

        Pécelre mézért

        Mézeskútra pénzért.

Jöttünk-mentünk

    Nagylaposon – hegyesen,

    Homoródon – begyesen,

    Hétrongyoson – feszesen,

    Lassú-réten – sebesen.

Mit csináltunk?

    Hévízen – vacogtunk,

    Szomoródon – kacagtunk,

    Árnyékoson – napoztunk,

    Koplallón – jóllaktunk,

    Éberlakon – álmodtunk.

    Tolcsván tocsogtunk,

    Potyondon potyogtunk,

    Szikszón szikkadtunk,

    Csuklódon csuklottunk,

    Lepénden lepént ettünk,

    Legénden legénkedtünk,

    Nyíratádon – bolondoztunk,

    Bolondócon – nyiratkoztunk,

    Szekeresden szekereztünk,

    Nekeresden nem-kerestünk,

    Heverdelen elhevertünk,

    Előréven elrévedtünk.

Be is értünk

    Verebesre – seregestül,

    Seregesre – verebestül,

    Fenekesre fenekestül,

    Csolnakosra csolnakon,

    Lovas-szirtre jó lovon,

    Szombathelyre szombaton,

    Hangosvölgybe – daltalan,

    Dalos-zúgba – hangtalan,

    Zajgóvárra – zajtalan,

    Szomjúhelyre szomjasan,

    Gyopárosra párosan,

    Boldogkőre, Bársonyosra

        bársonyban és boldogan!

Tillárom, haj! [5-8.]

^{_{Nos, előttem már mindent elmondtak, amit én is elmondanék erről, de azért tudnod kell, kedves Dolna: ez a topik nélküled soha nem maradhatna EZ a topik!}}

^{_{Kérlek, gondold át újra a döntésed! Hiszen valóban, már annyira kevés ebben a virtuális világban az olyan hely, amely még valódi irodalmi értéket tud képviselni. Segíts, továbbra is segíts megőrízni egyet mások és -hiszem, hogy így van- magad örömére is!}}

***

Ady Endre

Intés az őrzőkhöz
              

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Kedves Dolna!

Régóta olvasom a topikodat, sok örömöm van benne, nagyon szeretem a versválogatásaidat, és mások által is sok szép vers került ide, hatalmas értéket képvisel ez a topik, melynek gazdája Te vagy régóta, és nagyon jó lenne, ha az is maradnál!

Nem tudom mi az oka, hogy így döntöttél, de nem is kell tudnom. Ha nem egészségi okai vannak, kérlek vedd újra fontolóra a döntésed.

Nem hálás feladat egy olyan ügyet képviselni, amelyről azt gondolja az ember keveseket érdekel.

De az a szép benne, hogy örömöt tudunk szerezni néhány percre azoknak, akik szeretik a verseket. Hiszen, azok az emberek, akik megírták ezeket a szépségeket, maguk is sokat szenvedtek.

Engem mindig elszomorít, ha győzedelmeskedni látom a rosszat, a jó felett.

Dolna kedves, szeretettel várunk vissza!

Kedves dolna!

Nagyon sajnálom, hogy nem maradhatsz, remélem, mielőbb visszatérsz kivételes csemegéiddel, és kedvességeddel együtt!

Várunk!

Kalász László, *Perkupa, 1933. febr. 3., †Szalonna, 1999. jan. 25.: költő

AZ OTT

                           az út

ez itt

         az este

elhörgött minden indulat

az útra fák

lökik keresztbe

megfáradt árnyukat

néha az ég

mintha remegne

fázik vagy fél

nem tudhatom

nagy égi fák

dűtik keresztbe

árnyékukat

a Tejúton

Az ének meg-

marad [32.]