Keresés

Makay Ida, *Pécs, 1933. febr. 15.: költő

 

 

ISTEN CSÖNDJÉRE

 

Fölzúgnak sötét fenyvesek.

Orgona. Ünnep-induló.

A tél leomló hermelinje

föd be már üszkös múltakat.

Hallgat a csillagövek éje.

Isten csöndjére hull a hó.

 

 

 

Hamu, márvány [80.]

Darázs Endre, *Bp., 1926. febr. 15., †Bp., 1971. jún. 29.: költő

 

 

MINDÖRÖKKÉ

 

Kívánom, hogy bennünk mindig május,

Örökre csak a május legyen,

Hogy télben is legyünk örökzöldek,

Majd a deres, orkános hegyen,

Hol kidőlünk egyszer, decemberben,

Kifagyott és holt tájak felett

S akkor is borítsanak bennünket

Szívalaku, szívós levelek

Bizonyságul, hogy bár megtörettünk,

Meggörnyesztett, zúzott az idő,

Leszaggatni erős szerelmünket

Nem volt képes viharos eső

És ennek a pompájában dőlünk

Porzó hóba igen öregen,

Mert testünk előbb hagyja el élet

És azután csak a szerelem.

 

 

 

Portré ezüstkeretben [71.]

Békési Gyula; 1936-ig Stevanyik, *Újfehértó, 1924. nov. 10., †?, 2003. febr. 15.: költő

 

 

FEBRUÁR

 

Talán cukorral hintették tele

az utakat: most mind olyan fehérek.

Púpos lett a kerítés teteje,

iromba lett a kertben a fakéreg.

 

Ösvényt söpörnek mindenütt,

hamut szórnak a síkos kőre.

Csontosak a mosott fehérneműk

a szárítón. Hó hull a háztetőre.

 

Az útszéli szakállas bokrokon

halk rebbenés. Füstölgő, törpe rések

gyémánt-porát űzi a szél vakon.

Jég-szemekkel a vesszők messzi néznek.

 

 

 

Hazatalálni, (1965) [34.]

Vaád Ferenc, *Bp., 1908. febr. 3., †Bp., 1984. febr. 15.: író, költő, újságíró

 

 

PROLETÁRLÁNY DALA

 

                    ahogy egykor hallottam tőle…

 

Ha én egyszer gazdag lennék,

csak hét órakor kelnék fel reggel,

virág lenne a szobámban,

és mosolyognék kinyílt szememmel.

 

Meleg vízben mosakodnék,

a hajamat is szépen befonnám,

s tarka, komisz rongyok helyett

finom vászonból lenne a szoknyám.

 

Kávét innék reggelire,

egész nap derűs, jókedvű lennék,

és este, a poros úton

ifjú kedvesem elé sietnék.

 

Izmosan jönne a gyárból

s járnánk együtt a csillagok alatt –

álmodva, hogy a gyermekünk

fölött majd megvirrad egyszer a nap!

 

 

 

Megtartó varázslat, 1940-1941 [63.]

Mária Béla, *Bp, 1903. febr. 15., †Bp., 1975. aug. 10.: ideg- és elmegyógyász, költő

 

 

EZ AZ A PILLANAT

 

Ez az a pillanat, amikor a fojtó

szenvedések kínzó évei után

egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,

lépésed biztos, tekinteted vidám.

Most látod csak, mily sűrű sötétség

borította be türelmes életed,

most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség

s álltál a szörnyű szakadék felett.

 

Ez az a pillanat, amikor az éj

még jelen van, de már nem uralkodik,

az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,

bár a fény forrása még vonakodik

felfedni magát… De érzi az erdő,

hogy új élet éled, mit az éber

madarak egyenletesen erősödő

s bátorodó éneke megpecsétel.

 

Ez az a pillanat, amikor a tájon

a tél terül el, de a levegőben

már a tavasz szaga érzik és a fákon

a kopár ágak dús nedvvel telődnek.

Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan

és léhavérű férfiben hirtelen

lobot vet egy szempár és megittasultan

tűri, hogy leigázza a szerelem.

 

Ez az a pillanat, mikor a fogoly

megérzi, hogy közel a szabadulás,

a csupasz négy fal között tétlen rostokol

és felméri: mit jelent a változás.

Régen nem látott kedves arcokat bogoz

szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,

ez az a pillanat, mikor a konok

harcosra rámosolyog a szabadság.

 

 

 

Ritka varázslat [101-102.]

Molnár János; Szabó, *Csécsény, 1728. jún. 13. [keresztelés], †Szepesváralja, 1804. febr. 15.: író, költő, természettud. író, jezsuita szerzetes

 

 

A MULANDÓSÁGRÓL

 

Mindenek eltünnek, fel, alá kerekednek, enyésznek.

Ó! mi gyakran rosszból rosszabbra, nagyobbra kicsinyből

Fordulnak, s viszont ismét alacsonyra magasról.

Ami szűk, elterjed: s ellenben aminek a nagy

Tágos hely is szűk volt, karcsúra szoríttatik; így a

Füst addig nyujtózik az ég tetejének hegyére,

Míg teljességgel sok ezer kis részre nem oszlik.

Hol van már Ninive, Babylon s Egyiptusi Thebe?

Memphis, Cartágó, Peru vára, Corintus, Aténe?

Hol van régi dicsőséges Rómának hatalma?

Forgandó minden: Croesust a tűzre tetette

A perzsák fejedelme; de mint járt Persia véle?

Azt görögök tapodák. Görögország római nyűgbe;

Róma pedig Gottus, Lombárd és Vandalus, Hunnus

Prédájára került. Magyarország Bécsig hatott el:

Bécs hamar erre magyar koronát teve hercegi főre.

A spanyolon sokezer hold fogytig mór iga zörgött.

A török és az orosz, láttyuk, mily nagyra kicsinyből

Messzünnen mi közel jött szomszédságba felénk is.

Péter halász három gunyhóból im mire vitte

Azt a várt, mellyet csúdál Európa szöpögve?

Ellenben az orosz tapodójit, Volga királyit

Már hol szemléljük? Kásán Prékoppal hatalmas

Trónus alatt heverész; járommá vált koronájok.

Ó forgandóság! mi tanácsot nyújtasz ezekkel!

A szép rózsaszin, a nagy öröm, friss, izmos egészség

Változik; a kincs gyűl, de fogy is: végekre peregnek

A napok és órák, méltóság, pompa, dicsőség:

Vagy nem volt nálunk? s nagyheába keresve kerestük;

Vagy készül tőlünk; vagy szinte rugaszkodik immár.

Forgandó minden; mint a köd, minden enyészik.

Itten nincsen hazánk. Ó! tartsuk tellyes erővel

Lelkünknek szemeit, gondunkat, készületünket

A megigért jóhoz, s állandó, boldog igazhoz.

 

 

 

Magyar költők 18. század [306-307.]

Konczek József, *Magyarnádor, 1942. febr. 14.: író, költő, újságíró, tanár

 

 

DALOCSKA

 

Szerelmesem az erdei manók nővére volt.

És mind hozzá beszélt, a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás,

és mindben társakat talált,

 

s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó –

(… tán egy apró Máriácska csipkelángszobor…?)

Hozzám akár egy korom-húnyt-szempilla-pille halkan hullt alá.

 

Akkor a visszacsengő fényt még –

mint fölénk boruló égbolton át,

s a zárt szempillarácson át…

 

én az érzékek fogva tartó gyengéd hódvasát

 

éreztem –

 

 

 

Arcok és énekek [148.]

Gulyás József, *Ludas (Szabadka), 1937. febr. 14.: költő

 

 

SZŐLŐHEGYEN

 

Fuvolaszó emelkedik föl nyomaimból

s kígyóként lebeg,

akár a kis fehér ösvény fonala,

melyen kötéltáncosként

egyensúlyozva menekülök,

föl, föl, egyre magasabbra.

Szívemről a csend lefejti

az iszap rákövesedett szirmait.

A szívem pehely,

emel a nap, magához emel.

Itt fönt hangosan beszélhetek.

Minden perc felpattanó titok.

Ó, milyen közel kerültem

istenhez és önmagamhoz!

Itt vagyok. Ez vagyok én.

Látom magam, látom egész életemet.

Az ájult délben kettétörik

a szüretelő asszonyok éneke.

A tárgyakban percegve őröl

az idő óraszerkezete

és porló tőkék hamuja füstölög,

duzzadt fürtökben sétál a nap.

Szamártövisek tartják az eget,

mélyen alvó madárnak

könnyű sajkája lebeg,

a folyó elkíséri vékonyuló szalagjával

föl a horizont alá.

 

 

 

Fél évszázad magyar köl-

tői. 1., 1963 [299-300.]

 

Máté Imre, *Érmihályfalva, 1936. febr. 14., †Érmihályfalva, 1989. dec. 8.: költő

 

 

SZÜLŐHELYEMEN

 

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

 

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

 

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

 

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

 

 

 

A végtelen mondat [87.]

Ungvárnémeti Tóth László, *Kistokaj, 1788. febr. 14., †Bécs, 1820. aug. 31.: költő

 

 

A BÉKA ÉS A BIKA

 

Méltán lakol, s méltán gúnyoltatik a szegény,

Midőn hatalmasbat követget, mint maga!

   Megláta a mezőn a béka egy bikát,

   S megírígyelvén neki, hogy olly nagy test barom,

   „Brekeke, Kloáx, Tuu! megállj, kiált, megállj,

   Még én ha csak nálad nagyobb barom leszek.”

   Ekkor pofára szedvén a lélekzetet,

   Mereszkedék egész erővel, s kérdezé

   Fiait, ha testesebb e már, mint a bika?

   Majd pedig az aprók: Még-nemet mondván neki,

   Megint mereszkedik, s megint megkérdezi,

   Mellyik legyen mármost nagyobb, a marha-e,

   Vagy ő? – felelvén pedig az aprók, hogy nagyobb

   A marha: mindjárt csak! s mereszkedik szegény

   Harmadszor is, mígnem kidülled a szeme,

   S megpukkad a nyomorult Brekeke, kloáx, tuu!

 

 

 

Magyar költők 18. század [686.]

Kapusi Imre, *Hajdúböszörmény, 1934. szept. 17., †Bp., 1984. febr. 13.: újságíró, filmíró, költő

 

 

TITEKET ŐRIZLEK

 

Minden jegyeteket magamban őrzöm.

Korai konok hűségemet ti adtátok.

Kamaszkorom nyarait végigarattam,

a dűlővégi fasorok alatt,

mikor a nap delet harangozott,

a tűzrózsában, ó, hányszor forgatott szalonnát

vércsomós kezünk.

Eldöcögtek

fűz-vakációjú éveim.

Elszálltak játékaim:

a por, a homok.

Ma is magammal hordom minden örököm:

a kiszúrt-szemű tanyák emlékét,

a hajlott-hátú, hályogos-szürke földet,

ahol a kapa foka,

kasza éle

megismertetett a világgal.

 

 

 

Malomkövek [12.]

Berkó Sándor, *Losonc, 1918. febr. 13., †Szovjetunió, 1944.: költő, műfordító

 

 

ABLAK

 

Szemeimen, e két mély ablakon,

szomorú lelkem kihajolt…

A faágak lágyan ringatták az eget,

– gyönyörű őszi este volt.

 

Az élet minden gyönge rezdülése

bensőmben apró sóhajokra tört,

lelkem kibújt a sötétségből

s a szempillámra könyökölt,

 

mint a lány, ki kedvesétől

várja az éji szerenádot.

A hold az arcát símogatta,

mint szívet a boldog álmok.

 

És ott rezgett a szempillámon:

emlékek, bánat, sors, öröm –

s az ablakot, mint őszi eső,

beverdeste a könny.

 

 

 

Nem vagy magadban, 1936 [142.]

Vozári Dezső, *Igló, 1904. febr. 13., †Bp., 1974. nov. 20.: költő, műfordító, újságíró

 

 

A FELLEG SÍRNI KÉSZÜLŐDIK

 

Az udvaron, az udvaron egy tyúk kapargat, elhagyott,

magányos, lompos, sárga tyúk, felette felhők tornyosúlnak.

Némán sunyít a délután, antennánk lustán ring a házon,

bolondoznak a levelek a tisztes hárson, ámde egyre

sötétebb lesz a láthatáron, titkos hatalmak fütyörésznek

a szélben, mely hideglelésként fut végig fákon és világon,

sodorva távol úri kertek szagát palánkon, rácson által.

Viharra jár a délután, a felleg sírni készülődik.

Ó jer, szerelmes Magdaléna, kiért a vágy csellói búgnak

költői felkent mellkasomban és létem, melynél egyszerűbbet

nem is tudok, érted, teérted és készakarva komplikálom.

Az udvaron salak s homok közt hevernek titkok és enyészet,

s a tyúk kapargat egyre csak, nem értve vértanúi sorsát,

mely dicstelen végez vele a zsíros, forró serpenyőben.

Egy perc e délután talán, talán időtlen, mint a csillag,

mely frizurád felett siet s mert éppen fényes, hát

                                                                                  világít.

 

 

 

Rejtett ösvény [317.]

Serestély Béla, *Malomhévíz, 1883. aug. 3., †Arad, 1968. febr. 13.: költő, író

 

 

MAROSMENTI ALKONY

 

Alkonyi csönd… Az égen bárányfelhők

lomha, beszédes mozdulatlanságban,

a víz tükrét a szellő nem fodrozgatja

s a lehunyó nap bíborsugarában

lassan, csöndesen hömpölyög a Maros

sötétzöld, széles árja,

oly tétován, mint a szerelmes ifjú,

aki az édes lánykát az első

találkozóra várja.

 

A túlsó partról, mint suhanó árnyék,

indul egy csolnak… Halkan… Nesztelen…

Oly lágyan siklik a nagy vizen át,

miként a lelken néma sejtelem.

A nagy csöndben csak egy-egy loccsanása

hallik az evezőnek

s e nagy, lélekringató némaságban

minden illatja felém röpül

a virágos mezőnek.

 

A nap hanyatlik, öregbül az alkony,

a fák s bokroknak árnyéki megnőnek,

s a lehunyó nap égő bíborából

tündéri kezek mesefátyolt szőnek

s reáterítik azt a néma vízre,

a bokrokra, a fákra

s valami édes, megnevezhetetlen

gyönyörűség borul e percben

a szunnyadó világra…

 

 

 

Haza hív a hűség [299.]

Gyökössy Endre, *Szeghalom, 1880. nov. 30., †Bp., 1957. febr. 13.: költő

 

 

BOLDOGSÁGMONDÁSOK

 

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.

Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert öröm lesz az életük.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.

Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

Boldogok, akik lenni is tudnak, mert megcsendül a csendjük, és titkok tudóivá válnak, leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba, és nem lesznek magányosak.

Boldogok, akik nem veszik túl komolyan önmagukat, mert környezetük megbecsüli őket.

Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.

Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert értékesebb lesz az életük.

Ladányi Mihály, *Dévaványa, 1934. febr. 12., †Csemő, 1986. aug. 20.: költő

 

 

HELYSZÍN

 

Itt a tanyán

verseket olvasok fel a fáknak,

s a fák ettől rügyet bontanak.

 

Itt a tanyán

őszinte dalt súgok a szélnek,

s néhány másodperc múlva a szomszédban elmeséli.

 

Itt a tanyán

jelzőimtől borzonganak a füvek az árokparton,

s nekem tapsol a jegenye.

 

Itt a tanyán

leveti fűzös városi lábbelijét

és a dülőúton mezítláb jár az ének.

Hajdu Zoltán, *Radnótfája, 1924. dec. 16., †Bukarest, 1982. febr. 12.: költő, műfordító, festőművész, zeneszerző

 

 

FÜZEK ÉS AKÁCOK (részlet)

 

1

 

Ha folyót mondtok: a Maros

zúgását hallom,

gyermekkorom sok zavaros

álmát a parton,

 

körben az akácos mesél,

a kagylók búgnak,

egész világa bennem él

a messzi múltnak:

 

a forró homok a napon,

a nyers fűillat,

az elsuhanó alkalom,

a hulló csillag,

 

pillanat meg-nem-fogható

vágya: az ének,

mi akkor lesz dalolható,

ha már nem élek.

 

6

 

Ha zenét mondtok: nem harang,

se hárfa,

a kertünkből suttog egy hang,

a hársfa

 

zsongásából kél, szinte dong,

a méhek

zümmje fedi el? vagy a gond?

Megéled

mindegyre mégis, s egyre szebb

a távol

tágultában, a szeretet

föllángol

 

benne, amint kiballagok

a létből – –

Anyámé, hozzá semmi hang

nem ér föl.

 

7

 

Ha otthont mondtok: egyszerű

a válasz, hisz kétség nem fér

hozzá, felbúg, mint hegedű

mély húrján a dallam: Erdély.

 

Itt élünk akkor is, ha más

helyütt kell talán épp lennünk:

ajkunkon ő a vallomás

és bajunkban ő a kedvünk.

 

Sohase kér, mindig csak ád,

akárha tenyerünk volna:

felkínálja kancsó borát,

mert búza és béke a dolga.

  

Kit emberré ő ringatott,

az testvér mindenegy néppel:

vállán napot és csillagot

hordoz, míg csúcsokra lép fel.

 

 

 

A végtelen mondat [61-63.]

Túrmezei Erzsébet, *Tamási, 1912. febr. 12., †Bp., 2000. máj. 22.: költő

 

 

ISTEN MŰHELYÉBEN

 

Olyan jó élni Isten műhelyében,

ott formáltatni hűséges kezében

kemény vésővel, döngő kalapáccsal,

szerető, szelíd, szent simogatással.

 

Látni, hogy íme, szobrok száza készül,

néhány vonással naponta egészül.

A Mester keze percre sem pihen meg.

Eszközei munkálnak, nem pihennek.

 

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,

akaratjára soha nem hajoltam,

dacos énemről lepattant a véső.

És hálát adni, hogy még most se késő.

 

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,

amint nem sajnál drága életárat

odaadni, értem és odaadni másért:

egy megtörésért, hozzáfordulásért.

 

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket

szeretetével örök rabul ejtett.

Sziklatömböket döntött le a porba,

hogy átformálja szépséges szoborba.

 

Igen, csodálom Őt. Csak Őt csodálom.

 

 

 

Templomablak [130-131.]

Marconnay Tibor; Rupprecht, *Sajtoskál, 1896. febr. 12., †Bp., 1970. ápr. 12.: költő, műfordító, újságíró

 

 

CSILLAG, HOLD ÉS NAP

 

Szendergés lehelete leng a dús koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem.

 

A méla hold áttörve ködön s felhő-foszlányokon fölöttem ellebeg

s a csillagok csodálatos rendezett sorban törnek a zenit felé...

Mily jó az ős székely Csaba útjáról szóló igazság: folyton figyel rám

s a fenségesen méla ködbe tűnt világegyetem simogatja szívemet.

 

Úgy-e, én vagyok a jövő csillaga, melyen majd egykor Csaba király átlobog?

Úgy-e, én vagyok a gyökérből virulásba táruló ígéret láncszeme?

Szép és szent remény szárnya lendíti szívemet az égkupolához,

de én vagyok a múltak holdja is és bennem fájnak a fátyolos könnyek

s nehéz siralmaim súlyával kell, hogy sorsom márvány ölébe repüljek!

 

El nem múló dicsőség gyötrelmes gyönyöre ég a húsomban

de kell, hogy acélosan győzze a lélek a halálos gyengeséget.

Íme a sötétkék kristálykupola mint izzásban megtisztult üveg

gigász-békéjével ráborul nyugtalankodó testem atomjaira

és nehéz lelkem borús sóhajait csitítja a Mestermű,

melynek józan homlokáról biztatón pattognak a szent tüzek,

s e csillagok szikrái ujjongva üdítik a földi rokont.

 

Szendergés lehelete leng a dús-koronájú pompázó kerteken

s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:

testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem,

s a világ zsongó zenével történik és az éjben sincs megállás,

de ég és föld kellett: kipattantani a nagy jövő terebélyes dönthetetlen törzsét.

Íme, az előttem gyönyörben szunnyadó vak világ szerelmeskedései

s a magam által behabzsolt mámorok csorduló gyümölcse

s régmúlt szüretek bacchusi tobzódásai támogatják tomboló igazamat.

 

Mindenből öröm csordul s parancsom, hogy buzdítsak és szítsak föl minden örömöt,

a minden örömét és a legölelőbb mozdulat valóságát...

Mindenkit az öröm hatalmas horizontjára parittyázok szavaimmal,

hogy mikor majd a véremben megindult jelen napja kibukkan,

áthatolhassak minden homályon értelmes sugarát osztva.

 

 

 

Nyugat, 1921. 19. szám (Rupprecht Tibor néven)

Somogyváry Gyula, *Füles, 1895. ápr. 21., †Bp., 1953. febr. 12.: író, költő, újságíró

 

 

HAJNALI DAL

 

Feléd esengek, törve, halkan

s bár föl se ér e gyönge dallam

lábaidhoz, égi Szűz Anya;

Feléd rebeg és úgy dicsérget

e könnyből sarjadt árva ének,

ó, Tenger Csillaga!

 

A szenvedések megtiportak,

nincs apróbb férge már a pornak,

mint én, e földi téreken

s lásd: nem panaszra nyílik ajkam,

Téged dicsér e virradatban

parányi énekem!

 

Ó, Megváltásnak Édesanyja,

hallgasd meg ím: e csöppnyi hangya

Feléd röpíti sóhaját.

Hiszen neved ha csak kimondja,

megkönnyül tőle terhe, gondja

és mindent fénybe lát!

 

Dicsérjen hát e dal szüntelen

s dicsérjen zengő énekekben

a napvilág s az éjszaka;

s lehull mirólunk mind a kétség,

– neved minékünk: – jóreménység –

ó, Tenger Csillaga!

 

 

 

Régi nagy patrónánk [275.]

Vaszary Kolos (Ferenc), *Keszthely, 1832. febr. 12., †Balatonfüred, 1915. szept. 3.: esztergomi érsek, bíboros, történész

 

 

MILLENNIUMI IMA MAGYARORSZÁGÉRT

 

Imádandó Megváltó,

ki szentséges Szívedet az egész emberiség

számára mindenkor feltárva tartod,

ki irgalmasságod számtalan csodáját

éreztetted már nemzetünkkel, engedd,

hogy gyermeki bizalommal közeledjünk

végtelen szereteted kimeríthetetlen forrásához,

és esdve kérjünk, terjeszd ki hatalmas

oltalmadat küzdő és szenvedő Hazánk fölé!

Hárítsd el róla haragodat és büntetésed

súlyos csapásait!

 

Védelmezd egész országunkat,

amely magát teljesen

Szent Szívednek ajánlja föl.

 

Fogadd kegyesen alázatos hódoltunkat

és bocsásd meg bűneinket,

amelyek Szeretetedre és irgalmadra

érdemtelenekké tesznek bennünket.

 

Áldd meg bűnbánó népedet,

tartsd távol a kor szelleme által fenyegető

veszélyektől és szenteld meg.

 

Erősítsd szívünkben a szent hitet,

amelyhez atyáink oly hűen ragaszkodtak.

Építsd és szilárdítsd a lelkek egységét,

hogy mint egy hazának gyermekei

megértéssel és kölcsönös szeretettel

haladjunk az üdvösség útján.

 

Erősítsd szívünkben a jámborságot,

erényességet, és állhatatosságot.

Add mindnyájunknak a békét,

amelyet a világ nem adhat,

a Te szent békédet,

Ámen.

 

  

 

,,Tiszták, hősök, szentek.” A magyar nemzet legszebb imái. 146-147.

 

Lisznyai Damó Kálmán, *Herencsény, 1823. okt. 13., †Buda, 1863. febr. 12.: költő

 

 

AZ ALFÖLD

 

Ez az alföld, ez a magyar róna,

Mintha egy órjás zöld tükör volna,

S nézné benne magát az Úristen,

Hej amikor ránk mosolyog ott fenn!

 

S saját nagy áldását megcsodálja,

Ha a búza hullámzását látja,

S a tömérdek éneklő madarat

A számtalan virágbokor alatt.

 

A szép délibábot megohajtja,

S az egészet fátyolnak szakajtja,

Aztán gyengén betakarja belé

A boruló eget este felé.

 

S nem találja csillagit rendibe,

Mulatozni sok leszökött ide,

Heverészni a lágy selyemmezőn

De elnézi nekik ezt kedvezőn.

 

Jobb itt mint a hideg magas égen,

Lángos pásztortüzek közelében

A holdsugár is lesimul szépen,

Lenyúlik a tejút is egészen.

 

S rajt angyalok jönnek, közelegnek,

De egészen átlépni nem mernek

Félnek, hogy majd vissza nem mehetnek

A sok gyönyörtől, mely csak úgy hemzseg,

 

Csak úgy árad itt minden fűszálon, –

Majd azt hiszed mindez egy szép álom! –

A szellemek szellő alakjában

Játszanak a virító határban.

 

A mennyei harmat is lehull ránk,

S így jönnek az égiek mihozzánk,

A szép alföldet meglátogatni,

Furolyás pásztorokat hallgatni.

 

Boldogságot, áldást hinteni szét,

S innen tudom azt a szép mesét:

Hogy az egész nagy magyar alföld a

Paradicsom közel-attyafia.

 

 

 

A magyar romantika. 287.

Sárosy Gyula (Lajos), pókai, *Borossebes, 1816. febr. 12., †Pest, 1861. nov. 16.: költő

 

 

MAGYAROK TÖRTÉNETE

 

Első korszak

Kr. u. 374-től – 1000-ig.

 

Magyar gyermek vagyok, tudnom illik nekem:

Hogy élt s mit szenvedett én dicső nemzetem,

Melyet Ázsiából e honnak földére,

Álmos vezetett ki, magyarok vezére.

Zalánt, a tót királyt Árpád kikergette,

S Etele hazáját nekünk megszerezte.

Árpád fia Zoltán vitéz gyermek vala,

Volt is a némettel sok s nagy viadala.

Zoltán fia Taksony hol kardját kivonta,

Sok görög, sok német s olasz vért kionta.

Géza volt az első, ki kereszténnyé lett,

S fiával, Istvánnal megkeresztelkedett.

Ezt az István királyt szentnek nevezhetem,

Mivel kereszténnyé ő tette nemzetem,

Hazámat törvényes megyékre osztotta,

Ezért a magyar őt megkoronáztatta.

 

 

Második korszak

1000-től – 1301-ig.

 

Utána Péter lett e hon rossz királya,

Kire a nemzetnek büntetése szálla.

Péter után Aba-Samu lőn királyunk,

Ő is sok magyar vért kiontott minálunk.

De ezt első András mind csak jóvá tette,

Ő a pogányságtól népem megmentette.

Kár, hogy testvérével, Bélával vesződött,

Mi majd a jó király halálán végződött.

Béla, a testvére, királynak született,

Általa a német csúful megveretett.

Utána király lett a csalfa Salamon,

Ekkor testvérvértől ázott a drága hon;

Ő a gonosz Vidnek tanácsára figyelt,

S jó bátyjai ellen testvéri harcra kelt.

De megbukott. Géjza utána föllépe,

Ez a jó magyar szív igaz példaképe,

Ámde még csak akkor virradt fel minálunk,

Mikor hős Szent László lett a mi királyunk,

Ki a horvátokat lecsendesítette,

S őket nemzetünkkel testvérekké tette.

László után Könyves Kálmánról kell szólnom,

Ki bölcs és vitéz volt, sorsát meggyászolnom;

Mert egy rossz órában magát mire adta?

Álmosnak s fiának szemét kiszúratta.

Második István egy pajkos királyka volt,

A kun menyecskékért s lányokért majd megholt.

Utána a szegény Vak-Béla lőn király,

Ki által Aradon sok nemes sírba száll –

Ő utána király második Géjza lett,

Ki honunkba hívta a munkás németet.

Itt viszálkodások következnek újra,

Harmadik Istvánt a testvére kitúrja.

Majd negyedik István Lászlót elkergeti,

Ezt harmadik István újolag követi.

Görög nevelésű Bélával végtére

Dicsőség s béke szállt e honnak egére,

Ki a magyarokat írni tanította,

S népünk történetét szépen leíratta.

Imre csatába szállt Andrással, öccsével,

És rabbá tette azt tulajdon kezével.

Harmadik Lászlóról kár is tán beszélni,

Két éves korában mivel megszünt élni.

Második András a szent földet béjárta,

– Gertrudra Bánk nádor addig kardot ránta. –

Zsidó kézre bízta a szegény országot;

Arany pecsét alatt adott szabadságot;

Bús emlékezete negyedik Bélának:

Ekkor a tatárok mindent feldúlának.

A királyon kívül, – oh iszonyú eset!

A Sajónál egész magyar had elveszett.

De ő az országot újra teremtette,

S pártos fiát Istvánt jól megfenyegette.

Majd ötödik Istvánt Kun László követte,

Ez a kun lányokat csókolta, szerette,

Ámde keserves lőn a pajkos szerencse,

Meggyilkolták Arbóc, Turtul és Kemence,

Harmadik Andrással, ki megmérgeztetett,

A szép Árpád-család ki- s bevégeztetett.

Ím eddig igazi magyarok voltatok,

Idegen királyok lettek utánatok.

 

 

Harmadik korszak

1301-től – 1540-ig.

 

Kihalt az Árpád-ház és lőn véres viszály,

Hogy Vencel vagy Károly legyen-é a király?

Végre a cseh Vencelt tették meg királynak,

Akitől hívei csakhamar elállnak.

S Ottót választották helyette; de Károly

Részére ettől is sok magyar elpártol,

Így elérte végre Károly, hogy király lett,

Aki Csák Mátéval soká veszekedett.

Az ő udvara lőn Visegrádnak vára,

Hol legyilkoltatott a szegény Zách Klára.

Beszéljünk immár a legdicsőbb királyról,

Nagy Lajos, Károlynak idősebb fiáról,

A gyilkos Johannát, aki megfenyíté,

Magyar hazánkat oly szélesre bővíté,

Hogy három tengernek idegen partjára,

Terjedt Magyarország roppant nagy határa!

Kár, hogy nem volt ezen nagy királynak fia.

Utána trónra ült leánya Mária,

Mert Kis Károlyt Forgách úgy főbe ütötte,

Hogy királyi lelkét hamar kilehelte.

Máriának férje németek császárja,

Zsigmond; Nikápolynál véres táncot jára;

Harminc társaival Kontot leölette,

Huszot a cseh papot máglyán megégette.

A magyarok végre tömlöcbe is zárták,

Hogy bárcsak meghalna! ohajtozva várták.

Albert az országba nyugodalmat hozott,

A török erővel dicsőn megbirkozott.

Ulászló királynak Hunyady vezére

Becsületet hozott a magyar nevére,

Oh de Várna! téged búsan emlegetnek,

Mivel temetője lettél e nemzetnek!

Hiteszegett király, te ezen csatába

Népeddel rohantál a halál torkába.

Hunyady János az országnak védapja,

A pogány törököt üti, veri, csapja.

László gyönge lévén a hon védelmére,

Hazánk ügye jutott e hősnek kezére.

S a király Hunyadyt mivel jutalmazta?

Idősebbik fiát gyáván lenyakazta.

Megáldja Isten a becsületességet,

Hunyady fiában ért egy boldog véget,

Mert Hunyady Mátyást, a magyar gyermeket,

Ki távol börtönben rabláncon szenvedett,

Királlyá választá a jó magyar nemzet,

S ezzel a hazára örökös fényt szerzett.

Mátyás naggyá tette e vitéz nemzetet,

Általa a német s török legyőzetett.

Az egész nagy világ tisztelettel álla

A magyar előtt, míg Mátyás volt királya.

Kinizsy, Báthory vezérek – s ő maga

E jó vezéreknek ragyogó csillaga.

Jaj! de halálával elmult a vigasság:

„Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

A romlott nemesség elhagyá e zászlót,

S királlyá választá a gyáva Ulászlót.

Erre a parasztság fellázada épen,

S török helyett magyart öle mindenképen.

Úri vér ömlött a parasztnak kezétől,

S az Isten elfordult gyilkoló népétől.

Lajos lévén hazánk gyermek-fejedelme,

Rájött a magyarra végső veszedelme,

Jött a török, miként a fellegek jőnek,

S a magyar nem készült ellenébe ennek.

Lajos kis hadával Mohácsnál megálla,

S egy csatában egész honnal sírba szálla.

Itt hullt el virága a magyar nemzetnek.

Beszédim ezután mindig gyászt hirdetnek.

Zápolya ragadta kézbe a koronát,

S hogy győzzön, töröknek adta el a honát.

Török kézre jutott ős Budának vára,

Rabláncokon vitték a magyart vásárra.

 

 

Negyedik korszak

1540-től a mai napig.

 

Majd német kézre jött Árpádnak országa,

S elsüllyedt a magyar jobbnak hitt világa.

Első Ferdinánd, hogy legyőzte Zápolyát,

Magának foglalta a magyarok honát;

Zápolya özvegye a törököt kérte,

Hogy védje meg s a hon legyen bére érte,

Miksa, ki oly okos, oly szelid, amily jó,

Alatta terjedt is a reformáció.

Szigetvárat a hős Zrínyi oltalmazta,

Így Szolimán Bécset el nem foglalhatta.

A protestánsokat Rudolf nem szerette,

Győrt ekkor Pálffy a töröktől elvette.

Azután fellázadt a híres Bocskay,

Bécsben irattak meg a béke pontjai.

Mátyás Rudolfot a trónból kivetette,

Törvényinkre esküdt, de hitét megszegte.

Második Ferdinánd harcolt a csehekkel,

Sőt harcba szállt minden reformált rendekkel.

Gusztáv Adolf s Bethlen úgy megszorították,

Hogy birodalmából csaknem kihajtották.

Harmadik Ferdinánd szintén nem nyughatott,

Első Rákóczi György vele hadakozott. 

Negyedik Ferdinánd király is alig volt,

Hogy megkoronázták nem sokára megholt.

Első Leopold az, kinek emlékére

Felindul minden jó s szelid magyar vére:

Francia haddal a törököt megverte,

Mielőtt a magyar koronát elnyerte.

Néhány főbb magyar úr arra törekedett,

Hogy magyar trónoljon Magyarország felett,

De Leopold velök megelőzőleg bánt:

Lenyakazta Zrínyit, Nádasdit, Frangepánt.

Erre Tököli lőn a magyar párt feje,

Török segítségből állván hadereje,

A török őt pénzért királyunkká tette,

Csallóköz már övé, Bécset fenyegette,

De a hős Szobjeszky nem sokáig késett,

Szétverte a pogányt s megmentette Bécset.

Budavára pedig, mert a török futott,

A keresztény hadak birtokába jutott.

De első Józseffel béke szállt végtére

Kifáradt, elvérzett Magyarhon egére.

Harmadik Károly a magyart arra bírja,

Hogy a szentnek címzett kötést aláírja,

Hogy lány is ülhessen a királyi székre,

Mária Terézia így lőn király végre.

Őt az egész világ haddal megtámadta,

De a vitéz magyar elveszni nem hagyta.

Második Józsefet szerette a népe,

Kár, hogy minden hozott törvényt összetépe.

Majd Leopold után a császár Ferenc lett,

Akin Napóleon győzedelmeskedett.

Végső Ferdinánddal vége beszédemnek,

Él még, de nem feje többé nemzetemnek.

Ferenc József ült fel nagybátyja trónjára,

Éljen népeinek boldogítására.

 

 

 

A Mátra gyöngye, Gyön-

gyös, 1851-1852 [152-158.]

Strém István, kanizsai, *Bp., 1891. márc. 30., †Bp., 1942. febr. 11.: író, újságíró

 

 

A REGGELI

 

Az asztalon méz. Puha kenyér.

Zöld, sárga, kék, lila, barna, fehér

Kristályüveggel

csillognak a kerti gömbök, a szívem.

Mellettem ül szerelmes hívem.

Nyári reggel.

 

A szürke toronytető körül

karikázva fehér galamb röpül.

Bimm-bamm! bimm-bamm!

Drágám, szemed néz rám az égen

s az nézett rám az éjjel kéken

álmaimban.

 

És csillog a fény a lenge poron,

katonák menetelnek az utcasoron

tararamm, tararamm!

A rétről zöngés, dal, kaszapengés,

sarjuszagu nap, liljomszagu zengés,

fehér, piros, arany.

 

És mintha kigyulna, csillog a rács.

Körülöttünk zúgva döng a darázs,

zurra-zurra!

Minden olyan új! Minden o1y régi!

Fehér kecskék öklelnek az égi,

mély azurba’.

 

Kend fel hát, édes, a sárga vajat!

Ragyogóbb a napnál sárga hajad,

Irma! Irma!

Hallod, a kakuk szól és a harkály?!

Zöld és fehér pompába’ tarkál

amott a nyirfa.

 

A föld, a szívem nagy harmonika.

A reggel mint egy aranybika

a fák közt sétál...

A nyári pompa, erők és lázak

a földbe’ szívembe’ harmonikáznak

friss kávédnál.

 

Mert te vagy a reggel, a méz, a kenyér,

a kerti üveggömb és a fehér,

tiszta ing.

Te vagy a harangszó: Bimm-bamm! Bimm-bamm!

és te muzsikáltál álmaimban:

Csingiling...

 

 

 

Nyugat, 1922. 7. szám

L. Gály Olga, *Losonc, 1921. febr. 10.: költő, műfordító, szerkesztő

 

 

KI MEREM MONDANI

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

néma:

a legtöbb, amit adtam –

élet.

A legtöbb, amit kaptam –

e véna,

ez a szédítő, sodró

lengés,

tárcsáját pergető múzsám

kedve szerint: magasba,

mélybe,

tavasszal, nyáron, kristály

fagyban,

vagy mikor őszi V betűt ír

a vadludak éke

az égre.

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

gyáva:

a legszebb, amiben hiszek –

a hűség.

A legrútabb – a hit

halála.

 

Rőten lüktető szívkamráim

ajtóit két kulcs

nyitja, zárja.

Pitvarában virraszt

a szépség,

küszöbén kardos angyal

árnya.

Szüntelen harcot vívnak

bennem.

Egyik sem győz – enyém

a pálma:

az ár ellen feszülő

pisztrángok

gyönyörű, ezüstös

hal-magánya.

 

 

 

Szívdobogás [14-15.]

Simonyi Imre; Szmola Imre, *Simonyifalva, 1920. szept. 14., †Gyula, 1994. febr. 10.: költő

 

 

NOSZTALGIA

 

a nap süt még

a menny kék

már elmennék

egy emlék

tűnő uszályán

lengve

valami végte-

lenbe

valami könnyű

másba

a pontból a

vonásba

jókora kerü-

lőre

a térből az

időbe

a holnapból a

mába

tegnap éjfél-

utánba

onnét meg át-

ugorva

lét előtti

koromba

aztán megint

előre

a még nem

létezőbe

és még tovább

utazva

anyagból a

tudatba

        tűnő emlékké

        múlva

        az innétből a

        túlba

 

 

 

Békési vers

[21-22.]

Vajda Péter, *Vanyola, 1808. jan. 20., †Szarvas, 1846. febr. 10.: költő, író

 

 

ISTEN

 

1

 

Ti kérditek: van s volt-e e

            Világnak istene?

Én kérdezem: hogy jőne hát

            Szívembe e zene?

Hogy áradozna annyira

            Dalokkal kebelem?

Hogy ömlené át lényemet

            Az égi szerelem?

 

2

 

Mérjétek, istent, földfiak.

            Sulyos tor-asztalon,

Nézzétek őt látcsöveken,

            Belől a négy falon.

Ezen ti módotok nekem

            Szük is, tág is nagyon;

Hol istent meglelem, nekem

            Két jó helyem vagyon.

 

3

 

Keblem középe pont, ahol

            Isten rejtezve van,

S jelenti szent magát, szívem

            Minden mozgalmiban.

Ha daltul rezgnek húrjaim,

            Halljátok: ő keze!

Ha kéjtül égnek ajkaim,

            Lássátok: ő tüze.

 

4

 

S ha ott kivánom őt

            Szemlélni: tehetem.

Szemem roppant müvedre föl,

            Természet, vezetem.

A napban ő világol ott,

            Csillagban ő rezeg,

A szép tavaszra ő keze

            Terít pompás mezet!

 

5

 

Ki alkotott számomra más

            Mint isten tégedet,

Leány? ki hajlítá felém

            Forró szerelmedet?

Jer isten műve, add ide

            Ajkamra csókodat.

Ne szégyeneld, őtőle van,

            Eldöntő lángodat.

 

 

 

Vajda Péter művei [823-825.]

Bódai-Soós Judit, *Szekszárd, 1974. febr. 9.: költő, matematika magántanár

 

 

ÖLELÉS-DAL

 

Türkiz szemedben óceánok végtelenje,

távolba, mélybe révedő világ.

És mégis, mint búvó kispatak

a barlang-mélyi tóra,

csendes magányban elmerülve,

én így találtam rád.

Karodban bízva megpihentem,

mert benned tisztán fénylett

a ringató ígéret,

hogy szeretni tudsz még akkor is,

ha nem vagyok több,

mint egy lágy tenyérbe burkolózó élet.

Gazdag Erzsi; Sebesi Erzsébet, *Bp., 1912. nov. 14., †Szombathely, 1987. febr. 9.: költő, ifjúsági író

 

 

KÖNYÖRGÉS A SZAVAKHOZ

 

Szavak, csukódó

mécsvirágok

hajnalban nyitó

tulipánok.

 

Szavak, didergők,

édesek

számban szöjétek

fészketek.

 

Szavak mindenség

csokrai,

élet-szerelem

bokrai,

 

pirosak, vérrel

lüktetők

a pusztulásnak

tőrt vetők

 

méregzöld, hideg

fű-szavak

és hűtelen és

hű szavak,

 

igéző, mágikus

jelek

bódító hangú

ütemek

 

s ti dallamnélküli

fakók

szegények szájából

valók

 

szavak, szavak

szeressetek!

Hadd vívjak,

játsszak veletek!

 

 

 

Koszorú [67.]

Ligeti Éva; Kálmánné, *Bp., 1954. febr. 8.: költő

 

 

A SZÓ KEVÉS

 

a

szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály

ma

akár egy

búgócsiga is

lehetnék, kit élet

keze forgat, pedig szeretnék

megállni saját lábamon, botladozva,

de a magam útját járni, omladozva, mint egy

kapkodva összetákolt épület, inog a lábam is, fejemben

révület, mégis, sorsomról dönthessek saját magam, kábaságom

megtántorít, szédelegve tévelygek tova, hova még lehetne menekülni

magam elől, s előletek, félek, minden nap ígérem, erős leszek

kihívás minden probléma, reménytelen helyzetben is van

kiút, s ha kemény velem az élet, hát, legyen! majd

megmutatom, hogy elbírok minden terhet, nem

kutatom okát a bajnak, cipelem a keresztem

de kallódó álmaimat nem eresztem

hit, remény és szeretet vezérel

érzem, minden mozdulat

fáj, ezer sebből

vérzek

a szó

kevés

elmondani

mi az, mi fáj

a szó elszáll

akár egy

suhanó

sirály