Keresés

N-Orbán István; Nemeskéri-Orbán I., *?, 1956. febr. 17.: közgazdász, költő, író

E NYELVEN

Határon innen és túl,

Államok jönnek, mennek

Birodalmak tűnnek el

A nemzet egy marad,

Hiába tépik,

Szaggatják ezer felé,

Magyar nemzetem,

Nekem csak te vagy.

A szavamat csak itt értik,

...Vagy már itt se tán,...

Határon innen vagy

a határ másik oldalán.

A nemzet egysége megmarad,

Ha megőrzöd,

Vigyázod nyelvedet,

Ne olvassza egybe

E nemzetközi egyveleg.

Ezer éve érték a nyelv, a szó,

Legdrágább kincsünk,

Mert e nyelven szól a dal,

E nyelven énekel

Nemzeti éneket millió torok,

E nyelven tanulja gyermekünk,

Az első mondatot,

S csak e nyelvet őrizve

Lehetünk boldogok!

Kántor János, *Zaláta, 1941. febr. 17.: költő

TUDOM, TEHOZZÁD

Tudom, Tehozzád el nem érhetek

a sors hálóit tartó rengetegben,

így maradsz számomra rejtett Egész,

hol a dolgok egymáshoz közelednek.

Állandóság és mégis Akarat,

Csend és Hívás, vélhető Messzeségek:

ez mind Te vagy, de nékem mi marad,

ha eltűnsz lényeged zárt rendszerében?

Néhány röppenés, s a kín tűhegyére

feltűzve majd, mint a lepke szárnya:

halk rezdüléseimre ráfeszül

a világ képtelen nyugtalansága.

Lüktetés. [266.]

Kondor Béla, *Pestszentlőrinc, 1931. febr. 17., †Bp., 1972. dec. 12.: festő, grafikus, költő

KÉT FOHÁSZ

1

Isten ha engedted lehajtott

fejjel rohannom a test szégyenét

és az éji ész barom kínjait

egy forró leheletért csupán

nem egyéb miatt

most jöjj

Emberi melegű szemsugaraddal

enyhítsd a rámhidegült

nehézveretű vigyorgást

Faragatlan állataid létükkel

élnek és dicsérnek szavaktól

mentes hangjaikon

Önmagamtól szabadíts meg

mert gonoszabbat nem ismerek

én tudatlan.

2

Jó Uram Isten!

Már azért is a bánat

engem epeszt,

ha süket forgolódással

imádlak csupán.

Kedves Jó Úr!

Inkább vidámat ne adj,

zúgó mámort,

hanem dolgos napokat

ajándékozzál.

Mennybéli Szerető!

Kereslek! Szeress, tengerbe

el ne vésszen

üröm-árja szökelő

rosszkedvemnek!

De emberre szálljon

öröm-árnya

nyugodt kezeidnek.

Küszködni lettél [15-16.]

Wass Albert, gr., czegei és szentegyedi, *Válaszút, 1908. jan. 8., †Astor Park (Florida), 1998. febr. 17.: író

ÁLOMTÜNDÉRHEZ

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.

Te nem lettél még hozzám hűtelen.

Mikor mindenki csalfán elhagyott,

Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta

Te elvittél az álmodó avarra.

S te mutattál mindent, ami ott terem

A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,

Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

Ha vérző szív volt mellemen az érem,

S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,

Virágot hintettél rám és tavaszt.

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,

Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,

Vezettél fönt a néma Golgotán.

Ha rám viharzott lent az ember átka,

Vittél a béke messze csillagára.

Féltem... kezed kezembe tévedett.

Óh, örökre áldott legyen neved!

Wass Albert minden verse, Ifjú Erdély,

1925 szeptember [145-146.]

Kacsó Sándor; írói nevén Őrhegyi Sándor, *Mikháza, 1901. febr. 17., †Kolozsvár, 1984. febr. 17.: író, szerkesztő

ADVENT A LÁGERBEN

Ó, gyere be, kicsi Jézus,

Ó, gyere be, béke,

Hajszolt lelkem hajlékába,

Fáradt lábam, hajlott hátam

Bús Betlehemébe.

Nagyon rossz a világ most itt,

Zárva ajtó, ablak,

Mindhiába kopogtatnál,

Előkelőbb lakásokban

Aligha fogadnak.

Nem is nagyon hiszem, hogy jobb

Szállásod akadna,

Mint ez az én fáradt testem

Karácsonyi békét váró

Rozzant istállója.

Igaz, itt az idegenben

Elhagyatott, árva,

Kóbor kutyák vonítnak rá,

S hosszú puskák, szöges drótok

Állnak ajtajába.

Igaz, búval vert födelét

Komisz szél cibálja,

S nincsen semmi, semmi fény már

Hideg éjbe vakon néző

Két kis ablakába.

De az alázat szalmáját

Hintettem a földre,

S meleg párát lehel majd Rád

Türelmességem szamara,

Jámborságom ökre.

Gyere bé hát, kicsi Jézus,

Karácsonyi béke!

Rozzant testem kis ablakán

Hadd tekintsen ki az öröm

Meleg lámpafénye.

Innen és túl [582-583.]

Walter Gyula, *Selmecbánya, 1855. febr. 17., †Esztergom, 1929. jún. 30.: kat. főpap, egyházi író

HIMNUSZ

Most búg az orgona.

Az ezüstsípok szent kórusa zeng,

és zeng és búg a hangok kardala.

Ezer nyelven és ezer hangszeren

ostromolja az örök végtelent

A Muzsika maga.

Szent angyalnyelvek lélek-ihlete

riad a sípokon,

és árad, száll, csodás istenzene,

a lelkemmel rokon.

Mint ők, ó, én is: muzsika vagyok,

síp, zengés, dal, titok.

Istent dicsérek, embert lázítok.

Pásztordal édes, halk bűvölete

aztán szavam, szívem,

és lesz titáni, lázadó zene

a földtől fel az azúrig.

A lelkem cselló mély búgása,

viharszelek pokolzúgása,

hegedűhúron kelő ária,

ördögkacaj és Áve Mária.

Ember vagyok, sár, vér, hús és mocsok,

de el én mégse, mégse kárhozok,

mert lelket lehelt énbelém az Úr

és most már hív és vár a mennyazúr.

Szívemen millió érzés fut át,

korálok, himnuszok, ávék, fúgák,

sátánsikoly hörgése tép,

s én mégis, mégis mindenen túl

vallom csak az örök igét:

Az ember szenny és sár felett

szent orgonának született,

s hiába riog néha a gonosz,

a lélek mégse rossz.

A bűne: máz csak,

magja: ősi, tiszta,

és esdekel az Úr ölébe vissza.

Szava, a százszor diszharmónia,

ó mégis, mégis csak harmónia,

s marad örökre a jóság fia.

És a dallam, ami mélyében él,

nem lesz itt soha: cél.

Nem lesz soha.

Mert nincs magáért lélek, orgona.

Nincs lélek önmagáért,

se orgona az orgonáért,

csak önmagán is túli,

áldó, szent dicsőségre,

csak, hogy a hangja zengőn

szárnyaljon fel az égbe.

Csak hogy dicsérje,

ki mindent teremtett,

a muzsikát, a csendet,

aki teremtett mindent –

dicsérni, dicsérni örökkön:

Az Istent, az Istent, az Istent.

Isten kezében [118-119.]

Rosty Kálmán, *Rozsnyó, 1832. júl. 1., †Kalocsa, 1905. febr. 17.: költő, pedagógus, jezsuita szerzetes

SZŰZ MÁRIA VIRÁGAI

Itt a tavasz! nyílnak a virágok,

Harmatos, zöld, gyepövezte ágyok;

Föl a napra néznek,

Mely diadalt ül komor borúján

Téli, durva vésznek.

Szívem is kert; három a virága,

Fölfakasztá üdvtavasz világa,

Fényes, enyhe napja;

Mária e nap, díszét e szívkert

Tőle áldva kapja.

Rózsa egyik: hű szerelmi pírja

Van bíborral levelére írva;

Nefelejts a másik:

Kékes arca, – örömében ömlő

Hálakönnytől ázik.

Hóliliom harmadik virágom,

Égi kellem nevet a kis ágon…

S tiszta, karcsú szára

Mennybe nyúlik, – undorodva néz a

Földi kéj porába.

Nem adom én senkinek e hármat,

Egy van, aki joggal arra várhat:

Ő a szép Nagyasszony!

Kertem övé, benne hogy virágot

Szabadon szakasszon.

Vedd szerelmem gyönge rózsaszálát,

Nefelejtsben kegyedért a hálát,

S liliomvirágom…

Kösd füzérbe! Neked adom élve

S a halálos ágyon!

Hívj magadhoz! S ha az égi kerten

Kis zugocskát üdvözülve nyertem:

Ott eléd borulok…

S lábaidnál – oh dicső reménység!

Örökkön virulok.

Régi nagy patrónánk [128-129.]

Beöthy Zsigmond, szlováni, *Komárom, 1819. febr. 17., †Komárom, 1896. jan. 29.: író, költő, jogász

MEGTARTATUNK!

Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,

Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;

Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,

S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.

Megtartod a csillagok milliárdját,

A földet s rajt’ a nevető tavaszt;

Még a fűszálat is megőrzöd, oh, mert

Erőd, mit alkot, meg is védi azt.

Megtartod a tengert és a folyókat

S parancsolsz a hullámverő dagálynak;

Akaratodra megszünik vihar s vész,

S a vulkán-ingatott hegyek megállnak.

És emberekben is nagy a hatalmad;

Tiéd a sors, a mely vezérli őket,

S tiéd a gyönyör is, ha álmaikba

Virágokat tündérek keze szőhet.

Megtartod őket is küzdelmeikben,

Szenvedjenek s gyakran vért ontsanak bár;

Megvéded a gyöngét tiprott jogában,

S az üldözöttre őriző karod vár.

De még ha vérző kínok gyötrik őket,

S kétségbeesés őrült hangján sikoltnak:

Még akkor is velök vagy lelked által,

S parancsolsz a lesujtó fájdalomnak;

S megtartod a hit vigaszát szivökben

És a reményt örökzöld pálmaágban:

Hogy ami fáj mulékony, s változatlan

Öröm csak nálad a csillagvilágban.

Héra Zoltán, *Káld, 1929. febr. 16., †Bp., 1987. febr. 8.: költő, kritikus, műfordító

ORCHIDEA, LÁNG

Orchidea, a dér szirma e délövi fán,

a jég emléke, a hó tüzes csokra,

bíbor tű izzása, tarajos fénykupola.

Karcsú vágy, kigyult szelidség.

Olajmécses az estben,

legurult, elülő csillag.

Gyertya a homály celláiban.

Hívó szó, a regék utolsó szava.

Égő seb, csitító hatalom.

Ha szűkül a tér,

szememnek te jelenj meg.

Ha zuhan az ég,

peremén te remegj.

Orchidea, tőr,

orchidea, láng!

Lyra florae, 1971 [381.]

Németh János; Németh László János, *Zalaegerszeg, 1923. máj. 28., †Sopronkőhida, 1945. febr. 16.: költő

SZERELMES SZONETT

Én aranyba foglalnálak,

és két csillogó gyöngy-szemed,

mint ritka-fényű gyöngyszemet

hordanám, és puha vállad

csókolgatnám este nálad,

vagy játszanék, zöld levelet

tépve: szeret vagy nem szeret –

kérdezném, míg belefárad

a szám. S akkor az ég alatt

friss ízek, könnyű madarak,

csobbanó vizek, öreg fák

összenéznének nevetve,

mert kijönne, hogy szeretsz te,

és kacagásod hallanák.

Csak értetek… [91.]

Tárkányi Béla; 1844-ig Viperina József, *Miskolc, 1821. jan. 2., †Eger, 1886. febr. 16.: r. k. pap, költő

[KI RAGYOGNI LÁTOD…]

Ki ragyogni látod élted csillagát, –

Halljad a természet hathatós szavát: –

A gyenge és erős, félékeny és a hős –

Meghal egyaránt.

Légy gazdag, vagy koldús, szolga vagy király,

– ifjú vagy elaggott, izmos vagy szikár, –

Egy csapás és elejt és rideg sírba rejt –

A kemény halál.

Mint az őszi szellő fák zöld levelit –

Elhordja, úgy járnak szinte ékeid, –

A tilost ne keresd és tovább ne szeresd, –

Mert az elmerít.

Nézd a föld virágát, mily hamar virít: –

Alig vetted észre szende ékeit, –

Fonnyadni siet már, szívből sajnáld bár, –

Hogy vigyázz, tanít.

Ne ígérj magadnak hosszú életet, –

A halál veled jár, s észre sem veszed: –

Hogy élted fonalát elmetszi, s nem lesz gát –

Semmi érdemed.

Hát Istentől rendelt célodhoz siess: –

Örömöt mulandó jóban ne keress; –

Hogyha int az óra, a bírói szóra –

Bátran ott lehess.

Szines ablak [256-257.]

Weöres Sándor

Szülő, mester, barát elhalt

Szülő, mester, barát elhalt mellőlem,
már csak őrájuk gondolok,
míg az én gondolatom is
el nem merűl. Nem látok többé
virágos ágat, felkelő vagy lenyugvó napot,
a holtak elfedik előlem.

Weöres Sándor

Homály örökösei

Homály örökösei
magukba ható világok
szívják önnön mérgüket
különjáró sejtjeikbe
s a gáttalan éjszakában
nincs tisztító zivatar
csak a részek szaladgálnak
az egésztől mérgezetten.

Weöres Sándor

Az éjszakában kövek hevernek

Az éjszakában kövek hevernek,
köztük az árnyak fekete vermek,
ott a szél és víz deszkákat omlaszt,
csigahéjakat, csontokat porlaszt.

Lobogó lángtól majdnem élednek,
hol összegyűlnek, hol elszélednek,
s mikor a mécset tenyér takarja,
a kő-táncosok megfagynak újra.

Túl az őrségen, a végső házon,
ahol nincs többé, aki vigyázzon,
az utak sötét torkolatában
kövek hevernek az éjszakában.

Weöres Sándor

   Az állat, a növény ...

Az állat, a növény
folyton kevesebb,
embernek lenni
keservesebb.

Mit bánják mind
a happolók,
gyorsabb kerekekre
kapcsolók.

Az ifjuság
sem érzi át,
tán igaza van,
mit eméssze magát.

Kapjon kerekekre
a puli s az öleb,
embernek lenni
folyton nehezebb.

dalnok.com

Szervusztok Kedveschek, sikeres napot mindenkinek.:)

....

Weöres Sándor

      Halad a fénytelen szó 

Halad a fénytelen szó, lépdelve tüskén, árnyon

szívét nem gyógyítja semmi.
Kopott a köntöse, nehéz a lépte.
Mint gyermek, ha orra vérzik, súlyosan cipeli magát.
Ő, ki a játékból nagyokat evett-ivott, most esetlenül
vonszolja létezése terhét.

Nem volna íly elhagyatott,
de maga hagyta el magát; tisztulni akar
és nem lel mosakodni forrást, folyamot,
homokban fürdeni nem mer, mint a madár –
légyként tagjait dörzsölve tisztulni szeretne
és nem tud.

Ellene fordult az idő, a magasság
s a mélység, az egész térség – csak a sorsa
tart ki vele hűségesen: az utolsó társ,
aki csak fosztani és kínozni tud. De őneki
épp ez kell, hogy róla minden lemálljék,
így halad a fénytelen szó, nehézkesen, egyedül.

Ha találkoztok vele a térben, a mélyben
vagy a magasban, bárhol az időben: segítsetek
komoly hallgatással, mert ez az egyetlen segítség.
Ajándék és szembe-jövő jó szó nem gyógyítja őt soha.

Weöres Sándor
Zörget A Tél  Dalok, töredékek

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

*****

Simek Valéria

Az ég búzavirágja

Búzaillatú volt bőröd,

túl vagy július tüzén,

ezen a tikkasztó kohón.

Betakart a tűnő zümmögés,

Istenként emelted e rubin

nedűvel megtöltött poharat

ifjúságod fölé.

Lehunyt szemhéjad mögött

az ég búzavirágja nyílott.

Akácremegésű esték

magasodtak bódító

fehéren föléd.

Pipacsvirágos mezsgyék

mentén méhek zsongó

munkáját figyelted.

Ismerős forrásból merítettél

néhány kortyot

az út folytatásához.

Térdeplő bokrok sorfala

között indultál hazafelé.

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

******

Simek Valéria

Nyugtázod

Mint amikor semmi sem

elég, a békétlen folyópart

barkái közül szétpattan

a rügyező hajnal, letörli

kezedről a kibuggyanó

vércseppet.

Tennivalóid közt nyugtázod,

Neked még van kenyered,

meleged, amint a Nap

kályhája körül toporogsz.

Még ölelsz, ölelnek

a munkát adó nappalok.

Szőlővesszők tavaszi nedveikkel

hajolnak hozzád, poharadban

darázs döngi el a délutánt.

Az utak sárrá dagasztott

teknőjében, az odaköszönő

szél lekapja fejedről sapkád.

Baricz Lajos, *Borzont, [Gyergyószentmiklós], 1958. febr. 15.: r. k. pap, költő

IGAZSÁGKERESŐ

                (Váci Mihály emlékezetére)

Lelkem tépázza ezer nyugtalanság,

s e háborgásban felkiált a lelkem:

hol van az örök, szent, végső igazság,

melyet kerestem, de rá sose leltem?

Im, felragyog téves eszmék mögött.

Magamban hordtam ezt a gyökeret,

s e gyökér engem is a földhöz kötött.

Hiába éltem én az életet?...

Kerestem mindig, mindig többre vágytam

és elfáradtam a végtelen vágyban,

de ha lehetne, csak egy percre bár,

követném mindazt, mit eddig tagadtam:

az igazságra végre ráakadtam

érette meghalnom se lenne kár.

Nádasdy Ádám, *Bp., 1947. febr. 15.: nyelvész, költő

A VAKSI SZEMŰ PERSPEKTÍVÁI

Bátorság is kell, nem csak merészség,

hogy másképp láss, hogy lassú izzással

pörköljön meg a mások igazsága.

Mennyi kanyarral érünk el oda,

ahol már régen lennünk kellene! –

gondolod, és a magad egyenes

útját próbálod tartani. De átég

térképeden a szeretet parazsa,

meggörbíti a legegyenesebb

akaratot, jól tartott irányt.

És meglátod, vaksi, elhízott szemű,

a reménytelenség isten-hosszú,

hideg perspektíváit, amiken átég,

átég a szeretet, elrontja ezt is,

az elegáns, hosszú fasorokat.

Oravecz Imre, *Szajla, 1943. febr. 15.: költő, műfordító

A TEREMTÉS FOKOZATAI

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővületekben az áramlás,

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

A hopik könyve, (1983) [20-21.]

Makay Ida, *Pécs, 1933. febr. 15.: költő

ISTEN CSÖNDJÉRE

Fölzúgnak sötét fenyvesek.

Orgona. Ünnep-induló.

A tél leomló hermelinje

föd be már üszkös múltakat.

Hallgat a csillagövek éje.

Isten csöndjére hull a hó.

Hamu, márvány [80.]

Darázs Endre, *Bp., 1926. febr. 15., †Bp., 1971. jún. 29.: költő

MINDÖRÖKKÉ

Kívánom, hogy bennünk mindig május,

Örökre csak a május legyen,

Hogy télben is legyünk örökzöldek,

Majd a deres, orkános hegyen,

Hol kidőlünk egyszer, decemberben,

Kifagyott és holt tájak felett

S akkor is borítsanak bennünket

Szívalaku, szívós levelek

Bizonyságul, hogy bár megtörettünk,

Meggörnyesztett, zúzott az idő,

Leszaggatni erős szerelmünket

Nem volt képes viharos eső

És ennek a pompájában dőlünk

Porzó hóba igen öregen,

Mert testünk előbb hagyja el élet

És azután csak a szerelem.

Portré ezüstkeretben [71.]

Békési Gyula; 1936-ig Stevanyik, *Újfehértó, 1924. nov. 10., †?, 2003. febr. 15.: költő

FEBRUÁR

Talán cukorral hintették tele

az utakat: most mind olyan fehérek.

Púpos lett a kerítés teteje,

iromba lett a kertben a fakéreg.

Ösvényt söpörnek mindenütt,

hamut szórnak a síkos kőre.

Csontosak a mosott fehérneműk

a szárítón. Hó hull a háztetőre.

Az útszéli szakállas bokrokon

halk rebbenés. Füstölgő, törpe rések

gyémánt-porát űzi a szél vakon.

Jég-szemekkel a vesszők messzi néznek.

Hazatalálni, (1965) [34.]

Vaád Ferenc, *Bp., 1908. febr. 3., †Bp., 1984. febr. 15.: író, költő, újságíró

PROLETÁRLÁNY DALA

                    ahogy egykor hallottam tőle…

Ha én egyszer gazdag lennék,

csak hét órakor kelnék fel reggel,

virág lenne a szobámban,

és mosolyognék kinyílt szememmel.

Meleg vízben mosakodnék,

a hajamat is szépen befonnám,

s tarka, komisz rongyok helyett

finom vászonból lenne a szoknyám.

Kávét innék reggelire,

egész nap derűs, jókedvű lennék,

és este, a poros úton

ifjú kedvesem elé sietnék.

Izmosan jönne a gyárból

s járnánk együtt a csillagok alatt –

álmodva, hogy a gyermekünk

fölött majd megvirrad egyszer a nap!

Megtartó varázslat, 1940-1941 [63.]

Mária Béla, *Bp, 1903. febr. 15., †Bp., 1975. aug. 10.: ideg- és elmegyógyász, költő

EZ AZ A PILLANAT

Ez az a pillanat, amikor a fojtó

szenvedések kínzó évei után

egyszerre minden könnyű lesz, arcod mosolygó,

lépésed biztos, tekinteted vidám.

Most látod csak, mily sűrű sötétség

borította be türelmes életed,

most látod csak, hogy fúrt, forgatott a kétség

s álltál a szörnyű szakadék felett.

Ez az a pillanat, amikor az éj

még jelen van, de már nem uralkodik,

az erdőben a fák csak sejtetik a fényt,

bár a fény forrása még vonakodik

felfedni magát… De érzi az erdő,

hogy új élet éled, mit az éber

madarak egyenletesen erősödő

s bátorodó éneke megpecsétel.

Ez az a pillanat, amikor a tájon

a tél terül el, de a levegőben

már a tavasz szaga érzik és a fákon

a kopár ágak dús nedvvel telődnek.

Ez az a pillanat, amikor a gyanútlan

és léhavérű férfiben hirtelen

lobot vet egy szempár és megittasultan

tűri, hogy leigázza a szerelem.

Ez az a pillanat, mikor a fogoly

megérzi, hogy közel a szabadulás,

a csupasz négy fal között tétlen rostokol

és felméri: mit jelent a változás.

Régen nem látott kedves arcokat bogoz

szeme, hol nem könny remeg, csak elszántság,

ez az a pillanat, mikor a konok

harcosra rámosolyog a szabadság.

Ritka varázslat [101-102.]

Molnár János; Szabó, *Csécsény, 1728. jún. 13. [keresztelés], †Szepesváralja, 1804. febr. 15.: író, költő, természettud. író, jezsuita szerzetes

A MULANDÓSÁGRÓL

Mindenek eltünnek, fel, alá kerekednek, enyésznek.

Ó! mi gyakran rosszból rosszabbra, nagyobbra kicsinyből

Fordulnak, s viszont ismét alacsonyra magasról.

Ami szűk, elterjed: s ellenben aminek a nagy

Tágos hely is szűk volt, karcsúra szoríttatik; így a

Füst addig nyujtózik az ég tetejének hegyére,

Míg teljességgel sok ezer kis részre nem oszlik.

Hol van már Ninive, Babylon s Egyiptusi Thebe?

Memphis, Cartágó, Peru vára, Corintus, Aténe?

Hol van régi dicsőséges Rómának hatalma?

Forgandó minden: Croesust a tűzre tetette

A perzsák fejedelme; de mint járt Persia véle?

Azt görögök tapodák. Görögország római nyűgbe;

Róma pedig Gottus, Lombárd és Vandalus, Hunnus

Prédájára került. Magyarország Bécsig hatott el:

Bécs hamar erre magyar koronát teve hercegi főre.

A spanyolon sokezer hold fogytig mór iga zörgött.

A török és az orosz, láttyuk, mily nagyra kicsinyből

Messzünnen mi közel jött szomszédságba felénk is.

Péter halász három gunyhóból im mire vitte

Azt a várt, mellyet csúdál Európa szöpögve?

Ellenben az orosz tapodójit, Volga királyit

Már hol szemléljük? Kásán Prékoppal hatalmas

Trónus alatt heverész; járommá vált koronájok.

Ó forgandóság! mi tanácsot nyújtasz ezekkel!

A szép rózsaszin, a nagy öröm, friss, izmos egészség

Változik; a kincs gyűl, de fogy is: végekre peregnek

A napok és órák, méltóság, pompa, dicsőség:

Vagy nem volt nálunk? s nagyheába keresve kerestük;

Vagy készül tőlünk; vagy szinte rugaszkodik immár.

Forgandó minden; mint a köd, minden enyészik.

Itten nincsen hazánk. Ó! tartsuk tellyes erővel

Lelkünknek szemeit, gondunkat, készületünket

A megigért jóhoz, s állandó, boldog igazhoz.

Magyar költők 18. század [306-307.]

Konczek József, *Magyarnádor, 1942. febr. 14.: író, költő, újságíró, tanár

DALOCSKA

Szerelmesem az erdei manók nővére volt.

És mind hozzá beszélt, a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás,

és mindben társakat talált,

s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó –

(… tán egy apró Máriácska csipkelángszobor…?)

Hozzám akár egy korom-húnyt-szempilla-pille halkan hullt alá.

Akkor a visszacsengő fényt még –

mint fölénk boruló égbolton át,

s a zárt szempillarácson át…

én az érzékek fogva tartó gyengéd hódvasát

éreztem –

Arcok és énekek [148.]

Gulyás József, *Ludas (Szabadka), 1937. febr. 14.: költő

SZŐLŐHEGYEN

Fuvolaszó emelkedik föl nyomaimból

s kígyóként lebeg,

akár a kis fehér ösvény fonala,

melyen kötéltáncosként

egyensúlyozva menekülök,

föl, föl, egyre magasabbra.

Szívemről a csend lefejti

az iszap rákövesedett szirmait.

A szívem pehely,

emel a nap, magához emel.

Itt fönt hangosan beszélhetek.

Minden perc felpattanó titok.

Ó, milyen közel kerültem

istenhez és önmagamhoz!

Itt vagyok. Ez vagyok én.

Látom magam, látom egész életemet.

Az ájult délben kettétörik

a szüretelő asszonyok éneke.

A tárgyakban percegve őröl

az idő óraszerkezete

és porló tőkék hamuja füstölög,

duzzadt fürtökben sétál a nap.

Szamártövisek tartják az eget,

mélyen alvó madárnak

könnyű sajkája lebeg,

a folyó elkíséri vékonyuló szalagjával

föl a horizont alá.

Fél évszázad magyar köl-

tői. 1., 1963 [299-300.]

Máté Imre, *Érmihályfalva, 1936. febr. 14., †Érmihályfalva, 1989. dec. 8.: költő

SZÜLŐHELYEMEN

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

A végtelen mondat [87.]