Keresés

Rónai Mihály András, *Bp., 1913. márc. 14., †Bp., 1992. febr. 22.: költő, műfordító, publicista

 

 

SZERELEM

 

Fejem öledbehajtom,

reádemelem arcom

illatoddá tűnök.

 

Lehúnyom pillámat,

mélyen belehellek,

melegeddé válok.

 

Kottázom a szíved,

ritmusára szállong

fel-alá a mellem.

 

Szíved ritmusára

alszom, alszom, édes

szívalatti gyermek.

 

Muzsika vagy, régen

szállsz felém mezőkön,

szagos szelek szárnyán.

 

Hívem megölellek,

szövege szeretnék

lenni muzsikádnak.

 

 

 

Összes versei, (1927-

1932) [14-15.]

Bornemisza Péter; Petrus Abstemius, *Pest, 1535. febr. 22., †Rárbok, 1584.: ev. egyházi író, költő, lelkész

 

 

AZ ÍTÉLETRŐL (RÉSZLET)

 

Urunk Jézus ímé ott elkezdi

Azon szérőn a búzát csépleni,

Mindeneket erősen ítélni,

Igazságnak csépével töretni.

 

Media pars Cantionis.

 

Reátekint jobbfelől anyjára

Krisztus Urunk az Szűz Máriára;

Ottan felkél szent anya lábára,

Térdre esik, hallgat szent fiára.

 

Ám szent fia anyjának azt mondja:

Tiszteletes szent anyám, Mária,

Légy mindenkor Istennek áldottja,

Szentháromság Istennek bódogja.

 

Virágzó méhedben viselél,

Ez világra engemet te szülél,

Az te áldott tejeddel éltetél,

Emberkorra engem felnevelél.

 

Idvözlöm én jó anyám, lelkedet,

Idvözlem én testedet, méhedet,

Megbódogult te emberségedet,

Nagy hitedet, cselekedeteket.

 

Sok keserű én nagy kínaimban;

Énvelem lől az én halálomban:

Azért most is én bódogságomban

Részeltettél mindennemű jómban.

 

Ímé ez nap vedd áldomásomat,

Áldásommal az én országomat,

Véle öszve én bódogságomat,

Bódogsággal tulajdon magamat.

 

Bódog anya, szent anya, Mária

Úgy vigadoz, hogy ezeket hallja

Szent fiának mely igen hálálja,

Hogy országát ő magával adja.

 

 

 

Mária aranyház [158-159.] és Régi nagy

patrónánk, (1564 és 1567 között) [37-38.]

G. Pataky András; Gugyelka András, *Pécska, 1948. febr. 21., †?, 2003.: költő

 

 

CSILLAGNÉZNI ELINDUL A TELIHOLD

 

Anyámnak

 

Anyám kontyába

fehér galamb rakott

ezüst szálból fényes fészket.

Az ajtót, ha kinyitja,

rámzuhan a látvány:

mind keskenyebb rámába

illesztik törékeny alakját

a bicegő évek.

Tudom,

fénylő mosolyából

foltnyi fénykép rögzül

egyszer a falra,

s esténként

tompán tekint szemem fekhelyére,

ha nagy kék lován

csillagnézni elindul a telihold.

 

 

 

A tél acélkék lovai, 1980 [15.]

Morvay Gyula, *Tardoskedd, 1905. okt. 2., †Pécs, 1998. febr. 21.: költő, író

 

 

NYÁRI TÁJON

 

Szikrák villannak levélen, hanton;

kék vízhez úgy hajlik le a táj a domboldalon,

mint kenyérért nyúló gyerekhez az anyja.

Szél száll elő titok-helyről,

ő a tegnap ellobbanó hajnala,

hírt hengerít és cukorhab-felhőt.

Erdő-rezzenet, fény-pászta;

piros gyümölcs csókra hívat;

nyár-tájat fényeső áztat.

Őszibarack arcú nők a tájon

s zsenge szép gyerekfejek:

eget mutató szemek

szállnak valóság-hajón

s kinyílva szép szóra, meleg csókra a száj.

Alkony elnyúló kék árnyéka, mint a szilva

hamva

titokként kúszik, ahogyan a vágy száll,

és egy rebegő szemű csillag táncol

a nyárral; pírban égő arcuk: bársonyhamvas

alma.

 

 

 

Az idő hatal-

ma [83-84.]

Márai Sándor; márai Grosschmid Sándor, *Kassa, 1900. ápr. 11., †San Diego (USA), 1989. febr. 21.: író

 

 

SEMPER IDEM

 

Már rámtalált megint, amit kerestem

és kielégült messzeségbe

sodródott a tegnapi énem,

a gazdagságom, szegénységem

furcsa káosza:

játékos kéz ossza

számomra a lapot,

most, lám, boldog vagyok:

ez oly hirtelen s édes ájulás,

e szédülésben eltompul a tegnap

friss lüktetése,

a vágyó tegnapé,

a dolgos tegnapé,

a ma után törtető tegnapé –

s a ma nem több, mint lomha kanapé,

melyen lustán s kéjesen elterülök

s nem dolgozok

nem is örülök

és szunyókálva s nagyon üresen

álmos szemmel

a holnapot lesem.

 

 

 

Halotti beszéd, 1917 [19.]

Bródy László, *Sátoraljaújhely, 1897. febr. 21., †Bp., 1984. ápr. 23.: író

 

 

EGY PÉNTEK EGERBEN

 

Csupa műemlék: mennyi százados ház!

sok templom, zsinagóga, minarét

mesél a múltról, s hozza, mint a postás,

a tűnt időknek rengeteg hírét.

 

A Trinitárius utcán régi színház

épülete fél-múlt és fél-jelen,

a cégéren Gárdonyi neve hintáz,

ki remeteként élt-halt a hegyen.

 

A Vár negyedben volt a háza, kertje,

most múzeumát őrzik a falak

és ő a sétány földjében pihent le

az örök egri csillagok alatt.

 

És ő is itt van otthon: Bródy Sándor,

bár halálon túl Keresztúron él,

de szavát innen hozta, tüze lángol

és sötétpiros, mint a bikavér.

 

A lelke Pestről visszatért Egerbe,

ahogy haza szalad a hű gyerek.

Van utca, mozi nevén elnevezve,

szülővárosa így ölelte meg.

 

Itt kaptak ketten kedves menedéket,

hol jár-kel harsány turistacsapat,

vidám patak fut és nagy-árnyú népkert

mulattatja a fiatalokat.

 

Péntek van és boltívek, régi árkád

alatt érzem már alkonyat szelét,

s a zsinagóga ódon kapuján át

a Szombat, mint szép menyasszony belép.

 

 

 

Egri zsidó polgárok [263-264.]

Horváth Gyula, *Csetfalva, 1948. febr. 20.: költő

 

 

EMLÉK

 

Szitál a szomorúság,

utolsó lépésed

tizenöt éve koppant a küszöbön,

hosszú szárnyú szelek csapkodják

ablakom arcát:

talán te üzensz…

mintha temetésre készülne az éjszaka,

lassan, csöndben öltözik feketébe;

könnye hulló csillag,

áll az alkony tükrébe,

haját leereszti,

s dombok vállára ejti,

este van,

összebújva alszik a téglarakás is.

 

Napok óta időzök emlékednél,

tisztaságod áttündöklik

a kislányok arcán,

nagy hullámokban hömpölyög feletted

a föld, tudom, gyöngy vagy odalenn,

s milyen boldog vagyok,

hogy éveken át neved

itt forgott a számban,

hogy egy villanásnyi időre

itt rekedtél a fogaim közt,

s ruhám sebében kezedtől

emlék a cérna.

 

Emlékszem, azt mondtad:

ne vigyelek kórházba,

mert éjszaka a folyosó

az utcánkig ér,

ahol engem látsz

a világ legutolsó árvájának,

kezemben madaras könyvekkel,

tisztaarcú hóesések látogattak

az ablakon át,

s benned újra járni tanult a lélek,

tavaszodott,

szelek keltegették a kert párnáján

sokáig alvó fagyot,

s te napokon át

szomorúsággal függönyözted el arcod

a kert ágyában virágmagzatjukat

elvetélő fák miatt,

azt mondtad:

az ősz már nem tart itt,

s majd nézhetlek

a búcsúzó madarak

lassú szárnyalásában az égen.

 

 

 

Az árvaság anatómiája [116-117.]

Földeák János, *Bp., 1910. febr. 20., †Bp., 1997. okt. 14.: író, költő

 

 

ÁDÁM ÉNEKE ÉVÁHOZ

 

Terhes éjek kilöktek magukból,

        hűs földre zuhantam,

s gurultam a derengés ködében

        növekvő alakban…

 

Hajnali harmat lemosta mocskom,

        friss szelek törültek,

örültek a nótázó madárkák

        s vállamra röpültek,

fák hajlongtak, füvek selyme súgott

        s barmok a hegyekről

hozzám búttak s a hűségről eskük

        zúgtak a vizekből;

csúszó-mászók is úgy udvaroltak,

        s velük a bogárkák,

a réteket hímező virágok

        kelyhüket kitárták,

zizegtek a guggoló bokrocskák:

        gombákkal vitáztak,

kövér húsú gyümölcsök pirultak

        s kacéran hintáztak,

szelíd völgyek ölüket kínálták

        s óvtak a hegyektől:

„a csúcsaikon Ádám elszédülsz,

        maradj lent, ne menj föl!”

Csak figyeltem a sustorgó csöndben,

        soktársú magányban;

a tolongó bőség oly kevés volt,

        még többet kívántam –

a levegőt kereső ujjakkal

        tépdestem felettem,

és reggelre hang fakadt torkomból:

        melletted ébredtem…

 

 

 

Felelned kell!, (1930-1944) [8-9.]

Berde Mária Julianna, laborfalvi; Róth Jenőné, *Kackó, 1889. febr. 5., †Kolozsvár, 1949. febr. 20.: író, költő

 

 

SZERELEM

 

Cirógatsz: szép földi játék.

Ölelsz: a szívemig átég.

Mutatni Lázország csodáit:

Csókodon viszel odáig.

 

De néha mit se játszol,

Boldogan álmodni látszol,

Csak a nézésed hull rám:

Alázat-balzsamos hullám –

 

Akkor az nagyobb ajándék.

Lelkemben fölreszket a szándék:

Aki elé térdelsz most bennem,

Angyalok húgává lennem.

 

 

 

Arany és kék szavakkal,

1925. január 7. [123.]

Boér Miklós, *Perecseny, 1857. jan. 10., †Zilah, 1905. febr. 20.: író

 

 

AZ ISTEN, A KÖLTŐ ÉS A NŐ

 

Réges-régen történt a mesés világban,

Hova képzeletem könnyü szárnyán szálltam,

Hogy egy halvány ifju ábrándos szivében,

Érzések forrása fakadt titkon, mélyen;

De nem tudott onnan a felszinre törni

S gyöngyverő habokban, fényben tündökölni.

 

Az érzések, vágyak kebelében égtek,

Mint tűz-csillagai a mélységes égnek

S ha kipattant egy-egy ragyogó szikrában:

Hulló-csillag volt csak a nagy éjszakában,

Eltünt égő üszök, még nyoma se maradt,

Nem gyújtott lángokat érző szivek alatt!

 

Gazdag kincseivel ábrándos szivének,

Vándor útra indult, szent álmokért égett.

Kereste az erőt, mely csodás varázszsal,

Eszményekért élő lelkét járja átal,

Az égig emelje s ajkaira szórja –

A mi a lelkéhez, szivéhez van forrva.

 

Bejárta széltében, hosszában a földet,

A hol a czédrusok büszkén égre törnek

S hol a karcsú pálmák ernyőt-vető lombja

A kaktus erdőket hűs árnyékba vonja;

Leste a virágot s dalát a madárnak:

Miként kél az illat és a dal hogy támad?

 

Nem tanulhatta meg virágtól, madártól,

Bimbót fakasztó nap arany sugarától,

A zúgó erdőtől, susogó szellőtől,

A kincses szikláktól, bársonyos mezőktől,

Hogy a sziv ha gondol, álmodik és érez:

Miként száll az tovább, a mások szivéhez?...

 

Lemondva, bágyadtan ballagott magában,

Virágos, illatos erdő hüs árnyában.

Egyszer csak égi fény derül rá mosolygva

S arany sugarakkal körös-körül fonja,

Csodás hang zeng lágyan, fenn a kéklő égben

S a jóságos Isten szól hozzá ekképpen:

 

 

„Balga ifju, messze üzött égő vágyad

És a mit kerestél sehol nem találtad.

Most menj tul a bérczen, enyhet adó fészek

Vár rád s ott szivedből kifakad az élet,

Szárnyat ölt az érzés, alakot az eszme

S tovább száll, tovább száll édes enyelegve.”

 

Megy az ifju... Üzik tarka álmok, vágyak.

Utána angyalok könnyü szárnyon szállnak,

Előtte Tündér jár, a mező megzendül,

Távol furulya-szó siró hangja csendül.

Közelben egy kis lak vonzó, büvös képe,

Rózsás-kert s ifju nő a kert közepébe...

 

Vonzotta valami, hogy oda betérjen,

Szive, lelke égett bágyadt két szemében

S érezte, hogy a mi neki eddig álom;

Csodálatos való lesz egy mosolygáson!

Egy szó, egy tekintet megaranyoz mindent,

Mit a fakó földre szórt az áldó Isten!

 

Belépett a kertbe és reszketve köszönt, –

Két szem öntött reá gyujtó sugár-özönt.

Szivéből kifakadt az érzések árja,

Lelke szárnyat bontott fényes égbe szállva

S ajkain a szókat szive szerte osztván:

Minden hang, minden hang egy édes dal-foszlány.

 

... Az Isten csak szivet adott a költőnek,

De hogy azt megnyissa, az erőt, a nőnek.

Szemében ég a tűz, mi a dalba árad,

Bibor ajkairól kötözi a szárnyat

S meg kell hogy tisztuljon a nő kebelében,

Hogy örökké zengjen, hogy örökké éljen!

 

A nő mosolyától csapongó dal ébred,

Bánatától sirva szálló sötét ének;

Egy égi gondolat az ő boldogsága.

Könnye – sötét bánat, s szivet rázó dráma...

És mig az időnek nem lesz elmulása

Nő marad a költő édes dal-forrása!...

 

 

 

Budapesti negyed; 11., 1896 [445-447.]

(Magyar Bazár, 1896. március 8., 38. oldal)

Szőllősy Nina, *?, 1843. máj. 29., †Balatonfüred, 1861. febr. 20.: színésznő, író

 

 

ŐSZI ÉJSZAKA

 

Tiszta, fényes őszi éjen,

Mikor a nap alszik mélyen,

Gondolatokba merülve

Nézek a világos éjbe.

Néma, csendes a természet,

Zaja, gondja elenyészett.

Csak az óra ketyegését

Hallom – ezt a szívverését

Az időnek.

 

Nézem, nézem a nagy éjet:

Olyan fényes, – mégsem éget.

Mi lehet az a fény? Tán a

Mélyen alvó napnak álma?

De hisz a nap forró lelke

Oly hideget álmodnék-e,

Mint az a fény, az a csillag,

Mely a dérvirágon csillog,

S rezgve reszket?

 

Nem csillag az, nem is álom,

Mely úgy átfénylik a tájon:

Sárga lomb, hervadt virágok,

Tört remény, kihamvadt vágyak

Bús arcára

Süt a fájó emlékezet

Holdvilága.

 

 

 

Magyar költőnők

antológiája [103-104.]

T. Szabó Edit, *Gyergyószentmiklós, 1963. febr. 19.: költő, újságíró

 

 

AZ OTTHON

 

Az otthon:

halk, szelíd zene.

Ünnep.

Anyám kedves szeme.

 

Álom, mi gyakran visszatér:

fenyőtű, ózonszagú szél;

pici, földszintes állomás;

piros-fekete villanás;

szigorú-sziporkás telek,

hóropogásos éjjelek.

 

A vadnak hirdetett hegyek

görbítik bársony bércüket,

s a szénaillat fátyola,

akár a hajnal

száll tova.

 

Az otthon

emlékké lazult.

Már nem nyithatom a kaput.

 

Ide vendégként érkezem.

 

Lelkemmel tele

két kezem.

 

 

 

Találkozá-

sok 2. [68.]

Ligeti Ernő; 1903-ig Sternberg, *Kolozsvár, 1891. febr. 19., †Bp., 1945. jan. 10.: író, költő, újságíró

 

 

A VÉGTELEN ÁHÍTATA

 

Meghalunk, de hűlt pillánk megett

új szféráknak fénye fellebeg,

mert bízom abban, hogy a végtelen

nem léha szó, de súlyos értelem.

 

Nem tréfa az, de vérrel írt szabály:

Új élet, új forma a halál.

Vallás, dogma nem is érdekel,

nekem tudománynak érve kell!

 

Spektrum, villany, éter és atom,

példák arra: sosem tudhatom,

hol a kezdet, hol vagyon a vég,

ember szeme nem lát oda még.

 

A múlt költőt könnyű fűszerek

érdekelték. Engem: műszerek.

Benne: Isten. Engem átitat

nehány tudós. Ez is áhítat!

 

Ami benne érzés volt, nekem

fontosabb, mert agyamból terem,

s indukciók szűrik le a hit,

örök mozgás élő tanait.

 

Nyugodt arccal nézem, ami jő,

nekik: talmud, nekem: tér s idő,

ez se biztos, az se. De az áll:

halottas ing még nem a halál.

 

Mi szép, mi nem, mi rossz, mi nem, mi jó:

hipotézis, reflex, fikció.

Csak azt tudom: végtelen az út.

– Nekem elég. Másnak ez se jut.

 

 

 

Magyar Szó, Tavasz, 1919-1920. [134-135.]

Kis János, *Szentandrás, 1770. szept. 22., †Sopron, 1846. febr. 19.: író, költő, műfordító

 

 

A MULANDÓSÁG

 

Ir gyanánt néznénk sebeinkre, hogyha

Úgy enyésznének, valamint erednek,

Lassan, a dolgok! de mi sok kevély vár

         Hirtelen omlik!

 

Semmi sem boldog nagy időre; nő s fogy

Szüntelen minden; s mi magas tetőre

Századon hágott, ugyan azt ledönti

         Egy komor óra.

 

Ember, omló por magad is, habátor

Illy mulóság is valamit tekintesz,

Vakmerőn, meglásd, az eget ne vádold

         Mostohasággal.

 

Téged a melly nap hoz ezen világra

Az hoz egyszersmind bizonyos halálra;

S nem rövid létet nyer az, a kit érdem

         Fénye dicsőít.

Balaskó Jenő, *Bp., 1940. okt. 12., †Vác, 2009. febr. 18.: író, költő, publicista, újságíró, irodalomtörténész, zenetanár

 

 

ÁLOM

 

Türkizveszély, mély életem csendje,

levegőóceán partmenti csendje,

hős szerelemnek magányos hangja,

zeneszép türkiz végetérő habja.

 

Habos csend csúcsából haja aláhullik,

s amíg a csurgása vállaivá válik

sötétzöld madár a szárnya súlyával

szőkére, szélvészre, majd vérzőre festi.

 

Harcai tolldísze, mély ünnepi álma

hajnalra kinyíló fényfekete pálma,

ajkamról leválik illathulláma,

lila fodraival tengerekre szállna.

 

Homlokán a sóhaj kék vitorlát röptet,

óceán csendjéből visszaküld halk zöldet,

álmom hullámain a színek elválnak,

horizont zajában hanghamuvá válnak.

 

Álmom hullámai szeméig elérnek,

élni sose tudnak, ajkánál elégnek:

Arca kvarckelyhében összeborult lángok

hamvait áhítják távoli világok.

 

 

 

Mini ciklon, 1961 [12-13.]

Mátyás Ferenc, *Kispestpuszta, 1911. nov. 22., †Bp., 1991. febr. 18.: költő, író

 

 

CSILLA

 

Sch. Cs.-nak

 

Ki ez a zongorista lány,

akinek ujjai nyomán

dobog a tánc tüzes paripák

futamának vad robajában? –

Ki veri a zene-mező

fekete-fehér csontsorát,

ki szól általa, hogy csodáld:

hazatalálni, újra csodálni

szülőföldünk friss szénaszagában

a fölvert falvak, paraszti öklök

vad özönét a gyermeki tájban, –

mert gyermek ő a sötét magányban.

Forr, mint az újbor,

s viola-sötét éjben vigadni,

fonóasszonyok szemparazsában

tűzre lobbanni szeretne újból,

hogy elfelejthesd, ami fájt,

korál-szépségek hervadásában

az egyszólamú zenedadogást.

Halld a kiömlő Bach-gregoriánt,

tombolni az ázott remények

varázs-körtáncos ritmusát,

midőn szívedet veszi célba,

s a rét, amerre járt, színekben játszik,

és megszólal kertedben a hó-jácint,

s illatosabb a margaréta.

Törik a csont, ropog a tánc,

öntudatlanul, falvak, tanyák

lobbantják fényre az éjszakát,

s a már kihűlt mezőkön

a himnusz szava visszahőköl,

s megint új útra vált:

keresni meghalt önmagát,

mint aki sejti, – tán már tudja,

hová sodorja úttalan útja

vele az elotthontalanodott

hazát.

Haláltáncot dobogtat ujja,

a végső didergő balladát,

melyben a Mester hajóra szállt,

hogy majd a szabadság hajnalán

visszatérhessen hozzánk újra.

Amint lenyomja billentyűit

a zongorának, –

kigyúl az öröm fénye,

beleborzong a bánat.

S akár a jeles nagyok, mesterek,

kik tudják, mi valódi műremek:

ujjával a szerelmet, halált

kelti életre, erdő muzsikál, –

vele játszik a Mester, s belejátszik

a lélek, hogy fokozza futamát.

 

 

 

Légörvényben, 1976 [36-37.]

Sántha György, *Kecskemét, 1888. ápr. 6., †Kecskemét, 1974. febr. 18.: költő, pedagógus

 

 

SZAVAK

 

Szavak, meghittjeim, hűk, bolondok,

Szerethet-e nálam jobban valaki?

Kaucsuktestű, furcsa koboldok;

Szelidek, mint a Szent Márk galambjai.

 

Álomhangú, villanyos staféták,

Kiknek szavát parfümös fény kiséri,

Ha fölrepkedtek, mint a rakéták,

Zengő rimekben a szépet dicsérni.

 

Szavak, én tudom, hogy van lelketek,

Kik babonás és lázvert éjeket,

Sirtatok át sokszor énvelem.

 

Jertek, szálljatok szárnyas angyalok,

S vigyétek nevem, mint a harmatot,

Lopjátok szivébe énekem!

 

 

 

Testamentuma. 1. köt., (1915) [27-28.]

Miklós Jutka; 1904-ig Militzer, *Berettyóújfalu, 1884. szept. 7., †Créteil (Franciao.), 1976. febr. 18.: költő

 

 

A SÍRVA VIGADÓK HAZÁJA

 

Gyermekmeséim tündérkirálya,

Egyik szeme sír, a másik nevet,

Az egyikben napsugár táncol,

A másik álmokat temet.

 

Ezer másban jár-kel közöttünk

Tündérmesék bús, felemás királya:

Ez az ország a könnyes mosolyok

S a sírva vigadók hazája.

 

 

 

Visszaölel a föld, 1909 [81.]

Jókai Mór, *Komárom, 1825. febr. 18., †Bp., 1904. máj. 5.: író

 

 

MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZEGÉNY VARGA

 

Dicső Mátyás király fényes palotája,

Kinek büszke hirét félvilág csodálja;

Oszlopait művész faragta remekbe,

Ágyus bástyáira néz a tar remegve;

Nagy torony tetején aranyozás látszik:

Ha a nap nem süt rá, akkor is fényt játszik.

S az a nagy palota a gyürűs hollóval,

Mi a többi közül kimagaslik jóval:

Az ottan a könyvtár, az akadémia;

Ezer diáknak van ott mit tanulnia. –

Csupádon csupa egy pompa ez! De kivált,

És a mi legjobban hirdeti a királyt,

Az a bogárhátu ház-sor ott az aljban;

Mindenikben tudja a király, mi baj van?

S ha egyszer megtudta a bajnak a hirét,

Egyet szól s kiteszik „baj” uramnak szürét.

Mert mig vas kezével ellenséget rontott,

Aranyos kezével jogot, áldást osztott.

Héj pedig a mennyi baj van a világban:

Kicsiben mind meg van Pál mester házában!

Kicsiny embereknek kicsiny a baja is:

De mikor hát szegényt földre nyomja az is.

A görög sürgeti a kordovány árát,

Addig talpbőrt nem ád: Csak Pál vallja kárát.

Pedig itt közelget medárdusi vásár;

Negyven napig esik, szárig ér a lágy sár:

Lenne nagy kelete sarunak, csizmának;

Csak hozzávaló bőrt görögök adnának! –

Otthon meg beütött az Isten áldása.

Eddig is hallék már négy poronty sirása;

S most kapja az asszony, még megszaporitja,

S nem egygyel, de mingyárt párjával inditja.

– Nem elég. – A Gellért hegye is megbomlott:

Legurult róla egy nagy kő hanyatthomlok.

Annak is épenség Pál mester házára

Volt kedve leesni: az is az ő kára.

Kinek panaszolja be a Gellért hegyet?

Híhatja biróhoz! Azt mondja: „nem megyek!”

– De a legnagyobb baj Pál mesterre nézvést,

Hogy a jámbor lélek istenadta német:

Beszél, ha szoritják, magyarul; de hogyan?

Kínjába kerül azt kimondani nagyon.

S még ha panaszkodik, akkor nagyon fura,

Muszáj rá nevetni, mert csupa figura.

 

Kapja, nagy búvában kisétál a partra,

Rosz felleghajtóját a szél felé tartva

Átballag a hídon; visszanéz Budára:

Duna tükrében is látszik Mátyás vára;

Csakhogy megforditva: tornyával lefelé.

„Hej csak én juthatnék valahogyan belé!”

Gondolja Pál mester. – Nem megy az oly simán.

Megkérdik elébb az embertől: mit kiván?

Nem is hogy mit kiván? hanem hogy mit hozott?

Mert az a sok strázsa mind olyan átkozott:

Panaszost királyhoz csak pénzért ereszti:

– Azért szokta király maga fölkeresni.

 

No ha ott a magas vártól visszatartják,

Ebbe az alsóba majd csak befogadják.

S nézi elbusultan a Duna tükrébül

Felragyogó várat s nagy dologra készül.

Ha ő most egy követ kötne a nyakába

S beledobná magát Duna hullámába,

Mingyárt ott volna, hol bőr árát nem kérik,

S hol az igazságot nem is pénzért mérik.

És a hol kis gyerek van ugyan ezernyi,

Hanem az mind angyal: egyik sem kér enni.

– De ezt a bolondot csak még sem tette meg:

Közbejövén holmi tréfás véletlenek.

 

Lőrinczi berekből egy nagy ordas róka

Lejöve a parthoz, nem volt egyéb dó’ga:

Jól esett bundáját jól megfüröszteni:

Ilyenkor a szőrét kezdi ereszteni.

S meglátva ott a sok ficzkándozó halat,

Gondolá: ez volna nekemvaló falat!

És fogta: vadászból felcsapott halásznak:

Szép tudni, a rókák mi módon halásznak?

Lefekszik a vizbe, csak a feje van kint.

Odajön a sok hal egész csapatonkint:

Nézegetik, mi ez? E bizony pecsenye!

Ingerkedik vele apraja-kicsinye.

Róka meg sem mozdul, mintha volna halva;

Nem kap a fogával a sok apró halba;

Rák megfogja farkát s ollóval czibálja:

Róka meg sem rándul, csendesen kiállja.

Meglátja ezt végre vizek fenekérül

Egy vén pákosz csuka, s arrafelé térül.

„Ez az én ebédem!” – szétcsap: a többi hal,

Kárász, keszeg, sügér szerteszét elinal.

Csuka a farkával jót vág a rókára;

Az meg hanyattfekve várja a fogára.

Egyszerre mindketten gyorsan összekapnak.

Hallik csattanása a hegyes fogaknak:

Abb’ a pillanatban csuka a rókának,

Róka meg elkapta állát a csukának:

Mind a két ellenség fogja a másikat,

Egymásba szoritva négy sor fogaikat;

A róka a csukát kirántja a partra,

A csuka a rókát megint fogva tartja.

Két összeforrt állat ugrál és ficzánkol.

Csuka rúg farkával, a róka meg tánczol,

Felszöknek a légbe, hempergnek a porba,

Dulakodva egymást földhöz verik sorba.

Soha szem nem látott ilyen komédiát!

Elhagyta búbánat a jó csizmadiát:

Ugy nevetett, hogy a hasát fogta volna,

Már hogyha szegénynek ilyenje lett volna.

 

A róka a csukát csak nem ereszté el.

S a csuka a száját csak nem nyitá szélyel.

„Ej ha! Ezt gondolá magában Pál mester,

Ha már én is ily jót nevettem ez egyszer,

A kinek a kedvem kiforditott bunda,

Hát még más e tréfán mulatni hogy tudna!

Megállj róka koma, megállj csuka pajtás.

Fogjátok csak egymást, még csak egy pillantás!”

A felleghajtóval gyorsan leteriti

A két vadat s azzal nyakába keriti.

Aztán egyenesen fel Buda várába!

Sietett, a hogy csak birta a két lába.

De nem oda Buda! – a királyi várnak

Ajtónállója van: azt tették závárnak.

Rámordul gorombán: „mit hoztál te paraszt?

Ha hoztál, bemehetsz: ha nem, hát kinn maradsz!”

(Mert a nyájas jó sziv – királyok erénye;

Gorombaság pedig – a szolgák törvénye.)

Mutatja Pál mester elfogott zsákmányát,

S kimeríti magyar nyelvben tudományát:

„Róka fogta csuka, csuka fogta róka:

Varga fogta kettő!” – ez volt a mondóka.

Az ajtónálló is fakadt nevetésre;

„Már biz ez érdemes lesz a megnézésre;

Vidd fel a királyhoz! – az most épen ráér;

Hanem aztán a mit kapsz a mulatságér,

A jó ajándékot velem megfelezzed,

Visszajövet erre jó lesz emlékezned.”

 

Gondolta magában szegény jámbor varga:

Hát’szen, ha aranynyal telik meg a marka,

Annak fele is pénz: – felét eligérte;

Csakhogy bebocsássák, nem sajnálta érte.

Hejh, de még a király szobaajtójánál

Aranyos dolmányban egy palotás strázsál,

Ki csak nagy lomhán szól a szegény emberhez,

Mintha még a szó is volna neki terhes:

„No mid van ott varga?” s botjával rálegyint.

Elmondja, a mit tud, jó Pál mester megint:

„Róka fogta csuka, csuka fogta róka,

Varga fogta mind a kettő.” – Int a szó’ga;

– De a felforditott tenyerével intett,

A miből a varga megérthetett mindent:

„Bemehetsz; hanem az ajándéknak felét,

A mit kapsz – nehéz lesz – magad ne emelnéd;

Majd én elsegitem emelni. Menj varga!”

– Szegény Pál mester most a fejét vakarta.

Felét ennek itten, felét meg amannak:

Az ő tarsolyában ugy semmit sem hagynak. –

– Azért csak bevitte királyhoz fogását,

S hallotta királynak vidám kaczagását,

Mikor kibontotta felleghajtójából

A két vadat; – saját ékes szólásából

Szedvén sorba, csinos, öszszekötött szókba

„Róka fogta csuka, csuka fogta róka,

Varga fogta mind a kettő!” – S azok ketten

Ugráltak, tánczoltak nagy veszekedetten.

Egymást felhajgálva, egymást hempergetve,

Néző főuraknak lett erre nagy kedve:

Soha ily bajvivást még ki nem találtak,

Minőt a róka meg a csuka csináltak.

A király is igen jól mulatott rajta,

S tudós Galeottit azonnal hivatja:

„E két vadat itten, világ csodájára,

Tegyék spiritusba, utókor számára.”

Aztán a kincstartó zászlós úrnak inte,

Szegény varga rongyos köpenyét tekintve:

„Adass e vargának menten száz aranyat”:

Nagyot hall a főur s azt kérdezi „hanyat?”

„Mondtam már, hogy százat! Eredj vedd át varga!”

Pál mester a markát azonban nem tartja;

Csak a két kezével forgatja süvegét,

Mintha félne, nehogy még azt is elvegyék.

„Száz nekem, – nem arany; megszólal aképen;

Száz kell nekem – pálcza. – Kérek igen szépen:

Pálcza – palotai – mogyoró: nagyon jó,

Varga kívánsága, – semmi sem olyan jó.”

Elbámul a király: „Vágjatok hát nosza

Száz pálczát le neki, ha az a motosza.

S aztán hadd vigye el Isten szent hirével!

Ha nem hallaná az ember, nem hinné el.”

„Nem nekem pálcza kell, kell én nekem ütleg,

A ki alatt jajgatsz ember, mikor ütnek,”

Ezt mondja a varga elkeseredetten.

Gondolva, hogy várnak rá odakinn ketten.

A király nem tudja mind ezt mire vélni,

Ez talán vezeklés? Meg kell hát itélni.

„Vigyék hát a jámbort, fektessék deresre,

Ha már grácziának épen ezt kereste,

S számlálják le, a mig meg lesz elégedve:

Nem tudni, hogy kinek miben telik kedve?”

– Pál mester e szókra köpenyét felveszi,

S azt mondja: deresre feküdni nem teszi;

Ott kinn van palotás, ott kinn ajtónálló,

Király ajándéka azoknak szolgáló;

Oszszák fel közöttük két egyenlő részre,

S fizessék le nekik az illető részre.

Mátyás most érté meg varga praktikáját,

S belső szolgáinak gonosz taktikáját:

„Jól van, varga, monda, meg lesz kivánságod,

Két szolga kapja a bot járandóságot,

A száz aranyat meg hogy ne légy kénytelen

Megosztani velük, majd máskép rendelem.

Hallom, hogy házadnál lenne keresztelő,

Két fiu is volna, de nincs keresztszülő,

Én leszek azoknak majd a keresztapja,

Ki a száz aranyat komapénzül adja.”

Mindenki eljutott, hová megérdemlé,

Varga a szerencsés felesége mellé,

Király a magyar nép örök emlékébe,

Rosz szolgák deresre, vadak a tűzlébe,

Most is egymásban a harapófogójuk,

De biz a spiritust rég leitták róluk.

Tóthárpád Ferenc, *Szombathely, 1958. febr. 17.: író, költő, szerkesztő

 

 

PERCBE KÖVÜLT HAJNALON

 

Fuldoklásig szorít s ölel a vágy,*

Ropogtatja a csontjaim.

Langy fényekkel felöltözik szobád,

Illan az éji baldachin.

 

Szaltót bucskáz a fény a válladon,

Ezernyi csókkal kelteget,

Visszakacsint az óraszámlapon,

S aranyba önti testedet.

 

Nem moccanok! Fejed rajtam pihen,

Hajad játszik az arcomon.

Jó így! Maradj még egy kicsit, szivem,

E percbe kövült hajnalon!

 

 

 

* Tóth Árpád: Szeretsz?

c. költeményének töredéke 

N-Orbán István; Nemeskéri-Orbán I., *?, 1956. febr. 17.: közgazdász, költő, író

 

 

E NYELVEN

 

Határon innen és túl,

Államok jönnek, mennek

Birodalmak tűnnek el

A nemzet egy marad,

Hiába tépik,

Szaggatják ezer felé,

Magyar nemzetem,

Nekem csak te vagy.

A szavamat csak itt értik,

...Vagy már itt se tán,...

Határon innen vagy

a határ másik oldalán.

 

A nemzet egysége megmarad,

Ha megőrzöd,

Vigyázod nyelvedet,

Ne olvassza egybe

E nemzetközi egyveleg.

Ezer éve érték a nyelv, a szó,

Legdrágább kincsünk,

Mert e nyelven szól a dal,

E nyelven énekel

Nemzeti éneket millió torok,

E nyelven tanulja gyermekünk,

Az első mondatot,

S csak e nyelvet őrizve

Lehetünk boldogok!

Kántor János, *Zaláta, 1941. febr. 17.: költő

 

 

TUDOM, TEHOZZÁD

 

Tudom, Tehozzád el nem érhetek

a sors hálóit tartó rengetegben,

így maradsz számomra rejtett Egész,

hol a dolgok egymáshoz közelednek.

 

Állandóság és mégis Akarat,

Csend és Hívás, vélhető Messzeségek:

ez mind Te vagy, de nékem mi marad,

ha eltűnsz lényeged zárt rendszerében?

 

Néhány röppenés, s a kín tűhegyére

feltűzve majd, mint a lepke szárnya:

halk rezdüléseimre ráfeszül

a világ képtelen nyugtalansága.

 

 

 

Lüktetés. [266.]

Kondor Béla, *Pestszentlőrinc, 1931. febr. 17., †Bp., 1972. dec. 12.: festő, grafikus, költő

 

 

KÉT FOHÁSZ

 

1

 

Isten ha engedted lehajtott

fejjel rohannom a test szégyenét

és az éji ész barom kínjait

egy forró leheletért csupán

nem egyéb miatt

 

most jöjj

Emberi melegű szemsugaraddal

enyhítsd a rámhidegült

nehézveretű vigyorgást

 

Faragatlan állataid létükkel

élnek és dicsérnek szavaktól

mentes hangjaikon

Önmagamtól szabadíts meg

mert gonoszabbat nem ismerek

 

én tudatlan.

 

2

 

Jó Uram Isten!

Már azért is a bánat

engem epeszt,

ha süket forgolódással

imádlak csupán.

 

Kedves Jó Úr!

Inkább vidámat ne adj,

zúgó mámort,

hanem dolgos napokat

ajándékozzál.

 

Mennybéli Szerető!

Kereslek! Szeress, tengerbe

el ne vésszen

üröm-árja szökelő

rosszkedvemnek!

De emberre szálljon

öröm-árnya

nyugodt kezeidnek.

 

 

 

Küszködni lettél [15-16.]

Wass Albert, gr., czegei és szentegyedi, *Válaszút, 1908. jan. 8., †Astor Park (Florida), 1998. febr. 17.: író

 

 

ÁLOMTÜNDÉRHEZ

 

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.

Te nem lettél még hozzám hűtelen.

 

Mikor mindenki csalfán elhagyott,

Gyújtottál bennem reménycsillagot.

 

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta

Te elvittél az álmodó avarra.

 

S te mutattál mindent, ami ott terem

A bűvös, varázsos álom-réteken.

 

Ha megtépett az élet rózsabokra,

Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.

 

Ha vérző szív volt mellemen az érem,

S töviskoszorú messiási bérem,

 

Te glóriává változtattad azt,

Virágot hintettél rám és tavaszt.

 

Ha voltam bűnös, lázadó Kain,

Vittél az eszme-Krisztus után,

 

S hogy az igazság sugározzon rám,

Vezettél fönt a néma Golgotán.

 

Ha rám viharzott lent az ember átka,

Vittél a béke messze csillagára.

Féltem... kezed kezembe tévedett.

Óh, örökre áldott legyen neved!

 

 

 

Wass Albert minden verse, Ifjú Erdély,

1925 szeptember [145-146.]

Kacsó Sándor; írói nevén Őrhegyi Sándor, *Mikháza, 1901. febr. 17., †Kolozsvár, 1984. febr. 17.: író, szerkesztő

 

 

ADVENT A LÁGERBEN

 

Ó, gyere be, kicsi Jézus,

Ó, gyere be, béke,

Hajszolt lelkem hajlékába,

Fáradt lábam, hajlott hátam

Bús Betlehemébe.

 

Nagyon rossz a világ most itt,

Zárva ajtó, ablak,

Mindhiába kopogtatnál,

Előkelőbb lakásokban

Aligha fogadnak.

 

Nem is nagyon hiszem, hogy jobb

Szállásod akadna,

Mint ez az én fáradt testem

Karácsonyi békét váró

Rozzant istállója.

 

Igaz, itt az idegenben

Elhagyatott, árva,

Kóbor kutyák vonítnak rá,

S hosszú puskák, szöges drótok

Állnak ajtajába.

 

Igaz, búval vert födelét

Komisz szél cibálja,

S nincsen semmi, semmi fény már

Hideg éjbe vakon néző

Két kis ablakába.

 

De az alázat szalmáját

Hintettem a földre,

S meleg párát lehel majd Rád

Türelmességem szamara,

Jámborságom ökre.

 

Gyere bé hát, kicsi Jézus,

Karácsonyi béke!

Rozzant testem kis ablakán

Hadd tekintsen ki az öröm

Meleg lámpafénye.

 

 

 

Innen és túl [582-583.]

Walter Gyula, *Selmecbánya, 1855. febr. 17., †Esztergom, 1929. jún. 30.: kat. főpap, egyházi író

 

 

HIMNUSZ

 

Most búg az orgona.

Az ezüstsípok szent kórusa zeng,

és zeng és búg a hangok kardala.

Ezer nyelven és ezer hangszeren

ostromolja az örök végtelent

A Muzsika maga.

Szent angyalnyelvek lélek-ihlete

riad a sípokon,

és árad, száll, csodás istenzene,

a lelkemmel rokon.

Mint ők, ó, én is: muzsika vagyok,

síp, zengés, dal, titok.

Istent dicsérek, embert lázítok.

Pásztordal édes, halk bűvölete

aztán szavam, szívem,

és lesz titáni, lázadó zene

a földtől fel az azúrig.

A lelkem cselló mély búgása,

viharszelek pokolzúgása,

hegedűhúron kelő ária,

ördögkacaj és Áve Mária.

Ember vagyok, sár, vér, hús és mocsok,

de el én mégse, mégse kárhozok,

mert lelket lehelt énbelém az Úr

és most már hív és vár a mennyazúr.

Szívemen millió érzés fut át,

korálok, himnuszok, ávék, fúgák,

sátánsikoly hörgése tép,

s én mégis, mégis mindenen túl

vallom csak az örök igét:

Az ember szenny és sár felett

szent orgonának született,

s hiába riog néha a gonosz,

a lélek mégse rossz.

A bűne: máz csak,

magja: ősi, tiszta,

és esdekel az Úr ölébe vissza.

Szava, a százszor diszharmónia,

ó mégis, mégis csak harmónia,

s marad örökre a jóság fia.

És a dallam, ami mélyében él,

nem lesz itt soha: cél.

Nem lesz soha.

Mert nincs magáért lélek, orgona.

Nincs lélek önmagáért,

se orgona az orgonáért,

csak önmagán is túli,

áldó, szent dicsőségre,

csak, hogy a hangja zengőn

szárnyaljon fel az égbe.

Csak hogy dicsérje,

ki mindent teremtett,

a muzsikát, a csendet,

aki teremtett mindent –

dicsérni, dicsérni örökkön:

Az Istent, az Istent, az Istent.

 

 

 

Isten kezében [118-119.]

Rosty Kálmán, *Rozsnyó, 1832. júl. 1., †Kalocsa, 1905. febr. 17.: költő, pedagógus, jezsuita szerzetes

 

 

SZŰZ MÁRIA VIRÁGAI

 

Itt a tavasz! nyílnak a virágok,

Harmatos, zöld, gyepövezte ágyok;

Föl a napra néznek,

Mely diadalt ül komor borúján

Téli, durva vésznek.

 

Szívem is kert; három a virága,

Fölfakasztá üdvtavasz világa,

Fényes, enyhe napja;

Mária e nap, díszét e szívkert

Tőle áldva kapja.

 

Rózsa egyik: hű szerelmi pírja

Van bíborral levelére írva;

Nefelejts a másik:

Kékes arca, – örömében ömlő

Hálakönnytől ázik.

 

Hóliliom harmadik virágom,

Égi kellem nevet a kis ágon…

S tiszta, karcsú szára

Mennybe nyúlik, – undorodva néz a

Földi kéj porába.

 

Nem adom én senkinek e hármat,

Egy van, aki joggal arra várhat:

Ő a szép Nagyasszony!

Kertem övé, benne hogy virágot

Szabadon szakasszon.

 

Vedd szerelmem gyönge rózsaszálát,

Nefelejtsben kegyedért a hálát,

S liliomvirágom…

Kösd füzérbe! Neked adom élve

S a halálos ágyon!

 

Hívj magadhoz! S ha az égi kerten

Kis zugocskát üdvözülve nyertem:

Ott eléd borulok…

S lábaidnál – oh dicső reménység!

Örökkön virulok.

 

 

 

Régi nagy patrónánk [128-129.]

Beöthy Zsigmond, szlováni, *Komárom, 1819. febr. 17., †Komárom, 1896. jan. 29.: író, költő, jogász

 

 

MEGTARTATUNK!

 

Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,

Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;

Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,

S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.

 

Megtartod a csillagok milliárdját,

A földet s rajt’ a nevető tavaszt;

Még a fűszálat is megőrzöd, oh, mert

Erőd, mit alkot, meg is védi azt.

 

Megtartod a tengert és a folyókat

S parancsolsz a hullámverő dagálynak;

Akaratodra megszünik vihar s vész,

S a vulkán-ingatott hegyek megállnak.

 

És emberekben is nagy a hatalmad;

Tiéd a sors, a mely vezérli őket,

S tiéd a gyönyör is, ha álmaikba

Virágokat tündérek keze szőhet.

 

Megtartod őket is küzdelmeikben,

Szenvedjenek s gyakran vért ontsanak bár;

Megvéded a gyöngét tiprott jogában,

S az üldözöttre őriző karod vár.

 

De még ha vérző kínok gyötrik őket,

S kétségbeesés őrült hangján sikoltnak:

Még akkor is velök vagy lelked által,

S parancsolsz a lesujtó fájdalomnak;

 

S megtartod a hit vigaszát szivökben

És a reményt örökzöld pálmaágban:

Hogy ami fáj mulékony, s változatlan

Öröm csak nálad a csillagvilágban.

Héra Zoltán, *Káld, 1929. febr. 16., †Bp., 1987. febr. 8.: költő, kritikus, műfordító

 

 

ORCHIDEA, LÁNG

 

Orchidea, a dér szirma e délövi fán,

a jég emléke, a hó tüzes csokra,

bíbor tű izzása, tarajos fénykupola.

Karcsú vágy, kigyult szelidség.

 

Olajmécses az estben,

legurult, elülő csillag.

Gyertya a homály celláiban.

 

Hívó szó, a regék utolsó szava.

Égő seb, csitító hatalom.

 

Ha szűkül a tér,

szememnek te jelenj meg.

Ha zuhan az ég,

peremén te remegj.

 

Orchidea, tőr,

orchidea, láng!

 

 

 

Lyra florae, 1971 [381.]

Németh János; Németh László János, *Zalaegerszeg, 1923. máj. 28., †Sopronkőhida, 1945. febr. 16.: költő

 

 

SZERELMES SZONETT

 

Én aranyba foglalnálak,

és két csillogó gyöngy-szemed,

mint ritka-fényű gyöngyszemet

hordanám, és puha vállad

 

csókolgatnám este nálad,

vagy játszanék, zöld levelet

tépve: szeret vagy nem szeret –

kérdezném, míg belefárad

 

a szám. S akkor az ég alatt

friss ízek, könnyű madarak,

csobbanó vizek, öreg fák

 

összenéznének nevetve,

mert kijönne, hogy szeretsz te,

és kacagásod hallanák.

 

 

 

Csak értetek… [91.]