Zentralalpen: Mixnitz-Ingering II.
Az SNP augusztus eleji teljesítése és egy hó végi Magas-Tátra túra (megdőlt a magasságrekordom a 2500 méteres Tengerszem-csúcson, de még más csúcsokat is érintettem, közelebbről ismerkedve a sziklás úton túrázással) után szeptember elején újra a Zentral felé fordult a figyelmem. Az igazolófüzetet, a logisztikai lehetőségeket, szabadidőt és a közelgő téli időt figyelembe véve arra jutottam, hogy még 3 túrát tudok még idén megtenni, amely egyben bőven lefedné a bronzjelvény kiérdemlésének feltételeként megszabott 15 szakasz lejárását (ez sorrendben haladva Hainburg-Ingering II. között van meg), és még ezen túl is jutnék. A szállás és logisztikát elemezve (ez szokásom) arra jutottam, hogy 4 nap alatt megtéve 100 km-t eljuthatok Mixnitzből Ingeringbe, a következő 3 napos túrán a Hohentauern fölötti Edelrautehüttétől Ingeringbe és végül egy laza 2 napos alatt a kettőt szakaszt 35 km-rel összekötő Auf der Schanz-Mixnitz között húzódó távot abszolválnám.
Ennek megfelelően meg is kezdtem a szervezést a túra előtt 3 héttel, amely a közlekedési lehetőségek feltárásán kívül a 3 éjszakai szálláshelyem lefoglalását jelentette. A szálláshelyek közül kettő alapból adva volt, ugyanis sokkal több alternatíva nincsen a hegyi szakaszon, mint az alábbiak: itthonról utazás Mixnitzbe majd este felérve alvás a Hochanger Schutzhausban, másnap az innen 32 km-re fekvő Gleinalm Schutzhausban alvás a következő éjszaka. A harmadik éjszakára eredetileg Knittelfedet gondoltam, de itt hamar kiderül, hogy 50 euró alatt nem úsznám meg, és nehezebb lett volna Ingeringben elérni a buszt, mint visszafele haladva Knittelfeldből utazni hazafelé, az óránkénti hazajutási lehetőség valamelyikével. Így itt fordított útirányon át mentem és a Sétálós által javasolt (ő időközben két hosszabb nyári túrája során egészen a bőven magashegyi részeken fekvő Preintalerhüttéig jutott, pár értékes infót így meg tudott velem osztani) ingeringi (közigazgatásilag Gaalhoz tartozik) Gasthof Gaalerhofot kerestem meg. A helyzetet nehezítette, hogy szűk keresztmetszetet jelentett a Gleinalmhaus szeptember 12.-ei bezárása (ráadásul 11.-e pont szünnap, de este már tudnak fogadni, ezt írták a honlapjukon), így eköré kellett a túrát felépítenem. A Gaalerhofból hamar visszaigazoltak, hogy 41,5 euróért van 12 éjszakára egy szabad szobájuk, viszont a Hochanger és Gleinalm házakból se email-re se sms-re nem válaszoltak, így kénytelen voltam telefonon értekezni velük, ami sikerült, köszönhetően a tűrhető szintre fejlesztett angol konyhanyelvemnek és az általánosban 8 évig tanult német nyelvű emlékeimnek köszönhetően. Meg is egyeztem mindkettőjükkel, hogy augusztus végén küldök egy megerősítő sms-t. Ennek megfelően augusztus végén el is küldtem az sms-eket, azonban mindkét helyről megválaszolatlanok maradtak. 2 nappal indulásom előtt megismételtem a sms-eseket, ekkor már legalább a Gleinalmból válaszra méltattak, és megírták, hogy 19 órára várnak. Így már csak a Hochanger maradt adós a válasszal, de úgy voltam vele, hogy mindenképpen elindulok, majd legfeljebb a helyszínen intézek valamit. Nagyzsákkal indultam el a papíron 99, gyakorlatilag 100 km feletti végű túrára.
Szeptember 10.-én reggel útra is keltem, itthonról a 6:37-es győri vonattal utaztam a végállomásig, ahol azonban már kezdődött a csűrés-csavarás ugyanis a Keletiből Sopronba közlekedő Intercityre 50 perc késést írt az utastájékoztató, ezt ellenőriztem a telefonomon és valóban így volt. Gyors újratervezést követően kitaláltam, hogy elmegyek Bécs felé, ahol átszállva megyek tovább Bécsújhelyen (ugye ide érkeztem volna rövidebb úton Sopron felől) keresztül Bruck an der Murba, ott egy következő átszállással utazok Mixnitz-Bärenschützklamm állomásig, így csak egy órával érek le később (12:20 helyett 13:20), azonban ha ragaszkodtam volna a soproni irányhoz, akkor két órával kezdhettem volna később a túrát. Ennek megfelelően Hegyeshalomig személyvonatoztam Győrből, mikor beérkezett a railjet amit vártam, akkor szólalt meg a telefonom, a Hochanger házból kerestek az esti érkezésemmel kapcsolatban, kézzel-lábbal elmagyaráztam mikorra érkezek és megnyugodva vettem tudomásul, hogy nem feledkeztek meg rólam és érdemes volt előzetes egyeztetésre várás nélkül is elindulnom. Wien Meidling állomásig utaztam a railjet fedélzetén, majd itt némi várakozás után folytattam az utamat a következő rj-en Bruck an der Mur felé. Bruckban leszálltam és egy szélső vágányhoz mentem a Cityjet motorvonatból álló személyvonathoz, amelyen Mixnitzig utaztam, nagyjából negyed órát. Kihalt volt az állomás, nagyon más nem is szállt le rajtam kívül ezen az egészen jó menetrendi kínálattal (hétköznap előfordul fél órás ütem is) rendelkező fővonali állomáson. Első ránézésre személyzet nélkülinek tűnt az állomás, de hamarosan kiderült, hogy nem így sikeresen tudtam pecsételni a forgalmi irodában, majd a váróteremben (ingyen használható igényes mellékhelyiséggel felszelve) ettem és miután elkészültem kiléptem az épületből és utamra indultam. Az állomás tőszomszédságában lévő telepről indul egy villamosított kisvasút (!), amely innentől egészen Sankt Erhardig (más néven Breitenau im Hochlantsch vagy St Jakob Breitenau) vezet, személyszállítás nincsen rajta sajnos. Csináltam pár képet e ritka dologról, majd elindultam kifelé a faluból. A hátam mögött, déli irány felé látszódtak már messziről a híres Bärenschützklamm, magyar fordításban Medvelövő/ölő (vagy csak röviden Medve) szurdoknak a sziklafalai. Egy pár csepp eső esett, de ennyiben is maradt egyelőre a csapadék a teljesen borult égbolt irányából. Pár futóval találkoztam majd nem sokkal később el is hagytam a falut (vasúti átjáró) amely egyben a következő kis település, Mautstatt kezdetét is jelentette.
1. Mixnitz állomás, Graz felé távolodó cityjettel
2. Mixnitz határa, jól látszanak a Medve szurdok szélső sziklái
3. villamosított kisvasút faoszlopokkal
Örültem, hogy tudtam az állomáson pecsételni, mert se Mixnitzről kifelé menet, se Mautstattban nem láttam pecsételési lehetőséget sehol. Egy hidat követően hamar el is hagytam a falut és tovább folytattam az utamat a vasút és a hegyoldal között kanyargó keskeny aszfaltos úton. Nem sokkal később érkeztem meg az eddigi legnagyobb faluba, Perneggbe. Az eső itt is erőlködött egy kicsit, de megint nem sokáig. A szokásosan patent porták között jutottam el a falu temploma előtti kis szökőkútig, ahol a szemben lévő vendéglőben pecsételtem majd egy kis pihenő után balra kanyarodva mentem tovább. A vendéglő után rögtön jobb kézre egy érdekes automata állt: zacskós tésztákhoz és dobozos tojásokhoz lehetett belőle jutni, azt még azóta sem értem, hogy ha a mechanika mozgása után a doboz tojás lezuhan az gép aljában lévő átvevőpontra, akkor hogy nem törik össze, de biztos van erre is valami megoldás. Néhány házat követően átkeltem a széles Mura folyón majd jobbra kanyarodtam. Itt volt egy kis útkeresés, de térkép alapján belőttem a helyes utat és kivártatva már Kirchdorf aszfaltos főútját koptattam. A település névtáblája után volt egy nyitva tartó fogadó, gondolkoztam is, hogy betérjek-e pecsételni, ugyanis a következő érintett falu Zlatten is igazolópont (néha megmagyarázhatatlanul egymás hegyén-hátán vannak az igazolóhelyek), de ezt végül elvetettem, így utólag visszagondolva lehet jobban tettem volna ha beszerzek egy plusz lenyomatot. A templom szomszédságában és néhány elhanyagoltabb épület mellett történő elhaladás után ezt a falut is elhagytam, majd egy közúti aluljáró után letértem egy mellékútra (jobbra sorompóval lezárt gazos keréknyom, hiába itt rend a lelke mindennek) és hamarosan újra átkeltem a Murán és egy szigetre érkeztem, amelyen Zlatten egy része terült el. A falu ezúttal is rendezett képet mutatott, azonban a pecsételés itt már gondokba ütközött, ugyanis a helyi gasthof nem volt nyitva, a pékség sem és egy utcát sétáltató hölgy is csak Perneggbe tudott pecsételési lehetőségről. Hát igen, ez volt a vasárnapi túrázás ára itt, hogy ilyenkor még a fű sem nő. Nem szívesen gondoltam arra, hogy ez lenne az első kihagyott pecsételőhelyem, de azért csináltam igazolóképet a falutáblával, miután ismét átkelve a Murán visszatértem az előbb követett jobb partra. Becsöngettem egy mézet áruló házba, de nem jött senki, így kénytelen voltam beletörődni a pecsét hiányába és megkezdtem az utamat felfelé nyugati irányba a Hochanger ház felé Zlatten ritkuló külső házai közötti aszfaltos úton. Az utolsó házaknál egy jobbra letérési lehetőségnél masszázsra invitáló tábla állt amely egy közeli háznál volt elérhető szolgáltatás. Utolsó szalmaszálként mondom bepróbálkozok itt, ledobtam a falutáblához közel a nagyzsákomat és elmentem a házhoz. Az idős házaspár aki fogadott nem tudott angolul, azonban egy házban tartózkodó rokonuk igen, így neki adtam elő a kérésemet. Nem egészen értettem ami ezek után folyt ott, mert nekem úgy tűnt mintha kerestek volna pecsétet és mintha hallani véltem volna a céges pecsét jellegzetes hangját, de kézzelfogható eredményt nem láttam. Az idő múltán volt, szóval nem akartam sokáig húzni a dolgot, azonban ekkor az idősebb néni intett, hogy menjek vele. Az átlós szembe szomszédja kertjébe vezetett ahol egy vállalkozó úrtól kaptam pecsétet, akik mosolyogva segítettek nekem. Megköszönve a segítségüket tértem vissza a nagyzsákomhoz, immáron a füzetemben egy második Pernegg feliratú bélyegzéssel, ugyanis Zlatten közigazgatásilag oda tartozik, de az Eisenpassstrasse cím már erősen árulkodó volt, ugyanis afelé tartottam. Zlatten feliratú bélyegzéshez, sőt úgy általában más lenyomathoz úgysem jutottam volna már vasárnap 17 óra magasságában, így megelégedve a helyzettel indultam el felfelé. Jobb kézre a vállalkozó háza állt, majd eltűntek a házak és az aszfaltos utat is keréknyom váltotta fel.
4. közeledik Pernegg és Kirchdorf
5. Mura Zlatennél
Innen kezdetét vette az Eisenpass patak völgyében vezető hosszabb út, amelyet az időközben eleredő eső nehezített. Jó fél órányira a falutól az imént meglátogatott masszázsos házban lakó idős házaspár tűnt fel autóval. Nem tudtam mire vélni, hogy utánam jöttek, a hölgy valamit a Hochanger ház bezártságával kapcsolatban hozott fel (azért a segítő jó szándék hogy utánam jöttek emiatt erősen értékelendő gesztus), sokkal többet mélyebb nyelvismeret hiányában nem sikerült megtudnom. Térképen mutogattam, hogy merre megyek és mondtam hogy ma beszéltem velük telefonon, így ebben maradtunk, ezek után ők visszamentek Zlattenbe. Én mentem tovább az emelkedős úton a beszűkölő völgyben, közben elállt az eső legalább. Talán fél órás gyaloglás után értem el a Griesbrücke nevű pontot, ahol választanom kellett: balra a kijelölt út vezetett az Eisenpass felé, ahonnan kerülővel lehetett a Hochanger házhoz jutni, vagy jobbra egy szintén jelzett úton egyből megyek fel a házhoz. Tehát egy háromszög jobb széléhez érkeztem, kerülni nem kívántam, mivel másnap úgyis át kellett az Eisenpassnál haladnom, így jobbra mentem felfelé célirányosan. A szerpentinesen kanyargó út először erdőben haladt, majd kiért egy füves legelős hegyoldalban, végül a legfelső szerpentinen egy tanyánál ért véget az út, innen ösvényen haladtam tovább az időközben erősen szürkületbe hajló gyér világosságban. A szemközti hegyek ködös sapkája már a közeledő őszt sejtette. Az erdőben már szinte alig volt némi világosság, egyszer csak eltűntek a jelek, de én nemsokára felkapaszkodtam a közeli keréknyomra és azon haladtam tovább, itt már nem voltak jelzések és következő tanyánál sem találtam egyet sem. A keréknyom tovább haladt nyugati irányba, nekem azonban észak felé kellett haladnom, így átbújtam a legelők miatt létesített szokásos szögesdrót kerítésen és egy hegyoldalban toronyiránt mentem a maradék világosságban, remélve, hogy a megérzésem jó az útiránnyal kapcsolatban. Átverekedtem magamat néhány belógó gallyas szakaszon majd egy út széli zöldhulladék lerakaton és itt találtam egy újabb keréknyomot, ez már szinte közvetlenül a ház közelében vezetett, ezen indultam el nyugati irányba majd egy elágazáshoz érve rögtön jobbra fordulva kelet felé, nagyon bízva hogy helyes volt az elképzelésem és nemsokára odaérek az házhoz. Mondtam magamban, hogy elég gáz lesz ha mellélövök, de nem így történt és néhány lépés után a világosság utolsó morzsáinál érkeztem meg a Hochanger házhoz, a 17 km-es úton 890 méter szintet küzdöttem le. A ház személyzetét egy hölgy alkotta aki elő is jött érkezésemre, hamar meg is mutatta a fürdőt és a szobát ahol aludni fogok. Sima és emeletes ágyak voltak a szobában (fűtőtestet nem láttam), mivel egyedüli vendég voltam így nem volt ezzel baj, nem vágytam még egy Rysy házban töltött egymás hegyén-hátán alvós össznépi éjszakára, mint amit augusztus végén éltem át a Tátrában. Miután ledobtam a cuccomat ettem egy kicsit, majd lementem az étkezőbe pecsételni és beszélgetni egy kicsit a hölggyel. Elmondta, hogy nem emaileznek és sms-t sem tud fogadni a vezetékes telefonján, tehát megvolt a magyarázata a kommunikációs problémáknak. Ezen kívül elmondta, hogy nem szoktak túl sokan lenni a házban (nyári szezonon kívül csak hétvégén nyitnak ki amúgy) illetve az innen a Gleinalm házig vezető 32 (net szerint 28,6) kilométeres utat kevesen teszik meg, nem emlékszem a pontosan a számokra, de nagyjából max 50 túrázót mondott évente amiről tud, ez nem túl sok és nem csak a Zentral vezet a környéken. A 3 eurós sörön gondolkoztam, de inkább kihagytam. A szállás díja meglepően alacsony volt 14,5 helyett csak 11-et kért, mivel nem fogyasztottam reggelit. Szóba kerültek egyéb szálláslehetőségek a környéken (notbivak, Oskar-Schauer Haus), de ezekről semmi biztosan nem tudott mondani. Ezek után elköszöntem, majd fürdés után álomra hajtottam a fejemet.
6. felfelé az Eisenpass patak völgyében
7. legelők között szerpentinezve vezetett az utam
8. érkezés a Hochanger házhoz
9. enteriőr a ház egyik szobájában
Másnap hajnalban nem túl jó alvás után ébredtem fel 5 óra magasságában, reggeli és készülődés után az esti félhomályhoz hasonlóan, most reggeli félhomályban keltem útra. Ha röviden akarnám lezárni ezt a napot, akkor annyit mondanék, hogy egyszerűen pocsék volt és eléggé feledhető, de ennél kicsit jobban kifejtem az egészet. Lámpafényben kerestem a jelzéseket az erdőben, de hamarosan kivilágosodott annyira, hogy ez ne kelljen. Keréknyomokon és ösvényeken haladtam felváltva, azonban az Eisenpass előtt eleredt az eső, tehát ezúttal is helytálló volt az időjárás előrejelzés amely 20 mm feletti esőt jelzett a környékre. Ezt persze már előre tudtam, az esőkabát és nadrágon kívül mást nem tudtam betenni védelemnek, csak egy vastag cellux tekercs maradékát vittem magammal és ezt tekertem körbe a bakancsomon (néztünk a túra előtt kamáslikat, de egyik sem nyerte el a tetszésemet, így nem vettem), bízva benne, hogy legalább késlelteti a beázást, de ebben a naiv várakozásomban nagyon hamar csalódnom kellett, ugyanis hamar lefoszlott a bakacsaimról az erősebbnek hitt védelem. Az Eisenpass nyeregbe érkezve (kis kápolna, smerovnik) vágtam neki az emelkedőnek, ez a nap ugyanis a 32 km-es távolság mellett szintben is combos volt, ugyanis közel 1800 méter szintet kellett legyűrnöm.
10. misztikus látványt nyújtó Hochanger házba, reggel 6 órai indulásnál
11. Eisenpass nyereg
A füves emelkedőn eleinte óvatosan lépkedve, majd nem sokkal később beletörődve, hogy ez a nap is el van kefélve száraz láb szempontjából, mentem tovább immáron felesleges óvatoskodás nélkül. A szuszogtató emelkedő 2/3-ánál nem megfelelő jelzettség miatt útkeresés és egy pár 100 méteres plusz járklás következett a ködös és esős időben, a hangulatom már ekkor a béke feneke alatt volt. Felérve a Bei den drei Pfarren nevű helyre (1428 m) átkelve a legelő szögesdrót kerítésének helyén , ilyesmire az alpesi túrán már kismilliószor sor került, teljesen mindennapos és gyakori dolog. Innen nagyrészt a villanypászor mellett haladtam egy elég elhanyagolt ösvényen, a belógó növényzet miatti plusz vizesedés sokat dobott negatív irányban a hangulatomon. E kínlódós ösvényen értem fel a Herrenkogelre (1647 m), ahol összehordott köveken lévő padon ülve olvastam a csúcskönyvben Sétálós bejegyzését, neki sem volt éppen a legjobb ideje itt. Írtam én is egy gondolatot a könyvbe majd tovább álltam. Zergéket láttam távolabb, de sajnos nem sikerült róluk a köd miatt jó fotót csinálnom. Nagyrészt keréknyomon értem el a következő, Hochalm (1580 m) nevű pontot, a két nagyobb faházból álló tanyát, ahol szálláslehetőség is van, a kisebbik faház bejárati ajtójánál lent tele volt a faláda két rekesz sörrel, gondolkoztam hogy fogyasztok egyet és egy két euróst itt hagyok valahol, de lebeszéltem magam róla, megállva sok melegem amúgy sem volt. Némi kajacsipegetés után elindultam, innentől egy elég bosszantó, nagyjából fél órás útkeresés következett. Megtalálva a helyes utat először ösvényen majd keréknyomon ereszkedtem le a következő, ismét kettő nagyobb épületből álló Almwirtra, itt Leoben és Fronleiten felé lehet elhagyni a Zentralt. Hochalmon és itt is reménykedtem valahol egy eldugott pecsétben, de nem volt ilyen sehol. Tovább mentem a kitartó esőben és ködben a keréknyomon amely pár kanyar után kiért a nyíltabb terepre, egy elágazásban pedig ismét ösvényre kellett térnem, hiába a bakancsom rég kapott már friss vizet. Egy füves hegyoldalban embermagasságú gazban haladva értem el a holtpontot amikor marhára tele volt a tököm az egésszel és nagyon messzinek látszott még a nap végét jelentő ház elérése, és ez sajnos nagyon is reális megállapítás volt. A tartós köd kitartóan növelte a jókedvemet, némi remény pislákolni kezdett bennem amikor újra keréknyomra értem, hogy talán ritkul a pára, de ez a remény hamar szertefoszlott. Ezen a keréknyomon haladtam legalább egy ¾ órát, pocsék hangulatban. A letérési pont közelében volt a leágazás a Hochangeres hölgy és a Zentral füzet által is említett, térképen is jelölt notbivak szükségszállás felé, de ezt a kitérőt érthető okok miatt kihagytam. Sétálós is esőben haladt itt, ő sem látogatott el oda, így egyikünk sem tudott meg erről a lehetőségről többet. Újabb ösvény következett a Fensteralm (1642 m) tetejére, itt legalább egy kis szünetet tartott a tetves eső. A csúcson tábla mutatta, hogy mit merre látnék, de tejköd miatt itt nem sok dolgom volt, odább is álltam a csúcskönyv bejegyzés után.
12. Eisenpass nyereg után az emelkedőn, jócskán vizesebb lábbal
13. Bei den drei Pfarren, innentől már igazi pocsék idő volt végig
14. nem túl jó ösvényen felfelé
15. Herrenkogel
16. Hochalm
17. Almwirt
18. néhány perces remény a felszálló köd és a kilátás kapcsán, ennél többre nem futotta
19. Fensteralm, 1642 m
Egy kis lejtő után füves gerincen mentem tovább, nem sok képet készítettem, így is sok vizet kapott szerencsétlen fényképezőgépem, csak később tudtam meg hogy ez mennyire káros dolog az oxidáció miatt, az objektívből is folyt a víz a nap vége felé, kész csoda, hogy még most is működik. A térkép miatt viszont muszáj volt a kezem ügyében tartanom. Sajnos a derékheveder oldalzsebében lévő tartalék régi kis telefonomat végzetes mennyiségű esővíz érte, tönkre is ment azóta. A füves gerincút hullámzott egy ideig, majd megkezdődött az Eiblkogelre vezető hosszú kaptató. A táj nem sokat változott attól eltekintve, hogy amikor a szélirány úgy alakult akkor egy-egy kis darabkát lehetett látni a kilátásból és körülöttem elterülő Alacsony Tátrára hasonlító környezetből, ugyanis már erdőhatár felett voltam. A hegy belsejében vezet amúgy egy autópálya alagút, a Gleinalmtunel. Szép időben biztos tetszett volna ez a szakasz, de most már csak a hátralévő kilométerekre tudtam gondolni. Eiblkogel 1831 méteres csúcsán fakereszt állt, ide felérve viszont erősen megcsapott a szél, kénytelen voltam felvenni az utolsó mentsvárként a táskámban lapuló kabátot (azért nem vettem eddig fel, mert ha elázik akkor már nem lett volna már sok száraz más szóba jöhető cuccom felülre). Amúgy sem voltam túlöltözve eddig, ugyanis alul egy alsógatya+esőnadrág, felül pedig rövid ujjú ing+esőkabát volt az össz ruházatom. Nem vagyok fázós típus, de ez még az én mércémmel mérve is lenge öltözet volt ilyen időre, de szerencsére semmi bajom nem lett ebből kifolyólag. Az Eiblkogel csúcskönyvébe is írtam amennyire az eső engedte, majd mentem tovább. Alacsony Tátra gerinctúrához hasonlító környezetben mentem tovább a változatlanul pocsék időben, a következő magaslatra a Lärchkogelre, útközben újabb kerítésen átkelve és engem csodáló őzcsordával találkozva az elnyújtott emelkedőn. A Lärchkogel (1894 m) csúcsán a kereszten kívül egy kis fülke is volt, amely behúzódásra alkalmas volt, de alváshoz már túl kicsi lett volna, itt leültem egy kicsit és bámultam kifelé a ködbe, közben kopogott az eső a fémbódén, Sétálós is pontosan ilyen élményt élt itt át amikor erre járt.
20. Eiblkogel csúcsa felé, nagyon ritka pillanat: összefüggő ködfüggönyön rés nyílott
21. Eiblkogel
22. kőrakásos emlékhely Eiblkogel-Lärchkogel között
23. leselkedő őzek a Lärchkogelre felfelé menet
24. Lärchkogel
Itt is írtam egy sort a csúcskönyve, majd mentem is tovább mivel már csak egyetlen, Speikkogel nevű csúcs volt hátra a házig, azonban ez a csúcs a túra legmagasabb pontja is volt egyben. A kopás füves terepen egyre több szikla nőtt ki a földből, oda kellett figyelni a lépéseimre, egyáltalán nem hiányzott egy elvágódás a változatos formájú, jelentékeny sérüléseket is okozható kövek valamelyikére. Az utolsó csúcsra vezető elnyújtott emelkedőn aztán az eső és a viharos szél bekeményített, csak úgy záporozott az eső a kapucnimra, becsengett a fülem is a zajban, és minden egyes viharos esőcseppet tűszúrásként éreztem az arcomon. Az volt a mákom, hogy nem villámlott, azzal együtt azért meredek lett volna ez a szakasz. Nagy nehezen felértem a Speikkogelre (1988 m) a kő védmű közelében kereszt egy smerovnik állt, innen azonban már rövid, de nyaktörő lejtő vezetett a nemsokára meg is pillantott Gleinalm ház felé. Sietősen lépkedtem lefelé, ennek köszönhetően a viharos szél alábbhagyott, mivel a legmagasabb pontról lejöttem és az eső is elcsendesedett, ah házhoz érve már nagyjából el is állt. Slusszpoénként a ház előtti kerítésnél majdnem sikerült egy hátast dobni egy tehén végtermékén megtántorodva. A legelőknél jelentős ürülék mennyiség van máshol is, a fekete szőrű tehenek arrébb figyelték mozgásomat, gyanítom közöttük lapult az elcsúszós csapda elkövetője is. Ezúttal is a nap utolsó világos pillanataiban értem a házhoz, amellyel szemben egy templom állt. A házból fény szűrődött ki, tehát már vártak.
25. Speikkogel
26. özeledik a Gleinalm ház
27. megpróbáltatásaim utolsó méterei mára
Belépve az ajtón egy középkorú, csak németül tudó úr fogadott, aki Christian néven mutatkozott be. Rögtön szóvá tette, hogy késtem egy órát, ugyanis este 8-ra futottam be, erre kb csak a vállamat tudtam rántani. Mondta, hogy keresett (valóban volt a telefonomon egy wo bist du? azaz hol vagy? tartalmú sms) és ha este 10-ig nem érkezetem volna meg akkor hívta volna a hegyi mentőket. Átfutottam az agyamon, hogy ha például a Speikkogel előtt elcsúszok a köveken és megütöm magamat akkor nem lett volna 2 forint a mentési költség, de szerencsére erről szó sem volt. Itt bent már jó idő volt, meg is kezdtem a vizes ruházatomat lefejteni magamról, egy gurulós radiátort hozott is szárítási célra, valamint egy összecsukható fregoli is előkerült, valamint a közeli asztaltól is húztam oda egy-két széket. Felmentünk az emeletre, megmutatta a szobámat, amely rendezett és célnak megfelelő volt. A Hochanger házhoz hasonlóan fűtőtestet itt sem láttam és a fürdőszoba is közös volt. Visszatérve a földszinten lévő étkezőbe megkérdezte akarok-e enni valamit, mivel volt nálam kaja, így nem kértem semmit, ezek után fizettem, ezúttal is kaptam árengedményt ugyanis 23 helyett 20 eurót fizettem, gyanítom ezúttal is a reggeli elmaradása miatt. A pecsételést is megejtettem, mint a 2017-es szezon utolsó vendége, mondta, hogy reggel be is zár a ház, majd májusban nyitnak ki újra. Sőt mi több ha előre nem jelentem volna a jövetelemet, akkor fel sem jött volna, zárt ajtókat találtam volna. Mivel itt nincs winterraum (ebben aludtam a Wetterkoglerhausban májusban végén) sem, így ez elég ciki lett volna. Ekkor azért nem bántam meg, hogy előre bejelentkeztem. A gyorsabb száradás érdekében feltettem a bakancsomat a radiátor tetejére, de az úr levette onnan mondván, hogy kigyullad. Ebben a szárítási kérdésben nem értettünk egyet, ugyanis jó párszor elázott már a bakancsom rajtam és pontosan tudtam, hogy e nélkül esélyes, hogy nem szárad ki teljesen reggelre. Következő ötletként a fürdőszobánál lévő fűtőtest környékét barikádoztam el a fenti fregolival és oda tettem fel a bakancsomat, természetesen elalvás előtt levettem volna a tetejéről, de tudtam hogy arra a kis időre is nagy szükség van, ha másnap száraz lábbal akarok gyalogolni. Sajnos ezt a próbálkozásomat is észrevette és letette a bakancsomat a földre. Nem volt mit tennem, bíztam benne, hogy a lehető legjobban kiszárad reggelre. Emiatt lehet nem én lettem a kedvenc vendége, azonban mindvégig rendes és korrekt volt velem, az esőnadrágom időközben még jobban elszakadt jobb szárának megragasztására is adott széles celluxot. A szobában megtörtént a szokásos esti szétpakolás majd vacsorát követően (napközben alig ettem és ittam) a fürdőszoba felé vettem az utat, a fürdés jó meleg vízben egyszerűen isteni volt. Ekkor azt gondoltam, hogy ugyan meg lehet spórolni egy-két éjszaka árát alternatív módon, de egy ilyen nap után megfizethetetlen egy meleg fürdő például, a fedett helyről nem is beszélve. Visszatérve a szobámba némi olvasgatás és szöszmötölés után eltettem magamat másnapra, e nem könnyű nap után.
28. Gleinalm ház egyik falának díszítései
29. lakosztályom
Tervezett hajnali 5 órai kelésem előtt már bőven fent voltam, villogott az éjjeli szekrényen hagyott kis telefonom kijelzője, mintha ki-be kapcsolgatnám, meghülyült a víz hatására, így kinyomtam az ébresztőt és fel is keltem a tervezett időben nagyjából. Megreggeliztem majd csináltam pár képet a házból a kilátásról, öröm volt ez, hiszen nagyjából két napja nem volt benne részem a túrán. Az eső elállt, a borultság ellenére is bizakodóan voltam. Némi késéssel, negyed 7 környékén indultam útnak és hagytam el az idillikus helyen lévő házat és kápolnát majd álltam neki a nyeregből kivezető emelkedőnek, már az elején megbántam hogy beöltöztem túl melegen, így hamar kimelegedtem az emelkedőn, le is vettem egy két ruhadarabot. Kiérve a védett helyről egy gerincfeleségre rögtön komoly szél érződött. A hátam mögött láttam az előző nap este megjárt Speikkogelt és az egész környéket nyugati és keleti irányba is, északnyugati irányban a Roßbachkogel zárta a látóhatárt, azt a hegyet kellett megkerülnöm az oldalában, egy köves ösvényen. A hegy túloldalán(valószínűleg lipicai) lovak legelésztek, elég szokatlan volt közvetlen az ösvény közelében látni őket szabadon. Az eső erőlködött egy kicsit, de hamar abbahagyta. Nagyjából ezt a helyet gondoltam az első füzet által jelölt helynek a Roßbachalmnak (alm=alpesi rét), amely a Gleinalmtól 2 km-re feküdt, a következő pont pedig a 4 km-re lévő Zeissmanhütte volt.
30. reggeli kilátás a kitisztult időben dél felé
31. elhagyva a Gleinalm házat, a 2017-es szezon utolsó vendégeként
32. Speikkogel, innen ereszkedtem le tegnap este
33. előttem a Roßbachkogel
34. kilátás délnyugati irányban, örültem, hogy végre láthatok is valamit
35. ösvény a Roßbachkogel oldalában
36. Árpád sávos jelzés
37. lovak az ösvénynél
38. párás az idő észak felé
A következő 1710 méteres hegyre nem kellett felmennem, hanem az út az oldalában vezetett el lefelé egy köves útra, ahol egy elágazás volt (itt volt kirakva a kis Roßbachalm táblácska, szerintem tévesen), itt északi irányt mutatott a smerovnik, azonban az innen induló keréknyom téves út volt, szerencsére ezt még időben sikerült észrevennem és korrigálnom. Hamarosan el is érkeztem az egyáltalán nem agyonreklámozott Zeismannhüttéhez amely elég masszívan zárva volt, viszont a kerítésnél bővízű forrás volt. Innen újabb emelkedő következett, majd balra kellett volna térni a térkép szerint, azonban a nemzeti színű jelzések egyre feljebb vezetettek kiérve az erdőből újra egy alpesi legelőre. Egyre nagyobb eltérés volt a valóság és térkép között, tudtam, hogy nem jó úton haladok, de jobb alternatíva híján tovább mentem, mivel az irányt helyesnek tartottam. Felértem egy magaslatra majd nemsokára a következőre, amelyen egy kereszt is volt és mint kiderült ez a bónuszút az 547-es számú túraútvonal volt, a Zentral 502-es útja pedig a hegy oldalába vezetett, így erőfeszítéseimért cserébe legalább kaptam némi kilátást, azonban az eső újra rákezdett
leértem az elágazáshoz ahol a kijelölt út becsatlakozik az 547-esbe majd ezen kényelmes keréknyomon haladtam egy darabig dél felé, majd jócskán lejtős ösvényre tértem rá.
39. Zeissmannhütte, jobb oldalt a kerítésen a bővízű forrás
40. visszafelé nézve a nem tervezett alternatív útról a Terenbachalmon át: Roßbachkogel
41. közeleg az eső észak felől
42. plusz csúcs, 1752 méteres Ternbachkogel
Többször is ellenőriztem a térképet, ugyanis ez a V alakú kerülő (az elágazásnál egyenesen tovább menve ki lehetett volna kerülni, nyugati irányban) vezetett le az Oscar Schauer, más néven Sattelhaushoz, amely pecsételőhelyként volt megjelölve. Meg is érkeztem a házhoz, immáron újra szakadó esőben, természetesen a ház nem volt nyitva, csak hétvégente nyit ki, így el kellett könyvelnem az első helyet a Zentralon ahol nem tudtam pecsételni. Az esőben csináltam igazolóképet majd tovább álltam és megkezdtem a visszamászást a leereszkedés előtti magasság környékére a háromszög másik szárán. A háztól pár lépésnyire lévő egyik háznál voltak ketten bent, dolgoztak valamit, erőtlen kísérletet tettem rá, hogy ők tudnak-e valamit a pecsételési lehetőségről, természetesen nem tudtak. Mentem tovább felfelé a keréknyomon, nemsokára egy középkorú pár jött velem szembe, szerintem gombászni voltak, ezek után ismét magamra maradtam, túrázóval sem a két nap alatt nem találkoztam, sem a mai napon, másnap is csak a Knittelfeld feletti Tremmelbergen. Erősen lehangoló volt a tegnapi egész napos esőben haladás visszatérése a köddel egyetemben, így elfuserált kedvvel, eseménytelenül teltek a kilométerek erdőkön, legelőkön, keréknyomokon és ösvényeken át. Stierkreutznál csatlakozott be az az út amivel el tudtam volna kerülni az Oskar házat, összességében az igazolóképet leszámítva tényleg nem sok értelme volt odamenni, de ezt nem tudhattam előre. Sétálós rám bízta a füzetét, mivel ő sem tudott ott pecsételni, így viszont mindketten hoppon maradtunk. Később a Turneralmnál volt egy smerovikkal jelölt leágazás, ahol jobbra kellett fordulnom, amúgy nem sok izgalmat tartogatott ez a szakasz. Turneralmtól 5 km-t kellett megtennem a Steinplanon lévő menedékházig, már fűzögettem magamban a gondolatot, hogy milyen jó lesz megpihenni egy kicsit a melegben, esetleg még valamit fogyasztani is, bár erre a 18:25-ös Knittelfeld-Ingering busz elérése miatt nem sok esélyt láttam. Egy nyiladék szélén lévő fenyőfánál kellett jobbra fordulnom (balról szintén jelzett út érkezett be), majd rövid kaptató után értem el egy köves utat, majd a Steinplan házat (1670 m), ahol legnagyobb megdöbbenésemre zárt ajtókat találtam
Sétálós pont a szünnapon járt itt, így ő sem tudott pecsételni, de így én sem, szóval ez volt a második pont mindkettőnknek ahol nem jutott hozzá egyikünk sem a lenyomathoz.
43. Oskar Schauer Sattelhaus, zárva
44. kismilliomodik legelő kerítés
45. magányosan legelésző tehén az esőben az előző képen látott kerítés után nem sokkal
46. Turneralpe, nemzeti színű jelzések elágazása
47. a köd továbbra is kitart
48. Steinplan ház
Így tehát lőttek a melegben pihinek, elcsigázva ültem le a fedett helyen lévő padhoz, ahol ettem valamicskét, majd törülközővel töröltem ki a bakancsom belsejét és talpbetétet cseréltem, valamelyest így javult a lábam komfortja. A fából készült épület amelynek szélén a pad és asztal volt több cél szolgál: tüzelő tároló, műhely és fedett bivakhely arra az esetre ha a menedékház zárva lenne. Emögött pedig adótorony és kereszt volt, a csúcskönyve reflektáltam is Sétálós beírására aki reménykedett benne, hogy majd én beszerzem a hiányzó pecsétet innen is neki, azonban én is pórul jártam. Nagyjából 35-40 percet töltöttem itt, majd lefelé vettem az irányt. A Zentral által kijelölt úton 11 km-re volt Knittelfeld innen, azonban én a körülményekre való tekintettel (eső, köd, busz elérése) úgy döntöttem, hogy a keréknyomon megyek le a városba, ugyanis semmi hangulatom nem lett volna még az útkereséshez, a kijárt út azonban hosszabbnak, de megbízhatóbbnak is tűnt. Ennek megfelelően haladtam lefelé, nem sokkal később sorompó állta az utamat amely egy sokadik legelő határát jelentette, előtte leágazás volt balra, de én tovább mentem a sorompón túl. Elgondolkoztam, hogy hogy járnak így fel a házhoz, folyton nyitni és zárni kell a sorompót, de letudtam azt azzal hogy biztosan megoldják valahogy. Néhány tehén az út közelében legelt, éppen eszembe jutott egy korábbi barátnőm akivel az Országos kéken kellett Csehbánya határában egy legelőre belépnünk ahol szintén szabadon legeltek a tehenek, félt tőlük, itt valószínűleg frászt is kapott volna. A legelő túlsó vége hamar eljött, majd megelégedve vettem tudomásul, hogy egyre lejjebb jutok a szintén nemzeti színekkel jelzett, papír alapú térkép szerinti 522-es számú úton. Azonban egyszer csak véget értek a jelek, mivel gyanúsan sokáig nem voltak így beletörődtem, hogy immáron jelzetlen úton haladok. Nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy többé-kevésbé adott, hogy merre kell mennem, de akkor is nyugtalanító volt ez a helyzet. Az elágazásoknál kiágazó utak általában magánutak voltak és irányban sem stimmeltek (a köd ellenére azért tudtam merre kell keresnem a várost) ez megerősített abban, hogy jó úton haladok. Az eső közben elállt. Ez a jelzés nélküli helyzet tartott egy bő fél óráig, amikor csak egyszer újra megjelentek a jelek és immáron újra jelzett úton érkeztem meg egy kisebb lakott területre. Előtte megálltam kicsit megszárítani a lábaimat, ekkor jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet zokni nélkül (vizes zoknikból már elegem volt a 1,5 nap alatt) elindulni a Steinplanról, ugyanis felázott a lábam és helyenként fájni kezdett. Az újabb talpbetét cserén kívül mást nem tudtam tenni, továbbmentem. A lakott terület szélén becsatlakozott egy másik nemzeti színű jelzés, innentől a kettő együtt haladt tovább. Érdekességképpen: Ausztriában előfordulnak a hagyományos kék, zöld, sárga és piros jelzések, ezekkel azonban ritkán találkoztam, a fő csapásirány a piros-fehér-piros nemzeti színű jelzés, a legtöbb turistaút így van jelölve. Furcsa egy rendszer, ez olyan mintha Magyarországon minden jelzés kék lenne, az elágazásokban is és mindenki válogassa ki magának ami kell. A jelzés fehér részébe időnként bele vannak írva a túraútvonal számjegyei, és a smerovnikoknál is legfőképpen ez alapján lehet tájékozódni, de ennyi az összes mankó a jelzésekkel kapcsolatban. Néhány ház után tovább haladtam a völgyben, majd a keréknyomból is aszfaltos út lett, ezen mentem egészen St. Margarethen Gobernitz nevű településrészéig, ahol rá tudtam térni a szomszédos Knittelfeldre tartó útba. Az elágazás előtt egy tehenes telep volt az út közvetlen szélén, egy falu közepén ez meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. Átkeltem a szélés Murán, a túlparton már Knittelfeld területén voltam.
49. Steinplan
50. Knittelfeld felé, a jelzéshiányos útvonalon
51. távolban már látszódik a város
52. tehenes telep az út mellett
53. lassan célhoz érek mára
A házak előtti járdára tértem rá, közben már szinte csak bicegtem, ugyanis a lábfájásom súlyosbodott, de még így is volt időm odaérni időre az állomásra, ahol hirtelen lehetőség adódott egy állomásépületben lévő újságosnál a pecsételésre, miután kijöttem a kis boltból és kiszolgálták a mögöttem lévő urat, be is zártak, ez tehát nem sokon múlott. Kisétáltam az állomásra vezető utcában lévő buszmegállóhoz és alig vártam már, hogy végre leüljek, közben tanulmányoztam a menetrendet: knittelfeldi helyi járat-féleségek közlekednek a Gaalhoz tartozó Ingeringbe, viszonylag normális sűrűséggel, legalábbis hétköznap.
54. Knittelfeld, vasútállomás
Időben befutott a buszom, egyedül szálltam fel rá, mondom a sofőrnek, hogy kérnek egy teljes árú jeget Ingering, Ingeringsee elágazásig, erre hirtelen az előtte lévő buszra mutat, azonban a járatszám és az indulási idő is világosan megmutatta, hogy jó buszra szállta fel. Mondtam neki még egyszer hova megyek és akkor esett le neki, hogy Inghehing-be megyek, magyaros, ahogyan le van írja kiejtést gondolom viszonylag ritkán hallanak ott. 4,4 euróba került a jegy a nagyjából 15 kilométeres útra. Knittelfeldről távolabb egy havas magashegység látszódott a ködben melyre először azt hittem, hogy a Zentral útvonalán húzódó további hegyek (Sonntagskogel, Geierkogel stb), de kiderült, hogy a Seetaler Alpokat látom nagyjából 10 km-re. A sofőr jófej volt, beszélgettünk az út során, a járat amúgy afféle késői iskolásjárat volt, mert az utasok között én bőven rangidős voltam. Egy helyen útlezárás miatt kerülnünk kellett, mert a nem régen átadott úton problémák merültek fel a minőséggel kapcsolatban, amely abszolút nem jellemző osztrák szomszédainknál. Érintettük Seckaut is, amely a másnapi túrám középállomása volt, majd nagyjából menetrend szerint le is szálltam Ingeringben (a kettes számot kapta ez a településrész, az 1-es számú Ingering I. Knitteldhez közelebb található). Amint leléptem a buszról éreztem, hogy a lábam állapota semmit nem javult, olyan volt mintha mezítlábon betonon járnék, cseppet sem volt kellemes állapot. Keresgélni kezdtem a szállásomhoz vezető utat és végül elindultam kicsit a Zentralon Knittelfeld felé egy kis templomnál jobbra letérve. Az útirány helyességét a közben a busszal megfordult sofőr mellettem történő megállása és útbaigazítása erősítette meg. Haladtam tovább a szimpatikus házak között, amikor is egy sétáló kutya közeledett gazdájával, szóba elegyedtem a hölggyel aki azt mondta, hogy szerinte a Gaalerhof zárva van, de mondtam neki, hogy meg van beszélve az éjszakásom. Innen már láthatóvá is vált a focipálya szomszédságában fekvő épület, melyből már a benti fények szűrődtek ki, tehát biztos voltam benne, hogy nincsen zárva. Cseppet sem várt fordulatként ömlött lelkivilágomba szemeimen keresztül az bejáratnál virító Ruhetag tábla. Elsőre mondom semmi baj nincs, ők írták meg hogy van szoba, nem lehet baj. A szemközti focimeccsről éppen feljött a bíró az épületnél parkoló kocsihoz, az ő javaslatára hátul próbálkoztam bejutni, sikertelenül. Még ekkor sem voltam (túl) ideges, mondom akkor tárcsázom megadott telefonszámot, kétszer is tárcsáztam, kicsörgött, de nem vette fel senki. Ekkor viszont már kezdett felmenni a pumpa bennem, hogy mi folyik itt, itt vagyok vizesen, fájó lábbal, fáradtan, este egy megbeszélt szálláson és nincs aki beengedjen. Rallyzásra hasonlító hangok szűrődtek ki a ház szélén lévő garázsból, így jobb ötlet híján benyitottam ide, bent egy úr éppen egy bogárhátú Volswagenben (Ingeringben van egy VW Käfermuseum, ezt említette a buszsofőr is és a térkép is jelöli) ült, mint kiderült egy szimulátoron játszott. Ő már illetékes volt és mondtam neki, hogy meg van beszélve a szállás, így ő be is engedett az épületbe, a vizes cipőmet fényképezőgépemet és a telefonomat lent hagytam a garázsban, hiszen ott melegebb volt a levegő mint az épületben. Az úr a fiával együtt felkísért a szobámba ami elég jól nézett ki, fűtés valóban nem volt. A wifi beüzemelése sem volt zökkenőmentes a fiú az időközben megérkezett anyjával (gyanítom vele leveleztem, de nem mutatkozott be) akivel egy bő negyed órát bütykölték a netet mire jó lett. Ezek után bezárkóztam a szobámba, vacsoráztam, fürödtem, majd bekentem a lábaimat Neogranormon krémmel, bízva benne, hogy reggelre jobb lesz, mivel még Knittelfeldg ki kell bírnia a hátralévő 20 kilométert. A nap mérlege 683 m szint volt 30 (net szerint 28,2) km-en. Némi olvasgatás és netezés után leoltottam a lámpát és aludtam.
Ezen a napon sem keltem későn, de annyira korán sem, 6 óra körül csörgött a vekker. Kelés után a mindennapi szokásaimmal ellentétben megfürödtem, egyszer a felfrissülés, két részt meg úgy voltam vele ha több mint 12000 forintot otthagyok akkor már belefér ez is. A lábam jobban volt már, nem volt 100 százalékos, de 20 km-t még simán éreztem benne. Lementem fogyasztani a svédasztalos reggeliből, érződött, hogy valóban minőségi ételt eszek és minőségi innivalót (tejet) iszok. Kiderült, hogy két magyar alkalmazottja is van a háznak, egy pincér és egy konyhai kisegítő hölgy aki afféle mindenes ott. Vele szóba elegyedtem és kiderült, hogy az ő helyzetük sem könnyű ott: havi 4, vagy két hetente 2 szabadnap (tehát fele a normál munkarendben járónak), cserébe viszont jár a szállás, étkezés és magyar viszonyokhoz képest jó fizetés. Jófej volt, jól elbeszélgettünk, de nem akartam feltartani a munkájában, kölcsönkaptam a női papucsát, amivel lementem a bakancsomért a garázsba (lelógott róla a fél lábam, de inkább ebben mentem ki mint mezítláb az 5 fokba ki a hideg aszfaltra), majd visszaadtam a papucsát és összepakolás után fizettem a főnöknőnél. Legnagyobb meglepetésemre itt is kaptam kedvezményt, ugyanis 41,5 helyett 35 eurót kellett fizetnem, tehát összesen13 euró kedvezményt kaptam a 3 szálláshelyen. Itt ugye fogyasztottam reggelit, ez nem lehetett ok az árengedményre, azonban azt gondolom figyelembe vették a nem teljesen zökkenőmentes fogadtatást, ezt becsülöm bennük (ugye ez a része rajtuk múlott), hogy nem feledkeztek meg erről az árképzésnél. 7 óra után léptem ki a házból, még lementem a közeli tó partjára fotózni, szépen mutatott a reggeli napsütésben a tó (meglepő módon korlátokkal a vízparton, fürdés kapcsán), mögötte a Wasserberg kastély és végül háttérnek a hegyek, nagyon tetszett ez az idillikus hely és az egész település is a rendezettségével és fekvésével. Visszatértem a Zentralra és innentől egy rövid ösvényes szakaszt leszámítva aszfalton haladtam a 10 kilométerre lévő Seckauig, hol házak között, hol réteken keresztül az aktuális domborzaton. Bal kéz felé szépen mutattak az 1800 és 2000-res hegyek, némelyik tetején hósapka volt, amely az idő múlásával elolvadt a kitartó napsütésben. Hiába, sokszor a hazatérős napon van a legjobb idő.
55. gyönyörű reggel az ingeringi tó partján, háttérben a Wasserberg kastéllyal
56.-59. úton Seckau felé
60. egy találkozás amit nem vártam, szerencsére az ugatás után megszelídült
61. kacsák szabadon a kutyás ház előtt
62. hamisítatlan alpesi tájkép
63. érdeklődő tehenek
Seckau előtt jókora emelkedőn kellett feltornáznom magamat, majd bő 20 perc után elértem a falut, nagyjából fél órás késéssel az ütemtervem szerint. Észrevettem hogy ösztönösen gyorsabban vagy lassabban megyek attól függően milyen kondíciókkal rendelkezik az adott szakasz és mikorra kell a meghatározott helyre érnem a meghatározott időben. Seckau már előző nap látott főterénél a polgármesteri hivatal bejáratánál lévő padra dobtam le a zsákomat, pecsételni mentem be, majd néhány fotó és két szelet csoki elfogyasztása után továbbálltam. Ebből az irányból hamar elhagytam a falut, átkelve egy főúton, hamarosan elfogyott az aszfalt, a rövid keréknyomos szakaszon egy kis bulldog kutyát sétáltató hölggyel szembetalálkozás után jobbra tértem le egy ösvényre. Pár lépés után villanypásztort kellett kerülgetnem, majd amint betértem az erdőbe egy kis úttévesztés következett. Döntő többségében ösvényeken értem fel a Tremmelberg nevű hegyen lévő templomhoz, melyet megelőzőn kálvária stációk voltak az ösvény mentén. Innen már nem volt messze a Tremmelberg hegyen (1194 m) lévő kilátó.
64. északi irányban tetszetős hegyek voltak
65. Seckau főtere
66. Seckaut elhagyva
67. Tremmelberg felé
Sétálós mondta már előre, hogy egy euró fejében lehet felmenni a kilátóba, ezt egy pénzbedobós kapu biztosította. Mivel csak 2 eurósom volt így a mákomra éppen ott tartózkodó 2 idősebb bácsi egyike fel tudta nekem váltani a pénzt, így a zsákot lent hagyva kezdtem meg a lépcsőzést. Az automatába bedobtam a pénzt, de elkövettem azt a hibát, hogy nem előre nyomtam a rácsos kaput, hanem magam felé húztam (ugye ez biztosítja a lefelé jövök akadálytalan haladását) és mire észbe kaptam már nem tudtam befelé nyomni. Szerencsére nem vagyok egy testes alkat, így a rács alsó részén át tudtam bújni és folytattam az utamat felfelé. Minden egyes lépcsőfoknál (szám szerint 201 db) valamilyen név szerepelt, gondolom mindegyikük valamilyen formájában hozzájárult a a kilátó felépülésében. Felérve a tetejére nagyon szép kilátás fogadott minden irányba: északnyugat felé látszódott a kiindulási helyem, az ingeringi tó a kastéllyal, észak felé a 2000-res hegyek, melyekbe a következő túrán terveztem menni, kelet felé a távolban látszódott a Rax és a Schneeberg, délkeleti és déli irányban látszottak a tegnapi és tegnapelőtti ködben töltött kilométerek alatt megjárt hegyek, előttem Knittelfeld terült el, majd tőle jobbra délnyugati irányban pedig látszódottak a Seetaler Alpen hegyei, előtérben pedig az eddig rejtélyesnek vélt repülőgép hangok forrásai, a közeli katonai repülőtérről. A kilátó beléptetőkapu felőli tornyában szépen be voltak jelölve a látható csúcsok a képeken mind a négy irány felé, ezek után átmentem a másik toronyba szemügyre venni a keleti és délkeleti irányú kilátást.
68. Tremmelberg kilátó
69. távolban Ingering a kastéllyal, innen indultam reggel (15 km-t tettem eddig meg)
70. Seckauer Alpen észak felé
71. Kettentörl, avagy a következő rész tartalmából
72. Seetaler Alpen, kelet felé, ezt láttam előző nap az állomás környékéről
73. Knittelfeld és a mögötte elterülő hegyek, nagy kontraszt az előző napi 50. képpel szemben
74. ezekben a hegyekben bóklásztam két napig, jó volt látni, hogy mégis hol
75. kilátás nyugat felé, Rax, Schneeberg
Miután kigyönyörködtem magamat lementem a táskámért és megkezdtem a Knittelfeldig hátralévő 5 km lejárását. Nem sokkal a csúcs alatt jött szembe egy túrázó, kérdezte, hogy nyitva van-e a kilátónál lévő büfé, nemleges választ mondtam neki. Gyorsan fogyott a szint lefelé haladva, hol keréknyomon, hol ösvényen vezetett az utam, egy kidőlt fánál a fellazult talaj miatt sikerült is elborulnom, üríthettem ki a földet a bakancsomból. Két helyen kellett komolyabban keresnem az utat lefelé menet, de szerencsére megtaláltam őket időben, majd lassacskán elértem egy kis tavat, majd az autópálya hídját, a hídon átkelve tulajdonképpen már Knittelfeldben voltam, a településnévtábla más (város)részt mutatott (konkrétan Neuhautzenbichl-t), de ez a lényegen nem változtatott. Egy szép fasor alatt vezetett az utam, utána kisebb majd forgalmasabb utcákon át értem el az immáron ismerős vasútállomást. 555 m szint volt Ingeringtől idáig az igazolófüzet szerint 20 (net szerint 18,4) km-en.
76.-77. Knittelfeld felé
78. autópálya szép háttérrel
79. knittelfeldi utcarészlet
80. gőzös és alakjelző a knittelfeldi állomás mögött
A 16:07-es vonat rendben is jött egy Talent motorvonattal, ezzel utaztam Bruck an der Murig, ahonnan railjettel mentem Mürzzuschlagig, innen viszont az időközben 3 hétre lezárt Semmeringbahn miatt pótlóbuszozás volt Bécsújhelyig, ami példásan meg volt szervezve és időben sem jártam rosszabbul se én, se az utastársak. A 18:31-es deutschkretz-i gyorsított vonattal mentem Sopronig. Itt volt egy kis kajaszünet és sörbeszerzés, majd IC kocsikból kiállított személyvonattal utaztam Győrig, ahonnan szintén személyvonattal utaztam hazáig.
