Keresés

Sziasztok!űSzép napot mindenkinek

Keresek egy verset. Úgy kezdődik, már csöndesen szeretlek, szelíd szavam se szól, Könnyebb neked, ha szívem hangtalan dalol.....

Ha tud valaki valamit Kérem szépen ajándékozzon meg vele!

Ez annyira tetszik, hogy -engedelmetekkel- átviszem a saját topikomba is!:-)

Köszönöm!

Kedves Jutka! Mivel jelezted, hogy szívesen beírnál Hegedős László munkáiból, ha nem bánod, megelőzünk kicsit. Igaz, hogy karácsonyi a történet, és nem vers, de egyéni okból ezt választottam, mert a lányom Piroska. :)

(Az indexen írók sajátos szokása, hogy mindenki tegeződik. Remélem, nem esik rosszul.)

Hegedős László: Piroska és a bárány

Este volt, vastag, fekete, este. A csillagszóró kövérebb vége felizzott. – És parázslott, parázslott egyre vörösebben, mint valami gyöngyszem, amely belepirul a várakozásba.

                               *

– Éhes vagyok, éhes vagyok – lóbázta bánatosra nyúlt fejét a medve. A rét szélén ácsorgott. Lomha teste olyan volt az első havon, mint egy négykézláb álló fekete télikabát. Csillaggyújtás előtt cammogott ide. Szerette volna látni esti fényben is szamócás örömeinek szín-helyét, mielőtt téli álomra tér. De nem jöttek a csillagok. – Egyél meg!– szólt szelíden a csöppnyi bárány. Épp ott ügyetlenke-dett egyedül a dobtetőn. Nagyon igyekezett, hogy reszketeg kis lába-ira felálljon. – Nem látlak! Nem eszlek! – dörmögte a medve, és hogy szavának nagyobb súlyt adjon, ő két lábra állt. – Szamócára vágyom. – Igyál meg!– szólt szelíden ismét a csöppnyi bárány. – Ne gúnyolódj!– mordult a medve. – Különben is honnan tudod, hogy szomjas vagyok? – Belepofozott a levegőbe, visszahuppant mind a négy lábára, és éhesen, a havat nyalogatva elcammogott aludni. Erre várt a vén farkas. Az erdő felől bújt elő, ahol több napja kó-dorgott. Látása, hallása rossz volt már, kiverte hát a falka. Mint egy nyúlfarok, annyi sem jutott szuvas fogára tegnap óta. Most is csak a bárányhang után bizonytalankodott ide. Leült hajdan lompos farkára, és felvonított: – Éhes vagyok! – Egyél meg!– szólt szelíden a csöppnyi bárány. Indult is volna a farkas, ám a helyes irányt még mindig nem érez-te. Kérlelésre fogta: – Nem látlak, nem érezlek! Énekelj és megtalállak!
  A csöppnyi bárány azonban nem énekelt, sőt meg se szólalt, hanem felragyogott. De úgy ám, hogy mellette a hó nem fehérnek, inkább szürkének látszott. A farkas elámult és megriadt.
– Hogyan is ehetnélek! Megüli a gyomrom a ragyogásod!
– Igyál meg! – szólt szelíden a csöppnyi bárány, és izzani kezdett.
– Egyre lángolóbb lett. Olyan volt, mint a posztósüveg homlokán a gyöngyszem, amely épp belepirul abbeli várakozásába, hogy hátha most valaki szíve fölé függeszti.
– Pimasz! – vakkantott rekedten a vén farkas, értetlenségét leplezve. Nem tudta pontosan, hogy féljen-e, vagy hálálkodjék. Mindkettő idegen volt tőle. Jobbnak látta, hát visszafordulni a sűrűbe a bokrok, fák közé.

   Amikor Piroska megérkezett, a rét is alig látszott, nemhogy a domb. Elemlámpájával keresgélt, de csak a medve és a farkas nyomát látta a hóban. Tudta, tudta, hogy baj lesz, hisz miközben jött, csendesen sírdogáltak már a fák, zúzmarás havas könnyük a nyakába hullt.
– Mi lett veled, kicsi bárány!? – zokogott fel Piroska. – Hallottam, hogy hívtál.

                                                                      *

 A csillagszóró kisvártatva vidáman felsistergett, és hányni kezdte szikráit szerte szét a szoba sötétjében. A csillagocskák egyre fürgébben pattogtak ki és fel, ki Piroskáék ablakán át, fel a magasba. Néhány szempillantás alatt csillagos mennybolttá vált a szurokég. A dombtetőn pedig fehérebben világított a hó. Mindennek körvonala lett.

Anyu meggyújtotta a jászol mellett a gyertyát.

1991. december 24.

hegedoslaszlo.com

Hegedős László 

A harmadik

Rozványiéknak újszülöttjükre

A harmadik nagyon fáj,

kardhal-éles

uszonnyal jár.

Csalt asszony a harmadik,

állatsírás,

jégverés hajnalig.

A harmadik messziről jön,

almaszagú, körteízű,

nem köszön.

A harmadik érett kalász,

eső után

kitisztulás.

A harmadik kövirózsa,

szerelemmel

egy csokorba.

A harmadik, mint egy hős,

lett, ami volt:

tűztövisben lángot olt,

így ismerős.

Mihálkovics utca, 1963.

Kedves Jutka! Nagy örömmel üdvözlöm a jelentkezését, és olvasom a honlapon megjelent írásokat.

Én az Ugyanazon tű hegyén c. kötetből másoltam a verseket. Az illusztrátortól, Varró Annától kaptam egy dedikált példányt, talán van már 15 éve is. Nagyon megszerettem Hegedős László verseit.

Hegedős László

Alázat

Ív és értelem
szikrázik
gyémántszemen.

Imbolyog
láng- és tűztövis-korona,
csattog a vágyak
Pilátus-ostora. 

Mért nem volt angyalom,
hogy tanítson szállni?
Magam repültem,
s zuhantam a földre.
Mért, hogy aki ölt,
semmi kín nem gyötörte? 

Ív és értelem
zengve pattan el Istenen.

Moha u. 1999. október 27.

.....

Szervusztok.

Hegedős László

A költemény

Nem rím, vagy nem csak rím.

Nem ritmus, vagy nem csak ritmus.

Nem rím és ritmus,

vagy nem csak rím és ritmus.

Vagyis nem vers, vagy nem csak vers.

Valami, ami úgy egész,

hogy egyben a mindenség része.

Oszthatatlan.

Egyedi.

Megismételhetetlen.

Tehát valaki, személyiségi jegyekkel,

aki él az ajkadon,

a szemedben, a szívedben,

aki él a kavargó jelenben,

és élni fog a homályos jövőben.

És élt, mielőtt formába öntötték volna.

...

Kedves  100jutka, remélem nem okoz gondot,

hogy elhoztam pár verset a honlapról,

megfogtak e versek.

Elnézést kérek, ha hibát vétettem a

névben ill. másolásban.

HegedŐs László

A halottak halkan járnak

A halottak halkan járnak.
Oszlott-foszlott rongycsapat,
fény a ruhájuk
felhő foltos holdragyogás.

Hétpecsétes járom a bánat.
Rínak a rímek,
bér butikok küszöbében botlik az ének,
kopogó könnyek szerte az utcán,
söprik a gyémántszemetet.

Ó, a remény!
Bimbó kicsi Gyermek szeme fénye,
kárpáti bércek koszorúján

ólmos tarajú Tisza, Duna habján

hintsd el a szent szerelem
csillagragyogását!
Oszlott-foszlott rongycsapat vár itt.

Ki ha csalt is, ki ha hős is,

áldd meg, kérlek,
rongyban is, gyolcsban is látszik a lélek.

2004. december 4.

Szervusztok Kedveschek,  napsugaras hétvégét mindenkinek.:)

Kedves 100jutka,  köszöntünk és örömmel fogadunk a Kedveschben.:) Külön köszönöm a honlap elérhetőségét, elolvastam, sokat jelent, gondolatilag, érzelmileg, lelkileg.   

HegedŐs László

Cantata

Uram,
köszönöm, hogy engedted látnom
teremtett világod,
az özönlő felhőt, a kibukkanó napot,
a hűvös estét, a frissítő hajnalt,
s a nyíló virágot.

Köszönöm, hogy engedted látnom
az épített világot,
ropogó lobogását a szellemnek
a teremtmény égő akarását,
a cantata profanát.

Köszönöm, hogy engedted hallanom
az örök zenét, a húsvéti halleluját
s a mámoros reményt,
a kilencedik szimfóniát.

Uram,
engedd majd látnom
a fenséges fényt,
az örök világosságot.

Moha utca, 2007. szeptember 20.

Örömmel olvastam, férjem HegedŐs László(írói neve) különben HegedŰs verseit. Hol találta? Szívesen beírnék én is a Kedvesch versekhez tőle több munkát, de még nem jöttem rá a módjára. Addig is megemlítem, hogy folyamatosan készítjük a honlapját: hegedoslaszlo. com  címen.
                          Hegedűsné Üdvözlette:

Köszönöm az észrevételt, a második versszakban lemaradt egy vessző a "kábít"-ról. Ezt most kijavítottam:

KÁNTOR B. PÉTER

ÜZEN A SZÉL

Messze vagy tőlem

most nagyon.

A napfény megcsillan

a fodrozó tavon.

A szemed az.

Hallgatom az eget.

Madárdal kábít.

Édesdeden fuvoláz,

hív, szól és csábít.

A hangod az.

Kibomlik előttem

a tó-tükrű táj.

Álomkép.

Meseszép.

Az arcod az.

Nézek egy felhőt.

Hab-teste táncol, repül.

Messze van tőlem,

és nagyon egyedül.

Te vagy az.

Hiányod megfojt.

A csendben kereslek.

Napfénybe, dalba,

felhőbe kiáltom,

hogy

nagyon…

nagyon szeretlek…!

A széllel küldöm el Neked

szívem harmat-tiszta vallomását,

s tán majd a szél hozza nekem hírül:

megtaláltam izzó lelkem mását…

Versek ünnepekre, alkalmakra [192.]

.

KEMÉNY GÉZA (1937-)

NEM ÉN VESZLEK EL

Elkészült a menyasszonyi ruhád,

ég-szabta, foszló pillefátylad,

tavaszi hóvirág-menetben

bogárdajkáló szélbe lebben,

s a feledésbe szürke sárnak

szikkad a szerelem utánad.

Nem én veszlek el, hanem az idő, –

felkap, s záporként szór le újra,

fillérré prédált sorsodat

vihar vágja az érckapukba.

– Így kopogtatsz a szívemen,

amen döndül rá idebenn,

s a bordák közti keresztútra,

sikoltó, íves alagútba

behullsz a hűségbe, a múltba.

Hazamegyek az időbe, 1957 [22.]

KELETI ARTÚR (1889-1969)

ÉGI KERTEK

S a gyermeknek, nekem, minden csak égi játék

és ékszer, drágaság, könny s szép ajándék,

a perc, ami örömöt ad nekem

s ha fáj, ha fáj, ha fáj kis életem

s hogy mégse éljek kis örömtelen,

Istenke add, hogy enyém legyen minden

ami csak szép van, megható és ingyen:

a mult, gyerekkor s emlékek varázsa

és sok szép ünnep szép fonott kalácsa

s minden kedves nők és minden kis őzek,

kik lankadt nyelvvel a patakra jőnek,

minden kis templom és kedves malom

s a szép liszt, mit az álmos molnár őröl

a pecek tunyaságán: az unalom,

minden harang s a sok kis kedves kertek

s a gyermekek, kik szépen énekeltek

a kápolnában a litánián

s enyém legyen minden gyenge új ág

s ami más arcokon virul, az ifjúság

és minden régiség és minden, ami szép,

sok elborult és kedves régi kép

és minden messzi és sok, sok vonatjegy

és minden szép táj, hova a vonat megy,

minden szépségek és minden csodák,

mik kedves, tiszta kis üvegburák

alatt bágyadnak s mind a régi fák,

a nyájas völgyek, liget s kis halom

s ahová leülhetnék, minden pad, sirhalom

és minden régi kút, hol elbágyadva végén

utamnak, felüdülnék életem szürkeségén

s minden mosolygás és derűs tekintet

(a kedvesem szeme, hol enyhén rám tekintett)

a sok szép kék szem, hogy enyhén tekintget

és minden dal, mit énekelnék kedvvel,

egyszerű, szép, mit kedvesem is kedvel

s minden kedvesem, szép mind aki volt,

úgy lengne életem felett, mint enyhe hold

(s úgy csüngjön életemen lelkem vágya

mint lágy emlőn egy kisded gyenge szája

s tápláljon langyos és megnyugtató tej,

enyhe melegség, soha semmi kétely)

s ha megunnám, kis életemet vedd el

Istenke s más kis jó gyermeknek tedd el

s én visszaadnék mindent, ami szép volt

s lennék két üres, árva kézzel szép holt,

elfáradt gyermek s mit el nem ereszthet,

szorítna kezem egy kis fakeresztet,

s amit mosolygó fejem fölé szúrnak,

rajt kedves lágy sor „Báránya az Úrnak

Már Alszik Békén Égi Nyoszolyán

s megenyhülve bús ifjúsága végén

Egy Gyenge Gyermek Mosolyán”.

Mai magyar múzsa [71-72.]

KELÉNYI ISTVÁN (1946-)

KERT

Virágok búcsúznak szemeidben:

a fény kidűlt keritésein,

lelkünk kettős árnykörében

eső leng, sirás kering.

Füvek mécsei lobognak:

csigaházak nevesincs kútjai.

Arcod áttetsző árvaságát

lehetetlen kioltani.

Csak kezeid törékeny meggyfa-csöndje,

egyre sötétlőbb csillagok.

Szívemig dermedő alkonyokban

egy tündöklő szárnyú kert ragyog.

Bika és angyal [14.]

KECSKÉS BÉLA (1941-1997)

VÉRRÉ VÁLNI

Ezen a földön,

                       könnyben,

                                        fényben,

pörös reményben,

e földön, hová

nem dermedezni jöttem,

de melegedni

emberi örömben.

Hol nem lehet bűn, hogy

       milyennek

       születtem.

E földön

       könnyben, fényben magyar.

Úgy magyar,

hogy tudva a törvényt:

föld virága bármilyen faj.

Együtt e földön, könnyben,

                                            fényben.

Ha kezem adom, a kezed kérem.

Jóért jót,

bizalomért bizalmat –

Klorofillá zöld levélben:

vérré válni e közösségben,

       láncszemmé láncban,

kapcsolódva hold-nap-forgásban.

       Könnyben, fényben.

Teremtésben, teremtődésben.

       Együtt.

Hisz ki ellen is? hisz

                                  miért is?

       Az agynak fáj,

       mi a

       kisujjnak fáj.

Mert egy-testté lesz.

Mert Család lesz, és –

       nem falka-nyáj!

Vergődő szél, 1971 [310-311.]

KAZINCZY FERENC (1759-1831)

A TAVASZHOZ

A szép kikelet

Üzi a telet,

S zúzos förgetegét,

Bolyongó fellegét,

Lágy lehelleti

Messze kergeti.

Amit szemem lát

Hosszas bánatját

Szeleknek ereszti,

Víg kedvét éleszti,

S újult színre kél,

Hogy elmúlt a tél.

Még a madarkák

Félénkek s némák.

De majd nemsokára,

A tavasz szavára,

Előállanak,

S dalt indítanak.

Ah, a szép Cenci

Ide jő ma ki.

Ha a zöld ligetet

Az elkeseredett

Bús fülemile

Jajjal tölti be.

Oh vajha akkor

Valamely bokor

Mellé rejtezhetném,

S kényemre nézhetném,

Szép tekinteti

Mint kedvelteti:

S ha a pajkos szél

Lopva neki kél,

S sebes repületi

Leplét félreveti,

Szemérmes szemmel

Miként pirúl el.

Oh szép kikelet!

Verd el a telet,

S ha Cenci ide jő:

Olvadni késztető

Leheleteddel

Szívét lágyítsd el.

Versek…, 1787 [9-10.]

KATONA MIKLÓS (1966-2005)

HA EGYSZER ELHAJÓZOM…

(A kötelességük teljesítése közben hősi halált halt

magyar tengerészek emlékére.)

A fövenyes parton ülve, némán néztem

A végtelen, messze, babonázó kék vizet.

Nincsen határ, nincsen fal, de nincsen út sem,

Ami megállít, vagy éppen rajta átvezet.

Méltóság van, ősi erő és feszítő lendület.

Mellbe vág, elrettent, ha gyenge vagy:

Hajótörés, fulladás, kíméletlen rettenet.

Ha tiszteled, lágyan átölel: maradj.

Mily sokan maradtak, mennyi jó tengerész.

Engedett, ha hívta, annyi csendes férfi.

A felaggatott jelzők: kalandor, bátor, merész.

A lényeget, aki próbálta, az a kevés érti.

Eloldani a kötelet, bevonni a láncot.

Irányba állni, elhagyni kijárót, fokot.

A gördülő hullámok hátán járni táncot,

Megcélozni az elérhetetlen, alábukó napot.

És ha nem érjük el, legalább próbáltuk.

És ha lehúz a mély, tudtuk, hogy így lehet.

És ha jött a vihar, szélnek fordulva álltuk.

És miért így? Mert másként nem lehet.

Nem is tudok másként, mert odaát várnak.

„Túlmindenen” férfiak – jó társaság – nyújtanak kezet.

Horgonyt szedek, elhajózom, mert szóltak:

Asztaluknál szorítanak nekem is helyet.

A magyar Duna-tengerhajózás regénye, 1999 [5.]

KATONA JUDIT (1942-)

TAVASZ

Csontig lebontott lét vagyok.

Nótázó hajtások kísérnek.

Fénylik deszkája könnyű-kék

fehérre sikált, lúgos égnek.

Füvek pengéje cikkan.

A kibontott vásznú fák elúsznak.

Suhannak ég, föld vizein,

szeleknek dőlve, mint a csónak.

A kikötőkben csend ragyog.

Csak a föld zöld láza izzik.

Hálóikat a füst-esők

föléjük halkan kiterítik.

Csobbannak zöld tócsa-vizek.

Kertek alatt tűzléptű lány jár

s rügyet táncol ki. Dobogó,

friss derekú, suhogó nádszál.

Farkasének [41.]

KÁTAY ANTAL

TÁRLATON – EGYEDÜL

M. Tóth István: VELENCEI EMLÉK

Beszélgetünk. Évezredekre visszapillant az ember,

s emlékezetének képmezejét megosztja az idő.

Itt feledés foltja, amott a lényegtelen is éles.

Vetítheted milliószor. Szülheted százszor is újra,

egy élet kevés a foltok titkaihoz. Mégsem

adod fel a harcot. Újra vetíted, mígnem átsejlik a lényeg.

Kis István: SZŐLŐHEGY

Komor karókkal térképre tűzött táj ez,

az utak is furcsán a mélybe futnak,

hol pincemeleg érleli tiszta borát e kornak,

hol poharak s gondok naponta koccannak össze.

A moccanatlanság felkiáltójeleket hegyez,

visszabrummognak a tompára vert karók,

nyugtalan nyugalommal lázít kiáltásra a csönd,

s tavaszért a szundító tőkesorok.

Áron Nagy Lajos: ÁLOM I., II., III.

A rettenet már jóbarátunk régen,

gyermekkorunk nyugtató álmait elfeledtük,

huszonnégy órát vívódunk szörnyeinkkel

percnyi derűért, lélegzetvételnyi csendért.

Jó egyedül most. E könyörtelen

szembesítés ostorcsapásai se fájnak,

meztelenül, de felmérve a harcot:

nekivágunk egy újabb látomásnak.

Pálfalvi János: ELSŐ SZERELMEM

Gyönyörű varázslat: kamaszkorom

kócos szerelmét újraszülte a láng.

Ültünk a Duna partján megkukulva,

s egy rozsdás acélgolyóra bíztam vallomásom.

Az ember énekei. Fejér megyében élő írók, költők antológiája. [szerk. Győri János]. Székesfehérvár, [Fejér megyei Tanács V. B.], 1975. 97.

KASSAI FRANCISKA (1953-)

KIS MESE ANYÁMNAK

Kicsi piros bogyóban, növendék fában,

szép hangú madárban,

ott rejtőzik örömtündér, éldegél magában.

Csak bűvölöd őt varázsló vággyal, arany akarattal,

míg kicsi piros bogyóból végre kipattan,

csüggedt kedvednek őrtüzeket gyújt,

fásult szemednek gyönyörködést nyújt,

dajkálja hited friss muzsikával,

vezeti lépted, előtted szárnyal.

Aranyasszony [88.]

KÁRPÁTI KAMIL (1929-)

EGY IFJÚ SOMOGYBA ÉRKEZIK

                         (1)

Mikor szemem az ég habos öblét

meglátta vidáman örvényleni

s testem körül nyulánk fák

álltak lábujjhegyen,

lombjuk között illatok ültek,

sok piros madár,

s a szél

(magányos gyönge gyermek)

érzékeny testtel elfutott,

már tudtam:

a távlat útján emlék hervadt el,

álmomon át késpenge csillogott,

s múltam alig lépett mögém a déli hold alatt,

már holtan hullt szívemből örökre ki.

Hát szomorú lettem új erdők között,

pedig arany bozótból

szökkent pettyes őz,

a mélyút fölött bevárt,

szembenéző gyerekszeme kísért,

amíg a szomszéd dombra értem

s a látvány izzó mosollyal várta,

hogy befogadjam.

                         (2)

Előttem völgy ült, benne a falu.

Dombok aranyában ködlányok úsztak.

Láttam: fölborzolt sörényű paripák

feszülő szüggyel szálltak a lejtőn;

egyik szökellve emelte óriás derekát

és súlyos ugrással úrnője lábánál termett,

a másik ugrás után a levegőben állt –

hol vagyok hát?!

Amazonsereg kerít balra és jobbra,

s a mélyből magasba felcsapó lángnyelv

miféle katlan poklából tör?

Ház hever ott, domb falához dőlve,

rőt láng nyaldossa bent a szobákat,

s a vad tűz közepén kétöles férfi:

Héphaisztosz, az égi kovács.

Áll Akhileusz, mellén összefont karral ámul,

s míg izzó pajzsra pöröly ír jelet,

én úgy tartok feléjük,

mint aki bozótos világok megjárta után

barátja ölelő karjába rohan.

                             (3)

De foszlik a völgyben a tündéri vígság,

ahánnyal lábam semje-ölére lép,

alkonyi menny mély sátra alatt csak

font-kontyú víg nőket látok:

vesszőt bontanak, oltanak szűz fát.

Nyoma sincs ősi tündérbozótnak.

Amazonsereg gyűlne?

Éles kapájuk emelve

igali lányok lépnek felém.

Mert bizony én

a rőtlobogású ház előtt ülök már,

épp mosolygó tálon hoz sajtot

a kovács nagyszemű lánya.

Túl vagyunk az első baráti szókon.

Dícsérem völgyük s nevetve mondom,

Héphaisztoszt hittem

és Akhileusz pajzsát

e somogyi völgyben fényleni,

s ők egyre csak néznek,

mily ifjú és álmodó vagyok.

A szentek bevonulása a vá-

rosba, (1944-1948) [13-15.]

KÁROLYI AMY (1909-2003)

KERTBEN

Elvadult kert volt. Sziklás hegyre tört.

Ringlót érlelt és férges barackot.

És még férgesebb almát.

Kicsit, ráncosat, zöldet, keményet –

de almafa szebben nem virágzott.

Tizennyolc évem a kertnek adtam.

Ott voltam este, reggel, nappal. –

Meghúzódva egy egresbokorban,

simogattuk egymást a nappal.

Rozsdás dróton túl, sziklás agyagban

répát öntöztek s petrezselymet,

s mindent, ami kinyílt és termett.

Én meg didergő, ifjú fáknak

(menyasszony-csokor valamennyi)

mondogattam a legszebb verset.

Mondtam hangosan, halkan, erősen…

Lentről hívtak. – Még tanulok. – Várok:

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok.”

A kert szalagját szemétdomb zárta

– mint hosszú í-t a pont.

De súlyos diófák borultak rája,

sötét, bizalmas, megbúvó árnnyal.

S táncruhás birsek állták körül…

Cserepek közt arasznyi fű nőtt

– sűrű smaragdos, áttetsző szállal –

megfogták a leghalkabbik szót…

Elvadult kert és elvadult gyerek.

Az egyik helyén utca van és rend. –

A másik ma is lakatlan bozót.

Hazatérés, 1937 [293.]

KARINTHY GÁBOR (1914-1974)

ÉNEK AZ IDEI TAVASZRÓL

A lombok leveleit, a virágok tarka szirmait

Meg-megmozgatja néha a csekélyke szellő csendesen.

Egymásrabókolnak a táj s a végtelenség. Este van.

Suttognak is rejtelmesen az esti kert s a végtelen.

Égkék kibomlott selymén hasztalankék

Az orgonavirág vagy kicsi dámák!

Csokorban is, mit udvarlótok ád át,

Az arcotokba tárja fel, hogy: ankét...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

Tavasz, te hímes és kacér, tündöklő, édes szépleány,

Szépséged vészes, bájad is, hatalma megtipor, lever

S a láz, a forró szenvedély hánytorgat, forgat engem is

Éjen, sugáron rángat át s homállyal, fénnyel elkever!

A sok virág, a bús szál és a víg szál

Dicsőítik s a patakok is mind-mind

S a bogarak s ő rájukkacag, int, int,

A tavasz, ahogy villog, álmodik, száll...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

Putonnyal ősz öregapó s a tömzsi kis szekér szalad.

A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik

Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat,

Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.

Lobog s akármely arcát tárja rátok

A Vágy s amint a kék magasba ér fel,

Ezüstfehér felhőt súrol fejével,

A kezdetek közt végzeteket láttok!

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

Én, fájdalomherceg, (1953-1965) [154-155.]

KARINTHY FRIGYES (1887-1938)

A HALOTTAS KOCSI

Egy fekete kocsi ment a Körúton,

Május volt, mert az minden évben van.

A fák tehát lomboztak és rügyeztek

És drága nők csacsogtak boldogan

Nyitott kocsik kacéran ringatóztak

Ki a ligetbe, merre lát a szem,

Csak a fekete kocsi ment közöttük

Becsukva, szépen engedelmesen.

A kocsiban, hol kellemes homály volt,

Feküdt három fehér úr meztelen,

A hangulat kissé fagyos közöttük,

A modoruk se könnyed, fesztelen,

A lábukra egy cédulát kötöttek,

A cédulán rendőri látlelet,

Friss jégből van a derékalj mögöttük,

Jégből a paplan a fejük felett.

És szólt az egyik mozdulatlan arccal,

Míg fején a jég halkan szörcsögött:

Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?

És szólt a másik: mint egy hörcsögöt,

És szólt az egyik: ön soká feküdt lenn,

És szólt a másik: négy napot bizony,

Én Óbudánál ugrottam be, és ön?

És szólt a másik: én a Lánchídon.

És szólt az egyik: az öné milyen volt?

És szólt a másik: barna és molett,

És szólt az egyik: az enyém is éppen

És szólt a másik: hát az meglehet.

És szólt az egyik: mondja, hogy nevezték?

És szólt a másik: Ringaráz Kata,

És szólt az egyik: hát ez óriási!

Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.

Én azt hittem, hogy önt szerette mégis,

Azért ugrottam, mint egy kerge kos,

És szólt a másik: hát nem önt szerette?

Hisz én ön miatt voltam bánatos,

És szólt az egyik: hát nem önt szerette?

És szólt a másik: ó hát volt remény?

És szólt az egyik: hát kié lett akkor?

És megszólalt a harmadik: enyém.

Humoros magyar költészet [212-213.]

KARAFIÁTH ORSOLYA (1976-)

MORGEN

Nincs baj. Nem rossz, nem jó – csak épp ilyen.

Mért nem hiszed, hogy így kell lennie?

A villámlás igazgat, élesíti

mi változott meg, s mégis: mennyire.

Jó pár hajszálam őrzi már a Holdat.

Külön szép reggel – nézd, arcomba hull.

Mindig lesz rajtam egy kis éjszaka.

Kétszín homály. A Napra válaszul.

Szemem sarkában szarka lábnyoma,

nem emlékszem, mikor hagyhatta ott.

Cseppek ragyognak – már az ablakon túl.

Az arcom bennük széthullt, elmosott.

Ezt értsd komollyá? Ezt a nyári záport?

Vicces vihar, a macska is kacagja.

Apró jegekre hullik s gyorsan olvad

a széthasadt ég megszürkült damasztja.

Vidám eső, mégis átmossa bennem:

minden jó a törvényeken belül van.

Nem gondoltam még így az életemre.

S most minden részlet egy ütemre dobban.

Ó, július. Érett évszak. A fény!

Vigyáz a szívre, hővel vonja át.

Magán kívül, önzetlenül tanítja –

hogyan szeressem mindegyik csodát.

Cigánykártya [26.]

KARÁCSONYI JÓZSEF

DŰLŐ ÚT

Dűlő út – a motyó, a batyu a hátamon.

Nyugodt remegés, zavaros lebegés,

pityókás repülés – a szél meg tép, rángat szét.

Hideg a néma város.

A nyomorból felásott mesék alvadt sóhajait ki kell

seperni a fejemből!

Minden rosszat versbe foglalok.

Mert a rossz az elmúlik, s a jó megmarad.

Hol élek: ezer angyal játszadozik velem.

Alkonyattól pirkadatig. Hajléktalan művészek antológiája. [vál. Boros Györgyi et al.], [szerk. Háy János]. [Budapest], Barrus Kvk. Kft., 2008. 66.

KAPUSI IMRE (1934-1984)

OTT ÉS ITT

Reggel rakétaként lökődik ránk a nap,

délre a bőrünk vörösre sűl,

trágyadombok bűze megreked este a forgószár-kerítés közt.

Nyáron a szabad ég alatt hálunk, csillagok a testőreink.

Sárfalak közt lakunk télen, zöldpenész a mi virágunk.

Menedék-szegény tanyákban gőztől rothad a gerenda.

               Ott a városban

neontüzeket isznak a kövek.

               Itt az éjszakát

nem enyhítik a szikrányi fények.

               Ott a városban

villamos, busz, motorok.

               Itt kinn a tanyán

süppedő sárban vész el a nyomom.

               Ott a városban

négykor a munkát abbahagyod.

               Itt pedig akkor,

ha bezár a sötétség, mint vakot.

Ajánlás:

Ó, rakéta-gyors század: kibernetika, elektromos

gépóriások, fényhozó villamosság,

csillagtávközök szűkülése –

emeld a pusztából magadhoz a menedék-szegény tanyákat!

Malomkövek [10-11.]

KAPECZ ZSUZSA (1956-)

SÖTÉTSZÜRKE

tó alkonyat

földre huppan

vízről az árny

s hullámzik még

mint a csónak

annyi más fény

villódzhatna

de csak a fák

lombjain át

látszik az ég

szűrött kékje

mittudomén

hova lett rég

ez a nyár is

hol az idő

szétfolyik és

tenyeremen

feljön a Hold

vagy csak várom

mesebeli

első pászta

sugara épp

rám szóródik

lebeghetnék

mindennap így

legyen legyen

hát akármi

Tükrös [5-6.]