Porszem vagyok, vagy kis pihe, szellő sodor oda-ide, szirom vagyok, vagy falevél, felkap és elsodor a szél. Testetlen lebegve szállok, soha nyugtot nem találok. Fáradtan ülök egy kőre, békét tanulok tőle.
Mások aratják le mindig a babért, Akik sehol sem voltak, mikor megfeszültél, És tiéd lett minden fagyosan bíborló pirkadat, Madarak röpte az alkonyi égen, És az angyalok tánca Isten előtt.
Három napig nem ettél. Mit tudják ezek, hogy ez mennyit ér, Hisz kétsaroknyira már autóval járnak, S a kopogó gond rájuk még nem talál. Ilyenné lett a te néped most. Fagyott lelkesedés zihál terített asztalainál.
Vissza hasztalan sietnél. Körbenézve hinnéd: Rossz helyen jársz. Mégis otthon éreznéd magad e szél-hordta Díszletek között, mert a hold, A gyártelep őre, megőrizte arcod.
A templom harangja simogatva kondul. Odafenn az Isten is megjegyzett magának, Mert olyan voltál idelenn, Mint aki nemcsak kenyéren él. /Bár néha jó lett volna, ha marad elég…/
Attila! Százhárom év bennünk torlódik. Azóta minden töredék, Te vagy csak egész. Lángoló arcod nem hűti lavór víz, Nem temet hamuba a feledés.
Nem fedi el reszkető kezedben A kést, mert az már költemény, Egyetlen remény, ihletett menedék Nekünk, kik még itt vagyunk E befejezetlen, félkész világban, Hogy felmutatva méltóságunk Hihessük: Nem volt hiábavaló A megváltásunk.
Segíts, hogy merjünk magunk lenni, Külön is egymást szeretni, Soha többé nem feledni Istent, Ha már örök életet Szánt nekünk odafent.
József Attila! Szeretünk téged, nagyon szeretünk. Soha nem voltál naprakészebb, Soha nem voltál időszerűbb. Mégis fecsegő felszínt idéz Ma mindenki, aki rólad beszél.
Mi, álmodozó nyomorultak, Csak nézünk csendben magunk elé A márciusi szélben, a város peremén, Ahol élünk, vaksin botladozva, Tévedhetetlen reménnyel.
Peremén a sorsnak, él az arasznyi nép, Ki még földig hajol, dicsérve istenét, És félve urát, a pénzt.
A félelem fortélya ugyanúgy igazgat, Mint régen, s elhallgatott információkat Sustorogva tépáz a száj. Mindenki mindenen kommunikál, De nem lesz kapcsolat.
Szánalmas kísérletté vált ez az emberöltő. Lelkünket vasmarokkal szorítja Kozmikus hiány, tobzódó, tétova vágy. A walesi bárdok máglyára mentek, Csak te maradtál széttépni a nosztalgiát. Légy pajzsunk a hamisság ellen!
Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek. Egy árva madárfütty! - Nem bűvöl az ágra zöldet. - Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből (mint lomha ellentmondás lapul meg benne) - a lombot.
Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak: csorbult szögeikből testesedik meg a holnap. - Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből (mint elkárhozott lélek rejtezik benne) - a szobrot.
Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése; fények léha szökése, hullámok fénytörése. - Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből (mint celában a szabadság álmodik benne) - a szebbet.
Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény; törvénye - émelyedett sár, felszínén szétömölvén, - Add, hogy ezméletem kimentse a zűrzavarból (mint megtartó lehetőség imbolyog benne) - a rendet.
1964 óta április 11-e hazánkban a költészet napja. Mivel holnap csak későn érek haza, ezért ma hoztam egy erre az alkalomra szóló válogatást.
Forró Hajnalka: Szavak egy költőnek
Egyszerre lett arcmásod: vád és valóság, egy létező teremtés a tér nélküli végtelenbe, egy kettősségbe oltott anyag és szívdobogás, mit „semmi ágán” redőz a bizonyság. Fényben sétálsz, véled együtt dolgozik a mélység zaja, olyan világba omlik az értelem, hol a hang, magát ropja. Rommal betakart szavaid, nyelvet adnak a gondolatnak, s papírodra szegelt fércek láttán, a világ peremén álmodó párkák, csendes szívvel bólogatnak. Benned készül a beszéd, mi szélbe susogja léptedet, már tudom: Neked nem-Nekik lesz nehéz visszájára fordítani a végtelent.
Válaszolnál. Kimondod önmagadban, Én... hallgatnék, de főt hajtok egymagamban...
Kedves Zsonát, Loreena, Eastwood, Lutra, AnnKa és Teresa!
Nagyon jólesett olvasni marasztaló, visszaváró kedves szavaitokat, Eastwood és Lutra gyűjteményünkről, illetve a vers szeretetéről megfogalmazott sorait, amikor úgy döntöttem, egy ideig nem hozok verset, csupán olvasom mások válogatásait. Örülök, hogy távollétemben sem hagytátok sorsára a topikot, és számos értékes darabbal gyarapítottátok ezt a sokunk számára kedves helyet. AnnKa és Zsonát, nektek külön köszönöm a sok szép verset.
Szeretettel üdvözlöm minden kedves visszatérő és új látogatónkat is.
Magamban hordom a szívedet, a szívemben hordom. Mindig itt van velem. Bárhová megyek, mindig kell nekem. És akármit teszek, bármi lesz, Te ott leszel kedvesem. A sors nem riaszt, mert Te vagy a sors nekem. Nem kell világ ennél szebb, mert Te vagy a világ, igen. Íme a titkok titka, mit senki se tud: gyökere minden gyökérnek, rügye minden rügynek, egek feletti ég a fán, mely maga az élet. Mely magasabbra nő, mit a lélek remélhet, vagy elme megérthet, mint az alá nem hulló csillagok csodája. A szívemben őrizlek. Ott őrizlek a szívemben
Kedves Annka! Kellemes meglepetést okoztál. Szeretnék neked az újabban megjelent Hegedős köteteket adni.Írd meg a módját. Talán április közepén az unokáim a honlapra is felteszik, remélem. Jutka
Már minden verset leírtatok? Sajnos még nem tudtam átolvasni mindet!
De ezt nagyon szeretem!Szép estét!
Móra Ferenc: Van Minden Szívnek... Van minden szívnek titkos rejteke, Amelybe senki nem láthat bele; Hisz magad elül is takargatod, Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed A fojtott sírást, halk lélegzetet Átaltörni a titkos rejteken. De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs, Hogy ama rejtett zugba betekints; Hogy kulcsa hol van, el is feleded, A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon, Ha fojtogat az életunalom, Nem is tudod, hogyan, véletlenül A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét, Örülsz neki, hogy fordul benne még- Csak akkor kell sirnod keservesen, Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
Már csöndesen szeretlek, szelíd szavam se szól. Könnyebb neked, ha vágyam csak hangtalan dalol. Nem várlak, nem kereslek, nem álmodom veled, feloldom gondod, vétked, mit én hoztam neked. S a csöndes könnyek éjén én áldva áldalak, köszönnöm kell, hogy voltál egy boldog pillanat. Lenyugszik lassan bennem a lánggal égő láz, de éltedre titkon tekintetem vigyáz.
Kedves Lutra! :) A hozzájárulást Jutka adhatja meg, természetesen. Én csak örülök, hogy az általam beírtad választottad a Vers, vagy amit akartok, értékes irodalmi gyűjteménybe.
Kedves Jutka! Mivel jelezted, hogy szívesen beírnál Hegedős László munkáiból, ha nem bánod, megelőzünk kicsit. Igaz, hogy karácsonyi a történet, és nem vers, de egyéni okból ezt választottam, mert a lányom Piroska. :)
(Az indexen írók sajátos szokása, hogy mindenki tegeződik. Remélem, nem esik rosszul.)
Hegedős László: Piroska és a bárány
Este volt, vastag, fekete, este. A csillagszóró kövérebb vége felizzott. – És parázslott, parázslott egyre vörösebben, mint valami gyöngyszem, amely belepirul a várakozásba.
*
– Éhes vagyok, éhes vagyok – lóbázta bánatosra nyúlt fejét a medve. A rét szélén ácsorgott. Lomha teste olyan volt az első havon, mint egy négykézláb álló fekete télikabát. Csillaggyújtás előtt cammogott ide. Szerette volna látni esti fényben is szamócás örömeinek szín-helyét, mielőtt téli álomra tér. De nem jöttek a csillagok. – Egyél meg!– szólt szelíden a csöppnyi bárány. Épp ott ügyetlenke-dett egyedül a dobtetőn. Nagyon igyekezett, hogy reszketeg kis lába-ira felálljon. – Nem látlak! Nem eszlek! – dörmögte a medve, és hogy szavának nagyobb súlyt adjon, ő két lábra állt. – Szamócára vágyom. – Igyál meg!– szólt szelíden ismét a csöppnyi bárány. – Ne gúnyolódj!– mordult a medve. – Különben is honnan tudod, hogy szomjas vagyok? – Belepofozott a levegőbe, visszahuppant mind a négy lábára, és éhesen, a havat nyalogatva elcammogott aludni. Erre várt a vén farkas. Az erdő felől bújt elő, ahol több napja kó-dorgott. Látása, hallása rossz volt már, kiverte hát a falka. Mint egy nyúlfarok, annyi sem jutott szuvas fogára tegnap óta. Most is csak a bárányhang után bizonytalankodott ide. Leült hajdan lompos farkára, és felvonított: – Éhes vagyok! – Egyél meg!– szólt szelíden a csöppnyi bárány. Indult is volna a farkas, ám a helyes irányt még mindig nem érez-te. Kérlelésre fogta: – Nem látlak, nem érezlek! Énekelj és megtalállak! A csöppnyi bárány azonban nem énekelt, sőt meg se szólalt, hanem felragyogott. De úgy ám, hogy mellette a hó nem fehérnek, inkább szürkének látszott. A farkas elámult és megriadt. – Hogyan is ehetnélek! Megüli a gyomrom a ragyogásod! – Igyál meg! – szólt szelíden a csöppnyi bárány, és izzani kezdett. – Egyre lángolóbb lett. Olyan volt, mint a posztósüveg homlokán a gyöngyszem, amely épp belepirul abbeli várakozásába, hogy hátha most valaki szíve fölé függeszti. – Pimasz! – vakkantott rekedten a vén farkas, értetlenségét leplezve. Nem tudta pontosan, hogy féljen-e, vagy hálálkodjék. Mindkettő idegen volt tőle. Jobbnak látta, hát visszafordulni a sűrűbe a bokrok, fák közé.
Amikor Piroska megérkezett, a rét is alig látszott, nemhogy a domb. Elemlámpájával keresgélt, de csak a medve és a farkas nyomát látta a hóban. Tudta, tudta, hogy baj lesz, hisz miközben jött, csendesen sírdogáltak már a fák, zúzmarás havas könnyük a nyakába hullt. – Mi lett veled, kicsi bárány!? – zokogott fel Piroska. – Hallottam, hogy hívtál.
*
A csillagszóró kisvártatva vidáman felsistergett, és hányni kezdte szikráit szerte szét a szoba sötétjében. A csillagocskák egyre fürgébben pattogtak ki és fel, ki Piroskáék ablakán át, fel a magasba. Néhány szempillantás alatt csillagos mennybolttá vált a szurokég. A dombtetőn pedig fehérebben világított a hó. Mindennek körvonala lett.
Kedves Jutka! Nagy örömmel üdvözlöm a jelentkezését, és olvasom a honlapon megjelent írásokat.
Én az Ugyanazon tű hegyén c. kötetből másoltam a verseket. Az illusztrátortól, Varró Annától kaptam egy dedikált példányt, talán van már 15 éve is. Nagyon megszerettem Hegedős László verseit.
Kedves 100jutka, köszöntünk és örömmel fogadunk a Kedveschben.:) Külön köszönöm a honlap elérhetőségét, elolvastam, sokat jelent, gondolatilag, érzelmileg, lelkileg.
HegedŐs László
Cantata
Uram, köszönöm, hogy engedted látnom teremtett világod, az özönlő felhőt, a kibukkanó napot, a hűvös estét, a frissítő hajnalt, s a nyíló virágot.
Köszönöm, hogy engedted látnom az épített világot, ropogó lobogását a szellemnek a teremtmény égő akarását, a cantata profanát.
Köszönöm, hogy engedted hallanom az örök zenét, a húsvéti halleluját s a mámoros reményt, a kilencedik szimfóniát.
Uram, engedd majd látnom a fenséges fényt, az örök világosságot.
Örömmel olvastam, férjem HegedŐs László(írói neve) különben HegedŰs verseit. Hol találta? Szívesen beírnék én is a Kedvesch versekhez tőle több munkát, de még nem jöttem rá a módjára. Addig is megemlítem, hogy folyamatosan készítjük a honlapját: hegedoslaszlo. com címen. Hegedűsné Üdvözlette:
