A föld nem ad hazát, a haza nemcsak kert, nemcsak erdő - levele lehullhat s újra nő - nem tó és nem völgy, a haza a haldokló szívében, s egy néma virágban is testet ölt.
A haza nemcsak nyelv, a gyerek-szájú reggel hiába köszönt rád magyarul, ha idegenek lesnek rád a kóbor éjben, vadul. Hiába állnak köréd, nem védenek meg emlékeid: a hársak és a jegenyék. Hiába zúgja föléd hangos örömét a magyar március, az októberi jaj is hiába sír, s hiába szaval, hasztalan hallod a korbácsként suhogó szavakat.
Hazát nem ad egy ünneplő terem, hol köréd állnak a magyarok. Hazát nem ad a cserkészek sátora, sem az ünnepi ruha. A zászló is hiába lobog a színpad két oldalán, s ha megszólal, valahol a harang - a messzi téren át - még nem hordja köréd a hazát, csak hívását szórja rád, hogy szétvesse szíved falát, és elindulj keresni az elveszett Hazát!
A Gyímesekben bár sose jártam, több ízben odavittek a filmek, s felejthetetlenül rögzültek a völgyek, a lejtők, a legelők, a dombok, az erdők, a havazás, a hasábfák, a kémények füstje, a léckerítés, a viharlámpa, az istálló, a fészer, a szekér, a sok-sok egyszerű, emberi arc, a mindent átitató nyugalom, a jajongó hegedű, s a gardony dacra bujtogató dobogása.
Ha nem is az egyetlen, de egyik jó hely a világon, hol élhetők a percek, az órák, a nappalok, az éjek, az évek, szóval az élet, a túlvilágit is beleértve.
Köszönöm a visszatérésemre írt, szép, üdvözlő soraidat. Nagyon örülök, hogy ilyen kitartással és igényességgel válogatsz. Jó, hogy már o(i)tthon érzed magad ebben a topikban:-)).
Orgonaillat van ma Váradon, kökényvirágos fennsík Cserhalom és Torda kettébehasadt hegyén nagy patkó nyomát öntözi a fény. Titokzatos, milyen titokzatos, hogy honnan bukkansz fel körünkben most… De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály még lángpallosú arkangyal se már? mai testünk-lelkünkből mi marad, mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad? mire Szentlászló már csupán falu, betelt rajtunk valami szomorú, vagy csak az idő keze dolgozott? Titokzatos, milyen titokzatos: az idők illatától mámoros a sok berek és hágó és szoros, nagy idők színe ül e tájakon, ezüstpalástját hordja Cserhalom s aranyhomokját hozza a Szamos… Titokzatos, nagyon titokzatos, mert Szépkenyerüszentmárton se más, mint névből nyíló hangos látomás, egy szóból zengő bonyolult delej, mit névtelen pór-ízlés hangszerelt a szimfónikus anyanyelv szerint, mely minden szóra, névre visszaint. Titokzatos, nagyon titokzatos –
Uram király, jelezni kéne most, elég valami árva áhitat, mely igazol s erővel átitat, hogy láthassuk: magasztalód, a nyelv már névszerint is szent begyébe nyelt és ördöngös a lét vagy angyalos – együtt lakjuk szülőhazánkat most.
Ki tudja megmérni a szőlőknek borát? Vagy ki láthat a végbe, tüskön, bokron át?
A venyígének nedvét az Isten érleli. S a tüskebokor lángja képével van teli.
Ki tudja életében érteni a halált? Vagy ki tud boldog lenni, ha bánatot talált?
Isten ugy adja nékünk a halált, zálogúl. S a boldogság s a bánat egy a halálon túl.
Ki merné azt kutatni, a vizben mi az iz! Ki tudja a madárról, hogy útja hova visz? Vagy Isten keze súlyát megmérni ki meri? Mikor tengerek árját haragvón kimeri.
És nyomát a kigyónak ki látja a kövön? Vagy nyomát a hajóknak a tengertükrön?...
Barázdás szántóföldek hűs pora; forrószínű, nagyszárú mákvirágok sziromhullása; kék szőlők bora; húgom keze nyomán te mindig búgó, búsan csendülő szárnyas zongora: most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Én vénülésre nem vagyok való. Most szépülök, a vágyak kora vesztén, én: könnyel vető, sírva arató. A vérem is csak most himnuszos, bátor, mint vihar után a kékvizű tó; - a vénülést és még most se szeretném.
Ti szántóföldek, láttatok vakon; te piros mák, a szemem feltüzelted! Te őszi bor, megöntözél nagyon! S húgom keze nyomán te mindig búgó, bús zongora: ajkon, szíven, agyon te csókoltál először. Jertek! Jertek!
Én roggyant lábat még nem akarok! Ha temetés jön, mindég elhúzódom. S új életek az asszonyi karok s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem, de visszamenni én nem akarok!... Segítsetek előre, csudamódon!
Egy marék hűs por szaladjon velem; egy mákvirág sirasson messzi tájon. Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen kezem nyoma piruljon évről-évre; zongora búgjon minden estvelen és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon...
azt hittem magammá ismertelek de ártatlan tréfa voltál csak abbahagytalak… jönnek a ritmustalan napok egyszerű prozódiai kérdés maradsz elrontott metrum felcserélt ragozás befésüllek a titoktalan éjszakába ahol kiüresedett postaládáknak meséled el hiányomat s már semmi dolgom sincs veled
