Vártam rá, vártam hosszú éveket, tengôdtem tétlenül, álomban élve. És láttam olthatatlan fényjelet virágvasárnap, éppen három éve. Megállt elôttem, szavam elakadt, és én megláttam választottamat.
Gyertyával vonul hallgatni misét lassú menet. Ó, imádságos óra! Halkan roppan az áprilisi jég, s a menet feje fölött zengve-bongva mint örök vigasz, harangszó zenél, lángokat lenget a fekete szél.
Fehér nárcisz lélegzik mézesen, és vörös bor csillan sekély kehelyben. És meglátom viaszcseppes kezem, mint korai köd fátyolán át, rebben, a csókot reszketve fogadja el. S "örvendj, áldott!" -- a vérem énekel.
A versek végén ott a mély s lágy anyaföld, mint a halálugrók alá terített ponyva, légzsák - csakhogy a versek végén végleg eltűnünk, s nem rúg föl megint s megint rugalmas labdaként már semmiféle nagy poén. A versek végén nem a rím Dobbant, hanem a véglegesség.
Olyat kell írni, hogy az ember jó magasból jó mélybe essék, s amit ír: a zuhanása legyen nyílvessző-pontos görbe: anyanyelvből az anyaföldbe.
A föld nem ad hazát, a haza nemcsak kert, nemcsak erdő - levele lehullhat s újra nő - nem tó és nem völgy, a haza a haldokló szívében, s egy néma virágban is testet ölt.
A haza nemcsak nyelv, a gyerek-szájú reggel hiába köszönt rád magyarul, ha idegenek lesnek rád a kóbor éjben, vadul. Hiába állnak köréd, nem védenek meg emlékeid: a hársak és a jegenyék. Hiába zúgja föléd hangos örömét a magyar március, az októberi jaj is hiába sír, s hiába szaval, hasztalan hallod a korbácsként suhogó szavakat.
Hazát nem ad egy ünneplő terem, hol köréd állnak a magyarok. Hazát nem ad a cserkészek sátora, sem az ünnepi ruha. A zászló is hiába lobog a színpad két oldalán, s ha megszólal, valahol a harang - a messzi téren át - még nem hordja köréd a hazát, csak hívását szórja rád, hogy szétvesse szíved falát, és elindulj keresni az elveszett Hazát!
A Gyímesekben bár sose jártam, több ízben odavittek a filmek, s felejthetetlenül rögzültek a völgyek, a lejtők, a legelők, a dombok, az erdők, a havazás, a hasábfák, a kémények füstje, a léckerítés, a viharlámpa, az istálló, a fészer, a szekér, a sok-sok egyszerű, emberi arc, a mindent átitató nyugalom, a jajongó hegedű, s a gardony dacra bujtogató dobogása.
Ha nem is az egyetlen, de egyik jó hely a világon, hol élhetők a percek, az órák, a nappalok, az éjek, az évek, szóval az élet, a túlvilágit is beleértve.
Köszönöm a visszatérésemre írt, szép, üdvözlő soraidat. Nagyon örülök, hogy ilyen kitartással és igényességgel válogatsz. Jó, hogy már o(i)tthon érzed magad ebben a topikban:-)).
Orgonaillat van ma Váradon, kökényvirágos fennsík Cserhalom és Torda kettébehasadt hegyén nagy patkó nyomát öntözi a fény. Titokzatos, milyen titokzatos, hogy honnan bukkansz fel körünkben most… De mi lesz velünk, hogyha Szentmihály még lángpallosú arkangyal se már? mai testünk-lelkünkből mi marad, mikor köznév csupán Szentgyörgy, Arad? mire Szentlászló már csupán falu, betelt rajtunk valami szomorú, vagy csak az idő keze dolgozott? Titokzatos, milyen titokzatos: az idők illatától mámoros a sok berek és hágó és szoros, nagy idők színe ül e tájakon, ezüstpalástját hordja Cserhalom s aranyhomokját hozza a Szamos… Titokzatos, nagyon titokzatos, mert Szépkenyerüszentmárton se más, mint névből nyíló hangos látomás, egy szóból zengő bonyolult delej, mit névtelen pór-ízlés hangszerelt a szimfónikus anyanyelv szerint, mely minden szóra, névre visszaint. Titokzatos, nagyon titokzatos –
Uram király, jelezni kéne most, elég valami árva áhitat, mely igazol s erővel átitat, hogy láthassuk: magasztalód, a nyelv már névszerint is szent begyébe nyelt és ördöngös a lét vagy angyalos – együtt lakjuk szülőhazánkat most.
Ki tudja megmérni a szőlőknek borát? Vagy ki láthat a végbe, tüskön, bokron át?
A venyígének nedvét az Isten érleli. S a tüskebokor lángja képével van teli.
Ki tudja életében érteni a halált? Vagy ki tud boldog lenni, ha bánatot talált?
Isten ugy adja nékünk a halált, zálogúl. S a boldogság s a bánat egy a halálon túl.
Ki merné azt kutatni, a vizben mi az iz! Ki tudja a madárról, hogy útja hova visz? Vagy Isten keze súlyát megmérni ki meri? Mikor tengerek árját haragvón kimeri.
És nyomát a kigyónak ki látja a kövön? Vagy nyomát a hajóknak a tengertükrön?...
Barázdás szántóföldek hűs pora; forrószínű, nagyszárú mákvirágok sziromhullása; kék szőlők bora; húgom keze nyomán te mindig búgó, búsan csendülő szárnyas zongora: most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Én vénülésre nem vagyok való. Most szépülök, a vágyak kora vesztén, én: könnyel vető, sírva arató. A vérem is csak most himnuszos, bátor, mint vihar után a kékvizű tó; - a vénülést és még most se szeretném.
Ti szántóföldek, láttatok vakon; te piros mák, a szemem feltüzelted! Te őszi bor, megöntözél nagyon! S húgom keze nyomán te mindig búgó, bús zongora: ajkon, szíven, agyon te csókoltál először. Jertek! Jertek!
Én roggyant lábat még nem akarok! Ha temetés jön, mindég elhúzódom. S új életek az asszonyi karok s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem, de visszamenni én nem akarok!... Segítsetek előre, csudamódon!
Egy marék hűs por szaladjon velem; egy mákvirág sirasson messzi tájon. Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen kezem nyoma piruljon évről-évre; zongora búgjon minden estvelen és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon...
