|
Zsonát
2011.04.21
|
|
0 0
32928
|
Agyagfalvi Hegyi István
BADACSONYI KÉP
Kék csönd. Alatta alszik most a tó.
Az őrsi dombon izzó aranyfesték.
Fenn a Badacsony, ásító oroszlán, –
Ott lenn a vizen fürge füsti fecskék.
Bennebb, a tűkör csillámló ezüstjén
Halk csobbanás és aztán körbe-körbe
Messze szalad az ijedt repedés:
A nagy tükröt egy kis hal összetörte!
A kókkadt nád megzizzen itt-amott,
– A tövén talán éhes ponty keresgél, –
Szőlőkapások dalolva lejönnek,
Piros kendő libben a kőkeresztnél.
A nap lemegy az égi dülőúton,
De visszanevet: egy hökkent vitorla
– Lemondva arról, hogy Fonyódra fusson,
Csüggedten csüng a búcsúzó bíborba.
A Petőfi Társaság költőinek antológiája, 1932 [109-110.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32927
|
Ágoston Julián
BÚCSÚZÁS SZIROMPERGÉSSEL
Ezernyi virág pergeti már szirmát
a fákról pici pajkos szelek szállnak
eljátszadoznak s a virágos ágnak
megrázzák bóbitáját – tarka színt lát
szemem az égen-fölgön bárka hintáz
velem kis porszemével a világnak
(csillagokról a Föld is porszem, ha idelátnak)
valaki mozgatja az égi hintát
hinta-palinta csillagokkal játszik
időtlenül míg létem az időben
parányi percre hogyha fölszikrázik
lobog majd fényét veszti mint erőtlen
lehulló csillag ó fogj ölbe engem
s vezess magadhoz hogy ha el kell mennem
Kiadatlan versek [246.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32926
|
Ágoston Julián
CSÖND A TAVON
Szellő se
rebben
felhő se
lebben
fönt
szívünkre
halkan
perdülő
dallam
csönd
csillogó
tengerén
lebegünk
te meg én
rég
feledve
temető
fölöttünk
ég nevető
tavaszi
fákon
suhanó
álom
száll
s a világ
tárult
csókokra
ámult
száj
Kiadatlan
versek [68.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32925
|
Ágoston Julián
HALLGATOM A BENNEM-ALVÓ KÉK-ÁLMÚ VÉGTELENT
Elmerülök néha magamban és hallgatom a végtelent...
Milyen jó is a végtelen szavára figyelni, ahogy éjtszakánként fölüti fejét
szívemben és csudalátásokkal szivárványozza meg szemem;
milyen jó is néha hallgatni mámoros füllel ezt a csudás égi szót,
milyen szent néha magamba inni ezt a mesés szép világot szomjas ajkkal,
milyen jó elmerülni benne: önmagamban, és hallgatni a bennem-alvó végtelent...
Kinn tulipánok pattannak sorba: nyílnak, elhervadnak,
kósza tavaszi szelek boronálnak végig a vetések tarkabóbitás fején,
újrás kacagással rohan a kikelet a zöldbeborult réteken,
s dús tarsolyából virágszirmokat hullat a kopasz földre...
Tavaszi szél kap a felhők fodrába nagymohón,
s végigkergeti az égen az első ökörnyálakat: ezüst-álmait,
meglendíti a bokrok karjait, s a fák
ájultan fekszenek a szélre, széles mosolygással új életre várva,
– s megtermékenyülten zárják méhükbe ezer rügymagzatuk...
Kinn: élet, élet, élet!
Lenn a mélyben: bennem
olyan jó elmerülni és hallgatni a végtelent,
ilyenkor: tavasszal belefúrni fejem a benti kékségekbe,
hol álmok duzzasztják szívem falát, tavaszi álmok, bomló életcsírák.
Olyan jó lenn a mélyben: – bennem
harmattól reszkető virágfejekkel vérigvesszőzni lomha kedvem: hajrá!
tavasz van, kívül élet integet,
szídd magadba a napsugarat, szippantsd magadba a meleget,
élj, tavasz van, élj, és téli éltedet
temesd a frissvirágú sírba! Temesd el a telet!
Temetek...
Fülemben tiszta ritmussal kongat a tavasz,
cirkumdedéruntja a virágsusogás,
rékvieme a lombok zizzenése,
s göröngyök helyett tavaszi sziromzápor
koppan testemen...
Olyan jó így temetni: – bennem
tavasz ölelkezik a végtelennel,
s én gyerekörömmel merülök el magamban,
hogy megöleljem magamban ezt a csupa-élet,
ezt a csupa-vágy, csupa-kedv tavaszi végtelent...
Tavasz van: s én magambamerülten
hallgatom a bennem-alvó kék-álmú végtelent…
Fekete remeteségem, (1938) [23-24.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32924
|
Ágoston Julián
SÜT A NAP KACAGÓN
Ritmusok ágaskodnak bennem, és nem tudom,
a széllel szaladjak-é versenyt vagy a fénnyel,
a napsugarat fonjam-é be hajamba vagy az éjtszaka csillagfényét,
mert nem tudom önmagamat, s helyemet sehol sem találom.
Ma se látlak: az élet előttem
csupa könny, csupa balra-leút,
– és nem tudok sírni, földreborulva zokogni,
csak kacagok szépen, csudavígan...
Mert bennem az élet, a ritmus, a lélek,
mert bennem csobognak a fénypatakok,
mert bennem az ég mesekékje,
mert bennem a rét-kacagás. Az útak mind
bennem indulnak végtelenig...
Csupa út, csupa indulás már bennem az élet: s nem tudok sírni,
hogy elszakadás, tovazaj és ködbevesző halk
sírás perdül utánam önnön könnyeimen...
Rohanok... a tavaszban...
Nem nézem a házakat, nem nézem a fákat, az erdőt,
nem hallom a madárdalolást, nem hallom a tornyok
éjféli zokogását utánam;
nem hallok semmit, előre, előre
visz valami vad zsongó ütem... Torz
lépteim alatt elhal a föld, s rajtszáradnak lábnyomaim...
Lábtalanul rohanok már, föld fölött szállok,
mint a felhők...
Előre!
Süt a nap kacagón...
Iszom magamba a fényt és játszani kezdek
kósza, derűsen zengő
napsugarakkal...
Hej, te ide, te oda!...
És csillog a kedvem,
testem új napként tüzel az égen,
piros szívem a világűr fölött dobog,
mint mesétontó, nagy vörös madár...
Csordul a fény rólam...
Nincs messze az ég már, – s ha akarom,
símogatón nyujtom ki kezem, – és
ráborítom szívem meleg ölelését.
Fekete remeteségem, (1938) [21-22.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32923
|
Ágoston Julián
TAVASZI IDŐ VAN, BOLOND ÁPRILIS!
Ma reggel újra kisütött a nap.
Veszett idő van, bolond áprílis,
hegyek ormáról a köd fölszakad.
A reggel hívó hangja rámköszönt,
rigófütty kelteget a télből. A tavasz
dúsan hinti le rám a fényözönt.
Most újra érzem tavaszi magam,
aki mindíg voltam, s aki vagyok:
versenyre kél a széllel víg szavam.
Emberek, vége ím a télnek már,
tavaszi táncra hív a lomb, a fa,
érésillattal közeleg a nyár.
Most bőjtölünk, – bőjtöltünk eleget! –
az élet húsvéti harangja vár,
tavasz-csuda: a rügyek feslenek.
Intések onnantúlról, – süt a nap.
Jeges subákból forrón, buggyanón
visszaköszönnek húsvéti szavak.
„Minden bőjtökre eljön a tavasz,
amikor kivirul a rét, mező,
és fák között kacagó szél szalad;
minden bánatra jön a feledés;
tavasz az élet: őszi álmodókra
gyöngyvirágkehellyel szemenverés.
Halál az élet. Tavaszi halál,
ahogy meghal a régi lomb a fán,
ahogy új vágyra hal a régi vágy.
Halál az élet; mégis folytatás,
nagybőjt után húsvét, örök titok,
minden halál után föltámadás!”
Tavasz szólt. Meghalt bennem már a mult,
tavasz paskolja lelkem, áprílis,
s téli sírások hangja elcsitult.
Fejem föl újra, jöhet már a tél,
bennem a tavasz teremt új csudát,
tavasz: karom vas és lábam acél.
Tavasz. Reggel. Rigófütty riogat,
futok a széllel szemben, s ledobom
viseltes, kopott téli kínomat.
Tavasz... Halál... Tél... Tán ez az élet,
most nem tudom. Minden oly szökkenő,
s számból kipattan tavaszi ének:
Hiába minden téli álmodás,
élet, halál és tavasz olyan egy:
gyöngyvirágos, örök föltámadás.
Mert a hegyekről a köd fölszakadt,
tavaszidő van, bolond áprílis,
s zengőn, harsogva kisütött a nap!
Fekete remeteségem, (1938) [19-20.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32922
|
Ágoston Julián
TAVASZI KÖNYÖRGÉS
Tavasz van, s most sorra ölelnek a volt-májusok.
Mindegyik hoz kezében valamit: üresen hogy is jönne hozzám?
Május, közeledő ma-májusom, szemedbe nézek:
élnek-é a fények,
a régi fények élnek-é szemedben, mondd, ma-májusom!
Üresen nem jöhetsz: kezed
ma is csak rügyet rejteget,
hogy rámpattantsad életosztó vággyal
az újult élet ütemét.
Május, ma-májusom, mondd, mit hozol?
Útszélen nőtt kórók letaposott nyomán
tudsz-é még virággal szembejönni?
El tudod-é temetni a kúszáltságokat,
hogy temető lépésed könnyes nyomdokán
beharangozd a virágokat?
Május, ma-májusom, hoztál-é virágot,
hogy eltemesd a multak bús avarját,
hogy hittel hirdesd kábult éjtszakákon
az életet, a föltámadást.
Május, ma-májusom, teszel-é még csudát?
Várlak, várlak és hiszek benned.
Most jössz. Nyomodban kacagás,
és lépéseddel szelek játszanak,
mintha te tennél minden útat széppé,
mintha te lennél az örök ragyogás.
Május, ma-májusom, még nem feledtél engem,
még mosolyt is adsz cserepes ajkamra?
Május, ma-májusom, én úgy szeretlek,
te voltál mindíg a nagy üzenet,
hogy kínos elfáradásom után
vállaljam, amit sorsom kijelölt.
Elébed állok: tavasz-gyermeked,
várom szavad és várom ölelésed,
mint akinek még adhatsz valamit.
Május, ma-májusom, hallgasd meg egy-fiad,
és babonázd szívét még egyszer nótafává,
hogy csöngetyűzzön lépteid elé…
Május, ma-májusom, hallgasd meg imám,
ahogy ma reggel föl az égre száll:
„Legyen májusa minden embereknek,
legyen májusa minden állatoknak,
legyen májusa minden apró létnek,
– – – s legyen májusa májusi fiadnak!”
Fekete remeteségem, (1938) [17-18.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32921
|
Ágoston Julián
A FÉNYEK ÜNNEPE
Ma megint, mint régen, régen, ünnepelnek bennem a fények…
Ahogy magamból ki, magamba be, és nem tudom, merrefelé nézek, csak nézek, nézek:
ünnepelnek bennem a fények…
Hisz olyan régen volt, hogy meg is érdemeltem, ahogy minden jót-rosszat megérdemlek,
olyan sokáig bőjtöltem rá, és a bőjtre húsvétnak kell jönnie.
Egészen kiaszott lettem, bőrömön tojástáncot járt a nap, ha néha arratévedt,
és ráncaim útvesztőin szilánkokra fagyott, s az apró törmelékek sikoltva csörrentek a földre,
olyan kiaszott voltam s olyan beteg…
Persze, mert nem hittem a napban többé, nem hittem a fényben, és azért fájt. Úgy kell nekem!
De most!
De most!
Most újjongásba-bolondult lelkem piros zászlai ott lengenek az élet csúcsain,
és marékszám dobálják onnan szét a kacagást,
marékszám, mert nem mérik köpcös kis mérlegen, talán ennyi is elég, vagy ennyi sok lesz,
marékszám, mert méretlenül hullott ma fejemre az áldás, ahogy a csudák zápora esik.
Szeretnék odakiáltani a Napnak: Gyere, koma, – de nem teszem, minek bántsam szegényt!
Hisz az előbb, alighogy meglátta kacagó szemem, elszégyelte magát, s a felhők mögött
keresett kis menekvést,
mert nem bírja el, hogy nála nagyobb fény legyen.
Szólanék a Holdnak, a csillagoknak is, hogy jöjjenek felém, de nem teszem,
mert gyönge szegény fény-maguknak ezzel tán örök sírt nyitok,
pedig a Nap, a Hold is jók és jók a csillagok, fényüknél sokan ünnepelnek,
s én nem írígylem másoknak ünnepnapjait…
Nekem elég a magamé ezer életre, nem kérek a Naptól, Holdtól, más világtól
magamnak egy kis sugarat… Nekem elég így. Jut is, marad is még másnak,
ahol fölmelegedhetik.
Én is adok: hadd legyen egyszer bőven aratás, aratása a fénynek, a kacagásnak;
én is adok: hadd legyen mámor, veszett mámor víg kedvem borától,
s legyen,
legyen ma mindenütt ünnep e világon!
Most áldó, termő, maghullajtó két karom – tele van fénnyel, tele van kacagással, –
csak igyátok a sugarat, csak igyátok a sugarat! –
kitárom…
Fekete remete-
ségem, (1938)
[15-16.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32920
|
Ágoston Julián
TAVASZI KIÁLTÁS
Ha halkan a földre az alkonyi szél
meghozza az estét, a napsugarak
a hegykoszorú ölelő karjába merülnek, –
oly puha-jó, olyan símító
az alkonyi szél suhogó hangjába-vegyülten
elmenekülni az éjtszaka vad, rút rémei arca elől…
Kinn a tavaszvágy kerge ütemben
hajtja előre a rügyfakadást,
és hullnak a szívbe, a téli ködökre
tavaszesti nóták…
Megfogom a szívem, tarka íveléssel
végigpörgetem az égen:
kié lesz a pálma, nap és hold vigyázza.
Hej, az enyém, az enyém, az enyém!
Sorra gurulnak az égen a pirosan karikázó szívgurigák…
Játszunk… A sugarak
új erővel tűznek minden emberszívre,
ahogy a tavasz bolonduló kedve
pörgeti, pörgeti őket…
Éjtszaka fut el vad rohanással.
Mérni időt most senki se tud.
Alkonyi égen hullt le a nappal… éjtszaka van már…
újra a hajnal: napmosolyos arccal kacag égre…
Harsog a hajnal, foszlik az éj…
A piros csillagok az éjtszakában égretűzve,
most szétszaladnak a mezőn,
s meg-megállnak, szerteválnak tűzpiros virágfejeknek…
Alkony volt most… éjtszaka jött…
újra reggel… újra alkony…
Tavasz van! – És nincs idő;
nincsen éjjel, nincsen nappal,
egy a fény és egy a köd:
mert tavasz van, – és tavasszal
minden új és minden más: –
fénybemártott minden rög.
Tavasz van, és nincs tovább:
nincsen külön tavaszének,
nincsen eső, nincsen zápor,
nincsen szél és nincsen semmi,
nincsenek már külön fények, –
egy az út és egy az ének:
ÉLET! ÉLET! ÉLET! ÉLET!
Fekete remeteségem, (1938) [13-14.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32919
|
Ágoston Julián
ISTENHEZ UTAM
Vannak, akik szavakkal nyúlnak hozzád:
puha bársonnyal szőnek tele téged,
és szavaiknak lágy selyméből
fonnak fejedre koszorút.
Vannak, akiknek álma vagy, csak téged látnak éjjelente,
s aranyhímű réten rajzolják
szívükre lépteid.
Vannak, akikben muzsikálva, zsoltárversekkel énekelsz,
és csupa-ritmus arcod fényén
tükrözik vissza emberarcuk.
Vannak, akik csak fénybe néznek: s meglátják benne képedet,
színekretörten ragyogsz vissza rájuk,
mintha nap lennél lélekprizmák élein,
s mosolyod sugaraknak tánca.
Vannak, akikben nagy-hatalmú úr vagy: Alfa és Ómega,
s pillanat-életüket beleszilánkozzák
a te végtelen-ölelő létedbe.
Vannak, akiknek takaró vagy…
Vannak, akiknek… nem mondom tovább…
Vannak, akik tán letagadnak, mert sok vagy nekik,
s nem mernek földre hullni.
Vannak, akik semminek hazudnak,
mert megvallani félnek
s homokba dugják strucc-fejük.
Vannak, akiknek mindenük vagy:
életük, lelkük, egész emberségük,
és nem tudnak lenni nélküled.
És itt is, ott is: mindenütt csak utak,
és mind feléd vezet,
keresve vagy már megtalálva
rostokolunk vagy rohanunk feléd…
Mert útravetett vándorok vagyunk: kidobva messzi idegenbe
s megyünk, megyünk feléd…
Van, aki életével, fénnyel,
van, aki színnel, hanggal, száz örömmel,
van, aki szóval, –
de van, akinek az útja más, talán ez sok neki,
talán kevés:
az én utam hozzád a szenvedés!
Kiadatlan versek, 1933. április 26. [17-18.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32918
|
Ágoston Julián
IFJÚ ESŐ
most érnek a nedvek duzzad a föld
friss tavaszi boldog telt örömmel indul a zöld
színeket sző a napsugár csókja ezer motollán pattan a rügy
kacag a rét a mező a fák levelek már
érik az álom pattan a rügy
holt-hideg éjek tűnte után mosolyog
a fű a virág az egész szűz fekete föld
tarka színekkel nyílik az égre
és nevetését égre dobálja
a tavaszi kacagó puha föld
fönn a magasban felhők futnak búskomoran feketén
dörren az ég és harsan a villám reszket a légben a fiatal ág
reszket a szélben az új levelekkel
tarka virágokkal a tavaszra
ujjongó nagy boldog örömmel kacagó fiatal bokor ág
mert messzi magasból szelek indultak
felhőt kergetve maguk előtt
a földre zilálják csöndes örömmel a csírahívó vizeket
már messzi a zaj csak koppan erősen
s hull le a földnek szomjas ölébe
hull le a tájra a fákra füvekre az ifjú eső
már messzi a tél már messzi a fagy az élet-ütem más
rügyfakadás és bimbók burkaiban feszülő és érő
tavaszi élet örök ütem és örök élet
örökúj örökegy csoda élet tavaszos szent föltámadás
Kiadatlan versek, 1933. április 21. [109-110.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32917
|
Ágoston Julián
FÖLÖTTE CSEND: TITOK-BUROK…
A házban csend: titok-burok…
A gyermek alszik; kék szemén
az Édes csókja illatoz…
Az Éjjel halkan lépve jár
s puhán szunnyadó gyerek
szívére álmokat szitál…
És semmi zaj… és semmi nesz…
a hófehér párnák között
az álom szent jövőt színez…
Az Édes szűz imát susog:
a gyermek arca felragyog…
Fölötte csend: titok-burok
Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV.
évf. 25-26. [487.], 1932. Karácsony [257.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32916
|
Ágoston Julián
VALAHONNAN FÉNY-ÜZENET…
Sok utat bejártam, míg magamig eljutottam.
Lépteim méretlenek voltak
s nem ismertem soha időt,
de célhoz értem!
Kerestem magam mindenben, ahol kereshető valami –
és nem találtam a helyem…
Elvégeztetett és én tudtam: dolgom lesz a világon,
van hivatásom!
Élni indultam…
El akartam mondani, amit a virágokban láttam
s a föld mély álmaiban éltem,
hogy kigyöngyözzem mélység-titkait…
A fellegekbe szálltam,
hogy lezúgassam szomjazó szívekre,
amit az ég-szemek: a csillagok meséltek…
És horizonttól horizontig jártam
terhes-magam cipelve,
hogy minden csudát földrerázzak…
… és mentem… és szálltam,
mert élni indultam,
s tudtam,
hogy dolgom leszen a kietlen világon:
van hivatásom!
De helyem még nem találtam…
Szívektől szívig szállni jó lehet,
de nem az én utam;
másoknak utat vágni szép lehet,
de nem az én sorom;
és fölmutatni – szent, igaz,
de nem nekem adódott…
Hosszú út volt, míg magamig jutottam,
de célhoz értem s már tudom:
se út, se élet nem vagyok,
belőlem szív-híd nem lehet;
villanás vagyok, semmi más:
időtlen időkből idehulló,
teretlen térből földreszálló,
vakító, villogó – – – fény-üzenet!
Kiadatlan versek, 1932. október 1. [33-34.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32915
|
Ágoston Julián
A TITOK-FÁTYOL MÖGÖTT…
Tombolinak adom születésnapjára!
Egy pontra meredten bambán, sután állni, hogy valami lesz még,
várni a fényözönt, szinek zsivajgását, meseszóró estét,
sehová sem nézni, egy pontra meredve mindig-mindig várni,
hogy a sziklából is hűs forrás fakadhat,
hinni, hogy meddő méhek vajúdásnak indulnak és szülnek
újra; szent tavaszba, örök lángba vetni maradék hitünket,
hogy máskép is lehet, „sosem volt sehogyan”-hittel lángba vágyni,
hogy az álmok mégiscsak megmaradjanak,
örök körbe vetni magad, mintha minden előre haladna,
vissza sose nézni; nagy a Gonosz keze, nagy az ő hatalma;
megfogja a lelked, csalogató csáppal össze-vissza húzza
s hálójából nem tudsz menekülni soha…
Ha az utad örvény, fölfelé tekintve csak előre menni,
ha a szíved törött, töredezett hanggal, de csak énekelni,
mindent odaadni zsiványnak, aki a bőröd is lenyúzza,
s kacagni, ha sorsod meredek, mostoha…
Ha sárral dobálnak, megköszönve, tűrve csöndben továbbmenni;
vállukra emelnek? – összehúzódzkodni, hisz az egész semmi:
pár bábocska játszik; egyik iskolásdit, másik nagy apostolt,
pedig valamennyi kopott játékbábú…
Tudni, hogy a játék végén minden omlik, nem lesz merész álom;
hinni, hogy eljön a boldogság, mosolygás egy szebb, jobb világon,
s ott hegyet remélni!... Addig pedig hittel állni itt a posztot;
nem sokáig tart már: az idő gyorslábú…
Egy-két év, évtized – olyan-olyan mindegy – század vagy évezred!...
Hogyha minden munkád, ami itt még várt rád, így-úgy elvégezted,
szépen elköszönsz és nyomot sem hagysz hátra, hogy valaha éltél…
Pár év eltemeti emléked is csendben…
Nem lesz ott fönn tanács, nem leszen csábító, nem lesz, aki védjen:
egyformán meztelen állunk csupa-lelkek nyíló erdejében;
sem kincsed, sem marhád… hírnév, mámor – semmi! Itt már más a mérték:
mindened ott lesz benn – meztelen lelkedben
ha a titok fátyol mögül az Úr arca tündöklőn megjelen!!
Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV. évf.
19. szám [366.], 1932. szeptember 25. [12-13.]. |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32914
|
Ágoston Julián
VAGYUNK MÉG, TESTVÉR!
– Rónay Györgynek szeretettel!
Ezer balkezdés közt koldusszegényen
úszik az árral életcsónakunk;
pedig az utunk más volna: merészen
szembe az árral! Kevesen vagyunk,
s azok is erre-arra kötve állnak,
vagy nekitámolyognak a nagy árnak…
Mennénk, amerre hív a messzi kongás,
de lábunk földbe, rögbe ágyazott
s vetésünkre a poklok egyre ontják
a dudvát, férget, piszkot, gazt s gyomot;
s mire kinőne álmunk szent harangja:
szívét kitépik, s – nincsen csodahangja.
Testvér, Testvér, a vad viharban állok
csillagtól fosztott rémes éjszakán
egyedül. Élő-holtjaim: az álmok,
vágyak… Magam sem élek már talán;
Testvér, de hangom, jajom még a régi:
a holtakat még újra fölidézi!
Korhadt szívekkel nem szállunk vitába,
nem átkozunk meg fejfát, temetőt,
de aki hisz még hegytoló csodákban,
jelenjék meg a szíveink előtt
s nyújtsa kezét. A szíve lesz a lámpa,
s üszköt dobunk a dermedt éjszakába…
Fölgyújtjuk még e földbefúlt világot!
Csak páran, – de most mondom már: vagyunk!
s eddig e föld annyi csodát látott,
egyet talán még mi is mutatunk.
Testvér – tudod! – az építéshez hit kell!;
előre hát kigyúlt egy-szíveinkkel!
Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV. évf.
14. szám [193.], 1932. július 17. [11-12.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32913
|
Ágoston Julián
ÚTNAKINDÍTÁS
Fiatal vagy! A szemed még tükör,
de ha mélyéből tüzek gyúlnak,
nekivághatsz te is az útnak.
Ha kín kavarja lelkednek tavát,
elindulhatsz a szörnyű harcba –
s kiragyog, hidd, az Isten arca.
Csaták után várj mindig új csatát:
az élet ez! Nincs is megoldás.
Pokolszájak a ködöt ontják…
Viharban, ködben csak csörtetni kell!
Vihogjanak a vakmerőre:
sántán, bénán bár, csak előre!
Itt nincs megállás! Folyton futni kell,
vérzivatarban megnemállva,
előre a nagy szent halálba!...
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ott túl talán
mosoly haván
várhat pihentető meleg:
ott mese vár
s álom szitál
szemedre fáradt kisgyerek…
Kiadatlan versek, 1932. július 17. [10-11.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32912
|
Ágoston Julián
[SZAVAK HANCÚROZNAK BENNEM…]
Szavak hancúroznak bennem, és hogy is mondjam… olyanfé-
le gondolatok,
mint a semmibe-vesző felhőfoszlány…
Inkább hallgatok!
Legjobb nekem a hallgatás. Úgysem tudom megmondani azt,
amit akarok.
Mit számít, hogy elnémul a világ legnagyobb álmodója, hogy
egy csudák nézésére teremtett szem örökre kihuny?
Minek számítana ebben a mindent-elvetélő világban egy
csupa-könny-élet, egy csupa-álmodó szív, mikor itt durvasá-
gok kellenek, mikor itt nem elég az álom, mikor itt megsorvad
a legszebb kezdés is a kiteljesedés előtt, mikor itt őszbebukik
a legvirágosabb kikelet is…
Hiába tudom, sőt még rosszabb, hogy tudom, amit tudok: pár
lányálomnak készítek puha bársonyt, amibe beletakarhatja
vágyait és álmait, hogy az én szent egyetlen szavaimmal fe-
jezze ki a mindenséggel közös ábrándjait…
Minek az???
Vagy hogy egy pár ugyanilyen (bár ugyanilyen nincs, de ha-
sonló ) elvetélő sorsot biztassak arra, hogy álmodja sorokba
leggyönyörűbb hiteit, s bízza mások kénye-kedvére, amit a ki-
vetés előtt legalább a legsajátabb kincsének vallhatott???
Minek az???
Vörös posztók lebegnek szemem előtt
és rosszabb, ócskább vagyok a legjobban elkoptatott szattyán-
bőrnél, amit a gazdája már a koldustól is sajnál, mert túlontúl
fáradt vagyok, annyira, amennyire embernek nem szabad el-
fáradnia sohasem, ha élni akar,
mert a lelkem, én-lelkem sötét arculatján már minden fájdal-
mas vonás megrajzolódott öklömnyi betűkkel,
mert én már semmire sem vagyok jó, talán még arra sem,
hogy egyszerűen búcsút vegyek az élettől, mint a hegyek mö-
gé bukó napkorong,
mert én már senkinek sem kellek, mert önmagamnak nem kel-
lek többé, s jaj annak, aki már magával leszámolt, jaj neki!
Búcsút vennék, de én már nem tudok senkitől sem búcsút
venni,
csókokat szitálnék fűnek-fának, de a szám már olyan csere-
pes, hogy ráfagynak a csókok,
elmennék, de a lábam ezerszerte fáradtabb, semhogy egy lé-
pést is tudna tenni előre, arra, amerre mennem kellene…
Így hát búcsú nélkül hallgatok el…
Örökre!
Amit ezentúl tőlem hallotok, már nem én leszek, amit meg ró-
lam hallotok, nem rólam mesélik, én már akkor nem leszek
régen…
Az a pár szó legfeljebb úgy marad meg utánam (hogy aztán
hamar ködbetűnjék!) mint az égről lebukott csillag pár pilla-
natig ragyogó fény-árja, mely sugaraz még, mintha ott lenne
a csillag…
… pedig az már régen lebukott! …
Kiadatlan versek, 1932. július 3. [7-9.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32911
|
Ágoston Julián
ELŐRE TAVASZLÁNGBAN…
Én nem tudom, hogy, de bolonddá babonázott a Tavasz:
virágos rügyszájjal végigcsókdosta szívem-vérem,
s most labdáznék a nappal, csillagokkal – óriás kamasz!
Lombsusogtató fává nőve az eget elérem…
Pólusomon harsogva törnek ki a bimbók, virágok;
a holt falak mesétől duzzadoznak s kivirítnak…
Csicsergő tavaszviharban ittasan, remegve állok
s csókokat dobálok az ibolyáknak, kankalinnak.
Érintésemre kihajtanak télben fagyott tar-ágak.
Csiklandós kacagás hullámzik, robog fától-fáig.
Az illatvemhes levegőben bódult pillangók szállnak.
Minden feszül, élettől duzzad… Nem bírom sokáig!
Neki a szélnek, mámorosan neki a mélykék égnek;
szőrén vágtatok víg kedvemen… Köröttem a vetés
kalászba szökken; a koppasztott fák viráglángban égnek
s eszeveszetten száguld közöttük szirmos nevetés…
Huj huj, előre tavaszlángban, részegen, babonásan!
Rózsás felhőkön lovagolni s nagyokat köszönni
virágos kalappal, lombos szívvel integetni bátran;
komor kedveket, konok éjszakákat összetörni;
Huj huj, bomolni veszettül, s rikkantani a pirkadást!!…
Megyek, megyek már: lábam alatt virágos a haraszt;
virágok alattam, fölöttem s mint valami szent palást,
bíborkacajjal borítja vállam a – Tavasz!
Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV.
évf. 8. szám [148.], 1932. április 24. [27.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32910
|
Ágh István
TULIPÁN
Fekete hímporos, dús mohópíros sziromkehely,
ragadozó virágod, zöld, vékony-hosszú szárad
hogyan bírhatja el?
méltóságos magasra emel a nap hatalma,
fényen függeszkedel,
hódolok, mint szegény-szép kiskertek árvácskája,
leszek méhecske-muzsikád,
fuvallatomra táncolsz állva,
föld vagyok, erőm rajongása benned változik át
tulipán, tulipánra. |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32909
|
Ágh István
EGYETLEN HANG
A szaggatott tücsökzene
éjszaka lélegzete
kinti bodzabokoré
benti alvó asszonyé
bevilágító csillagé
kifehéredő ágyaké
ahogy az óra peng vele
s a ráhangolt szív üteme
együtt a hallgató kutya
álmával ahogy a Duna
megáll s a túlparti füzes
sötét csöndjétől légüres
akár a világegyetem
isteni lélegzete lenn
teremtés előtti után
mintha e hang lenne csupán
Évfordulók, (1994) [40.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32908
|
Ágh István
ÉJFÉL UTÁN
Lennék én sárga hajad,
hajadban barna szalag,
hajszálad lila árnya,
hogy bejussak szobádba,
lennék én szoknyád, cipőd,
inged, kesztyűd, keszkenőd,
hogy óvjál, oltalmazzalak,
hogy igazgass és simogass,
ugatja magányom kutya,
éjfél után járok haza,
egyedül akár az égben,
szállásomig árokszélen,
mert te sem vagy énmellettem,
nem kell magamat védelmeznem,
szükségtelen a félelem,
bátorságomat szégyellem,
mindegy, besötétedett terek,
álomba ütött, álomba csókolt fejek,
mit csinálok, hova zuhanok,
nélküled meg is halhatok.
Az ének megmarad, (1985) [93-94.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32907
|
Ágh István
VIRÁGOK
Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.
A kert öröme [28.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32906
|
Ágh István
A VILÁG KÖZEPÉN
Talán el sem mozdultam innen
ahol a Somló meg a Ság
csúcsai közt valaha álltam
világ közepén világ
mert mindent tudok a világról
harminc éve is ő fakadt
szirmát vigyorgatta búzánkból
a ripacs kispipacs
s a búzavirág ég-derűje
medárdos borulat alatt
szarkaláb kékebb sarkantyúja
most is úgy őrzi hangomat
hallgatom nyárban mintha fáznék
apám volt így a tűz előtt
elévült tévesztett ajándék
kit menny helyett kapott a föld
„A civódó magyar.”, 1975 [22-23.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32905
|
Ágh István
ÉLETFA
Tükrös tavasz közeledik,
fám felülről fényesedik,
madár szól a felső ágán,
koronája szivárványán,
első szava bimbót hajt ki
nekem se szabad hallgatni,
másik szavára virágok
nyílnak, sípolok virágot,
harmadik szavára gyöngyöt,
serkentünk zöldpihés gömböt,
gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé,
mintha tél se lenne többé.
Jóslatok az újszülöttnek, (1973) [83.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32904
|
Ágai Ágnes
SZÓ, AMI SZÓ
Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban. |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32903
|
Ágai Ágnes
A MEGLESETT ÉLET
Bimbó pattan az ágon.
Kis, kerek, feszes,
tömörhúsú golyócska.
Benne sűrűsödik az élet,
a mulandóság és a szépség.
Még együtt a van és a lehetséges.
Idősíkok egymásba zárva.
Mindjárt kibomlik,
szétfeszíti héját,
feltöri a burkot,
kisodródik, kiáramlik,
szétterül, sziromszárnyakat
bont a virágzás.
A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan,
de egy másodperc, és a lét
dinamikája életre löki,
előpergeti, színekbe mártja,
illattal szórja
a formatervezett szépség
diadalmas világrajöttét.
Majdnem mindegy,
hogy mennyi időre. |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32902
|
Ágai Ágnes
AMIKOR NEM VAGY ITT
Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magamba szívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom, milyen is volt
a veled előtti korszak:
várakozás valami biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
– és belebújok a köpenyedbe,
magamba szívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat…
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakba rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.
Sárga ernyő [19.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32901
|
Ágai Ágnes
ÉNEKEK ÉNEKE
Ő az én társam az idők végtelen óceánjában,
Ő az én társam a múlt süppedékes iszapjában
és a jelen töredezett gránitkockáin.
Ő az én társam a harmatcseppek szivárványgömbjében,
és a rezge fényű bolygók kerengésében,
a párálló csendesség bozótjában,
és a véredényeket összeszorító rémület páncéljában.
Ő az én társam a csordultig merített vederben,
az egymás fölé hajló testek mágneses erőterében,
az összesimuló tenyerek fészkében.
Ő az én társam az ébredések opálos öntudatlanságában,
a nappalok kilyuggatott bérletkártyáiban,
a dróton áthatoló sóhajokban,
és a lég hullámhosszain felsüvítő jajkiáltásokban.
Ő az én társam a rejtett mélyeket döngető magzatmozdulásokban,
a leszakadt inggombok cérnaszálaiban,
és a víz világ-tükröző negatívjában.
Ő az én társam a betűvé szilárdult gondolatban,
széttátott napsütésekben és záporesők redőnyében.
Ő az én társam a felfutó higanyszálak ezüstjében,
és a kiolvasott újságok zörgő bordáiban.
Ő az én társam a magány süket verméből kidörömbölő
egymás keresésben, a paplanmelegségű beburkolások
rejtettségében, az elfésült kételyek csitulásában,
a minden lehetségest feltérképező
te ki vagy – kérdések kanyarulataiban.
Ő az én társam a szemhéjat lezáró ujj kegyeletében,
a sziromhullató elmúlások felpúpozó örökkévalóságában.
Minden lehetséges, (1984) [50-51.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32900
|
Ady Mariska
TAVASZRA LEHET VIRÁG LESZEK
Tavaszra lehet virág leszek:
szelid kékszemű ibolya.
Hűs reggelen életre csókol
a felkelő Nap mosolya.
Selyem fűszálak lengnek körül,
fölöttem lepkék rajzanak:
Öreg fák lombos ágairól,
rám nevetnek a madarak.
Része leszek a kikeletnek:
tobzódom illatban, fényben –
S elfeledem majd, hogy mint ember,
mindig csak sötétben éltem.
Magyar költőnők antológiája [140.] |
Zsonát
2011.04.19
|
|
0 0
32899
|
Ady Mariska
HADD MENJEK A NYÁRRAL…
Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral,
fehér homlokomon fehér violákkal.
Arany sugarakkal selyem szemfedőmön,
kék buzavirágos, pillangós mezőkön.
Fecskecsicsergéssel… pacsirta dalával…
fehérruhás lányok tündöklő hadával;
felhőtlen égbolt baldachinja alatt –
(mint egy királylány, ha esküvőre halad).
Mert – mint tudod, Uram – tél volt, mikor jöttem,
havas táj… kopasz fák busongtak köröttem.
S azóta is mindig jég-mezőkön jártam.
Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban!
Magyar költőnők antológiája [140.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|