Azért a régi természeti népek (cselekvő, nem szofisztikáló) köznyelve erősen tőmondatos volt, hasonlóan pl. a seregi "Kib..szódik!" egyszavas tömör kontextusához, amelynek irodalmi verziója: "Az őrmester beszólt a körletbe: Honvédek, sorakozó a folyosón!" :)
Ugye nem kell sokat bizonygatni, hogy a "görbe" és a "görbít" szavak egy tőről fakadnak, csak a ragozásban térnek el - így ha valaki azt állítaná, hogy a görbe szót a magyar nyelv a szláv grkeb (=aszott) szóból vette (ezt most csak hasraütésből fantáziálom a példa kedvéért, ne keressétek semmilyen szótárban), a görbít pedig a francia curbiette-ből (=kanyargós) származik, akkor joggal nézhetnénk hülyének. A Magyar Tudományos Akadémia pedig éppen ilyesmit állít, és még sokkal rosszabbat. Nézzük meg ezt egy konkrét példán, vagyis folytassuk a görbe család kifejtését immár a puszta ragozásnál egy kicsit komolyabb módon.
A magyar nyelv sok jó alternatív nyelvész szerint gyökökre épül, amikből szóbokrok nőnek ki. Az egyik ilyen gyök a G-R, ebből nagy sor szó képződött az évezredek folyamán, melyek jelentése mind egy szálig kötődik a GÖRbe forma, illetve a görbe vonalú mozgás fogalmához. A gyök közepén azért nem szerepel magánhangzó, mert a központi jelentést a mássalhangzók hordozzák, amit a magánhangzók (akárcsak a további ragok, jelzők, képzések) módosítanak, bővítenek vagy szűkítenek. A G-R gyök bokrába tartozik a GÖRdül és GURul is, ahol bár a magánhangzó megváltozott, azért látjuk és értjük, hogy a szavak és a jelentések kapcsolatban állnak egymással. Sőt, magától értetődően kapcsolódik ehhez a bokorhoz a GÖRgő, GÖRgeteg, GÖRöngy, GARat, GERezd, GÖRnyedt (tájszóval GERnye, GIRhes, GORnyadoz), GÖRcs, GURgula, GURiga is. [Akinek valami nem világos, nézzen utána az értelmező kéziszótárban.] Apró módosulással, de egyértelműen ide tartoznak a GYŰRű, GYŐR, uGAR, eGER szavaink is.
Kapcsolhatóak ide régies, ritkán használt kifejezések is, pl. a GARaboly, ami egy kerek, gömbölyű fenekű kosár, GARádics (kerítés, erről bővebben később...), GÖRönd (tengely, rúd), GARnírung (köret, szintén később), GÖRvély (egy dudorral, daganattal járó betegség), GURdély (zug, kiöblösödés), GURIGURI (karnis). A bátrak találhatnak még további képzettársításokat is, mondjuk a GARas, GERencsér, GIRland szavak irányában, illetve a GIRo- előtaggal, ami ugye forgómozgást jelent, pl. a giroszkóp szóban. Nem állítom, hogy ezek mind egy szálig a magyar G-R szóbokor részei, de ugyanakkor nem kizárt, hogy van közük hozzá. A garnírung vagy a girland például lehet egy magyarból elszármazott szó külföldi módosulásának visszavétele, és ilyen értelemben félig-meddig külföldi eredetű, vagy akár teljesen külföldi eredetű szó is, ami csak valami fatális véletlen folytán képes szervesen kapcsolódni a magyar szóbokorhoz. Viszont ilyen kivételekből nem lehet sok, 1-2 talán létezhet, de 10-20 semmiképpen.
Eddig gondolom világos a dolog és nincs is mit kötekedni rajta, úgyhogy jöhet az első csavar, mégpedig a finnugorológusok kedvence: a hangzóváltozások. A beszélt nyelvekben vannak afféle rokon hangok, amiket nagyon hasonló száj- és nyelvmozgással ejtünk, ezért tájszólásokban, eltérő nyelvjárásokban helyettesíthetik egymást. Erre a legegyszerűbb példa, amit valószínűleg mindenki ismer, hogy sokak a "bicikli" szót "bicigli"-nek ejtik, mivel a K és G hangok rokonok. Éppen ezért a G-R bokrunkat simán tovább lehet bővíteni K-R irányba, az eredeti jelentéskör megtartása mellett - talán nem kell sokáig magyaráznom, hogy a KERek és a GÖRbe szavak jelentése rokon egymással.
Amit eddig G-R gyöknek neveztem azt a szakirodalom általában K-R gyöknek titulálja, és meg is értjük hogy miért, ha végignézzük miféle bokra van:
KÖR, KERek, KERék, KERing, KERengő, KERekedik, KERet, KERít, KERítés, KERítő, KERekít, KERület, KERül, KARol, KARám, KARéj/KARaj, KARika, KARima, KARom, KARmantyú, KARó (kör keresztmetszetű, hengeres tárgy értelmében, mint a GARat vagy a KARnis), KÉReg, KORc, KORdon, KORda (övként használt kötél), KORlát, KORona, KORong, KORsó, KERámia (kerek korsó vagy edényféle amit korongozással csinálnak), KERge (lásd a szótárat), KERget,KERtel, KÓRicál, KORhad, KORnyadozik (lásd GÖRnyed), KÓRó (elgörbült, görnyedt növény), KORpa (ami a magot KÖRbeveszi, mint a KÉReg), KORty (korsóból a garatba), KORzó (aki a korzón korzózik az a körúton köröz), KÖRít, KÖRet (ami a főétel KÖRé van adva), KÖRéje/KÖRibe, KÖRül, KÖRülmény, KÖRöm, KÖRnyez, KÖRnyezet, KÖRnyék, KÖRzet, KÖRlet, KÖRönd, KÖRte, KÖRző, KURbli, KÜRt, KÜRtő.
És itt még nincs vége. A K és G hangok további rokona a H (finnugoristáink szerint így lett a finn kotából a magyar ház), így a szóbokrot lehet folytatni H-R irányba is: HORdó, HORgad, HORgaszt, HORpasz, HORpad, HERvad (horgad/görnyed), HARang, HORog, HORgas, HORgol, HORgony, HÖRpöl (kortyol), HURok, HURkol, HURka.
A PÖRög-FORog kapcsolatba már bele sem megyek, azt hiszem a fentiek bőven elegendőek az érvelésem előkészítéséhez:
Szerintem teljes joggal tételezem fel, hogy egy sápkóros óvodás is képes felfogni, ezek a szavak egy nyelvben, egymásból fejlődtek ki. A jelentésük és a hangalakjuk annyira hasonló, hogy más következtetésre nem lehet jutni - példának okáért orbitális baromság lenne azt feltételezni, hogy olyan nyelv, amiben ezek a szavak egymásból kifejlődtek nem létezik, hanem ezek egymástól független nyelvekben egymástól független szavakként a semmiből, véletlenszerűen keletkeztek, és az is csak totális véletlen, hogy a magyarban összeálltak egy szóbokorrá.
Kapaszkodjunk meg: az MTA pontosan ezt állítja.
Mivel a szóbokor bizonyos elemei már évezredekkel ezelőtt felbukkantak szerte Európában, ezért az MTA nem tehet mást, mint hogy azt feltételezi, a magyarban szervesen összefüggő szóbokrot más nyelvekből, szavanként szedtük össze, az Uráltól elindulva a honfoglalás közben, ill. azóta. Csak hogy egészen tiszta legyen: hivatalos, okleveles, akadémikus nyelvészeink szerint a KARaj szláv eredetű jövevényszó nálunk, a KARám török, német vagy szláv (de semmiképpen sem magyar), a KARima szintén szláv, a KERámia görög, a KERek/KERék viszont finnugor eredetű, a KORc francia, a KORda latin, a KORdon "nemzetközi", a KORlát "ismeretlen"...
...és itt engedtessék meg nekem egy sort idézni a magyar etimológiai szótárból (kiemelés tőlem):
Korlát: Ismeretlen eredetű. Elsőként 'KÖRülKERített hely, KARám' jelentésben adatolható.
Ha ezt aszótárat valódi nyelvészek írták, akkor megeszem a kalapom.
...a KÓRó török, a KORona latin, a KORong szláv, és folytathatnám még napestig.
A mai magyar nyelvészet szerint ez az ábra:
Mi az Uráltól jöttünk, a nyelvünkbe a K-R szóbokor pedig szó szerint mindenhonnan. Volt belőle 3-4 elem a törököknél, ugyanannyi a latinban, szlávban, németben, stb., és itt álltak össze egésszé. Persze egy épelméjű ember, aki nem szenved kretén prekoncepcióktól, rögtön rávágná, hogy ez valószínűleg fordítva történhetett, mivel úgy ezerszer logikusabb: a szóbokor egy nyelvben fejlődött ki, és onnan szóródtak szét egyes elemei a szélrózsa minden irányába. Nyelvészeink ebbe a verzióba viszont a szó legszorosabb értelmében bele sem gondolhatnak, ugyanis nekik azt nem lehet, nem szabad. "Tudománytalan" lenne elgondolkodni, mi van ha. A finnugor eredetet vitatni tilos, és ha onnan jöttünk akkor nem adhattunk át szavakat a latinba évezredekkel ezelőtt. Így viszont az ő elméletükből hiányzik a központi elem, az a nyelv ami eredete és terjesztője volt a K-R szóbokornak. Ezt az ellentmondást a következőképpen oldják fel, és itt a wikipédiát idézem viszonylag hosszabban, a lényeget pirossal kiemelve:
a kör: kör-karika-kerít-kert-kerék-kerek-király-korong-korona-körte-köröm-kürt-kurta-kar-kereplő, gördül-gurul-görbe-görcs-gyűrű, húr-hurok-horog-hordó-hurka - eddig a szókezdő hang grimmi változatossága. Azonban ettől eltérő hangváltozás is megfigyelhető ugyanebben a szóbokorban: a far, forog, ferde, fúr, pörög, pereg szavak szintén körmozgással, vagy köralakkal kapcsolatos szavak.
E szóbokor kifejezetten nemzetközi (vándor) szógyökre épült: Kör (ahol a jelentés nincs kiírva, ott kör) – sumérḫ.r (poliszemantikus, egyik jelentés-csoportja kör, körbe, stb.), gur, kur (= hajlít, görbít, teker), gar és kar (= bekerít, keret), kurkur (= görbít,görbület), héberkikkar (= korong), etruszkcarsi (= korsó), perzsagard (=körforgás), óindčŗt-kŗt (= fonni és csomózni), tibetikhor, khorlo (= kerék), tadzsikgurd, görögkirkosz (= kör, karika), gurosz (= kerek, guruló) és gyro (= teker, csavar),kyrte (fonadék), latincirculus és circum (körben, valamint corona, carica, curvus,gyrus, cratus, stb.), currit (= keresztül), currus (= szekér – „kerekes”), gurges (=görgeteg), gótgard (= karám), angolcircle (továbbá car, curved, stb), németKreis,Schraube (= csavar), ófelnémetGurtil (= öv) és Hurd (= fonadék), oroszkrug, törökküre (= gömb és tekerle (= kerék), ujgurxar, osztjákkorek (= kerek), finnkeri (=kerület) kiereä (= kerek), vogul ker (= körüljár), mongolkürdü, gurbaji (= tekeredik, csavarodik, görbül)
Tehát a térképemet ki kell egészíteni, mert úgy tűnik még több helyről szedtük össze a bokrot. Mondjuk ez a felsorolás nekem különösmód a hunokat juttatja eszembe, talán mert a keltáktól a sumérokon át a mongolokig sokmindent felölel, amihez általában a hun jelző szokott képzettársulni. A lényegen ez viszont semmit nem változtat: itt van ez a "nemzetközi", "vándor" szóbokor, ami a magyarban többtucat, ha nem többszáz ágat növesztett, más nyelvekben viszont alig néhányat, és azokat is össze-vissza, következetlenül. Sőt, sokszor egyértelműen hamis a kapcsolat - például ha a szláv krám-ot tekintenénk a magyar karám szó eredetének, akkor a hülye ősmagyarok miért egyszatócsbolt, limlom jelentésű szóból faragtak maguknak jelzőt egy olyan KERítésre, amivel az állataikat KERítik KÖRül? A szlávok nem értik a kapcsolatot krám (=szatócsbolt) és a kraj (=valaminek a széle) között, náluk ezeknek semmi köze egymáshoz, se nyelvészetileg, se logikailag. Ugyanez elmondható a góttól a héberen át az oroszig minden egyes nyelvre,kivéve a magyart. A magyarban egy kis logikával tökéletesen megérthető, hogy mi a közös a karám és a karaj, a horog, a karika és a gurul szavakban.
A magyar nyelvtudomány megcsúfolása mellett további tragédia az MTA hülyeségében még az, hogy a nemzetközi nyelvészetet is megtorpedózza. Egy megcáfolt és lehetetlen elmélethez ragaszkodva elutasítják még a gondolatát is annak, hogy más nyelvek esetleg a magyarból vettek át valamit, így amikor a nemzetközi nyelvész szakma kapcsolatok után kutat, a magyar szálat eleve elvarrják. Ha teszem azt egy német nyelvész a Kreis szó eredetét keresi, és véletlenül meg szeretné vizsgálni a magyarból való átvétel lehetőségét, tízből tízszer az MTA-hoz fordul információért, akik elküldik a halál f*szára azzal, hogy a magyarok akkoriban itt sem voltak, finnugorok vagyunk, később jöttünk és mi vettünk át mindent másoktól. Szerencsétlen német nyelvészünk pedig elfogadja ezt, mert hát milyen okon vagy jogon akarná felülbírálni a magyar nyelvvel kapcsolatban a Magyar Tudományos Akadémiát? Tovább keres tehát más kapcsolatokat, és olyan hülyeségekre kell kilyukadnia, mint hogy valami "vándor gyök". Nem vándor az, csak le van hazudva a térképről a nyelv, amiből származik.
Pedig minden más tudományág - elsősorban is a genetika - arra mutat, hogy bizony őslakosok vagyunk itt, tehát a nyelvünk itt lehetett már évezredekkel ezelőtt is, és a frankoktól a törökökig mindenki átvehette tőlünk a K-R szóbokor egyes részeit. Ha megengedjük a feltételezést, amit a szegedi kutatók vizsgálata is alátámaszt, hogy a hunok rokonai vagyunk/voltunk, akkor a hunok révén a nyelvünk nyugodtan eljuthatott akár Tibetig is. Nincs ebben semmi logikátlan, sőt, nagyságrendekkel ésszerűbb, mint a finnugorista ostobaság.
A K-R szóbokor eredete nem csak a hivatalos magyar, de a nemzetközi nyelvészetben is egy ásító fekete lyuk, amit azzal lehetne betömni, ha visszatennénk a magyarságot és történetét az eredeti helyére. Amíg az akadémia ragaszkodik a finnugor sületlenségekhez, addig e téren nem lehetséges előrelépés.
Zárszóként arról, hogy akkor mi is van valójában a magyar-finnugor rokonsággal. Ahogy már többször is leírtam, minden valószínűség szerint volt valamilyen kapcsolat, épp csak a legkevésbé sem abban a formában ahogy az MTA állítja. Ahogy máshova, úgy a finnugor nyelvekbe is adhattunk át szavakat - ettől a magyar nyelv a legkevésbé sem válik finnugor eredetűvé.
A világ összes finnugoristája együtt sem tudja megcáfolni semmilyen ténnyel vagy adattal annak a lehetőségét, hogy a nyelveink kapcsolata az ő oldalukon volt átvétel, részünkről pedig átadás. Ez megmagyaráz minden egyezést és hasonlóságot, ugyanakkor sok más dolgot is, amit a hivatalos finnugor elmélet nem képes (pl. a K-R gyök létét és eredetét). Ilyen értelemben a "mi adtunk át nekik dolgokat és nem fordítva" elmélet mindent tud amit az MTA-féle finnugorista elképzelés, és még jóval többet is. Ennek fényében igen különös, hogy az MTA szakértői ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem foglalkoznak - pedig magyar nyelvtudósokként hivatali kötelességük lenne, ha már személyesen nem is érdekli őket.
Aki szakmájaként foglalkozik a magyar nyelvvel, annak a szóbokrok elméletével igen hamar találkoznia kell, és a magam részéről biztos is vagyok abban, hogy hivatalos tudoraink mind egy szálig tisztában vannak az itt leírtakkal. Hirdették ezt már mások is, képzettebb és tanultabb emberek is mint én, de semmi nem számított, a hivatalos álláspontot nem tudták kikezdeni. Sajnos nyilvánvaló, hogy hivatásos nyelvészeink tudatosan és következetesen hazudnak, mert annyira hülyék nem lehetnek, hogy elhiggyék a saját aberrált elméleteiket a vándor gyökökről és egyéb marhaságokról. Aki képes olyasmit a felnövekvő magyar gyerekeknek tananyagként kiadni, hogy a girbét a németektől vettük, a gurbát a törökből, a görbét meg a latinból, az nem ostoba, hanem a magyar nyelv tudatos ellensége.
„Nem hinném, hogy Petőfi érdemeiből, költészetének zsenialitásából bármit is elvenne, ha azt kellene megtudnunk, hogy 33 évesen, krisztusi korban valahol Oroszországban, több ezer kilométerre szülőföldjétől, a Bajkál közelében, a rokon burjátok között fejezte be életét, és a hazatérés reményétől megfosztva talán utódokat is hagyott maga után, akiknek leszármazottai vállalják azt, amit idegen lelkületű és fondorlatos lelkű szellemi kútmérgezők a magyar közvéleménnyel akarnak megtagadtatni!” – írja a felvidéki Mihályi Molnár László költő, író, történelemtanár. Az utolsó Csehszlovák parlamentben 1990-1992 között Prágában a magyar frakció vezetője volt.
Mihályi Molnár László alábbi felszólalását „a lelkeket megszálló török áfium ellen” 2018. augusztus 19-én, a Magyarok Világszövetsége alapításának 80. évfordulójából Ópusztaszeren rendezett ünnepi konferencia keretében mondta el. Ajánljuk minden érdeklődő magyar, de különösképpen irodalmárok, magyartanárok, papok, lelkészek és politikusok figyelmébe.
... de Petőfi nem alkuszik !
(akadémiai bürök-raták cukormázas nemzetárulása és a mákonyos létől elbénultak tévelygése kapcsán)
„Jogot tehát, emberjogot a népnek!
mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, ki rásüti:
Isten kezét el nem kerülheti!”
Romantikus filmek gyakori témája, hogy egy emberről felnőtt korában derül ki, hogy nem is azok a szülei, akik felnevelték. Aztán a valódi szülők vagy akarják vagy elutasítják, de a gyermekük számára felszabadító megkönnyebbülést és örömöt jelent az igazság megismerése. Bár sokan azt vallják, hogy jobb nem tudni az igazságot, amely rossz hírt tartalmaz, de ettől függetlenül az érintett személynek emberi joga van arra, hogy hozzáférjen. S ha a hír nem is rossz, akkor még inkább. Minden egyén és minden nép szeretné tudni, hogy kik az ősei, honnan származik, és nagyjainak, dicső őseinek sorsa hogyan alakult. Kinek vagy kiknek az érdekét szolgálhatja mégis ködbe burkolni a tényeket, amelyek ismeretéhez ez egy egész nemzetnek joga lenne?
Az természetesen nem érv, hogy Petőfi versein nőttem fel, s nem véletlen ezért, hogy első próbálkozásaim az ő ritmusát, ütemezését, szófordulatait utánozták akaratlanul is. Még az érettségi vizsgán is őt húztam ki, s magyartanárom arcán könny gördült végig, mikor visszahallotta szavait és gondolatait a hazafi, a szülőföldjét és népét szerető, szabadságvágyó, önfeláldozó és a csatatéren a szabad Magyarországért hősi halált halt költőről (annál is inkább, mert még friss élmény volt a 68-as szovjet megszállás a Felvidéken, amit kötelezően internacionalista segítségnyújtásként kellett tanítani és tanulni...). Természetesen én Petőfiről elhittem, amit tanultam, és a költői jóslat is erről szólt: „ott essem el én”. Nincs ennél szebb, nemzetibb, hazafiasabb halál. Egy magyar forradalmárhoz méltó. (Persze, ha most Budaházy módjára követni akarnánk, akkor megnézhetjük magunkat! Pedig ő még annyit sem mondott, hogy akasszátok fel a gyurcsányokat...) Ki merészelné ezt a hőstörténetet kikezdeni? Már az is elég folt egyesek szemében ezen a portrén, hogy az anyja egy tót menyecske volt...
A mélyebb szemiotika felé akkor még nem vonzott a kíváncsiság, és a tananyag, a hiedelem és az előítélet amúgy is eltakarja azt az utat, amely ésszerű kereteken belül más irányból, másfajta módon és új kérdésfelvetésekkel világítaná meg a dolgokat. Pedig már a néphagyomány sem azt hirdette, hogy meghalt volna a csatatéren, hanem azt, hogy ELTŰNT. Még szólássá is vált, hogy „eltűnt, mint Petőfi a kukoricásban”. Ilyen „felkészültség” után jómagam is felháborodtam, amikor a Tükörben olvastam Fekete Sándor tollából, hogy valamiféle „dilettánsok kutakodnak Petőfi után Szibériában”. Méghogy Barguzinban?! Hiszen akadémiai tudósok bizonygatták, hogy a muszkák nem vittek foglyokat! S akkor le is zártam magamban a dolgot. Egy időre. Mert valamivel korábban barátom lakásán egy éjszakán át olvasgattam a Beszélőt, főleg azt, hogy talán nem is ellenforradalom volt, mint ahogy tanultuk 1956-ról, hanem szabadságharc. (pedig máig vannak, akik továbbra is úgy tanítják, hogy 1956-nak „nem egyértelmű a megítélése”, hősei „megosztó személyiségek”, „antiszemita és fasiszta magyar gengszterek szervezték” stb.). Számomra akkor vált egyértelművé, hogy sok dolgot kell újra olvasnunk. Mert József Attilát sem lehet a „kommunista költő” skatulyába gyömöszölni (hiszen éppen ő mondja ki, hogy „fasiszta kommunizmus”), és amit Anonymus és Arany János is tudott hun származásunkról, bizony az az igaz, nem pedig az akadémiai katyvasz a karikalábú lovasnomád halászokról, akik mindenféle tudást más népektől kellett megtanuljanak. Ma már egyértelmű, hogy a finnugor kizárólagosság is legalább olyan baromság, mintha mindenkinek csak anyja lenne és apja sehol, vagy még jobb, ha talált gyereknek könyvelnek el, aki bárhonnan jöhetett, és bármit lehet vele csinálni, aki mindent csak a szomszédainak köszönhet. Ráadásul azóta már az is kiderült, hogy a finnségi népekkel annyira sem vagyunk genetikailag rokonok, mint az amerikai indiánokkal, de az ujgurokkal és türk népekkel annál inkább. Ám ez már a hivatalos tananyagon kívüli a tiltott övezethez tartozik.
Valahogy így jutottam el ahhoz a ponthoz, amikor meg kellett lássam, hogy Petőfi nyomait sem dilettánsok, hanem komoly szakemberek (régész, antropológus) kutatták. És egyre több nyom jelezte, hogy a tudományosnak nevezett, de a hatalom önkényének és szabadkőműves páholyoknak szolgáló lélekromboló személyek és szervezetek minden területet kisajátítanak, elködösítenek, hogy a magyar nemzeti érzést, hagyományt és történelmet elsorvasszák vagy meghamisítsák. Még akadémiai elnök is lehetett egy olyan személy, aki Árpád magyarjairól olyan aljas hazugságokhoz adta a nevét, amilyeneket még ellenségeink sem szoktak összezagyválni.
Mert bizony a nemzeti önbecsülés megtartó erő, de akiknek az útjában állunk, azok ezt nem óhajtják megerősíteni, hanem csak lerombolni, elsorvasztani, megkérdőjelezni, mivel az ő szemükben azért vagyunk bűnös nép, mert még mindig nem pusztultunk el, bár az elmúlt 1600 évben, megtelepedésünk óta szinte minden évszázadban volt eddig legalább egy szervezkedés, hogy a „magyar nemzet végleg kipusztuljon”. Ám 1111 éve Pozsonynál is kaptak egy leckét, és azóta sem bírták kitörölni Európa keresztútjáról a magyar nemzetet. „Állítsuk meg a hunokat” – ezzel a felhívással küldték hadba az amerikai hadsereget az első világháború derekán. De New Yorkban már 1905-ben eltervezték, és Londonban 1909-ben jóváhagyták, hogy az általuk kiprovokált és nagy haszonnal kecsegtető háború egyik hozadéka nem csupán a német és orosz terjeszkedés letörése lesz, nem csupán a több milliárdos kamathaszon és a fegyverszállítmányok utáni jövedelem (és a segítség fejében Izrael megalakításának kizsarolása), hanem a Kárpát-medence befektetési területekre való feldarabolása is, amelyben a meghagyott megcsonkolt területnek önként kellett volna behódolnia. (ha nem jön Horthy Miklós, akkor nem lett volna akadálya !) Egy évszázad óta összeesküvés-elméletnek bélyegzik azt, ha arról beszélünk, hogy a nemzetközi pénzügyi világ az európai keresztény kultúra felszámolására törekszik megbízott ügynökei útján. Pedig Magyarországon a közelmúltban már törvény is született eme ügynöki tevékenység megakadályozására.
Ám a MTA máig nem akarja ebben az irányban kutatni, vizsgálni, feltárni és nyilvánosságra hozni a dokumentumokat!!! Fárasztó adatokkal, statisztikai grafikonokkal, harmadrendű okoskodásokkal terhelik meg a tankönyveket is, hogy a diáknak még csak eszébe sem jusson az egyenes és igaz útra tévedni.
Bár már nyilvánvaló, hogy a magyar szabadságharcot is olyan nemzetközi összefogás tiporta el, amilyenre másfél évszázada mindig ugyanazok a bankok nyújtanak hitelt (hogy ki tudják fizetni az orosz cárt és a felbérelt oláh, rác és tót martalócokat egyaránt), de ezt a körülményt sehol nem mutatják fel. Ahogy azt sem, hogy milyen pénzügyi körök vittek csődbe országokat, kormányokat, hogyan szerveztek forradalomnak nevezett éhséglázadásokat, hogy a vérszomjassá hergelt csőcselékkel likvidáltassák nem kívánatos ellenfeleiket a „trónok és oltárok ledöntésére” biztatva, a nemzeti önbecsülést őrző nemesség és az egyház ellen, vagyis az európai keresztény kultúra felszámolása céljából. Ha ezt felismerhetnék a tankönyvekből, akkor a mai folyamatok sunyi konspirátorai sem rúghatnának labdába a választásokon. Tehát éppen az a cél, hogy ez ki ne derüljön. Milliárdokat költenek a tények eltitkolására és álhírek gyártására, hogy sok ezer milliárdot kaszálhassanak a rászedett országok népének verejtéke révén.
Az már csak szappanhab a kőművestortán, amit a világon legjelentősebb, szinte minden országban jelelevő magyar szervezet ellen elkövetnek! Nem is a trianoni hóhérok, sem a kisantantbeli alattvalóik, hanem Csonkaország legfelsőbb szintű szervei nevében. Csak azért, mert nem egy szabadkőműves ripacs, hanem egy székely ember lett az MVSZ elnöke 18 éve !? És az MVSZ tiszteletbeli elnökeként egy igazi szabadságharcos, Rácz Sándor is őt támogatta. Ezért Sanyi bácsi halálakor a „hivatalos Magyarország” elfeledte őt meggyászolni, hiába volt az 56-os Munkástanács elnöke, és 1989-ben még köztársasági elnökjelölt is, amit az amerikai cionista pénzügyi lobbi nyomására vetettek el...
Ennyire szálka lett igaz magyarnak lenni a Kárpát-medencében?!
A Magyarok Világszövetsége kezdeményezte ugyanis az elszakított területek magyarságának visszahonosítását, a trianoni bűntény felülvizsgálatát, a magyar őstörténet tényeinek tiszta fénybe helyezését, a benesi dekrétumok ügyének napirenden tartását és Petőfi Sándor földi maradványainak méltó eltemetését is.
De vajon miért kényelmetlen és nem kívánatos nemzetünk történelmének igazi arca?
És miért is kell hazugságok ködébe burkolni Petőfi Sándor életének utolsó időszakát?!
Miért kell táplálni egy illúziót a tények ellenében is?
Ismerős szlogenek: Már megszoktuk ezt, minek bolygatni! – mondják akkor is, amikor egy kommunista hóhér nevét akarják levenni az utca végén. Ne bolygassuk hőseink magánéletét! – amikor kiderül Ady vagy Kossuth kapcsolata a szabadkőműves páholyokkal, ami még a botrányos nőügyeknél és kártyaadósságoknál is veszedelmesebb. Eddig ezt tanították, ezen már nem szabad változtatni! – mondják a segesvári csata kapcsán, és mondták Bolyai Jánosnak is, amikor a nem euklideszi matematika tételeit újraértelmezte. Kádárnak mégis igaza volt, mert akkor jól éltek az emberek és mindenkinek volt munkája! – hallom most is, amiből az következik, hogy azok hibásak, akik megkérdőjelezték. Szálasit minden szégyentáblára ki lehet akasztani, de a nála is veszedelmesebb Kun Béla, aki „csak” ártatlan magyarokat gyilkoltatott halomra, még mindig tabu... És mennyivel szebben hangzik az, hogy Petőfi úgy halt meg, ahogy megjövendölte! (és nem egy nemzetközi bűnszövetkezet megegyezésének „járulékos vesztesége”, hiszen az orosz cár 200 ezer katonájának kifizetésére a bécsi Rotschild bankház adott hitelt... aminek későbbi kamataiból bőven jutott a cionista világhódítók terveinek kivitelezésére). És lehetne még folytatni a sort, hiszen szinte minden gondolkodó magyarnak van legalább egy ilyen esete a hatalmi gőgtől és a birtoklási vágytól megrészegült pojácák miatt. Ahogyan pár nappal eltűnése előtt Petőfi sem kímélte azt a tábornokot, aki gorombán szólta le őt:
„S ön engemet gorombaságival
Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.
Igen, pirúltam, de nem magamért,
Pirúltam a magyar sereg miatt,
Hogy annak egy ilyen tábornokja van...”
Szabad-e ilyen hát ilyet írni a szabadságharc valamelyik hős tábornokáról ilyet írni? Vagy talán nem kellene közreadni a költő köteteiben? A tény, hogy ez megtörtént, s hogy ezt Petőfi megírta, és azóta is ott van a gyűjteményekben. Van viszont olyan, amit eltüntettek. Vajon miért?
Tudtommal 1849 július 31-e előtt Petőfi nem járt Segesvárnál, de az 1900-ban Szegeden kiadott Petőfi összes költeményeiben utolsó verseként a Segesvár romjai szerepel (azóta egyetlen további kiadásban sem találom ennek a versnek a nyomát): (részlet)
„Egy országszerte üzött, kergetett,
Sebtől sebtől vérző vad volt a szabadság.
E vár vala utolsó menhelye
És itt elfogták a vérszomju kutyák.
E vár vala utolsó menhelye,
Innen tekintett a tiprott hazára.
Míg durva gőggel tört reá a zsarnok
És a börtönnek fenekét járta.
Sötét börtönbe tették be a hőst,
Hol rabbilincs kígyózott a kezekre...
Lement a nap az égről – más napig.
És a hazáról? ... arról mindörökre.
Vajon hová lett a többi kiadásból? Miért és kinek az utasítására? !
Sok kérdés van, de tények, érvek és dokumentumok helyett a MTA először azzal védekezett, hogy a segesvári csatából nem vittek el foglyokat a cári csapatok, ezért Petőfi sem kerülhetett Szibériába, és ezzel úgy gondolták, hogy rövidre zárják a történetet, pedig ennek több helyen dokumentált cáfolata van. Gracza György könyve, a bécsi újsághírek, a hazatérő hadifoglyokról és a Szibériában maradtakról szóló dokumentumokig. A költő segesvári haláláról elterjedt és elterjesztett különböző szóbeszédek, jelentések teljesen ellentmondásosak, és ráadásul olyanoktól eredő, akik csak sebesülni látták, illetve olyanok vélték látni holtan, akik nem ismerték korábban, ezért nem lehet hitel érdemlőnek elfogadni szavaikat. Tömegsírban nem lelték, talán nem is akarták. Esetleges túlélési nyomait nem kutatták, talán nem is akarták. Amikor később mégis kutatni akarták, akkor ezt hivatalos úton akadályozták meg, tették lehetetlenné. A sebesült költőről szóló vallomásokat viszont nem közölték. Egy ilyen tendenciózusan szelektált vaskos válogatás szerkesztője annak a szabadkőműves páholynak volt vezéregyénisége, amelyik Magyarország szellemi és fizikai megszállásában konspirált. Viszont a múlt század nyolcvanas éveiben szakemberek csoportja komoly előtanulmányok alapján tárta fel azt a sírt, amelyet egy Szibériába száműzött rab, Alekszander Petrovics magyar honvédőrnagy sírjaként ismertek a túlélők és az emlékét őrzők. A csontváz antropológia jellegzetességei két tucatnyi egyezést mutattak Petőfi fennmaradt fényképe, szemfoga, testmagassága, karhossza, sérülései alapján. Egyébként egy rendőrségi azonosításhoz már a fele is elegendő lenne. A magyar rabokat Vengerszkoje Szilo településen dolgoztatták, amit lefordítva Magyarfalunak nevezhetünk, de az idegenek számára Barguzinban volt temető. A cári börtönnyilvántartás jelzi, hogy több száz hadifogoly rab került hozzájuk az osztrák fennhatóság alól. Ezeket a dokumentumokat viszont a MTA látni sem akarja !!! Vajon miért? A Kínában elvégzett genetikai összehasonlítás közel száz százalékosan igazolta Petőfi anyai rokonai és a megtalált csontok közti rokonságot. Ezt a MTA elveti. Vajon miért?
Vajon honnan érkezik most a parancs? Mert tudjuk, hogy a nem finnugor irányú kutatásokra az 1880-as években is tilalmat adott ki a minisztérium, és az Akadémián a szkíta, hun vagy türk esetleg sumér kíváncsiság „szakmai alkalmatlanság”-ként a lehetetlenné tétel utasításával járt együtt. Például ilyen „háttér” miatt nincs egy darab sem Stein Aurél több vagonnyi gyűjteményéből az egykori szkíta és hun területekről, Belső-Ázsiából. Ami megmaradt, azt a British Museum-ban őrzik, a többi, mint a „magyar tudományos kutatás számára felesleges csecsebecse” természetesen odaveszett. Hasonló módon Petőfi 1849 július végéig írt verseit ugyan nem tudták eltüntetni, de őriznek és titkolnak (vagy csak őriztek? s már likvidáltak?!) hét lakat alatt tartott magyar nyelvű kéziratokat az 1850-es évekből Petőfi saját kezű aláírásával, amelynek egyik oldala mégis nyilvánosságra került, de arról gyorsan és látatlanban is „megállapították”, hogy hamisítvány. Akik pedig esetleg csak kérdésként is felvetik, hogy a költő talán mégsem halt volna meg Segesvárnál, azokra a kirekesztés, kitagadás, megfélemlítés, nevetségessé tétel, szakmai elgáncsolás, nacionalistává, fasisztává és antiszemitává bélyegzés vár. Aztán marad a neurózis, infarktus vagy elmegyógyintézet.
Ki merné hát megkockáztatni ezt a veszedelmet?
Akik viszont az aktuális hatalom által is hivatalosan támogatott verziót hirdetik, szajkózzák, reklámozzák, azok elnyerhetik a mindenkori seggnyalás jutalmát: pénzt, paripát, fegyvert, rangot, hírnevet, pozíciót, érdemérmeket, díjakat, ringyók vigyorát.... és a Mindenható bónuszát: egy jó kis forró szurkos katlant a pokol bugyraiban.
Legyen nekik kívánatos és kellemes, amire vágynak!
De Petőfi nem alkudott kufárokkal, sem nyomorító hatalmakkal!
„Életem pedig
Hazám, te szent hazám.
Kész áldozat gyanánt
Tenéked áldozám.
A mi még megmaradt:
Te szűz becsületem,
Magammal viszlek el,
Te sírba szállsz velem.”
(A huszár – ez a Szalontán jegyzett verse a Segesvár romjai előtt szerepel a Petőfi összes 1900- as szegedi kiadásban)
Nem hinném, hogy Petőfi érdemeiből, költészetének zsenialitásából bármit is elvenne, ha azt kellene megtudnunk, hogy 33 évesen, krisztusi korban valahol Oroszországban, több ezer kilométerre szülőföldjétől, a Bajkál közelében, a rokon burjátok között fejezte be életét, és a hazatérés reményétől megfosztva talán utódokat is hagyott maga után, akiknek leszármazottai vállalják azt, amit idegen lelkületű és fondorlatos lelkű szellemi kútmérgezők a magyar közvéleménnyel akarnak megtagadtatni! Nem csupán Schwartzokból lett Sorosok, hanem kommunistákból lett demokraták, liberálisok, globalisták, eutanáziások és emberből lett törtető csúszómászók is!
Nos, kedves olvasó: eldöntheti, hogy melyik oldalon kívánja szolgálni a magyar jövőt!
Akar-e választ a feltett kérdésekre, vagy maradjon minden úgy, ahogy azt eddig elénk tálalták?
Van-e még orvosság a lelkeket megszálló török áfium ellen?
Eliaszov professzor, néprajztudós az 1930-as években jegyezte fel Mária Morokova visszaemlékezését Petőfiről.
Értesítette erről magyar kollegáit - nem érdekelte őket:
„-Hát arra kiváncsiak, hogy a faluban kit neveztek feltámadott embernek?
Hát arról szívesen beszélek, mert tudok róla egyet–mást:
Igaz-e vagy sem, nem tudom, de az akkori években az itteniek egymást közt igencsak emlegették, van itt egy olyan ember, aki feltámadott. És aztán valahányszor a városba bementem, mindig találkoztam vele, mert hogy bejáratos voltam a szobaasszonyához. A feltámadott ember Annuska Kuznyecovához volt beszállásolva. Annuska meg Karlicsnak volt a rokona. Karlics családja messze földön ismert volt. A paraszti élet egyikőjüket sem vonzotta. Inkább hivatalnokok vagy iparos vállalkozók kerültek ki közülük. Nohát, ennél az Annuskánál, ki nálam vagy húsz esztendővel öregebb volt, lakott ez a feltámadott. Elmondok hát róla mindent, úgy sorjában, ahogy azt a jóakaratú emberekről hallottam, és mindazt, amit gyakori beszélgetéseink közben Annuska mondott el róla. Az ilyen beszélgetések csak nagy titokban folyhattak, mert a messzünen „érkezettekről” hangos szót ejteni is tilos volt. A feltámadottat Petrovicsnak hívták, de az itteniek a nyelvjárásuk szerint csak Petrovánnak szólították. Annuska ugyan mindenkinek mondogatta, hogy nem Petrovánnak, hanem Petrovicsnak kell őt nevezni. Na, isten neki! Most nem erről van szó. Ez a Petrovics nem a mi földünkről, de nem is a mi országunkból, hanem valahonnan messziről való volt. De hogy honnan jött, azt ő soha senkinek el nem mondta, s az emberek aztán erről nem faggatták. Petrovics koldusszegény volt és az egész lényén látszott, nagyon kijutott neki a keserűségből. Mindenhez hozzátörődött, a gazdagság nem vonzotta. Az ilyenek, mint ez a Petrovics, nem szeretik a királyokat, viszont azok sem szívlelik a petrovicsokat.” Petrovics halálosan összerúgott a királlyal. Szidták egymást, a király Petrovicsot, ő meg a királyt. Sokáig huzakodtak, de megbékélni nem tudtak. A király azt hajtogatta, Petrovics ne bolydítsa ellene a népet. Petrovics a szemére vetette: a királyságban a nép nem tud zöld ágra vergődni, ínségbem él, lerongyolódott. A királynak nagy kedve lett volna Petrovicsot lefogatni, kezét hátrakötni, aztán be vele a pincébe, hadd üljön odalenn, hadd szelídítse a patkányokat. Elfogatta volna, de nem merte. Petrovicsot mindenki ismerte. Az emberek rögtön megkérdezték volna a királyt, hová tetted a mi Petrovicsunkat? A királyának bizony erőlködnie kellett volna, hogy szárazon kerüljön ki a vízből. A viszálykodás a király és Petrovics között sok esztendeig eltartott. Petrovics nem hátrált, a király meg a hatalmát nem akarta elveszíteni. Hogy mindez mennyi időbe tellett, azt senki sem tudja, de az emberek egy szép napon elmentek a királyi palotához és azt mondták: - Királyunk, gyere ki és felelj a mi szónkra. A királynak nem fűlött a foga hozzá, nem akart az emberek előtt mutatkozni, mert bizony szégyenlette, hogy annyira megszorította az egyszerű népet, hogy az lázongani kezdett. Ráripakodott a generálisaira: - Hívjátok ide a katonákat! Mindenkit agyonlőni! A nép, amint meghallotta, hogy a király mindannyiukat le akarja mészároltatni, szétszéledt. Mikorára a katonák a palotához értek, addigra az embereknek bottal üthették a nyomát. Hiszen van a népnek magához való esze, csak úgy semmiért nem töreti be a fejét. Petrovics ezután, a királyságban ahány szegény csak volt, azt mind-mind összehívta és azt mondta: szavakkal a királyt rábeszélni nem lehet. Előbb megfosztjuk a hatalmától. Elvesszük a nagybirtokokat, le az urakkal, aztán mindőjüket munkára fogjuk. Az embereknek nagyon tetszett, amit Petrovics mondott, hiszen a nép már régóta vágyott saját föld után, de nem tudta, hogyan tehetne szert rá. Teltek-múltak a napok, talán esztendő is eltellett. Az emberek a király elől behúzódtak az erdőrengetekbe. Ki puskagolyót öntött, ki meg töltényt készített. Az asszonyok meg mundérokat varrtak, merthogy egyenruha nélkül nem katona a katona. A muzsikok titkon behajtották a rengetegba a teheneket, és behordták oda a kenyérnek valót. A háború a király ellen csendben készült. Úgy kell ennek az átok királynak! Nem tudta a király, hogy a nép felkel. Mihelyt megtudta, tüstént kezdte behívni katonának a szolgáit. Királyságszerte hírnökök száguldoztak és nyomukban felserkentek mind a gazdagok, mint a hangyák a bolyban. Petrovics ekkor az embereit a király ellen vezette. Megrettent a király, hogy oda az országa. Féltette az életét és bőgött, mint a gyerek. A kutya hálás a koncért. Összesereglettek hát a királyi szolgák a nép elleni harcra. Mindnyájuknak puskát adtak. Megtöltötték az ágyukat, és a király tábornokai elindították a csapataikat a szegény emberek ellen. A háború a király katonái és a Petrovics-vezette egyszerű nép között soká elhúzódott. Sehogy se tudták legyűrni egymást. A királynak sok katonája elesett, de a felkelők, a muzsikok soraiban is aratott a halál. A király, látván, hogy a muzsikokat legyőzni nem bírja, reményvesztetten fordult a tábornokaihoz: - Oda a királyság és a koronás főmet sem tudjuk megmenteni. Tábornokaim, mind egy lábig elveszünk és velem jöttök a túlvilágra, mert sírba löknek bennünket a muzsikok. Ezért, hős tábornokaim, az életetek árán is szorítsatok sarokba minden muzsikot. Ha ők győznek, akkor mindannyian vasban jártok majd a fegyenctelepen. A tábornokok végighallgatták a király szavait és válaszoltak: - Örömünk telne benne, ha a mezőn minden muzsikot leteríthetnénk, de kevés az erőnk. Mert bizony a mi katonáink közül sokan a muzsikok közül kerültek ki, és a saját fajtájukra lőni nem akarnak. Mit tegyünk? Adj tanácsot, királyunk. Dühös lett a király. Vöröslő fejjel rohangált a palotában, és miközben trágár szavakkal emlegette a szenteket, ordított: - A királyságot nem értékelitek, a királyotokat nem sajnáljátok! Mindenkit felakasztatok! Mindenkit szétvágatok! Megijedtek a tábornokok és erőiket összeszedve, a harcba szálltak a teljes Petrovics-sereg ellen. Ám így sem sikerült dűlőre jutniuk. A muzsikok, ha lőtték őket, álltak, akár a cövek, mint az elvarázsoltak. Ha ők lőttek, akkor két-három királyi katona holtan bukott fel. Harcoltak egyik nap, harcoltak másnap is…. A király egyszerre csak eszébe vette, hogy segítséget kér a mi Nikolkánktól, az orosz cártól. Küldi a hírnököket. Útra készítteti a követeket és megparancsolja: - Mondjátok meg az orosz cárnak, hogy segítsen rajtam, mert különben az is megtörténhet, hogy a fejemet lecsapják, aztán ő kerül sorra. Elindultak a követek, elvágtattak a futárok. Éjjel-nappal mentek-mentek, de az út csak nem akart véget érni. Kimerültek a futárok, elfáradtak a követek, ám egyre csak haladtak, egyre közelebb jutnak az oroszok cárjához, Nikolkához. Odaértek a palotához és beszélni kezdtek: - Fogadj bennünket, cár-bátyuska. Mi Franztól, a tengeren túli királytól jöttünk. A király azért küldött bennünket, hogy a segítségedet kérjük. Mert a muzsikok hordákban támadják a királyt, és ha hozzáig eljutnak, tán még fejét is vehetik. Aztán meg még hozzád is elérhetnek. A cár meghallgatta a palotában a követeket, fogadta a futárokat. Jól tartotta étellel, itallal és elszállásolta őket. Összehívta a minisztereit és eléjük tárta: Franz, a tengeren túli király segítséget kér a követei által és sírva üzeni, hogy különben hamarosan a fejét veszik. Felállt ültéből az egyik cári miniszter és válaszként azt mondta: - Segíteni kell, mert a nép ma náluk indult ellen, de maholnap nálunk fordulhatnak a cár ellen a muzsikok. Eszerint határoztak. Nikolka cár töméntelen hadat gyűjtött és elküldte a Franz királyságába. A sereg vonult-vonult, ám bizonyosan nagy sietve mentek, mert egyszeribe összetalálkoztak a király ellen harcoló muzsikokkal. Egymásnak estek. Olyan verekedés, olyan haddelhadd kerekedett, hogy még az ég is megcsömörlött, a napot füst takarta, és mindenütt égett szag terjengett. Tusáztak egyik nap, majd másnap is, de győzni egyik sem tudott. Petrovics, aki bátran együtt küzdött a muzsikjaival, fennszóval parancsolta: - Nem hátrálunk. Mindhalálig itt csatázunk, ám a királyt és a Nikolka cárt is átküldjük a másvilágra. Nekünk nincs veszteni valónk. Kétszer senki nem hallgat meg és egyszer így is, úgy is meg kell halnunk! - Igazat szólsz, Petrovics! – mondták a petrovánok -, harcoljunk hát mindvégig. Hadd tudja meg a király, hogy őt is a nép már nem sokáig tűri. Nekünk a szabadság, neki a halál. Az emberek megértették Petrovics igazát és sziklaként állták a királyi és a cári katonák támadásait. Ágyúval lőtték őket, nem hátráltak. Szuronnyal támadtak rájuk, ők is szúrtak-vágtak. Sok-sok ideig támadták Petrovicsot, de legyőzni őt sehogyan sem tudták. A király ekkor elkurjantotta magát és a nép apraját-nagyját a harcmezőre hajtatta. Egyszer csak Petrovics látja ám, a csapataival szemben a harcmezőn leánykák és asszonyok, meg aggastyánok és vénasszonyok jönnek. Hát nem lőhetett. Mondta is az embereinek, nehogy rájuk lőjenek. Ez idő alatt a király rohamra küldte a lovasait. Azok kivont karddal a kezükben kiugrottak a síkra. Elkerülték a sokaságot és tüstént hegyibe estek Petrovics hadainek. Olyan verekedés támadt, hogy azt sem elmondani, sem leírni nem lehet. Egyszóval, Petrovicsék összeakaszkodtak a katonákkal, de a harc egyenlőtlen volt. A király katonái ezerszer többen, Petrovics emberei pedig csekély létszámban voltak. Sokan meghaltak. Amikor a harc elült, a király elrendelte: a petrovicsokat mind-mind egy közös gödörbe kell vetni, hogy senki meg ne tudhassa, hol van a sírjuk és abban ki van eltemetve. A katonák mindenkit egy közös sírba húzgáltak bele. Sok napig húzgálták, míg végül mindet belehúzták. Amikor a gödröt temetni kezdték, abban némelyek még éltek. A katonák, mert a legyőzöttekkel hasonszőrűek voltak, a még élőket, a sebesülteket a gödörből kihúzgálták és behordták egy cserjésbe. Valaki Petrovicsot is kihúzta a sírból és odébb a fűre fektette. Fektében, ahogy magához tért, körülnézett. Egy hegy magaslott a síkon, és alatta Petrovics élve és holtan eltemetett harcosai. Hogy aztán Petrovics hová lett, azt senki sem tudja, ám egy vagy két esztendő múltán, titkon elhozták őt Barguzinba és az Annuska Kuznyecovánál kvártélyozták be. Mindezt saját maga sorolta el az Annuskának, aki nekem továbbadta. Petrovics eljárogatott hozzánk Jelkinóba és Tolsztihinóba. Csak úgy gyalogszerrel Molokovóba is elsétált, de Agafonovóba nem mehetett. Még Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére sem engedték meg, hogy oda mehessen! Engemet nagyon is ismert, de alig szólt hozzám, mert hozzá képest még leányka voltam (10-15 éves, 1851-1856 közt), ugyan miről beszélgethettem volna velem. Arra mégis igen jól emlékszem, hogy a bátyámmal halászni járt és mesterien tudott varsát fonni. Olyan varsákat készített, hogy az itteni parasztok közül senki sem tudta utánacsinálni. A Barguzin-folyóban kerítőhálóval is halászgatott. A jégen körmös vasakon járt. Cobolyra nem vadászott. A távoli havasok csúcsai után nem vágyott. - Petrovics inkább lakatoskodott. Karliccsal huzamos ideig zárakat és kulcsokat gyártottak, de bámulatosan értettek az ikonok újrafestéséhez is. Olyan festékük volt, hogy mihelyt rákenik, már ragyog is. Istent nemigen hitte, de soha nem szidta, nem káromolta, nem gyalázta. Beszélgetéseiben korlátozta a tilalom. Kifogás esetén azonnal beidézték az őrsre, hogy elbeszélgessenek vele. Onnan mindig szomorúan tért vissza. Önmagáról senkinek semmit el nem mondott, de mindnyájan tudták, hogy ő a feltámadott. Hogy az emberek miképpen tudhatták meg, azt nem tudom, de amikor erről őt magát kérdezték, olyankor csak elmosolyodott és azt mondta, ez mesebeszéd. Utána, akárha rocskából öntötték volna nyakon, hirtelen elkomorodott. Karlics sem mondott Petrovicsról semmit. Karlics halála után már ő sem élt sokáig. Tán öt esztendőt, ha megért. Meghalt, és a Karlics mellett temették el. Az öregek itt a környéken mindenfélét beszéltek róla. Annuska, nyugodjék békében, akkorjában gyakran emlegette, hogy a megboldogult nagyon jó ember volt. Sajnálatos, hogy ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét. Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ő maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztogatta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett, és a betegek mindahányan úgy jártak Karlicshoz meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is őt jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt, meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett."
Mindig mulattatóak a dilettánsok által nyitott topicokban terjengő hozzászólások.
Persze a csodákra fantáziára és összeesküvés elméletekre mindig is nagyon fogékony primitívebb, azaz tanulatlanabb alsóbb néprétegek (proletárok: azaz szak és segédmunkások parasztok) számára minél fantasztikusabban, furcsábban hangzik egy ötlet, annál jobban tetszik..
Ugyan ott vagyunk, ahol eddig is: a magyar az nem is magyar. Azt részben megengedjük ugyan, hogy hun legyen -mert már nem lehet tovább tagadni-, de
"mint azt tudjuk" a hun az indoeurópai nép, tehát nem beszélhetett magyarul. (Eddig sem beszélhetett csak finnugorul, újabban "alternatívék" ismét törököznek, vagy most meg itt van, hogy hunul beszéltek, ami természetesen megint csak nem magyar.)
Ez is csak egy kétségbe esett próbálkozás, hogy éket verjenek a visszatérők és az ittlévők közé.
Arra mindenesetre jó, hogy meghülyítsen embereket.
Érdekes adatokra világít rá a Szegedi Tudományegyetem kutatása a honfoglaló magyarok genetikájával kapcsolatban: szerintük nem zárható ki, hogy a magyarok valóban a hunok leszármazottai, és lehetséges az is, hogy a korábban itt élő avarok is beszéltek már magyarul.
A legnagyobb probléma, hogy csak a nevében "magyar" akadémia nem foglalkozott kellően, a székelység eredetének történetével.
"Németh Gyula által megfogalmazott :„Mióta a magyar tudomány a székelyek eredetének kérdésével foglalkozik, a közönség érdeklődő része mindig valami meglepő, sokatmondó megállapítást várt erre vonatkozóan. Nem is csalódott; a tudományos kutatás, melynek fantáziáját csak gyér adatok kötötték, egymás után szállította a tarka és bizarr elméleteket. A székelyeknek a magyarsággal szemben való különleges helyzete, a hun mondával való szoros kapcsolata, a székely rovásírás és általában az egész magyarság eredete iránti romantikus érdeklődés mind hozzájárult a székely kérdésnek e szemléleti módjához, mely még a legutóbbi időben is több lehetetlen elméletet hozott napvilágra.A módszeres magyar történettudomány ... véleménye nem eléggé szilárd, nem eléggé egységes a székelyek eredetének oly kérdéseiben sem, melyekben határozottan állást foglalhatunk. ... A magyar tudománynak nem áll érdekében, hogy a székelyek eredetét a hazai és a külföldi közönség lényegében nyílt kérdésnek lássa, s ezzel alkalom adódjék újabb kalandos elméletek felállítására. Ellenkezőleg, arra kell törekednünk, hogy amit a székelyek eredetéről határozottan mondhatunk, ahhoz ragaszkodjunk, és azt vigyük be a köztudatba. Viszont, ami kétséges, arról csak másodsorban s csak mint feltevésről beszéljünk, vagy inkább ne is beszéljünk. ” (Németh/1990/98)Szőcs István így fogalmaz a krónikáinkban fennmaradt székely eredethagyományról szólván: „Ezeknek az adatoknak az elhallgatása, illetve félrehárítása ... amiatt (történt),hogy a székely epizód e krónikákban elválaszthatatlan a hun történettől, vagyis hogy a székelyek a hunok maradékai, illetve legalábbis »régebben Attila király népei voltak«. A XIX. század történetírásában, az úgynevezett hiper kritika korszakában, a hunok és a magyarok közti kapcsolat emléke volt az a vörös posztó, amelynek szétszaggatását minden tudós a legnagyobb becsvágyának tartotta. ... aki a hun és magyar nemzetek genetikai és történelmi kapcsolatairól beszél, az azonnal anatéma, kiátkozás alá esik a tudományos életben; és dilettáns önhittséggel, nemzeti gőggel, romantikus ábrándozással és kerge ámokfutással lesz megvádolva. Ez a kritikus álláspont azonban nem tudományos érvek alapján, hanem indulatos elfogultságok, prekoncepciók alapján keletkezett. Függetlenül attól, hogy helytálló-e vagy sem a régi krónikás hagyomány, a kritika nem tudott helyette más összefüggő történeti koncepciót kínálni. ” (Szőcs/1996)
Több kutató jogosan kételkedik a régi krónikák időrendjében, mert a konkrét eseményekhez kapcsolt dátumok gyakran ellentmondásosak.
Ennek okai: pontatlan átvételek és számítások, másolási hibák, események utólagos hallomásos-rögzítése, esetenként tudatos hamisítás.
De időnként ez zavar csak látszólagos, ha az eltérést különböző időszámítások keveredése okozza.
Bizánctól keletre a római, keresztény, iszlám és szaka időszámítások váltakozása (átváltása) okoz „meglepetéseket”.
Nyugati krónikáknál a többféle időszámítás „tologathatják” az események időpontját. Akár 284-311 évvel, amennyi elegendő volt a „kitalált középkor” megszületéséhez.
Íme, néhány kora középkori időszámítás „eltolódás” a mai időszámításhoz viszonyítva:
bizánci: +5509;
ó-rusz: +5508;
óbolgár: +5504;
alexandriai: +5493;
zsidó: +3760;
ó-ind: +3102;
örmény: +2496;
ó-kínai: +2397;
ógörög: +775;
római: +753;
babiloni: +747;
buddhista: +545;
Nagy Sándor-féle: +322;
szelekuida: +311;
pártus: +247;
szaka: +57;
diokléciánusz-i: -284;
örmény: -551;
iszlám: -662; stb…
Mindezt bonyolítva azzal, hogy a helyi vagy vallási időszámítások ettől néhány évvel eltérhettek.
A Kelet-Európa és Ázsia határán, valamint Ázsiában élő magyarok felfedezéséről először Tóth Tibor antropológus, majd Benkő Mihály keletkutató, történész publikációk sorában adott hírt.
Tóth Tibor magyar eredetkutatással és a keleti magyarokkal kapcsolatos főbb művei:
A kutatás folytatását két neves tudós is indokoltnak tartotta: Mándoky Kongur István (+1992), nyelvész, turkológus és Harmatta János (+2004) klasszika-filológus, nyelvész, az MTA rendes tagja. Meghatározták a kutatás folytatásának javasolt formáját és módszerét is.
A keleti magyarok kutatásának javasolt keretei
Mándoky Kongur Istvánt, a neves turkológust már a rendszerváltást megelőzően is foglalkoztatta a magyar-kazakok tudományos vizsgálata. Ez derül ki egy, az 1970-80-as években a Magyar Tudományos Akadémia számára készült úti jelentésének kéziratából. A kéziratra nemrégiben bukkantak rá Mándoky Kongur István fennmaradt jegyzeteinek tanulmányozása közben, a tudós özvegye, Mándoky Ongajsa, második férjével, a kun néprajzot és történelmet kutató Bajandur Vad Lasinnal. A szöveget a feltárói Benkő Mihály rendelkezésére bocsátották.
„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetőleg igen figyelemreméltó alapja is van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. E törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jónéhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.""
Majd Tóth Tibor antropológus (+1991) - 1965. évi - felfedezésére utalva hozzátette:
"Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”
Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is.
Mándoky, a kazak nyelvben közismert madjar (magyar) etnikai név etimológiai elemzésével egyáltalán nem foglalkozott a jelentésében. Már csak azért sem tette ezt, mert úgy vélte, hogy erre az adott esetben nincs szükség. Ugyanis Mándoky a „magyar (madjar) szóval kazahsztáni könyvtári és archívumi kutatásai során a „madzsar” és „mazsar” etnikai nevek szövegkörnyezetében találkozott. Köztudott, hogy a középkori arab, majd közép-ázsiai krónikák szerzői az ősmagyarokat, a honfoglaló magyarokat, majd a keleti magyarokat is, éppen a „madzsar”, „mazsar” elnevezések segítségével azonosították.
Harmatta János akadémikus (+2004) Mándokyéval hasonló véleményt képviselt. Benkő Mihály felfedezéséről az MTV2 "Tud-óra" című adásában 2000. január 27-én a következőket nyilatkozta:
"Benkő Mihály felfedezése azért jelentős, mert ez alkalommal valóban a magyarság egy olyan töredékét sikerült feltárnia, amely ugyan asszimilálódott az ott élő török népekhez – ez általános jelenség – de nevét és ha halványan is, identitástudatát is megőrizte."
Mindehhez hozzátette:
„Ezt a kutatási munkát feltétlenül tovább kell folytatni, mert az adott esetben a nyelvészeti, történeti, etnográfiai összefüggés a honfoglalás előtti magyarsággal igazolható. Egy ilyen kutatást államilag támogatott őstörténet kutató társaságnak, intézetnek kellene végeznie, vagy legalábbis állami támogatást igényelne. E nélkül az elért siker nem lehet más, mint nagy szerencse, kitartás és hősies erőfeszítés eredménye”
[Harmatta János: Folytatni kell a mazsarok kutatását Turán, (új) III. évfolyam, 2. szám, 2000 április-május, 101–103.]
Benkő Mihály 2001-ben megjelentett „Julianus nyomdokain Ázsiában” című, színes fényképekkel gazdagon illusztrált könyvének bemutatóján pedig ezt mondta:
„Ünnepnapja ez a magyar tudománynak.”
Az MTA és holdudvarának szervezett lejárató kampánya Benkő Mihály személye és kutatási eredményei ellen 2006-2010 között, a Gyurcsány-Bajnai kormány idején
Harmatta János halálával új időszak következett az MTA és az ELTE életében. Ezt az időszakot Vásáry István neve fémjelzi. A kazakok között élő magyarok felfedezésének hazai fogadtatásával, az MTA és holdudvarának ebben az időszakban kibontakozó reakciójával többször foglalkoztam. Itt csak az akció egyes lépéseit ismertetem:
Az akciót jelző első fecske a Tudósfórum (Kossuth Rádió) 2006. II. 27-i adásában egy betelefonáló kérdésére adott „tudományos” válasz volt.
A meghívott vendég, Fodor István régész többek között kifejtette, hogy szerinte Benkő Mihály „valamiféle magor” törzsnév, vagyis „a magyar népnévhez hasonlító törzs-, vagy nemzetségnevek” valamint egy általa elképzelt kipcsak–magyar nyelvrokonság alapján „véli felfedezni” a Kazak Köztársaságban a keleti magyar rokonokat.
A lejárató akció aknamunkaként is folytatódott. Veres Péter, majd Halasy-Nagy Endre személyeskedő megjegyzéseket tartalmazó „bizalmas” mószeroló elektronikus leveleket írtak többek között a Benkő Mihály tudományos cikkeit közlő folyóirat, az "Eleink" főszerkesztőjének. Halasy-Nagy Benkő Mihályt „Magát tudósnak képzelő” személynek minősíti. Veres Péter több, publikált előadásában is nyilatkozott a keleti magyarok kérdéséről [Pl.: A magyar nép etnogenezise, különös tekintettel a török népekkel való etnokulturális kapcsolatokra. in: Magyarország-Azerbajdzsán: a kultúrák közeledése, Az első magyar-azerbajdzsáni tudományos szimpózium előadásai Budapest. 2006 p. 84.]:
"... Benkő Közép-Ázsiában élő kazakoknál külföldi kutatók által megtalált mad-i-jár elnevezést mindenáron a magyar népelnevezéssel próbálja összekombinálni. Ez nem más, mint egyes orosz tudósok régebbi hipotézisének felelevenítése. Ezt a külföldi tudósok által javasolt feltételezést régebben én is elfogadtam.
Csakhogy ezzel kapcsolatban jelenleg már komoly új tudományos fejleményeknek vagyunk szemtanúi. Somfai Kara Dávid altaista kollégám MTA Néprajzi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, aki a török nyelvek ismert szakértőjeként nemrég felhívta a hazai kutatás figyelmét arra, hogy a szóban forgó mad-i-jar török-perzsa kettős szóösszetétel a kazah nyelvben sehogy sem utalhat a magyar népnevünkre…Mad- ~ Mat valójában Mohamed próféta nevének rövidített formája, a -jar szó rendkívül elterjedt iráni, pontosabban perzsa-tadzsik eredetű elterjedt kifejezés a török nyelvekben, jelentése: „segítő, barát, kedvelő". Magyarán tehát kazah nyelvben a madijar név etimológiájának szó szerinti jelentése: „mohamedán, muszlim", pontosabban 'Mohamed segítője', vagy 'Mohamed barátja', illetve 'Mohamed kedvelője'...."
Veres Péter munkatársának, Somfai Kara Dávidnak a sehol le nem írt ötletét komoly „új tudományos fejleményként” feltüntetni teljességgel indokolatlan volt.
2008-ban került sor Benkő Mihály Magyar-kipcsákok című új könyvének bemutatására. A könyvbemutatón megjelent Molnár Ádám turkológus közölte, hogy a Mahdi-yar etnikai névnek mindenhez lehet köze, csak a Kárpát-medencei magyarokhoz nem, és erről a kérdés szakértője, Baski Imre a Csodaszarvas könyvsorozatban fog tudományos cikket megjelentetni.
Időközben a „Magyar kipcsakokról” „szakértőinek” álcázott kritika jelent meg Gere Zsolt, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa tollából, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Revizor c. weblapján publikált. Ennek a „kritikának” nyilvánvaló célja az volt, hogy Benkő Mihály többé ne kapjon NKA támogatást.
Ezt követően egy "Csőrösi Koma" című blog jelent meg az interneten Baski Imre: Madjar vagyok, turista című nyitó cikkel. A cím Benkő Mihályra utal, akit a szerző "önjelölt kutató"-nak nevez, mely ugyan önmagában is sértőnek hangzik, de tekintettel a bevezetőben említett, a kutatást kezdeményező, illetőleg támogató neves tudósokra, még csak nem is igaz. A blog elnevezése és a cikk címe alapján megállapítható, hogy a blogot sajátjának valló "aáb" nicknevű, (=Apatóczky Ákos Bertalan) és a Csőrösi Koma tagként megjelölt szerző nem tartja tiszteletben a magyarok számára igen fontos tabukat, hanem szándékosan heccelődik velük, és aki ezt szóvá teszi, azt hipokritának nevezi. A blogra az internetes közösségi oldalakon (pl. IWIW), baráti kapcsolatrendszerükön belül kerestek hozzászólókat.
Az akció záróakkordjaként Bálint Csanád, az MTA Régészettudományi Inétzetének elnök-igazgatója írt cikket (Bálint Cs, Magyar néptöredék Kazakisztánban? Századok 143. (2009) 6, 1484–1490. o.) majd a kör az akciót megindító Fodor István régész újabb állásfoglalásával zárult (Fodor István, Meghökkentő „őstörténet„ és művelői. In: Honti L. (szerk.) A nyelvrokonságról. Budapest, 2010, 98, 10. jegyzet.). Az előbbi szerző Benkő Mihályt „ismeretlen képzettségű”-nek, az utóbbi „történetileg teljesen képzetlen”-nek minősíti. Ezeknek a megállapításoknak a célja nyilvánvalóan Benkő Mihály szakmai hitelességének megkérdőjelezése, hiszen mindketten személyesen ismerik őt és tudniuk kell, hogy a legmagasabb szintű történettudományi képzettséggel rendelkezik (az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomájának száma: 140/1970.).
Itt az érvelésre és az ellenérvekre nem térünk ki, mivel azok a vonatkozó (és hivatkozott) tudományos munkák alapos tanulmányozása alapján dönthetők el.
Alantas, és – enyhén szólva – messzemenően nem tudományos módszer az aknamunka, ami például a következőkből is állhat: A „vitapartnernek” a háta mögötti mószerolása, rágalmazása, szponzorai, támogatói számának ilyenformán történő csökkentése, az anyagi forrásai, publikálási lehetőségei megszüntetésére való törekvés, tudományos fórumokon a kérdéshez pozitív hozzászólást megkísérlők elhallgattatása, mikrofonjuk kikapcsolása, stb. Az adott esetben mindezeket tapasztalhattuk.
Amikor egy parlamenti képviselő javasolta az MTA-tól pénzek elvonását és egy független őstörténetkutató intézet megalapítását, az MTA 2013. évben lázas tevékenységbe kezdett. Kijelentette, hogy nincs szükség új intézetre, mert az MTA BTK MÖT (Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatócsoport Magyar Őstörténeti Témacsoport) megalakításával a szervezeti keretek már 2012. évben létrejöttek, fordulatot hirdetett, reprezentatív konferenciát tartott, kiadványok sorát adta ki. Bebizonyosodott azonban, hogy „kecskére bízták a káposztát”. Elfogulatlanságot nem lehet várni a rendszerváltás előtt pozicionált személyektől. Márpedig az MTA önkormányzatisága, eljárásrendje ilyen személyek bebetonozását biztosítja. 2015. február 28-án kibújt a szög a zsákból. Vásáry István akadémikus a Magyar Nemzet Magazinjában megjelent, Múltunk kacatjai című cikkében meghirdette, hogy az őstörténetkutatás a rendszerváltás előtt is helyes úton járt, a hun-magyar kapcsolat, a turanizmus gondolata továbbra is a „tudománytalan” kategóriába tartozik. Maga a cikk címe pedig utal arra, hogy mi a véleménye a múlt kutatásának a hasznosságáról.
Csupán megjegyezzük, hogy a lap ebben az időben Simicska Lajos tulajdonában volt, Vásáry István pedig az MTA BTK MÖT meghatározó személyisége.
Az MTA jelenlegi – hivatalosnak mondható - álláspontja az MTA BTK MÖT által kiadott Magyarok a honfoglalás korában c. könyv alapján a kazakok között élő magyarokról:
"Tóth Tibor antropológus fedezte fel a magyar közönség számára a kazakisztáni torgaji madjarokat (valójában "madijarok", amit a ciril betűs írás olvasási szabályai szerint "magyar"-nak kell kiejteni - B. I.) Ők a közelmúltban mint a magyarok rokonai híresültek el (sic., egy szó sincs Benkő Mihály fényképekkel dokumentált könyveiről, az általa adatolt mondákról, nemzetségtáblákról stb. - B. I.) hazánkban. A felvetés éppen lehetséges, keleten maradt, magyar nevet viselő néprészek léte a sztyeppei nép alakulások ismeretében teljesen logikus volna, és valóban tudunk is ilyenekről. Mindemellett a madjarok történetének feldolgozása eddig (2015 - B. I.) nem történt meg. A kapcsolatot jelenleg kizárólag a népnév biztosítja (nem igaz, lásd Tóth Tibor antropológus, Benkő Mihály történész, keletkutató és Bíró András Zsolt humánantropoógus publikációit - B. I.), amely azonban nem biztos, hogy a miénkkel egy tőről fakad." [Sudár Balázs (szerk.): Magyarok a honfoglalás korában, Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 120. o.]
Ezután a szerző elképesztő - kazak szerző által régen megcáfolt fordulattal - beemeli Mohamed Alit (Madali) a magyar őstörténetbe: "... ilyen például a "Muhammad jár" szókapcsolat...(az elterjedt Muhammad Ali például rövidített formában Madaliként használják...". Ezzel kapcsolatban idézet a Wiikipédiából: "A vitában kazak részről többek között Aybolat Kushkumbayev, egyetemi tanár, a történettudományok doktora, az Arany Horda korának neves kazak kutatója, (származására nézve maga is kipcsak-magyar) is állást foglalt. A kazak tudós szerint kizárt a kazak-magyarok elnevezésének a Muhammadjar személynévből származtatása lehetősége. A török törzsi-nemzetségi nomenklatúrákban rövidített nevekből (becenevekből) kialakult törzsnevekre, nemzetségnevekre nincs adatolt példa. A hagyományőrző kazak-magyar öregek (akszakalok) a Muhammadjar nevet soha nem hallották. Önmagukra és nemzetségeikre kizárólag a „Magyar” nevet vonatkoztatják." [Eleink IX/2. (2010) 8-20, Eleink IX/4. (2010.) 103-107]
A Mándoky Kongur István és Harmatta János által is kívánatosnak tartott intézményes illetőleg államilag támogatott kutatás a mai napig nem indult meg. Joggal tehetjük fel a kérdést: Mi lehet ennek az oka? Alkalmas-e egyáltalán az MTA által irányított tudományos intézményrendszer egy ilyen kutatás elvégzésére.
Nézzük néhány tudós MTA tevékenységével kapcsolatos véleményét:Pálinkás József (az MTA korábbi elnöke):
„A kutatók nagy része már nem akar kutatni, vagy összeesküvésben vesz részt, vagy igazgatni akarja az intézményt, vagy pénzt akar osztani.”
Az előző bekezdés szerinti mondat Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési Hivatal leváltott elnökétől hangzott el, egy olyan konferencián, ahol közönség jórésze akadémikusokból állt. És senki sem háborodott fel, az előadás, ahogy lennie kell, békésen véget ért. Higgyünk Pálinkás Józsefnek, hiszen ő már csak tudja. Húsz éve úgy uralja a magyar kutatói szférát, hogy kutatási eredményei utoljára a 90-es években jelentek meg. Egyébként az ominózus mondatot meghallgathatja bárki itt:
"– Ebben a szakmában is történésziskolák léteznek, egyes professzorok körül fiatal kollégák dolgoznak. Napjainkban Magyarországon háromféle világlátás létezik: marxista, liberális és konzervatív. A baloldal két nagy irányzatához – liberalizmus, marxizmus – tartozó személyek ott vannak az állami egyetemeken, s mérgezik a leendő középiskolai történelemtanárokat, valamint csak belőlük lesz akadémikus. Ez a tudománypolitika diktatúrája, miközben az autonómiájuk égisze alatt hadat viselnek a magyarság ellen. Ez csak részben szól a pénzről, hiszen nem közismert, de az akadémikusok havi nettó félmilliós tiszteletdíjban részesülnek. Ideológiai monopóliumról is szó van."
"...Bizonyos változások zajlanak, és elindultak pozitív folyamatok. Azonban a magyar tudományosság szervezeti struktúrája egyelőre pártapparátus-szerű, amelyben a régi kapcsolatok és érdekszövetségek jobban számítanak, mint a tudományos teljesítmények (bár ez utóbbi sem kizáró ok).
Ez a szerkezet részben még a „kádári rendszer” öröksége, ezért nem csoda, hogy a múlt „megmondóemberei” a modern kor kihívásai helyett inkább annak a kornak a néhány ember számára biztosított „vitán felül álló” státuszát sírják vissza. Mint ahogy teszi ezt érezhető nosztalgiával Vásáry István is. Az akadémikus a fent említett írásában az akadémiai tudományosságról a következőket állította: „az 1948-1990 közötti pártállami korszak meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, és kevés kivételtől eltekintve nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává”. Jól illeszkedik ebbe a fura „restaurációs” logikába, hogy Vásáry István nyelvész őstörténettel való „kóklerkedéssel” vádolja meg a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepét, a kurultajt és ezáltal az azt előkészítő szakembereket (régészeket, antropológusokat, történészeket, genetikusokat és néprajzosokat). Épp azt a rendezvényt, amely a nagyszabású hagyományőrző események körül szinte egyedülállóan, nemzetközi szinten is elismert szakmai színvonalon, tudományos intézetek bevonásával készíti elő kiállításait, tudományos ismeretterjesztő programjait, rekonstrukcióit. Vásáry ezen kijelentései nyomán egyébként nyílt tiltakozó levelet fogalmazott meg a Magyar Természettudományos Múzeum embertani tárának antropológus igazgatónője is.
Egyre inkább az a tendencia, hogy a nyelvészet bizonyos képviselői állnak – az uráli teória kitartó, dogmaszerű képviseletében – az egyik oldalon, míg velük szemben egyre több tudományág eredményei sorakoznak (összehasonlító zenekutatás, etnográfia, antropológia, genetika). Ezért a korszerű tudományosságot támogató nemzetközi szervezetek és az állami költségvetés forrásait inkább olyan kutatások irányába érdemes csoportosítani, amelyekben fejlődés mutatkozik, és módszertanilag egyáltalán bennük van a megoldás lehetősége, vagy legalább olyan szakemberek vezetik, akik a jövő felé tekintenek, nem pedig a letűnt múltat sírják vissza. Én hiszek a fejlődésben, a tudomány pedig halad a maga útján, és egyre több használható adatot fog szolgáltatni egy talán kevesebb ellentmondást tartalmazó, reálisabb őstörténeti modell megalkotásához."
„…elképesztő [Vásáry István akadémikusnak] az a kijelentése, hogy a „pártállami korszakban” a magyar őstörténettel fogalkozó egyetemi és akadémiai tudományosság „meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, s kevés kivételtől eltekintve, nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává.” Ha valamikor a magyarországi történettudomány átpolitizált volt, akkor ez az időszak éppen a Rákosi és Kádár-korszak volt, amikor a marxizmus és a dialektikus történelmi materializmus minden más irányzatot letarolt és elhallgattatott. Vezető történészeink (beleértve a szerzőt is) mindannyian marxistának vallották magukat. Legtöbbjük ma is őrzi a pozicióját. Vásáry István néhány évtizeddel ezelőtt 1945-öt „a magyar történelem óriási mérföldkövének” nevezte (Magyar Tudomány 87 /1980/ 371.), amikor „valami visszavonhatatlanul lezárult s valami új kezdődött el.”
„…Még egy fontos tényre szeretném felhívni a szobatudósok figyelmét. Egyrészt, a kutatás mindenki szabadsága, legalább is a demokratikus értékrendek szerint minden tudományos fokozatot szerző fiatalnak és idősnek egyaránt joga van a tudományos kutatáshoz. Úgy gondolom, hogy az MTA közpénzből fenntartott intézmény, ezért a magyar közvélemény részéről joggal elvárható lenne, hogy az intézmény támogassa a fiatal kutatók munkáját, és a külföldön is sikert aratott tudományos eredményeknek teret adjon berkein belül, nem pedig az adófizetői forintokból fizetett kutatók, mint Baski Imre is, állandóan azon mesterkedjenek, hogyan lehetne eltitkolni, majd nevetségessé tenni a magyarság eredetére vonatkozó új elméleteket"
Zárszóként: Az elektronikus és nyomtatott sajtóban ezévben hírek jelentek meg az MTA intézményrendszerének és finanszírozási feltételeinek felülvizsgáltáról. Reményeim szerint 53 évvel Tóth Tibor és 18 évvel Benkő Mihály felfedezései után mód nyilik arra, hogy a magyar tudományos intézményrendszer megkezdje a keleti magyarok témájának Mándoky Kongur István és Harmatta János által javasolt keretek közötti, szervezett formában, állami támogatással történő kutatását.
akárpát-medencei „késő-avar” – székely folytonosság tényerégészetileg is igazolható. Legyen elég, ha itt most csak Dormánd-Hanyipuszta (Hevesm.), Ibrány-Esbóhalom (Szabolcs-Szatmár -Bereg m.), Püspökladány-Eperjesvölgy(Ha jdú-Bihar m.), Sárrétudvari-Hízóföld (Hajdú-Bihar m.), Tiszafüred- Nagykenderföldek (Jász-Nagykun-Szolnok m.), vagyéppen Vörs-Papkert B (Zala m.) több száz sírostemetőire utalok.43Feltűnő ugyanis, hogy ezek a temetők pontosan a 10. század utánmegjelenő székely nyelvterületeken találhatók meg – okleveles és helynévi adatok alapján feltételezhető(de nem bizonyított),hogyekkor költözött át egy nagyobb csoporta nyugati részekről Bihar területére. Másrészt erre utalnak a Dunántúl és az ország többirésze között határozottan megfigyelhető fejlődésbeli különbségek is, melyekre a kutatás mindmáig nem tudott magyarázattal szolgálni.44Ezek szerinta „késő-avar” népesség nemcsak hogy megérte amagyarok bejövetelét,de az államalapítás folyamatának is aktívrésztvevőjevolt.Vékony Gábor is határozottan állította, hogy a „székely” név a Kárpát-medencében már 800 előtt ismert kellett legyen, mivela környező szláv és német nyelvbe került névváltozatok (délszláv szakul, német Zokel)arra mutatnak, hogy e népcsoportotaszlávság még az úgynevezettősszláv korban (legkésőbb 800 körülig) megismerte.45Közvetve a dunántúli avarok nyelvemlékeinek hiánya is azt bizonyítja, hogy magyarul beszéltek, hiszen a 11-13. századból fennmaradt dunántúli helynevekből két nyelv itteni létezése állapítható meg: a magyar és a szláv.46Ezek közül pedig csakis a magyar nyelv lehet a „késő-avarok”, vagyis a székelyek nyelve, hiszen maga Konstantin császár is egyértelműen megkülönböztette őket a szlávoktól! Nem lehet véletlen, hogy Bíborbanszületett Konstantin kortársa, I. Ottó király (962-től I. Nagy Ottó németcsászár), Magyarországot még egyértelműen Avaria, az avar ország folytatásának és jogutódjának tekintette, mint ahogy az sem, hogy az avar -magyar kontinuitás gondolata a német királyi udvarban egészen a 12. századig kimutatható.47Ez a folytonosságszemlélet jellemző a bizánci szerzőkre,48sőt a mi korai történetíróinkra is, akik mind azt vallották,hogyAtilla örököseiként jöttünk vissza a Kárpát-medencébe
43A temetők ismertetése:HONFOGLALÓ1996; lásd még: NEPPER Ibolya, Módiné 2002 I, 128-389 és KÖLTŐ László 1996, 187-189.44Részletesen kielemezte: MESTERHÁZY Károly 2002.45VÉKONY Gábor 2005, 169-170
46BÓNA István 1984, 353-354.47GYÖRFFY György 1984, 699.48Mint például Maurikios, Bölcs Leó, Bíborbanszületett Konstantin, Ioannes Zonaras, Anna Komnene, stb.Lásd: MORAVCSIK Gyula 1984, 15-16, 38, 100-105.49Például: ANONYMUS c. 5, 14. vagyKézai Simon (SRH I, 283, cap. 25). Ezt részletesen kif ejti: BOTOSLászló 1997, 57-132 (http://www.magtudin.org/Hazateres.htm).Vö: HARMATTA János 1998, 150-151
1) a székelyek már Attila idejében a KM-ben éltek.
2) Benkő Elek: "az embertani anyag közvetlen kapcsolatait nem Erdély és a szomszédos területek, hanem az avar kor és a Karoling-Dunántúl antropológiai leletei között találták meg".
3) Lezsák Gabriella:"a székelyek ... azonosak lehetnek a Kárpát-medence avar kori, hun identitású lakosságával".
4) a Konstantin legenda elmondja, hogy az avarok és a magyarok a szertartásaikon saját írással írt könyveket használtak, azaz eleinknek a Karoling-korszakban már nem volt szükségük sem újabb bibliafordításra, sem újabb írásra. Ennek története a következő. Konstantin (Cirill) 860-ban a kazároknál járt a sztyeppén. Ezen útja közben találkozott magyarokkal (korábbi nevünkön szabírokkal) is, akiknek ekkor ismerhette meg az írását és az istentiszteleteken használt, ezzel a saját írással írt szent könyveit. Rasztiszláv morva fejedelem kérésére 862-ben Cirill és Method szláv nyelvű bibliafordításba kezd. 863-ban kezdik el Moráviában a szláv írás tanítását, amit azonban a frank papság - a triglosszia elvre hivatkozva - erőteljesen ellenzett. Ezért a két testvér 867-ben Rómába utazott, hogy ott a szláv nyelvű biblia és a szláv írás engedélyezése érdekében érveljen. Ekkor hivatkoztak arra, hogy ha a magyarok és az avarok használhatnak a szertartásokon saját nyelvükön és saját írásukkal írt könyveket, akkor mi szlávok miért vagyunk ugyanettől eltiltva?
5) ezt erősíti meg Pázmány Péter hogy a "magyarok" már 896 előtt görögből fordított "magyar" bibliát használtak.
6) ha pedig, az avarok-székelyek magyar bibliát használtak, akkor már Árpád bejövetele előtt, jelen volt nyelvünk a KM-ben. Tehát nyelvünket NEM Árpádék hozták.. hanem jelen volt, jóval Árpád bejövetele előtt. A Kulcs szerény véleményem szerint, a székelységben rejlik, kik már a hunok bejövetele előtt, jelen voltak a KM-ben.
Orosz levéltári bizonyítékok a Szibériába elhurcoltakról:
A négyoldalas orosz levéltári iratot a Burjátországban élő Petőfi-kutató, Alekszej Tyivanyenko professzor találta meg egy szibériai levéltárban. Az iratot, amelyet alább mi is közzéteszünk Fuksz Sándor bemutatta, és átadta a sajtó képviselőinek. Ezen egy hadifogoly-összeírás található, mely az 1867-1868 évi állapotot tükrözi. Szibéria hat különböző fogolytáborában összesen 309 foglyot számláltak, és közülük 218-an osztrák alattvalók. Ahhoz nem fér kétség, hogy az Ausztriát két évtizeddel korábban egy hatalmas katonai intervencióval megsegítő cári Oroszország semmiiképpen nem hurcolhatott el lojális osztrák alattvalókat, hanem csakis a magyar szabadságharcosokat. Mint tudjuk, 1849-1867 között a magyar államiság megszűnt létezni.
Ezzel az új bizonyítékkal immár levéltári adatokkal is alátámasztottan megdőlt az a magyar „tudományosság” azon téveszméje, pontosabban ordas hazugsága, amely tagadta, hogy az 1848-49 szabadságharcot vérbefojtó orosz cári csapatok nem hurcoltak volna magukkal magyar szabadságharcosokat.
...
Ismerve a kegyetlen szibériai viszonyokat, ha két évtizeddel elhurcoltatásuk után még több mint kétszáz foglyot életben találnak, akkor megalapozott az az állítás, hogy eredetileg több ezer honvédet és civilt hurcoltak el az orosz cári csapatok.
...
Ha a most bemutatott bizonyítékhoz hozzátesszük azt a tényt, hogy az Orosz Föderáció Igazságügyi Minisztériumának honlapján két éve változatlanul olvasható, hogy igenis hurcoltak el 1849-ben magyar hadifoglyokat Szibériába, és közöttük volt Petőfi Sándor is, akkor a magyar tudomány egyet tehet, haladéktalanul utána jár az orosz fél által feltárt igazságnak.
AZ OROSZ FÖDERÁCIÓ IGAZSÁGÜGYI MINISZTÉRIUMA KÖZIGAZGATÁSA A TRANS-BAIKÁL TERÜLETEN:
.svg){kind=link}
.svg){kind=link}
.svg){kind=link}
.svg){kind=link}
