Immár a félelem sokszor sziven érint és néha messzi hír csak néked a világ; egyre régibb emlékként őrzik gyermeki korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között, háborúk közt élted le életed felét s most is ellened hajló szuronyok csúcsán villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj, verseid hona, hol szabadság illan át a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban, tollal ékes kezed súlyosan mozdul és mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes felhő falja föl egén az enyhe kéket, s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár és munkám után lassan megyek: gáz, gép, bomba készül ellenem, félni nem tudok és sírni sem, hát keményen élek, mint a hideg hegyek között útépítők,
akik, ha könnyű házuk fölöttük összedől elaggva, újat raknak és közben szagos forgácson alusznak mélyeket s reggelente fényes és hideg patakba mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek: körül borul. Mint hajónak ormán viharban, villám fényinél kiált az őr, ha partot látni vél, úgy vélek én is, mégis partokat és l é l e k ! kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog és hangom messzehordja hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be, alvó asszonyom álmában beszél, a barnuló felhők széleire fehér fodrokat fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön; törten heverek majd, senkise lát; férges föld fekszik szájamban és szememben s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat, lefekszem én is, később dolgozom. Napod fénye már a bokrokon lóg. s amott az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen, lenn, parázsló levelek tövében ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK
A síkos égen ereszkedik a nap, korán jön végig az úton az este. Jöttét az éles hold hiába leste: ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap, az este a fák ága között forog és egyre dong, míg épülnek e sorok s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan és itt két hatodfeles jambust szalad. Faltól ablakig, egy barna pillanat s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag férgek másznak szét a messzi réteken és lassan szerterágják a végtelen sort fekvő holtakat.
A nyolcvanéves Bartley Costello egy konyhaszéken ült ezüstszürke tweed-öltözékben, carraroe-i háza előtt, közel a tengerparthoz, szájában pipa, porter sör a bakancsa mellett:
"Húsz éve nem eszek mást, mint tengeri csigát, mit szikláról szedek saját kezemmel, maga negyedannyi, mint én, ha csigát enne, bízvást megérné ezt a kort, ugyancsak jó erőben."
Északi Falnál, a Liverpool Bárban, útközben gyermekeihez menet, egy öreg rámnézett, aztán a sűrű dublini sörre. A sötét pohárra mutatott: "Is lu i an Ghaeilge má an t-uisce sa ngloine sin."1
Egy javakorabeli férfi, Beartle Confhaola, terelve a gulyát pipacs- és sziklamező közt, át a napverte carnai kvarchomokos dűlőn, a hetykén lesajnáló idegennek felelt így, apró fekete marháira mutatva: "Ezeknél jobbat sehol sem talál!" A szomszéd ivóban egy helybéli szólt a városinak: "Labhraim le stráinséiri. Creidim gur chóir bheith ag labhairt le stráinséiri."2 Mint aki büszkén mondja: "Sziklamezőből gyümölcsöst neveltem, bougainvillea kúszik a szénakazlamon."
A vörös homokparton egy dublini turista tüzifát keresve egy csónakroncsra akadt, már kezdte kitördelni a bordákat, amikor egy arra menő öreg, fejét csóválva rászólt: "Aa, a mhac: ná bi ag briseadh báid."3
Nyugaton a sziklamezőn az alacsony falak sikált fehérek, szépek. Takaros köveken át a réseken szabadon jár a szél. Keresztülnézve rajtuk, látni a kék napot. De keletibb vidékre érve, magasabbak a falak, szürkék, mocsok-szürkék. És eltűnnek a rések, a falakon keresztül mit se látni.
Végül is a városba térsz be. Gyönyörű ott - a halványzöld Corrib ívelt hídja alatt lazac sütkérezik - de ronda is, mert a sok boltos úgy néz az emberre, ahogy Bartley Costello és Beartla Confhaola, hisz ők írül beszélnek és csigát esznek, kis fekete marhát nevelnek, és lenéznek minket, csupán amért idegenek vagyunk.
Fodor András fordítása
1 Ritkább már az ír nyelv, mint a víz e pohárban. 2 Beszélek idegenekkel. Azt hiszem, helyes, ha szólok az idegenekhez. 3 Jaj, fiam, sose apríts fel csónakot!
***
Patrick Kavanagh Eposz
Oly fontos helyeken éltem olykor, Ahol nagy dolgokról határoztak, És vasvillával vitatták, kié Legyen a senkiföldjén a kősor. "Dögölj meg", ordították Duffyék. Az öreg McCabe a rámeredő Vasak elé csupasz mellel lépett - "Így menetelünk a kősor előtt." És ezévben Münchenben is történt Valami. Melyik volt a fontosabb? Ballyrush és Gortin ügye már-már Elégtelennek tűnt; de Homérosz Sugott: helyi pör volt az Iliász. Mi fontos, mi nem, tudják az istenek.
Kabdebó Tamás fordítása
***
Seamus Heaney
PARTVONAL Shoreline
Egy kanyar még, egy emelkedő Country Downban, s a tenger ott Surrog, ott terül szét egy Sövény mögött. Vagy szürke
a Gyűlés gyűlölködése zúgolódás hazudozás nők békének csúfolt kimerültség kiontott véren kotló emlékezet
„ Feküdj el a kincses szóban – szólt a Hang – túrjad barázdált agyad villódzó tekervényeit
Sötétben írj. Északi Fény jő csupán hosszú portyáid végén ne várj verőfényt
Szemed oly tiszta maradjon mint a jégcsap buborékja s higgy a kevéske kincses tudásban mi tapintó kezeden ott maradt”
Határ Győző fordítása
Eavan Boland A történelmen kívül (Outside History)
Mindig vannak be nem fogadottak. Az ír január vas fényei, csillagai
Kiknek fényei több ezer évvel a mi fájdalmunk előtt ragyogtak fel. A történelmen kívül voltak akkor is.
Távolságtartók. Alattuk a hely, hol embernek találtad magad és
a táj, amely mint halandót övez. Itt az idő, válassz! Választottam:
A mítoszból a történelembe értem és rám sújt az ítélet, melynek éjsötétjét
most érzékelem a mezőn, a folyón, az utakon, melyeket egybesző az éjjel a halál.
Lassan halnak meg ők. Mellettük térdeplünk, fülükbe súgunk. Ám elkéstünk, el. Túl későn értünk oda el.
Fordította: Kabdebó Tamás
Forrás:
Kabdebó Tamás nemcsak a magyar irodalom megismertetéséért fáradozik Írországban, hanem második hazájának költészetét is igyekszik bemutatni a magyar olvasóknak. Bill Tinley 2007-ben kiadónknál megjelent kötete után most az egész kortárs ír lírából válogatott: 35 poéta 100 versét olvashatjuk zömében az ő fordításában (néhány költeményt átvett Fodor András, Gerevich András, Határ Győző és Tótfalusi István magyarításából). Az antológia tematikailag is igen sokszínű: az ír táj, éghajlat, történelem, mitológia számos megjelenítésében gyönyörködhetünk. De „mint magában az egész ír költészetben – írja bevezetőjében Kabdebó –, ebben az antológiában is élen járnak a tengerrel, a tenger-élménnyel kapcsolatos költemények”. Köszönet Kabdebó Tamásnak az élményért
The letters between Robert Lowell and Elizabeth Bishop are one of the great poetic correspondences of all time—and became the real essence of their relationship"
-
Elizabeth Bishop: CIRQUE D'HIVER CIRQUE D'HIVER
Jár a felhúzható játék a padlón. Kaphatta volna hajdan egy király tán: kis cirkuszló, fehér, valódi szőrrel. Szeme, akár a kátrány. Egy táncosnő egyensúlyoz a hátán.
Lábujjhegyen áll, s csak forog, forog. Papírrózsák rézsút lejtő füzére fut végig szoknyáján s bádogfűzőjén feje fölébe emelve műrózsák másik füzére.
A ló sörénye: tiszta Chirico. Valami gépi bánat ül a lelkén. Érzi a kis nő rózsás lábaujját hátán, a pálca mentén, mely áthatol a nő testén s a lelkén,
meg az övén is, s felbukkan alul, hasán, mint jó nagy bádogkulcs megint. Három lépést üget, majd meghajol, térdre ereszkedik, üget, kattan, megáll és rám tekint.
A táncosnő már a hátát mutatja. Kettejük közül ő az ostobább. A kis lóval csüggedten nézzük egymást - szeme csillag! - "No hát" mondjuk, "eddig jutottunk, nem tovább..." - fordította: Rakovszky Zsuzsa
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
Schein Gábor(a kárpitba koptatott)
A kárpitba koptatott angyalok
átalusznak minden délutánt,
s ha álmukban egy szárny megüti
a szövetet, a fotel előtt újra egy
öregasszony áll, parókátlan feje
csupa seb, ecetszagú haját az
angyaloknak fésüli, vakon, mintha
múlhatna e délután, lábán virágzik
egy műanyagpapucs, és én fésülöm,
fésülöm tovább, a gyereket és a
parókátlan öregasszonyt, ülök egy
régi tükör előtt: aludjatok, angyalok
VIOLA And what should I do in Illyria? Shakespeare: Twelfth-Night
Ő játszotta Violát. Földszint per egy, Ez volt a szobaszáma. Kitüntetésből, büntetésből? A büntetésre gondolt, rég nem járt a fellegekben. A lehúzott redőny mögött a téli járda csillogott. Összekucorodva a hömpölygő sötétben, Elnézte, ahogy a szobalány kapkodva lehúzza A régi lakó ágyneműjét - egy bőrönd is állt ott -, S beleborzongott: náthazöld a kárpit! Mint egy rossz álom a garniszállodáról, Útonlét senkiföldje, mindig áthallatszik Az időjárás a papírvékony falon. Amikor kislány volt, a szülei színházba mentek, És őt magára hagyták a szombat négyszögében, Amely szobából hómezővé változott, Terpentinszagú színpaddá, Normandiává... "De mit csináljak én Normandiában?" Senki nem kötött a lelkére semmit. Mint akit vendégjátékra hívtak,de mire Megérkezett, kihúzták a szerepét a darabból. Mi melegítse át? A gótika lángjai, Amelyektől pirosak az ádventi orcák; Vagy lopjon egy parázsló hasábot, a máskor És másnak gyújtott máglyáról, Johanna városában: Ott áll ez az ismerős poloskafészek. A december alagútjában, véges-végig Hunyorgó villanykörték sorakoznak: Zárlatos táj, mint húsz éve Erdély, a koloniál Komforttal leplezett szegénység. A tévében elkezdődött a kvízműsor, És mintha abból lépne ki A hollófekete hajú recepciós: ahogy fölvonja Pártfőtitkárhoz méltó, vastag szemöldökét! Csücsörítő ajka egy kiélt, fanyar Transzvesztitáé, mikor megkérdezi, Kér-e holnap reggelit. A látszatra adni kellett volna, Viola mégsem kért semmit. Realista döntés. Ellenőrizte a zárat, és leült a tükör elé. Almaarcán elsimult az éjszakai krém, Mint a vaj a pirítós pórusaiban. - /Térey János Ultra - Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT., 2006/
--- (...) Shakespeare olyan, mint a világ vagy az élet. Minden kor megtalálja benne azt, amit keres, és amit látni akar benne. (...) Még a Titus Andronicusban is, amit Shakespeare valószínűleg ugyanabban az évben írt vagy dolgozott át, amikor a III. Richárdot, sokkal többet talál a mai néző, mint csupán "a fölösleges kegyetlenkedések karikatúrába illő, groteszk halmozását", ahogy a XIX. századi kritika írta. És amikor a Titus Andronicust úgy adják elő, ahogy azt Peter Brook tette, éppoly lelkesen tapsolja meg az általános mészárlást az ötödik felvonásban, ahogy Shakespeare korában tapsolták meg a szabók, mészárosok, kazánkovácsok és katonák. Az egyik legnagyobb színpadi siker volt ez annak idején. (...) Ha a Titus Andronicus hat felvonásból állana, Shakespeare a földszint első sorában ülő nézőket is befogná és kegyetlen kínhalálba küldené. A színpadon ugyanis Lucius kivételével a tragédia egyetlen hőse sem marad életben. Még mielőtt az első felvonásban fölmenne a függöny, már meghal Titus huszonkét fia. És ez így megy végig, egészen az ötödik felvonás vége felé bekövetkező egyetemes mészárlásig. Harmincöt hulla van ebben a darabban, nem számítva a katonákat, poroszlókat és alantasabb személyeket. Legalább tíz nagy gyilkosság a néző szeme láttára történik. Mégpedig rendkívül változatos módon. Titusnak levágják egyik kezét, Laviniának kimetszik a nyelvét és levágják mindkét kezét, Kép1 a dajkát megfojtják. Mindehhez ráadásul még erőszakoskodás, kínzás, emberevés. Kép2 Ehhez a reneszánsz drámához képest a mai amerikai "fekete" irodalom bűbájos idill. Nem a Titus a legbrutálisabb Shakespeare-darab. Több hulla van a III. Richárdban, sokkal kegyetlenebb a Lear király. Én nem találok Shakespeare egész színpadi munkásságában vérlázítóbb jelenetet Cordelia halálánál. A Lear király minden bizonnyal remekmű. (...) ... a Titusban Shakespeare épp hogy alakítgatni kezdte a drámai anyagot, amit kapott. Már nagy alakokat gyúrt, de még nem tudott ezeknek a gigászoknak teljes hangot adni. Még dadognak, vagy ki van tépve a nyelvük, mint Laviniának. Mert a Titus Andronicus már Shakespeare színháza, de még nem Shakespeare-szöveg. Peter Brook és Olivier... fölfedezték ebben a nyers masszában Shakespeare összes későbbi tragédiáinak csíráit. Titus szenvedései már kétségkívül azt a poklot jövendölik meg, melyet Lear király fog megjárni. Lucius, ha a gótok tábora helyett wittenbergai egyetemet kereste volna fel, bizonnyal Hamletként tért volna vissza onnan. Tamora, a gótok királynéja, ha lelke mélyére nézne, hasonlítana Lady Macbethhez; csak a bűn tudata hiányzik belőle, ahogyan Laviniából is hiányzik a szenvedés tudata, mely tébolyba ragadta Opheliát. S talán épp ha a Titus Andronicust nézzük, akkor értjük meg igazán - jobban, mint bármely más Shakespeare-darab vizsgálatánál -, miben nyilvánult meg Shakespeare géniusza: belső tudatosságot vitt a szenvedélyekbe, kiterjesztette a kegyetlenség fogalmát, mely addig csak fizikai volt. Shakespeare felfedezte az erkölcsi poklot. És a mennyországot. De a földön maradt. (...) Shakespeare sűrítésekből felépített cselekménye a színésztől is ennek megfelelő játékot kíván. A szöveg intenzív, metaforikus. Shakespeare szüntelenül közelképekkel operál, akár a film. Szerető, áruló, király, trónbitorló; rövid csoportjelenet és monológ. A monológot egyenesen a kamerába mondja a hős, a proszcéniumon, a nézőhöz. A nagy monológ olyan, mint a közelkép. A régi iskolából kikerült színpadi színész az ilyen pillanatokban tanácstalanná válik. Hiába próbálja a monológot valószínűvé tenni, továbbra is maga körül érzi az egész színpadot. Holott voltaképpen csak ő van és a nézők. Ez a shakespeare-i közelkép. És ez a filmbeli közelkép is. (...) Peter Brook beviszi a film konvencióit a színházba. A fény kioltása időbeli ugrást jelez. Kép3 A képek áttűnéssel következnek egymás után. Akár a filmben. A néző nem veszi észre ezt a konvenciót. Egyszerűen elfogadja. És éppen ekkor fogadja el Shakespeare-t szó szerint. A király és kísérete csakugyan vadászatra indul. Tamora csakugyan találkozik Aaronnal az erdő sűrűjében. Laviniát csakugyan megerőszakolják. Kép4 (...) Talán ez a legnehezebb szerep. A második felvonástól kezdve néma, s mindkét keze le van vágva. Kép5 Csupán a pillantása marad meg, kendőbe burkolt kezeinek rebbenése, alakja és járása. Kép6 De hogy tud járni! Hogy tud nézni! Mennyi szenvedést fejez ki puszta meghajlásával, vagy azzal, ahogy letakarja arcát! (...) - fordította: Kerényi Grácia
*** A hátsó fedlap belsejére a(z egyik?) korábbi tulajdonos felírta a nevét, lakhelyét. Elgondolkodtam, vajon mi lehet vele, hogyan került a könyv egy antikváriumba. Aztán eszembe jutott egy vers is, majd talán máskor begépelem.:-)
Robert LowellÉBREDÉS VASÁRNAP HAJNALÁN
Ó megszabadulni indián
lazacként, mely föl-lesuhan
szimatolva a pokoli
kő- s csont-zúzó vizesés felé -
nyers áll, puha hús a bömbölő
létra előtt, míg itt az idő,
s végsőt szökik s ott fönn terem
az ívni, halni elég eleven.
Megállj, takarodj! Fölszínre evez
a lazac, s testem ébredez
kiélvezni a tiszta békét
s a fiúk vétkes henyeségét -
szivárvány-csali az ég-zuhatag
habjában nálam nem szabadabb,
ki sárkányként kucorgók itt
a konc időn, míg hajnalodik.
A féreg öblös lyukba tér;
órákig görget egy egér
golyót a sarokban, abbahagyja;
termesz vet ágyat az ácsolatba -
halld az éj-szülte, vad, veszett
és biztos-léptű lényeket:
tovább rágcsálnak, míg az új nap
nyomorult sötétsége virrad.
Ádáz, hanyatló hamu-elme.
Nézz föl s látod, a kikötő telve:
míg szokás szerint pang,
az üzlet hajókon vág neki a viznek -
koszos farhullám, dacron-szál,
Jó Reménység vagy Bermuda vár,
mielőtt bő tűz mosogat
borvörös törzsű yachtokat.
Egy kancsó vizet bámulok,
falán pelyhedzik a jég-nyirok,
ezüst színek és némi menny,
sugárzik a derűs közöny -
de ha gondolok egyet, hirtelen
valami deszka-holmit lát szemem,
a barna magvak háttere
árnyalja, de nem mocskolja be.
Ó ha megmaradhatna a lélek
űzetve is árnyban a fénynek!
Jobb öltözetben s fát hasogatva,
pusztulva új Keresztes Hadba -
akárhol másutt, csak nem itt!
És új villany-harangjaink
„Atyáink hitét" zengve zengik,
s a gyülekezet fölsereglik.
Ó Biblia, kit keresztre feszít,
hogy föl nem fogjuk himnuszaid,
szellem és szépség szelídebb
elméssége nem enyhiti meg
e keményre kalapált vers szakokat -
békét zengnek, halálosat;
de mégis uralják a sötétet,
és réseiken bújhat ki a lélek.
Nem, öltsd magadra a régi ruhát
a fás kamrát kutatni át:
szenny s piszok közt: szerszám, nyeletlen,
tíz gyertya-csonk, de gyertya egy sem,
a Templom kiokádta lomtár,
mit szóval s tettel ostoroz Pál,
száműz a király, tilt Izrael:
pengő cintányér, néma jel.
Meglátjuk-e szemtől szembe Őt?
Mind feketébb üvegen csillan át.
E községben, amit ismerek rég,
látom sok pusztuló jelét,
fehér tornyát, zászló-sudarát,
mely porcelán fogantyúként
mered ki a ködből: ócska, únt, lom,
hogy segítsen a tébolyulton.
Kapatos, vértes Góliát
kovácsol hadi-glóriát -
nem töri magát a csőcselék,
hogy megtagadja fegyverét,
az elefántot és phalanxot,
mely halad a korral s mind viharzóbb;
ha a királyság lő bakot:
millió fityma szennye ott...
Szólj lágyabb szót! De mit, ha az
új diminuendo nem hoz igaz
enyhülést, csak álmatlan éjt,
veszett versenyt a sikerért,
csak józan öncsalást, amit
őrült óvatosság vadít,
míg konganak harangjaink -
akárhol másutt, csak nem itt!
Ó megszabadulni. A földi dicsőség
lány, akit megszédít a hőség...
akár az Elnököt az eszme,
ha társadalmával övezve
ma reggel, mint beszédes hal,
úszkál az agytröszt tagjaival,
kik meztelenül tempózva utálják
más-agyalta retorikáját.
Nincs szünnap a mennyben. Háború süt
föl, a föld nyalogatja nyílt sebeit,
csupa friss törés, friss rang,
sietős gyilkosság, nincs haladás.
Csak az ember véknyul az Ünnepnap
delén kedves hanggá, a vak
favágó kezében a balta
az élet fáját hasogatja....
Szánd meg bolygónkat, gyászba borult
ez az édes vulkáni kúp;
béke fiúnkra, ha földre veri
helyi háborút követő helyi
háború - míg, kémlelni a földet a lét
végnapjáig, valami szellem
köröz a végtelenben
únt gőgünk kárhozottjaként.
(fordította Orbán Ottó)
Ez Ázsia tengercsókolta partja ez a távolság szíved pecsétje és karom pecsétje között, ez a legyőzhetetlen vezér árnyéka ami a hűség szemszögéből tekinti a dolgokat – Ez a formás vágyakozás, mely kiemeli a kép fontosságát küzdve azért, hogy leleplezze önmagát egy megriadt tükörben, egy hófuvallatban szomorkodó leendő operatőr erotikus álmodozása Rögzített antenna sugalmazza egy távoli fenség ragyogását, celofán ceremóniák párhuzamos kihagyásait a tollak és a felhők határain túl És ott van az a vékonyan beceruzázott vonal a fényképész szeme alatt rokonságot keresve önmaga és az azúr csoda pora között Ez olyan, mintha azért élnénk, hogy az esőre emlékezzünk, ilyen évszakokat uralnak a leopárdok és lélegeznek ki mitológiánk kertjei Csupán önmagunkat szeretnénk kifejezni nem a fény élei vibrálnak rapszódikusan.
Fejszék, Csapásukra a fa cseng, És a visszhangok! Visszhangok futnak szét A középpontból, mint a lovak.
A nedv Könnyként fakad, akár A víz, ha nyomul vissza, Hogy tükre legyen megint A kődarab fölött,
Mely csobban és forog, Fehér koponya, Falja zöld gyom. Évek múlva Fölfedezem őket az utcán -
Száraz, lovasuk-nincs szavak, Fáradhatatlan patazaj. Míg A tó mélyén rögzített csillagok Egy életet igazgatnak.
Tandori Dezső fordítása
/Sylvia Plath versei, Európa Könyvkiadó, 2002/
TÜKÖR
Ezüst a színem, pontos vagyok és tárgyilagos. Amit látok, magamba fogadom, amint van, Nem burkolom szeretet vagy utálat ködébe. Nem kegyetlen vagyok, csak igaz - Kis istenszem, négysarkú. Többnyire a szemközti falat bámulom. Rózsaszín, foltos. Oly régóta nézem már, hogy lelkem részének hiszem - de ellobban. Arcok és sötét választanak rendre el.
Most tó vagyok. Asszony hajol fölém, Mélyemben fürkészi, ki is valóban ő. Aztán a hazug gyertyák, a hold felé fordul. Én a hátát látom, hűen tükrözöm. Könnyekkel jutalmaz s kéztördeléssel. Fontos vagyok neki, jön s elmegy. A sötétet reggel az ő arca váltja fel. Fiatal lányt vesztett belém; öregedő asszony, szörnyű hal bukkan feléje újra s újra belőlem.
Eltört a dupla tükör és megint új hajad van Az út gyorsabban mozog mint mi, akik megyünk rajta A világ éhsége nem elégíthető ki soha Az üresség és a lavina között eltűnik a telihold Menj lassan, légy mozdulatlan A halál ringatja majd a bölcsőd Áldani franciául azt jelenti, hogy sebezni Két irányba vág a szerelem éle Emeld magasra a szívet A legsötétebb árnyékokban élő fény soha nem látható Azért, mert két lábam van ugrálnom nem kell De ebben van az amit kimondani soha nem lehet hogy hazudik az igazság Az angyal odúja a gyöngédség origója eső esik a sínekre
**
ÚJ DELHI VIGNETTA (New Delhi Vignette)
Emlékszem arra a koldusra Indiában aki Új Delhiben a közlekedési lámpánál a taxihoz lépett, hogy lejmoljon tőlem néhány rúpiát a repülőtérről való érkezésemkor A kezemben volt a pénz nyomtam kifelé, keresztül a nyitott ablakon amikor észrevettem, hogy nincsenek karjai - Hirtelen váltott a lámpa, és a sofőr rálépett a gázpedálra. Hátrahagytuk a feledhetetlenül panaszos hangon utánunk rikoltó koldust - "Zseb, Zseb" orrával ingének zsebe felé mutatva.
**
SÉTÁLÓ HOLOGRAM (Walking Hologram)
Ha egy üveglapon lévő hologramot eltörsz az egészet tartalmazza minden darabja Ennek megfelelően azt gondolom hogy a testem minden sejtjét hordozom arcomon minden emlék tartalmazza életem röppályáját Ebben az értelemben lap lap után, sor sor után, szó szót követvén saját könyvemként sétálgatok a világ körül ahol kevesen tudnak olvasni. - /Ira Cohen Bőségszaru - Új Mandátum Könyvkiadó, 2007/
Mert vajon nem ugyanez-e a helyzet az emberi lélek másik felével, vajon nincs-e szükségünk a másikra, hogy saját magunkat, a valóban fél testet és lelket egésznek képzeljük, megfosztva az alázat képességétől, és nincs-e szükségünk a hiányra, annak a másik léleknek hiányára, aki elhiteti velünk, hogy magányosan csak a világ felét birtokolhatjuk. Az a teljesség, amit ember és világ harmóniájának érzünk, csak egy másik szembe mélyedve érhető el - az ezüstpillantás nemcsak a kettéosztott lelkeket, hanem az egységében helyreállt lelket és a világot is összekapcsolja. Csak az egymásba mélyedt két szem képes, bár a másik tekintete kitölti látómezejét, a világ teljességének meglátására. A beteltség nem akadályozza meg a látómező gazdagodását - csak éppen nem a fizikai világ megérthető törvényei szerint.
„A rítus az a játék, amit a színész játszik a közönségével – és ez a játék a kölcsönös megalázás és a kölcsönös egymásrautaltság keveréke.” (I. B.)
Jorge Luis Borges
A tükör és a maszk
(részlet)
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.
- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?
- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.
- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.
S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.
A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.
(fordította Csuday Csaba)
...és a végére mégy egy apró cetli.:)
William Jay SmithElégia Bateman Edwardsért, meg. 1947. szept. 1.
Mikor meghaltál, két tükör közt álltam,
Két tükör egy homályos előszobában,
Egyformák teljesen.
Két tükör szemtől szembe tükrözte végtelenül
A tükrözés tárgyát.
A szél, amely korábban fújt, elállt,
Vagy csak a távolból elállni látszott.
Két tükör közt álltam az előszobában.
Kint kerekek vájták a murvát és a napra-
Forgó bólongott; csöndes volt a lég.
Egy messzi dombon szarvas legelészett,
Agancsa, mint elfeledett korallfa
A tengerből, emelkedett magasba.
S a finom, sötét hidak közt, miket a pók
Sző ágtól ágig,
Egy levél lógott vigasztalanul,
Bejelentve a világnak az őszt.
Azeste a világ tükörvilág volt,
Szemközti barlangokból két nagy sárkány
Emelkedett ki – tükör a szemük,
Testük és roppant farkuk mindenütt
Merő tükör. És ami emberi volt korábban,
Az elme rácsai közt iszonyba zártan
Le-föl tekergett emlékezetemben.
Külön éj vagy a hirtelen halálban,
A sötéthez hozzá kell adjalak,
Hogy a reggelt fényesre váltsam,
Fölkeljen a nap és a napfelkelte
Megolvassza a tükröket. De már
Tudom, nem hallasz, drága barátom, habár
Szólok: jó reggelt és jó éjszakát.
A borbély
Jön a borbély, hogy levágja hajam;
Szerszámaira, aztán rám mered.
A világ egy tükör, és benne egy
Borbélyszékforma mérgesgomba van.
Az évek alusznak. Vinnyog a ventillátor,
Egy csorba bögre peremén légy poroszkál.
Borbélykezek – álombeli folyondár –
Kúsznak rajtam, amíg csak nő a haj.
(fordította Várady Szabolcs)
Az igazi tapasztalás az amikor egyedül vagy nem amikor a tömeghez tartozol Amikor életre kelsz, az hasonlít a tavaszra Egy napon belekóstolsz a kékbe és akkor rájössz Amikor mindennek vége van a szó megmarad a költészetben és a próféciában egyaránt Dicséret ömlik az idegenek szájából És akkor az ígéret földjén megkezdődik az igazi küzdelem.
Krakkó, 1999. szeptember 29. Azaz nem csak itt és nem csak úgy, mint itt, ahol elég tetű a helyzet. De valahol másutt - jobb-e? Mindenesetre tágasabb, mert annak, hogy "valahol másutt", nincsenek körvonalai, csak sejtett, nem kinyilvánított, csak jeleket ad nekünk, nem információkat. Nincs lerögzítve, kimondva, nem lehet olyan fojtogató siralomházi cella, mint az "itt", ami nekünk jutott. Nemcsak az itt létezik, hanem a valahol másutt is, reméli Jerzy Szaniawsky (Az ügyvéd és a rózsák, varsói Modern Színház, rendező és főszereplő Zbigniew Zapasiewicz). A színdarabot elfelejtették, mert ügyét is, éppen ezt a reményt, elfelejtették. De vajon teljesen feledésbe merült? Azt hiszem, nem. Míg az ember él, valahogy mindig pislákol benne a remény. Csak ez a mostani kor nem kedvez neki. Természetesen ahhoz, hogy ezt a reményt kifejezze, Szaniawskinak szimbolistának kell lennie. Ezt a reményt nem lehet a színházban másképp kifejezni, csakis ezzel a technikával. És ráadásul régimódi szimbolistának kell lennie. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok. A régimódi szimbolizmus azt jelenti: inkább beszélős, szóbeli, mint megmutató szimbolizmus. Ez persze arányok kérdése. Kizárólag szavakkal élő szimbolizmus nem lehetséges a színházban, tehát, mondjuk, hogy a régimódi szimbolizmus azt jelenti: túlbeszélt szimbolizmus. A szimbólum jel, a jelet pedig nem lehet elmesélni, előbb meg kell mutatni, hogy aztán szimbolizálás céljára használhassuk. Méghozzá nem egyetlen jelet, hanem jelek sorozatát, és ezt a sorozatot valamilyen struktúrába kell helyezni, különben szétesik az egész. Az ilyen sorozat tehát elbeszélés szavak nélkül, mivel információk sorozatából kialakuló információt közöl. De a hallgatva közölt információt nehéz, vagy éppen lehetetlen megfejteni, ha túlságosan ezoterikus, ha a jeleket nem jól választják meg, a sorozatot ügyetlenül állítják össze. Például az az információ, amelyet Szaniawski közölni akar velünk - nevezetesen az, hogy létezik egy valahol másutt, amely jobb és bölcsebb, mint ez az itt -, annyira ezoterikus, hogy még a legjobb pantomim, a legjobban megválasztott jelek és a legjobb kompozíció révén sem jönne át, legfeljebb mint durva giccs, de akkor már nem volna ezoterikus információ. Azt, ami láthatatlan, nem lehet megmutatni, csak beszélni lehet róla, de azt sem közvetlenül. Ezért a megmutatás alátámasztása szavakkal, és viszont, szükségesnek látszik, csak az arány legyen helyes. De hátha Szaniawski nem is beszéli túl a dolgot, csak mástól régimódi? Talán egyszerűen azért, mert más korszakban született, és a mi érzékenységünk megváltozott. A mai drámaírók, az olyanok, mint Harold Pinter vagy Tom Stoppard, értenek hozzá, hogy párhuzamos világokat, nem egyértelmű egészeket, láthatatlan, de nyugtalanító második és harmadik mélyszinteket teremtsenek. Pinter ezt szavak (színészek és látszólag egyértelmű szituációk) segítségével csinálja, Stoppard a bonyolult konsrtukciók mestere, de a valahol másutt mindkettőjüknél jelen van. Igaz, nem kedves, sőt, elég rémes, különösen a Pinter-féle valahol másutt. És sem az egyik, sem a másik nem ad nekünk semmi reményt. Szaniawski ad. És lehet, hogy csak a remény számít? Színdarabja, Az ügyvéd és a rózsák, két éve műsoron van. Úgy látszik, a közönségnek, legalábbis annak, amelyik ezt a színdarabot látogatja, nem számít se a régiesség, se a modernség, csak a szív igénye számít. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
Sok szálon el lehetne indulni, valóban. Elsőre a belinkelt filmrészletedről a kiszolgáltatottság, önfeladás, megfelelni akarás jutott eszembe. Miért? Kiért? Meddig? Mi viszi rá? Igaz, azt a filmet nem láttam...
" (...) Nagyon szép amikor komoly. Gyakran előfordul vele. Magába mélyed, magába zárkózik, vagy ellenkezőleg, valahol máshol jár az esze, egyszóval elgondolkodik, s olyankor az az érzésem, mintha nem is velem volna, hanem egy láthatatlan valakivel. Amikor először találkoztunk, egy csokor virág volt a kezében, rögtön nekem akarta adni. Nem tudtam volna, hová tegyem, meg is mondtam neki. S azt mondtam még, hogy a hegyen nőtt virágnak nincs illata. - A virágot nézni kell, nem szagolni - jegyezte meg, s elfordította rólam a tekintetét. Elkomolyodott.
Most, amikor írok, eszembe jut, hogy miközben figyeltem őt, támadt egy ötletem. Esetleg film is lehetne belőle. Megéreztem, hogy ezzel a lánnyal többé nem találkozom, de az emléke valamiképp egész életemben elkísér. Hát innen az ötlet.
Tudom, hogy ez nem kifejezetten filmtéma, mégis világéletemben foglalkoztatott egy olyan film gondolata, amely arról szólna, hogy hogyan él egy ember évekig egy másik ember erőterében. Hogyan kerül bele, hogyan adja át magát neki, s idő múltával hogyan lép ki belőle. (...)"
Mogyorósi Gizella fordítása
A HATÁR FELÉ (részlet)
Michelangelo Antonioni: Egy sosemvolt szerelem krónikája Európa Könyvkiadó, 1990
Egyébként annyi jó olvasnivalóval láttatok el, hogy csak kapkodom a fejem!:-) Viszonzásképpen nem Madonna és nem Monroe, holott róluk is lehetne írni, mint 20. századi erotikonokról; azonosságukról, különbözőségükről, miért nem kedveltem egyiket sem eleinte, aztán miért szerettem meg őket mégis. Inkább jöjjön ez! 2 perc 22 mp. Sok-sok kérdést felvet.
Köszönöm:-) Ez a legjobb idáig! (Az oldalt bekedvencelem, a másik kettőt magam is gyakorta látogatom.)
Gondolkodtam, mi hiányzik. A vörös árnyalatok még itt sem az igaziak. Nem érvényesül a vörös-zöld kiegészítő kontraszt. Már, ha jól emlékszem. Ugorjon be valaki helyettem megnézni:-)
Pearse Hutchinson
-
